The Project Gutenberg eBook of Hagyományok (2. kötet) by Lajos Kálmány

Nyelvhagyományainkat gyüjtögetve, 1913. év január hó végén Egyházaskéren oly mesemondóra találtam, ki képes volt egész héten keresztül újabb és újabb használható adatokat mondani. A hét végén, mielőtt a falut elhagytam volna – mert elhalaszthatatlan dologra hívták emberemet – azt kérdeztem tőle: hogy ha máskor, mikor már elvégezte a sürgős dolgát, eljövök, tud-e még újakat mesélni? a kívánt feleletet kaptam: hogy még sok mesét tud. Ekkor már húsznál több hagyományt lejegyeztem tőle. Tudva, hogy kevesebb számú s terjedelmű mesék is vannak külön könyvben kiadva, megvillant agyamban, hogy Borbély Mihály meséit – így hívják a mesemondót – külön kötetben lesz érdemes kiadni. Azóta sokszor foglalkoztam az eszmével, meghánytam-vetettem a dolgot s a végső eredmény – mint látjuk – az lett, hogy a tőle lejegyzett hagyományok külön kötetben láttak napvilágot.

Más alkalommal, mikor folytattam a gyüjtést, már több oly mese került a felszínre, melyet sikamlósságánál, vagy drasztikusságánál fogva semmiképpen sem lehetett leírni, de azért bő szüretje volt a használható mesének. Így jött létre e gyüjtemény, mintegy két hét alatt, mely, ha a jegyzetekben közlött változatokat kihagyom is – mert ezek, mint első pillanatra látható, nem Borbély Mihály meséi – rendes kötetkönyvet töltenek meg.

Hogy valamelyik gyüjtőtársam, ha mindjárt ily mesemondóra nem bukkan, el ne kedvetlenedjék s ne gondolja, hogy csak úgy vaktában találtam Borbély Mihályra, idejegyzem, hogy éveken keresztül vártam reá, míg czélt értem, mert – mint szegény embernek – jóideig másfelé akadt dolga és míg VII. Borbély Mihályon beteljesedett, a mit róla mondtak: hogy sok mesét tud; addig sok ilyennek híreszteltben csalódtam.

Soraimban Borbély Mihály meséi jelzést használom, pár szót szentelek erre a kifejezésre is. Ma már – mikor azt látjuk, hogy a mesék az emberiség közös kincsei – senki sem fog magyar és idegen mesékről, annál kevésbbé, mint egy ember találmányaiéról mesélgetni, ma már csak arról lehet szó, hogy a hagyományok mily magyar sajátságokat foglalnak magokban? mennyire voltunk képesek hiedelmeinkhez, szokásainkhoz s egyéb kincseinkhez alakítani? Ha azt mondom: Borbély Mihály meséi, egészen más értendő alatta!

Meséket jegyezgettem más alkalommal s oly meséről került fel a szó, melyet le akartam írni, emberem szabadkozott, pedig el is mondta nagyjából. Kezdtem faggatni s arra a kérdésemre: talán nem jól tudja? Válasza az volt, hogy tudni, tudja, de nem az ő meséje. Erre már kiváncsi lettem, hogy érti ezt: nem az ő meséje? Mikor mesélgetni szoktunk, nem én szoktam mesélni – felelte – hanem egyik társam. A magyarnak tehát nemcsak nótája, hanem meséje is van! Az a mese, melyet ő szokott mesélgetni a hallgatóknak, az az ő meséje. Temesközön pedig, kivált a multban, mikor még sokan ültettek dohányt, dohánycsomózáskor nagyon kapós volt a jómesemondó, keresve-keresték: mert a dolgozó, de a mesére is hallgató közönséget mulattatta; a hol ily ember volt, oda szívesen mentek dolgozni. Ily alkalmakkor azután a mesemondónak ki kellett rukkolni: mentül szebb meséket kellett mondani; a mesélgetni szokta mesék az ő meséi voltak; így értendő a Borbély Mihály meséi megjelelés.

Borbély Mihály még nem régen a legjobb mesemondók közé tartozott; ma már a napi gondok foglalkoztatják elméjét, nem a mesék. Róla sem fog ártani néhány sort ide jegyezni. Iskolába járt ugyan egy kis ideig, akkor is szavai szerint tanítója a jószágok körül foglalkoztatta s így olvasni sem tanult meg, pedig nem rossz feje van, mint szoktuk mondani. Született 1882. évben Beodrán, Temesközön s a szomszéd Kisbikács-, Nagybikács-, Aladár-, Kerektó-majorokban nevelkedett. Mikor már arravaló volt, kiskanász, juhászbojtár foglalkozása volt. Meséi jó részét Kerektón Horgosról került VIII. öreg juhásztól tanulta, mi beszédjén meg is látszik; mert mikor a mesélésbe belemelegszik, a bácskai nyelvjárás nyomai fel feltünedeznek. Mikor erre figyelmeztettem, azt vetette okul, hogy Kerektón több volt a bácskai (kik – tudjuk – a közép e-t ė-nek ejtik) mint az ö-vel beszélő környékbeli s ha a nyelvjárásuk szerint beszéltek, t. i. ö-vel, akkor a bácskaiak türelmetlenkedtek, a beszédjökért csúfolták őket.

Nem ide tartozik, de ha már szóba került, a két nyelvjárásról ide jegyzem észleleteimet. Ha idegen ajkú tanul magyarul, mint a tót, a czigány, akár az ė-ző, akár az ö-ző nyelvjárást beszélők közt történik ez, kezdetben palóczosan é helyett í-t mond; szíp, níz stb., mit jó lesz másoknak is megfigyelni; továbbá könnyebben beszéli az idegen a palócz nyelvjárást, mint a szegedit, nem megy rá a szája, ebből is sokat lehet következtetni.

A nagyobb helyek közül Beodrán, Temesköz Lőrinczfalváján, az ezektől nem messze eső Topolyán töltötte az idejét és 4 év óta Egyházaskér lakosa. Az eddig felsorolt helyek közül, Kerektót kivéve, mindenütt ö-vel beszélnek.

Volt katona is, kérdésemre, hogy ekkor milyen meséket tanult? az volt a felelet, hogy nem ő tanult meséket, hanem tőle tanultak, mint jól mesélni tudónak, neki kellett legtöbbször mesélni Bécsben = Wienben.

Az aracsi pusztán: Simonyban tartozkodása alatt megházasodott, ma mint napszámos él Egyházaskéren, hol kevés földet is – a mennyivel könnyen bír – árendálgat s keveset vett is már örökáron.

Nyelvére vonatkozólag ide kell jegyeznem, hogy habár olvasni nem tud, mégis rontó hatással van reá a rossz nyelven szerkesztett, úgynevezett krajczáros újság. Többen összejönnek, egy olvassa, a többi hallgatja, így tanulnak azután rosszul beszélni magyarul. Egyebekre nézve az I. kötet bevezetőjét lásd, hol a többi közt a kivételesen nagybetűkkel szedett és a jelzőjével összeírt szavakról is szó van.

Mesék és rokonneműek.

(Sárkányokról.)

1. Jufijankó.

Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy kiráj, ennek a kirájnak vôt ėgy juhászsza. Hát, ez a juhász nagyon hű szolga vôt. Vôt a falkába ėgy feketebárány. Hát, mán azelőtt a feketebárán kécczör mögellött, de nem tutta senki, hogy mőre lött a fija. Harmacczor is hasas a feketebárán, asz monta a kiráj a juhásznak, hogy: „Ha tė evel a harmadik fijával nem bírsz beszámolni, akkor vége az életödnek!“ De mivel a juhász hű szolgája vôt a kirájnak és szerette a gazdáját, nagyon szeretött vôna a feketebáránnak a fijával beszámolni. Itt a feketebáránt kötve tartotta a juhász mikô gondolta, hogy nem soká mögellik. Itt oszt a juhász ėccző mögsajnálta a báránt, hogy mindég mög lögyön kötve, eleresztötte kicsit járkálni. Ezalatt az üdő alatt a feketebárán elszalatt, szalatt a juhász utánna, de sėhol utol nem érte. Beszalatt a feketebárán a városba és a pap kertyibe szalatt, ott vôt ėn nagy odvos fa, abba szalatt. Itt a juhász elvesztötte a báránt, aval viszszamönt és jelöntést tött a kirának: hogy elszalajtotta a feketebáránt. Igy oszt a juhásznak nem lött sömmi bántása sė. Itt a feketebárán mög is ellött az odvos fába, ėgy fijú gyermököt ellött, szoptatta úgy 7 esztendejig.

Mikor 7 esztendejig szoptatta, kivezette a fábul, aszonta: „Gyere ki, fijam! hal látom, hogy mijen erős vagy most? Hal látom, mijen fát bírsz kihúzni tüvestül?“ Mikor kigyütt, nem nagyon vastag fát bírt még akkor kiszakajtani. Akkor még 7 esztendejig szoptatta, 7 esztendő mulva mögén kivezette, aszonta neki: „Hal látom, fijam! mijen fát bírsz kiszakajtani?“ Itt oszt Jufijankó kigyütt a fábul, az erdőbe a -2- kisujjával a legvastagab fát kiszakajtotta. Akkor monta neki az anynya: „Látom, fijam! hogy ölég erős vagy, mer a világon ėgy van nálad erőseb“.

Mos mán elbúcsúsztak ėgymástul, adott a fijának 3 szál szőrt, hogy kösse a nyakába; a fija pedig adott az anynyának 3 szál hajat. Asz monta az anynya: „Ne, fijam! errül tugygyuk mög ėgymást, hogy él-i, vagy hal? Mer ha ebbül tej csöpög: akkor él; de ha vér csöpög: mög lösz halva és ėgymást arrul tugygyuk fölkeresni!“ Kezet foktak ėgymással, mökcsókolták ėgymást, elbúcsúsztak ėgymástul. A feketebirka viszszamönt a falkába, Jufijankó pedig elindult világot tróbálni.

Jankó, hogy mén hetedhét ország ellen, ráakatt 12 bérösre, a mint húzatik a szekeret, mög vôt vassal rakva, oda értek ėgy ingovánhon, hogy elakattak minynyájan. Asz kérdözi Jankó: „Ugyan, mit annátok annak az embörnek, a ki innet kivontatna bennetöket?“ Aszonták a bérösök: „Mink nem athatunk, csak aszt: a mi vasat el bír ėcczör vinni, mert mink szögényök vagyunk!“ Jankó kifokta mind a 12 szekérbül az ökröket és öszszekötöszte mind a 12 szekeret ėgymás után és Jankó félkézzê kihúszta ėgy szekérön. Mind páczavasak vôtak, öszszekötöszte Jankó, mint a madzdzagot szokták és a tizėnėgy szekérrül mind belerakták a vasat. Akkor nészték a bérösök, hogy mind el akari vinni, de nem mertek neki szólni, mer aszt ajálták: hogy a mit el bír vinni, odagyák neki. A bérösök szomorújan ballaktak hazafelé, hogy nincs sėnkinek sėmmi a szekerin. Jelöntést tösznek a gazdájuknak, hogy baj érte űket az útba. A gazdájuk szerette vôna látni, hogy möjen embör löhet az? Azalatt az üdő alatt, még a gazdájuk ezön kételködött, hát csakugyan is mög fokta látni, hogy Jankó ėhun viszi az egész vasat a hátán. A gazda sė mert szólni.

Jankó oszt a vasat elvitte a kovácshon, 7 métermázsás buzogánt csináltatott Jankó belüle.

Jankó mögalkudott a kovácscsal, hogy mönynyijé csinál neki belüle ėgy 7 métermázsás buzogánt? Aszonta neki a kovács, hogy: „Száz forinté mög a mi vas belüle fölmarad!“ Asz monta Jankó: „Nem bánom! de ha én fölvetöm -3- és lėesik a fejem tetejirül és eltörik, akkor újba köl csinálni!“ No, mikor kész lött a buzogán, kivitte Jankó, fölhajította Jankó úgy, hogy a levegőt kopogtatta, ráesött a feje tetejire két felé tört a buzogán. Itt oszt a kovács mögharagudott, hogy Jankónak möjen erős feje van, még héczörte erősebbre csinálta a buzogánt, mint azelőtt vôt. Itt Jankó hazavitte, a kisújján mögfordította a buzogánt, fölhajította, a buzogán a levegőt kétfelé hasította és aláált, ráesött a feje tetejire, a fejitül még 100 métert viszsza-fölugrott a buzogán. Itt oszt Jankó adott még száz forintot a kovácsnak, hogy ijen kedve szörint mögcsinálta a buzogánt. A kovácstul elbúcsúzott, kezet foktak, êmönt Jankó szöröncsét tróbálni.

Hetedhét ország ellen mönt, bemönt ėgy röngeteg erdőbe, korán röggel ért az erdőszélire; ott lát 2 lábat, rávág a buzogányal a talpára, aszongya: „Kêj fő! nė lustákogy!“ Aszongya, a ki itt fekszik: „Ej, de jó vôna neköm is főkelni, valamőre szétnézni!“ Jankó mikô mönt bejjeb az erdőbe, épen 12 óra vôt, mikor a hasáhon ért annak a bizonyosnak. Rávág ėgyet aval a buzogányal a hasára, aszonta az a bizonyos: „Jó vôna mán főkelni, nem itt lustálkonni, mer mán a balhák is mögcsipkönnek!“ Itt ballag továb, este, napáldozatkor ér a fejihön; akkor Jankó rávág ėgyet a fejire a buzogányal, akkor mongya a bizonyos: „Jó lösz mán főkelni, mer mögteröm a férög is a fejembe!“ Akkor monta magába Jankó: „Jó lösz eszt neköm itt hanni! mer ez az a legerősseb énnálam a világon.“

Jankó továb halad, mögtanáli a Högyforgatót, a ki a högyet is forgati, a mint a laptát szokták; oda köszön Jankó: „Jó napot agygyon Isten, Högyforgató pajtás!“ „Agygyon Isten neköd is, Jufijankó pajtás! hun jársz, hun kelsz?“ Aszongya Jufijankó: „Járok, kelök, szöröncsét tróbálok!“ „No, hát én is elmék veled!“ a Högyforgató monta. Továb haladnak ketten, más napra kelve, mögtanálik a Vasgyúrót. A Vasgyúró úgy gyúrta a vasat, mint az aszszon a tésztát, ojan erős vôt az is. Oda köszönnek hozzá: „Jó napot agyon Isten, Vasgyúró pajtás!“ „Hun jártok, hun keltök?“ Ezök mongyák: „Járunk, kelünk, szöröncsét tróbálni!“ „Én is elmék veletök, szöröncsét tróbálni!“ -4-

Mönnek továb mind a hároman, hallották, hogy ki van dobolva a városba, hogy a királnak elveszött 3 lėjánya, a ki mögtanáli, annak agygyák feleségül, ha ėgy lösz (a ki megtalálja), a möliket választi a három közül; ha hároman lösznek, akkor mindėgygyiknek ėgy-ėgy jut. Itt oszt a 3 vitéz elmönt, hogy űk fölkeresik a 3 királlánt, ha ég alatt, föld alatt van is. Möndögélnek mos mán hetedhét ország ellen, ėgy nagy röngeteg erdőbe bemönnek. Az erdőbe tanátak ėsz szép fehér házat, a fehér házba bemöntek, látták, hogy a fehér házba 3 hegedű föl van akasztva. Itt Jankó aszongya két társának: „Nézzük mög, hogy ki jár ide, eszt a 3 hegedűt ki fogi használni?“ Bemöntek a szobába, asz mongya Jufijankó a Högyforgatónak: „Tė lögyél fön az écczaka, nészd mög, hogy ki fog ide járni?“ Itt oszt Högyforgató elalutt, mikor 3 galamb beszált az ablakon; – de eszt Jufijankó jô láti, hogy a 3 galamb beszált, – elváltóczott három kirá lányé osztán nagyon szépen muzsikáltak. Mikor elvégeszték a nótájukat, fehér galambok löttek és elrepültek. Röggel, mikor főkeltek, aszt mongya Jufijankó a Högyforgatónak: „Láttál-ė, valakit! ki jár ide?“ Asz mongya Högyforgató: „Nem láttam sönkit, nem jár ide sėnki sė!“ De Jankó jôlátta, nem alutt, csak nem akart szólni. Más napra kelve, asz mongya Jankó a Vasgyúrónak: „Tė lögyél fön az écczaka, nészd mög, hogy ki fog ide járni?“ Vasgyúró jis elalutt, mikor három fehér galamb beszált az ablakon, elváltóczott három királlányé, nagyon szépen muzsikáltak. Jankó jô láti. Mikor elvégeszték a nótájukat, fehér galambok löttek és elrepültek. Röggel, mikor főkeltek, aszt mongya Jufijankó a Vasgyúrónak: „Láttál-ė valakit! ki jár ide?“ Aszt mongya a Vasgyúró is: „Nem láttam sönkit, nem jár ide sönki sė!“ Jufijankó jô látta, nem alutt, csak nem akart szólni. Harmadik écczaka Jankó maratt fönt. Tizėnkét órakor, mikor beszált a három fehér galamb az ablakon, elváltóczott királányoknak, nagyon szépen hegedültek, akkor Jankó fölkel, aszongya nekik: „Kik vattok tük, a kik ide jártok?“ Aszongyák: „Mink vagyunk a három királán, a kik elvesztek és az országban hirdetik“. „No, ha tik vattok a három királán, mink éppen tiktöket keresünk“. Akkor aszongya a három -5- királán: „Ereszszetök, mer mink vagyunk a 3 Sárkánnak a feleségük, és ha lėjár az üdő és ha nem eresztötök, akkor vége az életötöknek“. Itt oszt Jankó csak nem eresztötte el a három lėjánt.

Mikor lėjárt az üdő, akkor gyütt a három Sárkán keresni a feleségüket. Mikor láti a három Sárkán, hogy Jankó magának tartóztatta lė a feleségüket, nagy düvel el keszték a homokot hánni be az ablakon úgy, hogy még a ház is rájuk dűtt. Mökhaltak mind a hároman, a három fehér galamb êrepült. Itt oszt a feketejunak a három fekete hajábul vér csöpögött, ekkor tutta, hogy a fija mög van halva. As sė tugygya lė-jė, vagy föl van! indul a fiját keresni. Valahára főtanáta, de látta, hogy mög van halva.

A feketeju fölélesztötte a fiját, akkor monta: „Jaj, anyám! honnan gyüttél, minek bántottá? mikor möjen jót aluttam a három kirákisaszszon ölibe álmodtam!“ Akkor monta az anynyának: „No, anyám! ha engöm fölélesztöttél, éleszd föl eszt a két társamat is még“. „Jaj, fijam! én nem élesztöm föl azokat, mer möghaltak, nem birjuk többé föléleszteni“. „Nem baj anyám, csak éleszd föl, mer ha még ėcczör möghalnak, nem is köl többet föléleszteni. Majd ezután jobban tudok magamra vigyázni!“ Az anynya fölélesztötte a két társát, aval osztán mögén újfönt az édösanynyátul elbúcsúsztak, elmöntek az erdőbe, maj valahun mögtanálik aszt a három Sárkánt.

Tanyátütöttek, aszonta Jufijankó: „No, pajtás, Högyforgató! tégöd kértelek mög először czimborának, tė maragy itthun ebédöt készíteni!“ Föl is tötte a Högyforgató a kását főzni, de még a kása felibe sė főtt mög, már akkor a Hétsingszakálú oda álított, aszongya: „Én öszöm mög a kását!“ Aszongya neki Högyforgató: „Biz, ebbül tė nem öszöl, mer nem a tė számodra készíjük eszt“. „No, hiszėn a hasadon öszöm esztet mög!“ a Hétsingszakálú mongya. Mikor lė akari Högyforgató a kását vönni, ėgymás hajába kapaszkottak. Itt a Högyforgatót főthönvákta és a hasán ötte mög a kását. Itt osztán a Högyforgató ripsz-ropszra tötte fő a kását főni, hogy nė lássa a két társa, hogy möjen szégyönbe maratt. Másnap aszonta Jufijankó: „No, pajtás, Kűmorzsoló! tégöd kértelek mög másocczor czimborának, -6- mos tė maragy itthun ebédöt készíteni!“ Kűmorzsoló jis föltötte a kását főzni, de még a kása felibe sė főtt mög, már akkor a Hétsingszakálú oda álított, aszongya: „Én öszöm mög a kását!“ „Biz ebbül tė nem öszöl, mer nem a tė számodra készíjük eszt!“ „No, hiszėn a hasadon öszöm esztet mög!“ Mikor lė akari Vasgyúró a kását vönni, ėgymás hajába kapaszkottak. A Vasgyúrót is a főthönvákta és a hasán ötte mög a kását. A Vasgyúró jis ripsz-ropszra tötte fő a kását főni, hogy nė lássa a két társa, hogy mijen szégyönbe maratt. Harmanapra kelve a dolog, Jufijankó maratt otthun szakácsnak. Lűttek ėgy nyulat, nyúlpaprikást főzött ebédre. Akkor monta a Hétsingszakállú: „Mos még job ebéd lösz, mind a két napon vôt, a hasadrul öszöm mög a paprikást!“ Akkor mongya Jufijankó: „Mos tudom má mé nem vôt két nap kész az ebéd, hogy tė vôtá itt a gaszda?“ Mikor látta Hétsingszakálú, hogy a paprikás mögfőtt, ėgymás hajába kapaszkottak. Jankó öszszeszötte mindön erejit, elkapta Hétsingszakálúnak a szakálát, oda húszta a nagy fáhon, a buzogánt belevákta a fába oszt a szakállát körösztülhúszta és a másik felin csomót kötött, hogy nė bírjon elmönni, hogy maj bemutati a két társának. A Hétsingszakálú nagyon félt, hogy ha a két társa viszszagyün, agyonütik, addig rángatódzdzott, hogy a szakálla mind kiszakadozott a helibű. Mikor hazamönt Jufijankónak a két társa, akkor monta: „No, gyertök, nézzétök mög, mér nem fősztétök mög a kását!“ A mint oda mönnek, a Hétsingszakálúnak csak a szakála maratt, ű pedig elszökött. Mikô mögebédöltek, aszongya Jufijankó: „Gyerünk ezök után a vércsöppek után, bizonyossan e vôt a három Sárkának az apja, majd elvesztött ez bennünket!“ Útnak indultak a vércsöppek után.

Mönnek, mőndögélnek, mönnek mán addig, hogy ėty kis ajtót tanátak, főnyitik az ajtót, látik: hogy nagy méjség visz lėfelé. Azon tanácskosztak, hogy kéne itt lėmönni? Sė létra, sė lépcső nincs. Jufijankó eltalálta, jó lösz ėgy veszszőkosarat kötni veszszőbül, ėgy kötelet is fonyni! „Majd én lė fogok mönni, maj eszt a kötelet mögrázom, akkor húzzatok föl!“ Jufijankó hogy lėmönt, mén hetedhét ország ellen, akkor tanát ėgy várat, szarkalábon forgott, asz mongya neki: -7- „Áj mög, vár!“ „Nem álok, mer nem gazdám parancsójja!“ Akkor mögén monta: „Áj mög, vár! mer ha mög nem álsz, mingyá lėütlek!“ Mögált a vár, bemönt a várba, beköszön: „Jó napot, agyon Isten!“ Aszongya ėgy kisaszszon: „Hun jársz, hun kelsz, mikor még âravaló madár sė jár êre?“ „Járok, kelök, érted gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram haza nem gyün, mer ha hazagyün, vége az életödnek!“ Akkor kérdözi Jufijankó: „Mijön jelönséggel szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram ojan jelönséggel szokott hazagyünni, hogy a buzogányát 7 mérfődrű haza hajíti, hogy akkor kezgyem az ételt főzni“. Ėcczör osztán zuhog ám a buzogán. Jufijankó kilépött, mögfordította a kisújján, még ėcczör anynyira viszszahajította. Akkor látta a Sárkán, hogy valaki van a házáná, fölvötte a buzogánt a hátára, úgy vitte haza, nem merte mán többet hajítani. Mikor hazaért, aszt kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot érzök a házná?“ „Ugyan, mit érözné? tė mindég idegön szagot érző a hányszor csak hazagyüsz!“ „Ad delő! mer ha nem adod, vége az életödnek!“ Akkor monta: „A tesvérbátyám gyütt el látójul“. Akkor kérdi a Sárkán: „Ugyan, sógor, hogy gyütté ide? mikor az âravaló madár sė járhat êre!“ „Járok, kelök – aszongya – elgyüttem mán látogatójul hozzátok“. „Óh, sógor! mér tötté ijet, hogy a buzogányomat viszszahajítottad?“ „Sógor, hát tud mög: máskor nė hajicsd haza! kint áltam a kapuba, ha el nem ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Akkor hítta ebédölni, a feleséginek mongya: „Hoszd be, hé! a kűkinyeret mög a fakést!“ Aszongya Jufijankó: „Nem szoktam én ijennel élni, én mán mögebídöltem, csak ögyé!“ „No, sógor! ha mögebídölté, hát gyere ki velem ėgypár birokra!“ Aszongya Jufijankó: „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek osztán, elkesztek osztán bírkózni, osztán a Sárkán lėvágta Jufijankót bokájig a fődbe. Jufijankó sė vôt röst, fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán is fölugrott, lėvákta Jufijankót kötöszködésig a fődbe. Jufijankó is mögharagudott oszt lėvákta a Sárkánt nyakig oszt lėvákta mind a három fejit. Ennek csak 3 feje vôt. Jufijankó osztán mögvákta ėgy veszszővel a várat, piros almájé vát, Jufijankó a zsebibe tötte, elmönt a másik várhon. -8-

Mén, möndögél, elérközött a másik várhon, a ki varnyúlábon forgott. Itt lakott a 6 fejű Sárkán. Asz mongya Jufijankó a várnak: „Áj mög, vár!“ „Nem álok, mer nem gaszdám parancsojja!“ Mögén mongya: „Áj mög, vár! mer ha nem álsz mög, mingyá lėütlek!“ A vár ekkor má mögált, Jufijankó bemönt a várba, beköszönt: „Jó napot, agyon Isten!“ Aszongya ėgy kisaszszon: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még âravaló madár sė jár êre!“ „Járok, kelök, érted gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram haza nem gyün, mer ha hazagyün, vége az életödnek!“ Asz mongya Jufijankó: „Möjen jelönséggel szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram 14 mérfödrű hazahajíti a buzogányát, hogy akkor kezgyek főzni! ojan jelönséggel szokott hazagyünni“. Ėcczör osztán zuhog ám a buzogán, Jufijankó mögfordította a kisújján, még ėcczör anynyira viszszahajította. Akkor látta a Sárkán, hogy valaki van a házáná. Fölvötte a buzogánt a hátára, úgy vitte haza, nem merte mán másocczor hajítani. Mikor hazaért, asz kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot érzök a házná?“ „Ugyan, mit érözné? tė mindég idegön szagot érző, a hányszor csak hazagyüsz“. „Ad delő! mer ha nem adod, vége az életödnek!“ Akkor monta osztán: „A testvérbátyám gyütt el látójul“. Akkor kérdi a Sárkán: „Ugyan, sógor! hogy gyütté ide? mikor az âravaló madár sė jár êre!“ „Járok, kelök – aszongya – elgyüttem mán látogatójul hozzátok“. „Óh, sógor! mé tötté ijet, hogy a buzogányomat viszszahajítottad?“ „Sógor, hát tud mög, máskor nė hajcsd haza! kint áltam a kapuba, ha el nem ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Hítta osztán ebédölni, a feleséginek monta: „Hosz be, hé! a kűkinyeret mög a fakést!“ Aszongya Jufijankó: „Nem szoktam én ijennel élni, én mán mögebédöltem, csak ögyé!“ „No, sógor! ha mögebédölté, hát gyere ki velem ėgypár birokra!“ Aszongya Jufijankó: „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek osztán elkesztek birkozni. A Sárkán lėvákta Jufijankót bokájig a fődbe; Jufijankó sė vôt röst, fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán fölugrott, lėvákta Jufijankót kötöszködésig a fődbe. Jufijankó jis mögharagudott, lėvákta a Sárkánt nyakig oszt lėvákta mind a hat fejit. Jufijankó osztán mögvákta ėgy -9- veszszővel a várat, piros almájé vált, a zsebibe tötte, elmönt a harmadik várhon.

Mén, mén, möndögél, elérközik a várhon, a ki hollólábon forgott. Ennek 9 fejű Sárkán vôt a gaszdája. Mikor Jufijankó a hollólábonforgó várhon ért, asz mongya: „Áj mög, vár!“ „Nem álok, mer nem gazdám parancsojja!“ Mögén mongya: „Áj mög, vár! mer ha nem álsz mög, mingyá lėütlek!“ A vár akkor má mögált, Jufijankó bemönt a várba, beköszönt: „Jó napot, agyon Isten!“ Aszongya ėgy kisaszszon: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még az âravaló madár sė jár êre!“ Aszongya Jufijankó: „Járok, kelök, érted gyüttem!“ „Jaj, csak eregy! még az én uram haza nem gyün, mer ha hazagyün, vége az életödnek!“ Akkor kérdi Jufijankó: „Möjen jelönséggel szokott a tė urad hazagyünni?“ „Az én uram 21 mérfődrű hazahajíti a buzogányát, hogy akkor kezgyek főzni! ojan jelönséggel szokott hazagyünni“. Ėcczör osztán tizenėgy órakor zuhog ám a buzogán, Jufijankó mögfordította a kisujján, még ėcczör anynyira viszszahajította. Akkor látta a Sárkán, hogy valaki van a házánál. Fölvötte a buzogánt a hátára, úgy vitte haza, nem merte mán másocczor hajítani. Mikor hazaért, asz kérdöszte: „Aszszon! micsoda idegön szagot érzök a házná?“ „Ugyan, mit érözné? tė mindég idegön szagot érző a hányszor csak hazagyüsz?“ „Add elő, mer ha nem adod, vége az életödnek!“ Akkor monta: „A tesvérbátyám gyütt el látójul“. Akkor kérdi a Sárkán: „Ugyan sógor, hogy gyütté ide? mikor az âravaló madár sė jár êre!“ „Járok, kelök, elgyüttem mán látójul hozzátok“. „Óh, sógor! mé tötté ijet, hogy a buzogányomat viszszahajítottad?“ „Sógor! hát tud mög, máskor nė hajcsd haza! kint áltam a kapuba, ha el nem ugrok, agyonücz a buzogánynyal“. Ebédölni hítta asztán, a feleséginek aszongya: „Hosz be, hé! a kűkinyeret mög a fakést.“ Aszongya Jufijankó: „Nem szoktam én ijennel élni, ėn mán mögebédöltem, csak ögyé!“ „No, sógor! ha mögebédölté, hát gyere ki velem ėgypár birokra!“ „Nem bánom, gyere!“ Kimöntek, elkesztek bírkózni osztán a Sárkán lėvágta Jufijankót bokájig a fődbe. Jufijankó sė vôt röst, fölugrott, lėvákta a Sárkánt térgyig. A Sárkán asztán lėvákta -10- Jufijankót kötöszködésig a fődbe. Jufijankó jis mögharagudott, lėvákta a Sárkánt nyakig oszt lėvákta mind a kilencz fejit. Jufijankó osztán mögvágta ėgy veszszővel a várat, piros almájé vát. Jufijankó asztán a három almát letötte és három várré váltódzott. Kigyüttek a kisaszszonyok a várakbul, újfönt a várakbul három alma lött.

Mikor odaértek a följárathon, Jufijankó asz gondolta, hogy minynyájukat nem biri mög a kötél, itt a három kisaszszont beleültette a kosárba, ű mög lėn maratt. A három kisaszszont fölhuszták a társaji. Jufijankó asz gondolta mikor eresztötték lė a kosarat, ű nem ül bele, csak a buzogányát töszi bele. Úgy is tött. Mikô félig fölhúszták a kosarat, akkor viszszaeresztötték. Itt a két vitéz elkésérte a három lánt a kirájpalotába. A kiráj nagy örömmel fogatta űket, hogy hazagyüttek a lėjányaji. Itt a kirá gondbaesett, hogy mi az oka, hogy a lánya ijen szomorú? A kiráj nagy vendégségöt csapott annak az örömire, hogy hazagyüttek a lányaji. Itt a kiráj a lányát a legutolsó szolgálatba tötte, hogy – a mé kérdöszte – nem felelt. A lány azé nem felelt, úgy gondolta, Jufijankó nem gyün többet soha viszsza. Nohát, gyerünk Jufijankót keressük mög! mögvan-ė még a nagy világba?

Jufijankó oda lėnt nagy szomorúságába el keszdött bujdosni, addig bujdosott, rátanát ėgy grifmadárfészökre. Ennek a grifmadárnak vôt két kis fija. Nagyszömmel esött épen akor a jég, Jufijankó a jégveszödelömtül mögmöntötte a 2 kis grifmadarat, az anynyuk nem vôt akkor otthun, mikor a jég esött. Mikor a grifmadarak anynyuk hazagyütt, Jufijankót möglátta, aszonta neki: „No, régön nem öttem mán embörhúst, mindég âra vôtam éhös, mos mán mögöszlek!“ De itt a két kis grifmadár aszonta, ha Jufijankó nem mönti mög űket, a jég agyonveri mind a kettőjüket: „Most is mög akarod önni?“ Itt asztán aszonta grifmadár Jufijankónak: „Mit kévánsz tűlem? a mé mögmöntötted a két fijam életit?“ „Nem kévánok ögyebet, csak vigyél föl a Fölsőindijába!“ „No, aszt épen nem birom möktönni, mer mos gyüttem onnat. No, de mivel mögmöntötted a fijajim életit, szörözzé 12 gőböjökröt, 12 hordót, mindėgyik 12 akós lögyön tele -11- vízzel és ha hônap elindulunk, pakold fő a hátamra! Mikor osztán mögyünk Fölsőindijába, ha jobbra tekíntök ėgy gőböjökröt vess a számba, ha balra tekíntök, akkor tizėnkétakós hordóvizet öncs a számba!“

Jufijankó elmönt a 12 fejű Sárkán gujájábul 12 gőböjt választani. Aszonta neki a 12 fejű Sárkán: „Várjá, Jankó! majd elsőb töszünk ėgy próbát! Süssünk mög ėgy-ėgy gőböjökröt és a ki hamarab mögöszi, az nyer. Ha én öszöm mög hamarab, nem kapsz ökröt“. Jufijankó jis éhös vôt, kapott az alkalmon. Jufijankó osztán mikór ėgy czombrul mögötte a húst, mingyá pofonvákta vele a Sárkánt. De Jufijankó ėcczör úgy pofon trefelte vágni a Sárkánt, mingyá kidült mind a háromsor ápfoga, a Sárkán asztán nem nagyon bírt önni, Jufijankó asztán hamarab mögötte a gőböjt mind a Sárkán. Mingyá kiválasztotta a tizėnkét gőböjt a falka közül, oda hajtotta a grifmadár fészkihön, másnap röggel útnak indultak.

Mikor fölmöntek, ėcczör a grifmadár jobra tekínt, Jufijankó ėgy gőböjökrött beleledobott a szájába, azután későbben a grifmadár balra tekíntött, Jufijankó oszt ėgy tizėnkétakós hordóvizet beleöntött a szájába. Mikor elfogyott a tizėnkét gőböjökör és a tizėnkét hordóvíz, akkor a grifmadár háromszor is jobbra tekínt, Jufijankó röktön kikapta a zsebibű a bicskáját és a czombjábul a legvastagab húst lėvákta, a grifmadár szájába dopta, aval oszt a grifmadár főrepűlt a Fölsőindijába. Kérdözte a grifmadár: „Ugyan, mi vôt az, mit legutojjára a számba vetötté?“ Akkor monta, hogy a czombjábul vágott ėd darabot. „No, Jankó! ha tuttam vôna, hogy ijen jó az embörhús, akkor má nem hosztalak vôna föl, csak mögöttelek vôna!“ Itt a grifmadár kihánta a Jufijankó czombjábulvaló húst, viszszaatta, monta neki tögye oda, odafór! Jufijankó viszszatötte a hejire és viszszafórt.

Jufijankó mint ėgy vándorló, elkeszdött szolgálatot keresni, bemönt a kirájpalotába. Jufijankót mögfogatták udvarosnak, ott látta Jufijankó, hogy az ű kedvesse a legutolsó szolgálatba van. Jufijankónak nagyon föltünt, hogy möjen kűszívű ű hozzá a kiráj. Jufijankó eszt nem álhatta, láti mikor kimönt, a ki kedvesse vôt oszt nagyon sok disznó -12- rárohant, Jufijankó eszt nem álhatta, odaszalatt, ėgyet mögfogott, mérgibe úgy a főthönvákta, hogy mingyá mögdöglött. A kiráj möglátta, Jánost kérdőre vonta, hogy merte aszt tönni? „Hon nė merném? mikor ű ojan hűszívű hozzám! érte élök, érte halok, rajtam kivül sönkit nem választott. Rárohantak a disznók, ha én nem vagyok, fölöszik tisztára!“ A kiráj gondbaerett, hogy löhet, hogy hozzá ojan hűszívű az ű lánya, mikor ennél többet nem is látta? A kiráj Jufijankót kérdőre fokta, hogy monthatytya, hogy az ű lánya hozzá hűszivű? Asz mongya Jufijankó: „Hon nė vôna hűszívű? mikor én vagyok a mögváltója!“ „Hogy vônál tė? mikor neköd még híröd sė halottuk, mikor két vitéz mögváltotta!“ Kérdi Jufijankó a kirájt, hogy möjen jelönséggel atta elő a két vitéz a három lėjánt? „No, kirájatyám! majd én mutatom mög möjen jelönséggel váltottam mög eszt a három lėjánt!“ Akkor kivötte a három piros almát, lėtötte és a három almábul három vár lött. Jufijankó oszt elmonta, hogy váltotta mög a három lánt, hogy maratt ű oda lėnt, mikor a három lán főgyütt! A kiráj nagy örömmel vitte be Jufijankót és a lėjányát, hogy ez ojan királėján, mer nem köllött neki sönki Jufijankón kívül. Emeszt a négyet (Fanyüvőt, Kőmorzsolót, két királyleányt) a tűzbe vetötték, Jufijankót a királányal mögesküttették; Jufijankót ültették a trónra.

2. Miklós és Örzse.

Vôt ėgy szögény özvegy embör, a kinek 2 csalágygya maratt árván. Az embörnek nem vôt ėgyetmása, a mi a házánál szükségös lött vôna, mikor kinyeret akartak sütni, elkűtte a kis lánt a szomszédba, kérje el a sütőlapátot mög a szitát. Ėccczör az aszszon odatta, de mikor másocczor kérték, így felelt az aszszon: „Mongyad apádnak: vögyön el feleségül, akkor lösz neki mindöne!“ Az embör csakugyan is elvötte az aszszont feleségül. Éltek ėgypár hônapig szép békességbe, azután aszonta az aszszon az embörnek: „A két csalágygyát tögye ken, a hova tugygya, mer ha nem töszi a házbul sėhova sė, akkor én mék el!“ Itt osztán az embör -13- nem tutta hova tönni a csalágygyát, mer nagyon sajnálta; hanem elmönt az anynyáhon, annak panaszkodott: hogy az aszszon nem akari kiálni a házná a 2 családot. Aszonta az anynya: „Kűdd el én hozzám űket!“ El is kűtte másnap röggel űket az anynyáhon, aszonta: „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjéhön és a szüléje adott nekik ėgy marékkorpát és aszonta: „No, fijajim! mönynyetök el az erdőbe fájé, szórjátok el az úton eszt a korpát és maj ha estére gyüttök haza, mögtanálitok az útat“. Csakugyan is a két gyerök kimönt az erdőbe fájé és úgyis töttek, a hogy a szüléjük monta. Este osztán a mőre a korpa el vôt szórva, âra möntek, osztán hazaérkösztek, hanem nem möntek a szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuknak a házáhon, de bemönni nem mertek. Este mikor az apjuk mög a mustohájuk vacsorált, ėgy jótányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak mögönni; itt aszongya az embör az anynyuknak: „Látod! ha még itthon vôna az a két család, annak a része mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és mögönnék!“ Itt a két család aszt kijáti be az ablakon: „Itthun vagyunk édösapám! de nem merünk bemönni“. Az apjuk kikiját: „Gyertök be, csalágygyajim!“ Bemöntek és mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek. Mikor elaluttak, akkor mögén aszonta a mustohaanynyuk: „Vigye ken, a hova tugygya ken a két csalágygyát, takarícscsa kend el űket a háztul, mer ha nem, itt hagyom kendet!“

Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön: „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjihön. Itt osztán a szüléjük adott nekik ėgy maréklüsztöt és aszonta nekik: „No, fijajim! mönynyetök el az erdőbe fájé, szórjátok el az úton eszt a lüsztöt és maj ha estére gyüttök haza, mögtanálitok az útat!“ A két gyerök csakugyan is mögén kimönt az erdőbe fájé, a mőre möntek, elszórták a lüsztöt. Este osztán a mőre a lüszt el vôt szórva, âra möntek osztán szöröncséssen hazaérkösztek, de nem möntek a szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuk házáhon, de nem mertek bemönni, hanem lėültek az ablak alá. Este, mikor az apjuk -14- mög a mustohájuk vacsorált, ėgy tányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak mögönni, aszongya az apjuk az anynyuknak: „Látod! ha még itthun vôna az a két család, annak a része mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és mögönnék!“ A két család mögén bekijáti az ablakon: „Itthun vagyunk, édösapám! de nem merünk bemönni“. Kikiját az apjuk: „Gyertök be, csalágygyaim!“ Bemöntek osztán mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek. Mikor elaluttak, mögén aszonta a mustohaanynyuk az édösapjuknak: „Takarícscsa kend el a két csalágygyát a hásztul! tögye kend, a hova tugygya kend, mer ha nem, itt hagyom kendet!“

Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön. „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjihön. A szüléjük adott nekik ėgy marékkölest, hogy szórják el az úton, mind a korpát mög a lüsztöt, majd ha gyünnek estére hazafelé, mögtanálik az útat. El is szórták, de mikor akartak hazagyünni, nem tanáták az útat, mer a madarak a kölest fölötték.

Aval osztán mönnek az erdőbe êre jis, âra jis, bójongtak, nem bírtak kigyünni. Hát, anynyira möntek mán az erdőbe öszszeviszsza, hogy egészen lėrongyosottak, de kimönni még sė tuttak. Ėcczör osztán a hogy őgyelgenek az erdőbe lė-föl, rátanátak ėgy öreg Őszembörre, a ki sütötte a szalonnát nyárson, oda köszönnek hozzá: „Jó estét agyon Isten, öregapám!“ „Agyon Isten, fijajim, nektök is! hát hun jártok, hun keltök ebbe a röngeteg erdőbe, a mikor itt még a szárnyas álatok sė bírnak mögmaranni?“ Aszongyák: „Járunk, kelünk, öregapám! bujdosóvá löttünk, mer a mustohaanyánk otthun nem tűrt bennünket, oszt az édösapánk elkűdött bennünket a szülénkhön, a mög kikűdött bennünket az erdőbe fájé. Elsőb csak attak nekünk korpát, hogy haza tugygyunk mönni, mászszor mög lüsztöt attak, akkor is haza tuttunk mönni; de mikor mán kölest attak, a madarak fölötték, úgy nem tuttunk hazamönni oszt jártunk öszszeviszsza az erdőbe, még ide nem tanáltunk!“ „No mán fijajim – mongya az öreg Őszembör – ha mán eddig nem tuttatok hazamönni oszt enynyire begyüttetök ebbe a -15- röngeteg erdőbe, hát ezután nem is tuttok, mer engömet is kis koromba eldobott az anyám, az erdőbe nevelőttem föl, azûta soha kimönni nem tuttam, pedig mán jóüdős embör vagyok oszt én is ki akartam mönni ebbül az erdőbül nem ėcczör, hanem netök, fijajim! ėgy kis kinyér, szalonna, lakjatok jó és pihenynyetök mög röggelig itten, röggel osztán elindultok, hátha tik kituttok vándorolni, ha mán kécczör is haza tuttatok mönni, de én nem hiszöm (hogy kitudjatok)“. Úgy is vôt, mögpihentek ott az Öregné és röggel szépen mögköszönték a vacsorát és az écczakaji hálásukat, röggel osztán útnak indultak. Az Öreg mögsajnálta űket, aszongya a fijúnak: „Hallod-ė, fijam! netök ez a három kutya! majd kisegít ez bennetöket. Én mán, nem baj, ha möghalok is, mer mán öreg vagyok, de tik még élhettök!“

Aval osztán útnak indultak, a három kutya is mönt velük a Szélnéfutóssab, a Vasnáerősseb mög a Kigondoló kutya, így hítták űket, így nevezte mög űket az Öreg. Aval osztán halattak az erdőbe továb. Möntek bejjeb, bejjeb az erdőbe, addig möntek, hogy mán rájuk estelödött, de sė lakást, sėmmit nem tanátak. Egész écczaka mindég ögyelöktek az erdőbe. Hát mikor a nap fősörkent, éppen besütött a haramiják ablakába, aszonta a Miklós az Örzsének – mer a fijút Miklósnak, a lánt Örzsének hítták: „Nészd testvér! amott csillámlik – de nem tudom kinézni – erdőszéle-ė, épület-ė? nem tudom kivönni a nyíláson!“ Ekkor oszt mögörültek, hogy: „Maj csak kitanálunk az erdőbű, akar csak valami lakásra tanálunk!“ Ekkor oszt mögörültek, nagy örömmel iparkottak a fényösség felé. Hát mikor közelebb halattak, látytyák, hogy ėgy kis fehér ház, mikor odaérnek, beköszönnek a kis hászhon: „Agygyon Isten jó röggelt, gazdaaszszon!“ mer nem tutták kinézni, hogy kicsoda? A gazdaszszon mongya: „Agyon Isten maguknak is! ugyan hun járnak ezön a pogán földön? mer éppen tizėnkét esztendős vôtam, mikor a haramiják az anyámtul elloptak, azûta nė hogy embört, vagy fehércselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė láttam!“ „Járunk, kelünk – aszongya Miklós – az erdőbe, mer a mustohánk nem tűrt a házná; addig kűdösztek az erdőbe fájé, hogy valahogy eltévennénk, -16- vagy valami vadálat mögönne bennünket. Hát álat nem övött mög, hanem ki nem tudunk mönni ebbül az erdőbül“. Aszongya a lán, mer lán vôt a gazdaszszon, a haramiják möghatták, hogy főzzön nekik mög tisztogasson rájuk, aszongya: „Jaj! pedig csak innen szabaduljanak és mönynyenek, mer ez 12 haramijának a lakása“. „No, – aszongya Miklós – addig innen nem mögyünk, még el nem gyüsz velünk!“ „Elmönnék veletök – aszongya a lán, a ki gazdaszszon vôt – de én innet nem möhetök, mer ha innét êmék – úgy is fölkeresnek a haramiják – akkô vége az életömnek!“ „Nohát, – aszongya Miklós – akkor mink sė mögyünk! hanem asz mond mög: hogy mijen jelönséggel szoktak a haramiják hazagyünni?“ „Ezök a haramiják aval a jelönséggel szoktak hazagyünni, hogy a napnyugoti házvégin van ėgy körtefa, mikor elindulnak hazafelé, akkor elkeszd fakanni; mikor a határba érnek, akkor elkeszd a fa virágozni; mikor pedig közel vannak mán, akkor elkeszd a körte rajta érni“. „No! – aszongya Miklós – maj möglátom, mijen vitézök?“ „No, ha aszt akarod mögnézni, – mongya a lán – itt van a Harambasa kargya, vödd a kezedbe és evvel birod magadat védelmezni!“ Miklós úgy is tött: kezibe vötte a kardot, kiült a körtefa alá.

Ėcczör láti, hogy keszd a körtefa fakanni, későben föltekíntött a fára, látytya, hogy keszd a körtefa virágozni, későben mögén főtekínt a körtefára, látytya, hogy keszd a körtefa gyümőcsöthozni. Itt osztán főkel Miklós a fa alul és aszongya: „Nohát! bemögyök a konyhába és rákészülök, mer mán akkorra hazaérnek“. Miklós úgy is csinált, félrehúzódott a konyhába és ahogy möntek be a haramiják, lėdarabolta a nyakukat és a pinczébe beledopta, de a Harambasát nem bírta egész agyonvágni, csak mögsértötte, aszt úgy dopta bele a pinczébe. Aval osztán az a gazdaszszon, a ki ott vôt, nagyon mökköszönte a Miklósnak a jóságát: hogy űtet főszabadította az örökös rapságbul. Miklós pedig szerette vôna, ha ott maratt vôna feleséginek, de a lánnak nem vôt kedve, csak hazavágyása az anynyáhon. Itt oszt elbúcsúzott Miklóstul és a testvéritül. -17-

Aval oszt Miklós és testvére éltek ėgygyütt a haramijalakásba, mint feleségivel.

Ėcczör osztán a Miklós kimönt vadászni, a tesvérire hagyott mindön szobakûcsot, csak ėgyet nem. A testvérje azon okoskodott: hogy mé nem hatta a századik kûcsot is? mer kilenczvenkilenczet nála hagyott, de a pinczeajtó kûcsát nem hatta. Mindég kereste ű a századik kûcsot: a pinczéjét, de nem tanáta. Ėcczör észrevötte, hogy a Miklós a gatyamadzdzagján hordozi, aval oszt écczaka, mikor alutt, lėôtta a gatyamadzdzagjárul a kûcsot és mikor kimönt Miklós vadászni, benézött a pinczébe jis. Akkor látta: hogy itten a haramiják vannak behánva, ott látta mög a Harambasát nagyon szépnek. A Harambasa könyörgött, hogy ereszsze ki, nė féjjön, nem bánti! Itt oszt Örzse ki jis eresztötte és nagy szerelömbe estek.

Addig szerelmesköttek, hogy aszonta a Harambasa az Örzsének: „Fődejjük el a testvérödet! Mit élsz tė itt a testvéröddel? élj énvelem! és ha mögtöszöd az én kévánságomat, akkor jó sorod lösz! Tödd magad betegnek és mongyad a testvérödnek: ha nem hoz a medvének a májábul mög a szívibül, hogy tė annak a szívibül mög a májábul öhessél, akkor möghalsz“. Örzse ugyan nagybeteg lött, úgy cseleködött, a hogy a Harambasa monta neki: lėfekütt az ágyba, elkeszdött jajgatni, mikor Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“ Aszongya Örzse: „Ha ja medve májábul mög a szívibül nem hozol, hogy én abbul öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult és a nagy kereséssel főtanáta a medvét. Aval odamögy, hogy elvösz ėgy kis fijút, de a medve nem akari neki anni. Miklós – látytya a medve, hogy – csakugyan el akar ėgygyet vinni, akkor mongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd!“ A medve tutta, hogy mé kűtték Miklóst! De mikor látta a medve, hogy Miklós csakugyan elviszi a fijút, igy szól a medve: „No, mán látom: hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgygyet, hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a tė testvéröd, hogy be sė vidd, mer betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Aval hoszta Miklós a medvefijút, mikor -18- mönt vôna be a kiskapun, asz kijabálta Örzse, hogy be sė vigye, hanem ereszsze el! mer mán jobban van, ús sė öszik belüle. Miklós oszt eleresztötte, elmönt vadászni. Még Miklós vadászott, a Harambasa előgyűtt, – mer ê vôt bujtatva – aszonta Örzsének: „Tödd magad mögén betegnek és mongyad a testvérödnek: ha nem hoz a vaddisznónak a májábul mög a szívibül, hogy tė annak a májábúl mög a szívibül öhessél, akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagyon beteg lött, de nem igazábul, csak úgy mutatta: lėfekütt az ágyba, elkeszdött jajgatni, mikor Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“ Aszongya: „Ha a vaddisznó májábul mög a szívibül nem hozol, hogy én abbul öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult, mer szerette Örzsét, addig mönt, még fő nem tanáta a vaddisznót. Odamönt, hogy elvösz ėgy kis fijút, de a vaddisznó nem akari neki anni. A vaddisznó látytya, hogy Miklós csakugyan el akar ėgygyet vinni, aszongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė testvéröd“. De mikor látta a vaddisznó, hogy Miklós csakugyan elviszi a fijút, aszongya neki a vaddisznó: „No, mán látom, hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz, oszt kijabáli a tė testvéröd, hogy be sė vidd a kiskapun, mer betegebb lesz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán a vaddisznófijút, mikor mönt vôna be ja kiskapun, asz kijabálta Örzse, hogy be sė vigye, mer roszszabbul lösz, mer mán most jobban van, ús sė öszik belüle, hanem ereszsze el! Miklós oszt eleresztötte, elmönt vadászni. Még Miklós vadászott, aszonta a Harambasa Örzsének: „Tödd magad még ėcczör betegnek és mongyad a testvérödnek, Miklósnak: ha nem hoz az oroszlánfijúbul, hogy tė annak a májábul mög a szívibül öhessél, akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagybeteg lött, mikor Miklós hazamönt, elkeszdött jajgatni, Miklós mögén kérdöszte, hogy mi a baja? Örzse aszonta: „Ha az oroszlánfijúbul nem hozol, hogy annak a májábul mög a szívibül öhessek, akkor möghalok!“ Miklós mögén röttön útnak indult és a nagy kereséssel főtanáta az oroszlánt. Aval mögy, hogy elvösz ėgy kis fijút, de az -19- oroszlán nem akari neki anni. Mikor az oroszlán látta, hogy Miklós csakugyan el akar ėgyet vinni, aszongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė testvéröd“. Mikor látta az oroszlán, hogy Miklós csakugyan elviszi, aszongya neki: „No, mán látom, hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a testvéröd, hogy be sė vidd a kiskapun, mer betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán az oroszlánfijút, mikor mönt vôna be ja kiskapun, kijabáli Örzse, hogy be sė vigye, hanem ereszsze el, mer roszszabul lösz, hanem ereszsze el. Miklós osztán eleresztötte.

Mikor kimönt Miklós vadászni, asz monta a Harambasa a lánnak, hogy: „Igy mán nem bírjuk Miklóst êfődelni!“ De Miklós nem tutta, hogy a Harambasa kin van a pinczébül. Akkor aszonta a Harambasa az Örzsének: „Beszéld rá Miklóst, hotyha mögfürösztenéd, mingyá jobban lönné! ha fürdik a kémén alatt, mongyad, hogy nyúcsa föl az újját, a kutyákat pedig csukazsd be vele ėgy pinczébe, a hun vasajtó van rajta!“ Miklós osztán úgy is tötte, hogy a kutyákat lėcsalta oszt rákészült a fürdésre. Elkeszte az Örzse fürdetni a kémén alatt, a kéménbe pedig fönt ê vôt a Harambasa bujtatva. Mikor fürdette Örzse, addig beszélt neki, hogy főnyûtotta az újját, a Harambasa pedig lėeresztött ėgy aranhajszálat, ez az aranhajszál rátekerődzdzött Miklósnak az újjára és erős vassá vát, aval asztán lėkijátott a Harambasa: „No, Miklós! tė akartá engöm êfődelni, hanem mos itt az életöd vége!“ Aszongya Miklós: „Nem bánom! csak háromat hagygyál a kutyájimnak kijátani utójjára!“ „Kijáthacz! – mongya a Harambasa – jó hejjön vannak azok“. Aval a Harambasa bemönt az Örzsével szerelmeskönni a szobába. Ez alatt az üdő alatt mög Miklós háromat kijátott a kutyájinak: „Szélnéfutóssabb, Vasnáerőssebb, Kigondoló kutyájim, gyertök elő!“ A Kigondoló kutya möghallotta, főkőtötte emeszt a kettőt is: „Kejjetök föl! mer a gazdánk bajba van“. Mikor másocczor kijátott a kutyájinak, akkor mán möghallotta mind a három és a Vasnálerőssebb kitörte az ajtót és mingyá kiszalattak a pinczébül. A Vasnálerőssebb -20- lėrákta mingyá a gazdája újjárul a vasat, aval oszt Miklós fölkészült, bemönt a szobába, a hun a Harambasa szerelmesködött a testvérivel, aval a kutyával mingyá szétszödette, beledopta a pinczébe és a testvérit is beledopta utánna, aszongya: „No, ha eszt szeretted vôna, szerezsd itt!“ Aval, hogy ű maga maratt, elbúcsúzott a kis hásztul és elmönt.

A hogy mönt, möndögélt, rátanát ėgy városra, az a város tiszta gyászba vôt borulva, este vôt mán, bemönt a szélső hászhon a városvégin, ott lakott ėgy öregaszszon, oda köszön: „Jó estét agyon Isten, öreganyám!“ „Agygyon Isten, fijam! neköd is“. Aszongya Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! kapnék-ė itt hálást écczakára? nagyon meszszirül gyüttem!“ Aszongya az öregaszszon: „Hogy nė! szívessen“. Mikor beszédbe erettek, kérdöszte Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! mi oka annak: hogy ez a város ojan nagyon gyászba van borulva?“ „Hát fijam, – mongya az öregaszszon – ez a város azé van ojan nagyon gyászba borulva: mer hônap 12 órakor viszik ki a királánt a 12 fejű Sárkánnak, mert mögtizedölték a lányokat, most êre gyütt a tized. Máskép a Sárkán nem ád vizet“. Aval a legén nem szólt sėmmit sė. Aval másnap röggel kimönt ahhon a kúthon, ahun a Sárkán vôt, lėült. Ėcczör látytya ám úgy tíz óra felé, hogy nagy sokaság mén ki a városbul, hozik a királánt a Sárkánnak. Mikor odatötték, a látvánság (= sokaság) elmönt haza, hogy a lánnak nė jis lássák a kivégzésit, Miklós osztán odamönt a lánhon, kérdözi a lántul: „Ugyan! maga mit keres itten?“ A királán êbeszélte hogy és mint áll a dolog. Aszongya Miklós: „Ugyan! ha mögmönteném magát attul a tizėnkétfejű Sárkántul, hozzám gyünne-jė feleségül?“ Aszonta a lán: hozzá! ha csak mögmönti. Lėültek, beszélgettek, azután nagy szerelömbe estek. Kérdöszte Miklós a királántul: „Nem tugygya: micsoda jelönséggel szokott a Sárkán fölgyünni a kútbul?“ Aszongya a királán: „Mikor ki akar gyünni, elsőbb is a víz kinyomódik a kútbul: a Sárkán főnyomi a vizet“. Evvel Miklós elalutt ėgy kicsikét a királán ölibe. Ėcczör a királán elsikította magát, âra Miklós fölébrett, akkor mán a Sárkán főnyomta a vizet, hogy majd -21- kigyün. Mikor osztán csakugyan gyütt ki a Sárkán, Miklós elkeszte a fejit lėdarabolni sorba.

Mikor mán mind a tizėnkét fejit lėvákta, a Sárkán nyelvinek a högyit lėdarabolta, eltötte, osztán mögén a királkisaszszonynyal elkesztek szerelmeskönni, eszt pedig a Vörösvitéz kileste, csak aszt várta, hogy Miklós alugygyon el a királán ölibe, akkor odamönt, a királánt mögfenyögette, hogy nė merjön mozdulni, Miklóst eldarabolta apróra és a Sárkán nyelvedėrėkát is kivagdosta, a lánt pedig hécczör mögesküttette, hogy asz mongya, hogy ű möntötte mög a tizėnkétfejű Sárkántul. Mos mán vezeti a lánt befelé a városba, möglátták, a kik a város szélin laktak, hogy ėgy vitéz mögmöntötte a Sárkántul a királkisaszszont mög a várost; nem köl töb lánt anni neki, hogy vizet kapjanak. Mingyá szalattak mondani a kirájnak. A kiráj nagy örömmel mönt a lánya elébe és nagy vigadalommal örült szögén, boldog, hogy odavan a Sárkán, nem köl neki több lán. Mikor bevezették a Vörösvitézt a palotába, 12 párnára ültették. Itt osztán a lán még szomorúb, mind azelőtt vôt, de nem monhatta kirájatytyának, hogy mi ja a baja. Hagygyuk mán most űket, nézzük Miklóst!

A három kutya, hogy fölébrett, látytya, hogy az ű gazdájuk öszsze van darabolva, mingyá fölugráltak: „Gyerünk oszt hű gazdánkat éleszszük föl!“ A Vasnálerősseb kiagygya a parancsolatot a Szélnéfutóssabnak mög a Kigondoló kutyának: „No! hamar mönynyetök élesztőfüvet mög fôrasztóküvet keresni!“ A Szélnéfutóssab mingyá öszszejárta az egész kerületöt, tanát is a mi köllött: éppen ėgy kígyó vitt élesztőfüvet is, fôrasztóküvet is, kért tűlle, de nem adott neki, ű mög nem sokat komédijázott vele, hanem êvötte az egészet: az élesztöfüvet is mög a fôrasztóküvet is a kigyótul. Aval a Szélnéfutóssab ėgy-kettőre viszszafutott. Még a Szélnéfutóssab mög a Kigondoló oda vôt élesztőfűjé mög fôrasztókűjé, addig a Vasnáerősseb öszszeszötte Miklósnak a lekkisseb porczikáját is, mert a Vörösvitéz öszszedarabolta Miklóst apróra. Miklósnak osztán a lekkiseb porczikáját is mögkenyögették a fôrasztókűvel és helrerakták, az élesztőfűvel mög fölélesztötték. Mikor fölélesztötték Miklóst, aszongya: -22- „Minek bántottatok? de jót álmottam a királkisaszszon ölibe!“ „Álmodtál vôna ám édös gazdánk örökre, ha mink föl nem ébresztöttünk vôna!“ monták a kutyáji. Mikor szétnézött, akkor látta: hogy tisztavér, elhitte osztán a kutyájinak a mondását; akkor monta: „Nohát, nézzük mög, hogy mijen vitéz, a ki éngöm el mert fődelni!“

Aval indult a királpalotája felé. A hogy mönnek, kiszalad ėgy valaki a kastéj udvarábul, elkijáti, hogy: „Gyün ėgy vitéz három álattal!“ akkor kiugrott a Vörösvitéz alul három párna. Későbben ėgy kicsit mögén kiszalad ėgy valaki, látytya, hogy nem meszszi van mán, beszalad, elkijáti, hogy: „Jaj! itt van nem meszszi!“ akkor mögén kiugrott a Vörösvitéz alul három párna. Beszalad osztán ėgy valaki, elkijáti, hogy: „Itt van a vitéz az udvarba!“ akkor kiugrott mind a hat párna és a lán nagy örömmel szalad ki a kastéj udvarára, öleli, csókojja a vitézt, vezeti az apja elé fő, aszongya: „No, atyám! itt van Miklós! a ki mögszabadított a 12 fejű Sárkántul, ű az én mögmöntőm, de nem mertem szólni, mer a Vörösvitéz mögfenyigetött, hogy nė merjek szólni!“ Akkor mingyá nészték a Sárkány nyelveit, látták, hogy a Vörösvitéz csak akkor vágott a Sárkány nyelvibül, mikor mán Miklós elszötte a högyit, a Vörösvitészt osztán kivégeszték, Miklósé lött a királlány.

Éltek ėd darabig, látytya a királlány, hogy Miklós nagyon szomorú, asz kérdözi a királány: „Mér vagy ojan szomorú? tán nem szerecz?“ Aszongya: „Szeretlek én, hanem van énneköm ėgy testvéröm (az erdőben) a pinczébe, asz szeretném elhozni!“ „Azon nė szomorkogy – mongya a királán – hanem erigy és hoszd el!“ El is mönt a tesvérijé, hát mikor fölnyiti a pinczeajtót, akkor láti: hogy a testvére mind a 12 haramiját mögötte, csak a Harambasának az ujját szopja (mást mindent megevett már). Aszongya Miklós: „No, testvéröm! elviszlek a kastélomba, mos mán én királ löttem, maj szobalán löszöl“. Olan gyönge vôt a testvérje, alig tudott mönni, odavezette a kastélba. A testvérjinek a’ nagyon roszszulesött, hogy ű csak szobalán, a testvérje nagyon jó sorba jutott. A Harambasának a hüvejk ujját (melyet szopogatott s magával hozott), beleálította -23- Miklósnak a szalmazsákjába högyivel (felfelé), mikor Miklós fekütt lė – mindég ojan tréfássan szokott lėfekünni, belevágódott az ágyba – és az körösztülmönt a szívin, itt a kutyájinak maratt még abbul az élesztőfűbül, fölélesztötték. Miklós osztán nem kögyelmezött a testvérjinek, kétfelé vákta és a város sarkára rászögelte.

A kutyák is mögszólaltak: „No, kedves gazdánk! vagy tė fődêj el, vagy mink elfődelünk tégöd!“ Miklós osztán elfődelte a 3 kutyát és mögsiratta. Osztán éltek boldogul, még most is élnek, ha meg nem haltak.

3. A pingált szobák.

Vôt a világon ėgy kirá, a kinek ėgyetlenėgy fijacskája vôt oszt nagyon kényin-kedvin nevelték, mivelhogy ėgyetlen gyermök vôt mög kedves vôt, el is felejtötték valami vitésségre tanítani. Mikor a gyermök tizenkilencz éves lött, akkor mán fölérte az ėgygyiket a másikávâ (összehasonlítani s ekként megkülönböztetni), asz mongya a gyermök az atytyának: „Édösatyám! szégyön, hogy mán 19 esztendős vagyok és még sė tanítottak sėmmi vitésségre, hanem mos mán édösatyám! el fogok mönni és tanulni fogok valami vitésségöt“. A királ mög a felesége nem akarta elengenni a fiút mivelhogy ėgyetlen vôt, de oszt anynyira könyörgött az apjának, hogy az apja ellátta sok kincsel, szép ruhával, útnak eresztötte. Asztán mögcsókolta az apját, anynyát oszt elindult.

Mén a fijú hetedhét ország ellen, beért ėgy röngeteg nagy erdőbe. Az erdőbe halatt napról-napra előre; az erdő nagyon szépen szólt, mert a faágak nagyon szépen muzsikáltak. Itt osztán ű bánatába as sė tutta mi csinájon, mert nem tanálkozott sėnkivel sė, lėszakajtott ėgy faágat, hogy mögnézi: mér muzsikál ojan szépen? Mikor a faágat lėszakította, az erdőbe, mögnémültek a fák. Űs mögnémult oszt a mönéssel, nem tudott mönni: ėgyik surnyótul a másikhon mönt.

Addig vánczorgott az erdőbe, rátanát ėgy öreg Őszembörre; oda köszön: „Jó napot agy Isten, öregapám!“ -24- Aszongya az Öreg embör: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még itten a madár sė járhat!“ „Járok, kelök, öregapám! mert hajt a nyomorúság: ėgyetlen fija vôtam az apámnak és az anyámnak, főneveltek tizėnkilencz évig és nem tanítottak sėmmi vitésségre; hogy asztán fölembörköttem, így gondoltam el: hogy szégyön az ėgy királnak, hogy sėmmi vitésségöt sė tud, asz montam az apámnak és anyámnak: mos mán elmögyök és addig mögyök, még valami vitésségöt nem tanulok“. Asz mongya az öreg Őszembör: „No, ha vitésségöt akarsz tanulni, itten tanulhacz, mer ha asz töszöd, a mit mondok, vitéz lösző! Van itt 3 ló möglovagolni“. „No, öregapám! maj mögtróbákozok velük“. Akkor az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis rézkantárt. Mikor eszt az Öreg mögrászta, ėgy rézszőrűparipa ott termött; asz mongya az Öreg: „No, fijam! ha êre ráülsz és mög meröd lovagolni, akkor látom, hogy belüled embör akar lönni!“. Fölült a János – mert Jánosnak hîták – a rézszőrűparipára és mikor fölült, a rézszőrűparipa röttön főrepűlt vele a levegőbe és az erdőbe lė-fölnyargalt vele, hogy tiszta vérbe-fagyba hoszta viszsza a rézszőrűparipa. Mikor viszszaért, a 9 fejű Sárkánnak az erdőszélin vôt a palotája, úgy ôdalba rukta a rézszőrűparipa, hogy ėd darab lėszakatt belüle. Aszongya neki a kilenczfejű Sárkán: „Szép vitéz vagy, látom, de eregy innet, mer ha főkelök, vége az életödnek!“ Aval viszszamönt, lėszált a lórû; akkor monta az öreg Őszembör: „Látom, hogy vitéz akar belüled lönni“.

Másnapra kelve, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis ezüskantárt. Mikor eszt mögrászta, ott termött ėgy kis ezüstszőrűparipa, az öreg Őszembör így felelt: „No, ha, fijam! eszt möglovagolod, látom, hogy embör akarsz lönni!“ Itt osztán ráült János az ezüsszörűparipára, az ezüsszőrűparipa is ugyan főrepült vele a levegőbe és az erdőbe hurczolászta úgy, hogy mán félhalva hozta viszsza. Az ezüsszőrűparipa jis oda váktatott a kilenczfejű Sárkán palotájáhon, a melik a kűsziklán ált, a jis lėrukta ėgy ôdalát. Aszongya a kilenczfejű Sárkán: „Eregy innet! látom: szép, dėrék fijú vagy, de ha lėmögyök, röktön vége az életödnek!“ Aval osztán odamönt az öreg Őszembörhön, -25- lėszált János a parípárul. Asz mongya az öreg Őszembör: „Látom, fijam! mos mán embör lösz belüled!“

Harmadnapra kelve a dolog, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis aranszinű kantárt. Mikor mögrázi, aranszőrűparipa termött ott röttön; aszongya neki az öreg Őszembör: „No, fijam! no, még ha eszt möglovagolod, akkor bizonyossan embör lösz belüled!“ Ráült János az aranszőrűparipára, de ojan veszött vôt a paripa, hogy mindön lépésin a patkó szikrát hánt és tűzláng gyütt a szájábul. János êre mán ėgykicsit félve ült föl, de azér mégis viszszanyerte a bátorságát és fölült a paripa hátára, a paripa főpattant a levegőbe úgy, hogy a Jánosnak elkeszte a gúnyáját és a húst szaggatni. Anynyira hurczolászta Jánost öszszeviszsza az erdőbe, hogy mikor előgyütt, fontonként szaggatta ki a húst a testyibül, de azért csak igenyöst oda váktatott a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon. Úgy mögrukta a palotának az ôdalát az aranszőrűparipa, hogy a kilenczfejű Sárkán kiesött a palotábul. Akkor röttön mérögbe gyullatt, röttön viaskodásra mönt a Jánossal. Mikor eszt möglátta, hogy milyen vitéz János, hogy még a Sárkánnal is öszsze mer veszni, akkor az öreg Őszembör röttön mögrászta a másik két paripának a kantárját, az öreg Őszembör úgy éröszte magát, mint ėgy húszéves vitéz és űs örömmel mönt Jánosnak a segícségire. A két kantárt mikor mögrászta, a két paripa röttön ott termött, így oszt mönt az Öreg harmad magával segíteni Jánosnak. Itt oszt a kilenczfejű Sárkánt lėgyőszték. Mikor a kilenczfejű Sárkánt kivégeszték, akkor az öreg Őszembör viszszahítta Jánost a kis fődgunyhóhon. Itt osztán nagyon szépen mögköszönte Jánosnak a vitésségit, mert űtet is mögszabadította az elátkozástul: mert az Öreg úgy vôt elátkozva már 99 esztendő ûta, még ojan vitészt nem tanál, a ki eszt a három lovat möglovagolja, addig nem szabad neki az erdőbül sėhuva sė mönni. Az a 3 ló is 3 elátkozott fijú vôt, akkor fijúk löttek, űk is mökköszönték Jánosnak a vitésségit, mert űket is mögszabadította az elátkozástul, akkor mögtisztultak, de röttön mög is haltak. Akkor aszonta az öreg Őszembör: „No, mos János! nagyon szépen köszönöm a jóságodat, hanem ne ez a szálveszsző, -26- ha evel a szálveszszővel – ha valami bajba löszöl – környeskörülkerekítöd magadat: ojan vasrostéj teröm ott röttön, hogy odaféle álat vagy gonosz jutni nem bír“. Mögcsókolták az Öreggel ėgymást és elbúcsúsztak; hanem aszt is monta neki az Öreg: „Agygyál neköm abbul az üngbül ėd darabot, a mölik rúlad lėszakatt, mikor ültél az aranszőrűparipán, hogy ha valami bajba löszöl oszt az ingrül möglátom, én akkor röttön ott termök és segítök rajtad!“

Mos mán János elmönt a lekközelebbi városba szolgálatot keresni. Beszegődött ėgy kirájhon, vôt itt ėgy Bíbájosaszszon, ez az Ördöngősvénaszszon asz monta Jánosnak: „Ha eszt a falkabirkát mög nem őrzöd, akkor vége az életödnek!“ János mikor kihajtotta a bírkát, környeskörülkerítötte aval a páczával, ott ojan vasrostéj lött, hogy oda sönki nem juthatott. De itt a János, mikor az erdőbe vándorolt, ojan széphangú furuját csinált, hogy a ki aszt hallotta, örömre fakatt. Mikor osztán János kihajtotta a bírkákat, el keszte a furujáját fúnni, eszt a kirájkisaszszon möghallotta, nagyon möktecczött neki, nagyon beleszeretött Jánosba; eszt az Ördöngősvénaszszon nagyon írilte. Mindég abba sántikált, hogy kéne a Jánost êfődelni? De az Ördöngősvénaszszon sėhogy sė tanáta ki, hogy így êfődelje Jánost. János osztán a királányal jegybejártak.

Mikor közelködött az esküdő, az Ördöngősvénaszszon az ű vén eszivel kifőszte, hogy ű csináltat ėgy nagy hordót, hogy maj jó lösz ez Jánosnak fürdőkádnak, asz mongya Jánosnak: „Hallod, hogy mit tanátam én el! jó lösz ez neköd fürdőkádnak, hanem eregy bele, nézzük mög, hogy ez möddig ér neköd?“ A kádra pedig vôt ėgy ojan pászėntos ajtó csinálva, hogyha János ebbe belemén, az Öregaszszon asztán Jánosra hírtelen rácsuki, akkor János innen mönekülni nem bir. Úgy is vôt. Mikor János bemönt, az Ördöngősvénaszszon hirtelen rácsukta, az ajtó lėzáródott. Akkor az Ördöngősvénaszszon a hordót lėvitte a Dunára, a vízön eleresztötte, hogy a víz vigye el, ide János többet nė juthasson, mer az Ördöngősvénaszszonnak is vôt ėgy fija, annak akarta, hogy a vögye el a királánt. Keresték osztán a juhászlegínt mindönfelé, de nem tanáták sėhun sė. -27-

Itt Jánost viszi a víz hetedhét ország ellen mán, a királlėján nagyon szomorú lött, sajnálta Jánost, mán űk el is jegyöszték ėgymást maguk köszt, most János nincs sėhun sė, odavan. Az alatt az üdő alatt, még Jánost vitte a viz, herczegök, bárók, nagyülepű tótok és válogatott czigán gyerökök kérték a királánt, de a királlánnak nem vôt kedve ėgyhön sė mönni, mer a furula hangja mindég a fülibe csöngött. Ezön a királ nagyon mög vôt ütközve, hogy ennek mi oka, hogy az ű lányát anynyi herczegök, grófok, nagyüpelű tótok, válogatott czigánlegényök kérik, oszt ėgyhön sincs kedve mönni. Ėcczör oszt a királ mögkérdözi: „Ugyan, lányom! mé nem akarsz férhönmönni, mikor itt az üdő?“ Asz mongya a lány: „Addig atyám! nem lösz kedvem férhönmönni sönkihön sė, még tė ojan piktort nem kereső, a ki kedvem szörint pingáli ki a szobát!“ Itt a királ kihírdette, möntek is öszsze tudósabbnál tudósab piktor legénök és okossabnál okossabbak, dejszėn! mikor el keszték a szobát piktorolni, mihánt möglátta a királlán, mingyá nem tecczött neki.

Nohát, itt a lán hagy szomorkogyon, gyerünk, keressük mög Jánost, hogy mi csinál a Duna közepin? Föl is tanáták Jánost, mer az Öregnek eszibe jutott: „Hogy jó jis vôna mögnézni aszt a vérös üngöt, a kit János adott, hogy van-ė neki baja, vagy mőre van?“ Akkor láti az Öreg az üngrül, hogy mán János hetek ûta a vízön van a Duna közepin. Az Öreg mivel aszt fogatta, hogy ű Jánost akármijen bajba van, segít rajta, mivel űtet az örökös rapságtul mögszabadította, elmönt keresni. Mögtanáli a hordót, hát kivöszi, fölnyiti a tetejit, akkor láti, hogy János maj nem halva van a hordóba: „No, fijam! a mé kisegítötté, én is azé segítök, hanem mög fogjuk mink aszt a Bíbájost keresni, a ki tégöd eleresztött a vízön!“ El is indultak viszszafelé. Belekerűtt pár hét, mikorára viszszaérkösztek; mikor beértek abba az országba, a möjik országba lakott, akkor halották, hogy a kirá kidoboltatta, hogy ű annak agygya a lányát, a ki kedve szörint tud neki piktorolni, hogy a királán is jóvá hagygya.

Az Öreg mingyá hívatkozott, hogy ű kipiktoroli a szobát, csak ha az ű kivánságát mögtöszi a királ! Asz monta, -28- a királ: „Möktöszöm, de ha a szobát nem szereti a lányom a hogy piktorolva van, akkor a fejevesztesége gyün!“ Asz monta az Öreg: „Nem bánom, ha a fejem vöszi is királ őfölsége! de csináltasson ėgy új palotát, mer êre kár eszt a szép piktorolást rátönni!“ A királ mög is csináltatta a szép palotát. Mikor kész lött a palota, aszonta az Öreg: „Csináltasson be mindön ablakot és ajtót, hogy itt a lekkiseb világosság sė ki nė lácczon! Agygyon neköm új czutat kártyát mög ėgy véka aprópészt, a ki mind krajczár lögyön, hogy mire az ėgygyik a másikátul elnyeri, akkorra a szoba ki lösz piktorolva! de a szoba belsejit úl lássák el firhangokkal, hogy a fal nė lácczon!“ Hát osztán itten az Öreg kártyázott Jánossal; de itt János nagyon félt, mert nem pingálták a szobát, csak kártyásztak; mert itt vége lösz az életinek. Az Öreg csak vígasztalta Jánost: „Nė féj, fijam! maj kipiktoroljuk mink, hanem mos csak kártyázzunk!“ Az Öreg elnyerte a pészt Jánostul mind, akkor kinyitotta az ajtót és a királlán nézze mög, hogy jó van-ė kipiktorolva a szoba? Ekkor mán a szoba ki vôt piktorolva, de János errül nem is tudott sėmmit sė.

A királlán mikor bemönt, jobkéz felül az Öreg elhúszta mingyá a firhangot: oda az vôt pingálva, hogy vôt ėgy királ, annak a királ feleséginek lött ėgy kis gyermöke. Továb möntek, a másik firhang alatt mög lė vôtak pingálva: a királ, a felesége mög a gyermök. Mikor a harmadikhon érnek, ott mög mán a gyermök egész legén sorba vôt. Mikor a negyedikhön érnek, a legén búcsúzik az apjátul és az anynyátul. Mikor az ötödikhön érnek, látik, hogy a legén vándorol ėgymaga ėgy sík puszta fődön. Továb möntek a hatodikhon, akkor látik, hogy a legén beért mán ėgy erdő szélibe, ott keszdődött ėgy nagy erdő. Möntül bejjeb halannak a piktorolással, a lánnak annál jobban tecczik: „E mán nagyon szépen van piktorolva!“ mongya a királlán. Csak abba a piktorolásba halattak, az erdőbe nagyon szépen muzsikáltak a fák. Ėcczör osztán másik firhangot elhúznak, ott látik, hogy a vándorlegén lėszakított ėgy ágat és a fák mögnémultak. Lácczik, hogy möjen kárt csinált, ezön a vándorlólegén szomorú lött, hogy a muzsikáló erdő mögnémult. Itt osztán -29- szomorúságába kivötte a zsebkésit és ėgy nagyon széphangú furulát csinát, kinek a hangját sėnki ki nem álhatta szó nékű, mer a ki aszt möghalotta, akármijen szomorú vôt, vígságra fakatt. Hogy oszt halatt az erdőbe, oda érközött az Öregembörnek a kis fődgunyhójáhon és oda köszönt, hogy: „Jó napot agygyon Isten, Öregapám!“ Aszongya az Öregembör: „Hun jársz, hun kelsz? mikor a madár sė járhat êre!“ „Járok, kelök, Öregapám! vitésségöt gyüttem tróbálni, mert az apám főnevelt tizėnkilencz esztendejig és sėmmi vitésségre sė tanított, – ez mind lė vôt pingálva. – Igy gondoltam, hogy szégyön ez ėgy királfijúnak, hogy embörkort értem, azé gyüttem tróbálni“. „No, fijam! – aszongya az Öreg – no, ha êre van kívánságod, itten tanulhacz vitésségöt!“

Másnap osztán az Öreg elővött ėgy részkantárt, mögrászta, ott termött ėgy rézszürűparipa, êre a vándorlólegén fölül oszt fölrepül a levegőbe is, a hun legsűrűbbek a faágak, ott nyargalászott vele. Mikor hazaérkösztek, a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon möntek, a rézszőrűparipa röttön ėgy ôdalát kirukta. Möglácczott a piktorolásba, hogy a palotának ėgy ôdala lėszakatt, ez mind jô möglácczott a piktorolásba és a lán nagyon örűlt a piktorolásnak. Mikô möntek odáb, a királán látta, hogy az Öreg mán a másik kantárt hoszta elő és a mint mögrászta, az ezüsszőrűparipa ott termött; láti, hogy a vándorlólegén ül rá a paripára, repül föl vele a levegőbe. Mögén mikô más firhang alá mönnek, ėhėn gyün a vándorlólegén, váktat a kűszikláhon oszt az a paripa is mögrugi úgy, hogy ėgy ôdala kiszakad. Itt osztán a másik firhanghon mönnek, látik, hogy az Öreg vöszi elő az arankantárt, mögrázi és ėgy aranszőrűparipa gyün elő, a kinek a patkója szikrát hány és a szájábul tűzláng gyün. Itt osztán a vándorló êre is fölül; êrepűtt vele úgy – föl a faágak közé, ojan nagyon mérgessen szalatt vele – hogy a vándorló fontonként szötte ki a húst a testyibül. Mikor viszszafelé gyütt, a jis igenyöst a Sárkánnak a kűsziklájáhon mönt és úgy mögrukta, hogy a Sárkán röktön lėesött a tetejibül. Itt osztán a Sárkán nagyon mögharagudott és a vándoló röktön elkeszdött vijaskonni; de -30- mikor eszt az Öreg möglátta, örömibe ű is mögrászta a két lónak a kantárját és harmad magával odamönt a vándorlónak segíteni. De hogy hogy a lovak is mögszabadultak mög az Öreg is – mert elátkozottak vôtak – segítöttek Jánosnak. Mikor a Sárkánt lėgyőszték, akkor átmöntek a másik firhang alá, ott búcsúzott el az Öreg a vándorlólegéntül mög a paripák is. A vándorlólegén adott az Öregnek a vérös üngbül ėgy darabot, az Öreg pedig a vándorlólegénnek ėgy veszszőt, azzal útnak indult az Öreg is, a vándorlólegén is. A vándorlólegén bemönt a királhon szolgálatot keresni, a ki itt má kapott is juhászságot. Ez mind a firhang alatt lácczik a piktoroláson. Mikor osztán hajtotta a birkákat a vándorlólegén, az Ördöngősvénaszszon aszonta: „Úgy vigyázzon, mer ha ėgy elvesz, vége az életödnek!“ Mán akkor ellenközött az Ördöngősvénaszszon. A vándorló mikor kihajtott, eszibe jutott az a veszsző, a kit az Öreg adott, aval ű környeskörülkerítötte a falkát, hogy híja nė lögyön. Eszibe jutott az a furula is, a kit csinált és elkeszdött furulálni. Ez oszt a királlánnak nagyon mögtecczött: a pingálás.

Itt osztán a másik firhanghon mönnek, láti a királlán, hogy az Ördöngősvénaszszon keszd ėgy kádat csináni. A másik firhanghon mönnek, lácczik, hogy a vándorlólegén mén bele a kádba és az Ördöngősvénaszszon csuki rá a tetejit és ez mind lácczott. Mos mán asz kérdözi az Öreg a királkisaszszontul, hogy tecczik ė a szobapingálás? Aszonta a királkisaszszon: „Igön is nagyon tecczik“. Mikor mönnek a másik firhang alá, möglácczik a falon, hogy az Ördöngősvénaszszon guríti a hordót a Dunába. Mögén másik firhang alá mönnek, ott mán viszi a víz a hordót, a vándorlólegént mög a királnál keresik, de sėhun sė tanálik. Másik firhang alá mönnek, ott látik, hogy gyünnek a kérők: herczegök, grófok, nagyülepű tótok mög válogatott czigán gyerökök, de a királkisaszszon nem akar ėgyikhön sė férhönmönni. Itt oszt a királ kérdözi, hogy mé nem akar férhönmönni? A királkisaszszon mög mongya: „Addig, atyám! nem mék férhön, még tė ojan piktort nem kereső, a ki kedvem szörint pingáli ki a szobát!“ Itt mán a királ kihirdeti, hogy a ki ojan szépen kipiktoroli a szobát, hogy a királkisaszszonnak -31- mögtecczik a piktorolás, annak agygya a lányát. Most gyünnek a piktorok, tudósabnál tudósabbak, okossabnál okosab legényök, de mihánt a királkisaszszon möglátta, hogy piktorolnak, mingyá nem tecczött neki. Továb möntek, másik firhang alá, látik, hogy az Öreg vöszi ki a hordót, nyiti föl, hát! a vándorló benne félhalva van. Másik firhang alá mönnek, ott mán az Öreg mög a vándorlólegén ott vannak a piktorok köszt. Mönnek továb, itt az Öreg beszél a királlal, hogy ű kipiktoroli a szobát, hanem csináltasson ėgy új palotát, mert êre kár aszt a szép piktorolást rátönni. Itt mán csinálik a szép palotát oszt becsinálnak mindön ajtót, ablakot, hogy a lekkiseb világossák sė mönynyön be. Itt oszt vége lött a pingálásnak. Az utolsó firhang alá értek, az Öreg vezeti be a lėánt, hogy nézze mög, hogy jô van-ė kipingálva a szoba? Itt a lán möglátta, hogy ez az a fijatal embör, a kit ű valamikor szeretött. A királkisaszszon nagy örömmel mönt az atytyáhon: „No, atyám! mos mán férhönmögyök, mer kedvemre pingáltattad ki a szobát!“

4. Állatsógorok.

Hun vôt, hun nem vôt, az innen innet, a tunnan tunnat, az üveg högyekön is tunnan vôt, a korpa kazalokon pedig innen vôt, ott vôt ėgy nagy högy. A högy tetejin vôt ėn nagy fenyőszál, a nagy fenyőszálon vôt ėgy kiseb fenyőszál, a kiseb fenyőszál tetejin vôt ėgy tű, a tű tetejin vôt ėgy rosz szoknya, annak a hetvenhetedik ránczábul szödöm elő az én mesémet:

Vôt a világon ėsz szögén embör, ojan szögén vôt, hogy a szögénséktül egészen lėrongyollott. Ez dôgozni soha nem dôgozott, csak mindég olvasott. Itten az olvasásba aszt tanáta föl, hogy a lányaji a legelső kérőkhön mönynyenek! Az embör nem érte mög aszt, hogy a lányaji férhönmönynyenek, möghalt. A fijának – mer csak ėgy fija vôt – möghatta, hogy ahhon agygya a lányokat, a ki legelsőb kéri űket! A fija jis átörökölte: hogy, mint az apja azelőtt, mindég olvasott. -32-

A hogy olvasgatott, beszált ėgy tarkavarnyú az asztalra, aszongya: „Kár! kár! ad neköm a legöregeb húgodat feleségül!“ Aszongya neki János: „Mán csak ojat nem töszök, hogy a húgomat szárnyas álatnak agygyam feleségül!“ Aval a tarkavarnyú elkárokta magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! az édösatyánk asz hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János aszt monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszalatt, utánna kijátott a varnyúnak, hogy várja mög! Mög is várta még főkészült, osz főkapta, elvitte az erdőbe. Másnap röggel beszált ėgy feketekánya a szobába, elkarogta magát: „Ad neköm a középső húgodat feleségül!“ „Mán csak ojat nem töszök, hogy a középső húgomat is szárnyas álatnak agygyam feleségül!“ Aval a feketekánya elkarokta magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! édösatyánk asz hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János asz monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszaíatt, utánna kijátott a feketekányának, hogy várja mög! Mög is várta még fölkészült oszt főkapta, êvitte az erdőbe. Azután beszált ėgy szarka a szobába, elkeszte csörögni: „Cse, cse, cse! Ad neköm a legfijatalab húgodat feleségül!“ „Má – aszongya – két testvérömet szárnyas álat vitt el feleségül, a harmadikat mán csak nem adom!“ Aval a szarka elcsörögte magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! édösatyánk aszt hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János asz monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszalatt, utánna kijátott a szarkának, hogy várja mög! Mög is várta még fölkészült oszt főkapta, êvitte az erdőbe.

Ű osztán maga maratt a kis házikóba, továb olvasgatott. Nagysokára főtanáta a nagy olvasásba: Tündérszépilona hírit és kastélát. Itt föláldoszta az életit, hogy ű mos fölkeresi a nagy világba akár mőre van. János útnak indult. Mén a János hetedhét ország ellen, beérközik ėgy roppant -33- nagy röngetegbe. A hogy mén az erdőbe, elébe szál ėgy szarka, aszongya: „Eregy innet, szarka! mer úgy főruglak, hogy eleső; innet odébb!“ Akkor mongya a szarka: „No, no, sógor! talán nem is üsmersz?“ Akkor monta: „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mök sė üsmersz?“ Odavezette a kastélába, nagyon szép kastéla vôt, a kibe a feleségivel nagyon szép életöt éltek. Itt oszt Jánost a tesvérje nagy örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta. Akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Én, sógor, nem halottam, pedig nagy országot, világot bejártam!“ Másnap röggel fölvirattak, János elbúcsúzott, továb halatt az erdőbe. Estefelé mindég a lába alatt száldogált ėgy tarkavarnyú. „Eregy innet, tarkavarnyú! mer úgy főruglak, hogy eleső!“ Akkor mongya a tarkavarnyú: „No, no, sógor! talán nem is üsmersz?“ „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mög sė üsmersz?“ Odavezette a kastélába, Jánost a testvérje nagy örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta; akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Hallottam, sógor! láttam is a kastélát, hanem annak az a jelönsége van, hogy a kastél tetejin van ėgy kakas, ha tė hamarabb möglátod a kakast, mind ű tégöd, akkor a kakas lėesik, be bírsz mönni; de ha ű lát mög hamarabb, akkor nė is möny a kastélba, mer vége az életödnek!“

János még meszszirül möglátta a kakast, lėesött a kakas a kastél tetejirül; aval örömmel és bátran halatt a kastél felé, de mikor odaér, akkor látya, hogy a kapukon mindönfelé eleven kard vág köröszbe. Itt oszt János nagyon mögszomorodott, mikor möglátta, hogy nem löhet bemönni. Eszibe jutott a sógora szava, nekimönt a kardoknak, a kardok mögáltak még János bemönt. Jánosnak hét szobán köllött körösztülmönni, még Tündérszépilonának a szobáját mögtanáta. Mikor oda bemén, látytya, hogy Tündérszépilona alszik az ágyon és a kargya föl van akasztva a feje fölött és jácczik a hüvelbe. Aval űs fölakasztotta ėgy különös ágyhon a kargyát és lėfekütt. Itt oszt nagyon méjen elalutt, mer nagyon el volt fáradva. Másnap röggel, mikor Tündérszépilona fölébrett, akkor láti, hogy ėgy embör alszik az átalbéli -34- ágyon. Itt oszt Tündérszépilona kihúszta a kargyát, hogy agyonvági Jánost; de mögén asz gondolta: „No, nem bántom! hiszėn, ha rosz járatba vôna, űs agyonvákhatott vôna az écczaka, mögkérdözöm: mi járatba van?“ Tündérszépilona mögvárta még János fölébrett, nem is kőtötte föl, hagy pihenynye ki magát. Mikor fölébrett János, asz kérdöszte: „Hun jársz, hun kelsz, mikor még a madár sė repülhet az én kastélomba!“ „Járok, kelök, az apám könyvibe föltaláltalak, akkor âra áldosztam életömet, hogy fölkereslek tégödet!“ Aval Tündérszépilona aszonta neki: „Hotyha anynyit fáradosztál utánam: én a tijed, tė az enyim, lögyünk ėgymásé!“ Itt oszt űk nagyon szépen éltek a kastélba, mint ėgy pár cseléd.

Ėcczör asz mongya Tündérszépilona: „Halod, szívem: János! én elmögyök a templomba, hanem itt van ez a 99 szobakûcs, addig járd öszsze a szobákat, még én odalöszök; hanem a századikba nė möny!“ János így gondolta magába: mi löhet abba a századikba, hogy ű tűle ojan nagyon titkoli? Mikor öszszejárta a kilenczvenkilencz szobát, látta, hogy röngetög kincsök vannak a szobába, gondolta: mönynyi löhet a századikba. Elkeszte tróbálni a kilenczvenkilencz kûcscsal, hogy mölikkel biri kinyitni a századik szobát. Mikor kinyitotta a szobát, akkor látta: 9 fejű Sárkán van a falon főszögelve. Asz mongya neki a Sárkán: „Óh, János! hun vôtál, hogy nem gyütté hamarab? de régön vártalak mán! hanem János, lögyél olan jó, hogy csöppencs a lábamra ėcs csöp vizet!“ Mikor János rácsöppentött, eleresztötte a lábánál a szög. Ezután kérte, hogy a kezire csöppencsön vizet! János oda jis csöppentött, akkor mög ott eresztötte el a szög. Utojjára a mejjire csöppentött János, ezután a Sárkán kiszabadult a szobábul, igenyössen a Tündérszépilona elébemönt, fölkapta és elvitte.

János nagyon sokálta mán, hogy Tündérszépilona soká gyün a templombul haza. Vôt a Tündérszépilonának ėgy nagyon szép aranszőrűparipája. Nagyon kapál a ló az istállóba, János nem álhati, asz kérdözi tűle: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Kérdöszte -35- asztán: „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė ögyé, sė nė igyá, azé ús sė érjük mink mán utô! No, de azé gyerünk, majd odakin lösz az udvarba sétálni, majd êlopjuk!“ Fölült János a hátára és elmönt. Éppen Tündérszépilona kint sétált, mikor odaértek; aval csak mingyá főkapta az aranszőrűparipára, elmöntek vele. Mos mán a Sárkán lova kapál, kimén a Sárkán is: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is, maj utôérjük mink még!“ De itt sokájig elüdősztek, hogy János beért a határjába.

A kilenczfejű Sárkánnak nem vôt ereje bemönni a határjába. Tündérszépilona ėcczör kigyütt mögnézni a birtokát, a kilenczfejű Sárkán mindég azon leskelődött, hogy lophatná el? Itt oszt csakugyan is szörit tötte, êlopta másocczor is Tündérszépilonát.

Kapál ám a Tündérszépilonának a lova az istálóba nagyon, kimén János, kérdözi: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė igyál, sė nė ögyél; azér ús sė érjük mink mán utô; de azé maj töszünk ėgy tróbát“. Fölült János a hátára, möntek. Éppen Tündérszépilona kint sétált az udvarba, mikor odaértek. Főkapta János az aranszörűparipára, elmöntek vele. Mikor vitték, elkeszd a Sárkán lova kapálni, kimén a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė né igyá, sė nė ögyé, csak gyerünk, mert úgy járunk mint a mûtkor!“ Föl ís nyergölte a Sárkán röttön a lovát, elfokta Jánost az útba. Hogy Jánost elfokta: „Nohát, János! – aszongya – ėcczör bocsánatot adok, tés ėcczör engöm mögszabadítottá, hanem ide többet nė gyere, mer vége az életödnek!“ János hazamönt, nagyon szomorú lött, de bánatába gondolta: „Nem bánom, csak még ėcczör Tündérszépilonát elhoszhassam, vagy beszélhessek vele, akármi lösz!“ Fölnyergölte János a lovát, útnak -36- indult. Mikor odaért, Tündérszépilona kint sétált nagy szomorújan, mikor Jánost möglátta, nagy örömre fakatt. János csakugyan is fölkapta, viszi Tündérszépilonát a kastélja felé. De itt a Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Itt a Sárkán nagyon dühbe gyütt, mökhatta Jánosnak, hogy többet ide nė gyűjön, mer vége az életinek, röttön fölnyergölte a lovát, Jánost feleútyán elfokta.

Itt oszt a Sárkán Jánost paprikásnak darabôta. János mikô látta, hogy vége az életinek, âra kérte a Sárkánt, hogy mindön kis porczikáját tögye zsákba, a zsákot tögye a lovára, hogy vigye a határjába. „Mivel tés mögszabadítottál engömet, mögtöszöm a kévánságodat: mindön kis porczikádat beletöszöm a zsákba, föltöszöm a lóra, hogy vigyön a határodba“. El is vitte Jánost a lova a három sógorhon.

A sógorok ripsz-ropszra kerestek élesztőfüvet, fôrasztóküvet, fölélesztötték Jánost. A kűvel mindönit mögkenyögették, a fűvel a homlokát dörgölték, János fölébrett, aszongya: „Ó, sógorajim, hogy gyüttem én ide? mikor a Tündérszépilona ölibe álmodosztam!“ Aszongyák a sógoraji: „Álmodosztál volna, sógor, örökre! ha mink föl nem ébresztünk, hanem eregy a kilenczfejű Sárkánnak az anynyáhon szolgálni és csak asztat a bért kérjed: a mölik csikót most ellik a ló“.

Akkor a sógorok mögörültek, hogy a sógorukat fölélesztötték, akkor űk is mögüdvözültek, nem löttek asztán álatok, mög is haltak.

Itt oszt el is mönt János, odaköszönt az Ördöngősvénaszszonhon: „Jó estét agyon Isten, öreg anyám!“ „Jô jártá, – mongya az Ördöngősvénaszszon – hogy öreg anyádnak montá, mer máskép vége az életödnek! Mi járatba vagy?“ Aszongya János: „Hát, szolgálatot keresnék, öreg anyám!“

„Itt fijam, kapsz – monta az Ördöngősvénaszszon – mê neköm köllene ėgy bérös, hanem mit kérsz esztendőre?“ -37- „Hát én nem kérök más bírt, csak aszt a csikót agygya ide neköm, a kivel most hasas a ló!“ mongya János. „Hát én aszt fijam, nem athatom! hanem három nap lösz az esztendő, adok neköd háromszáz forintot!“ János aszonta: „Én azé nem álok be! ha ja csikót nem agygya, êmék továb, helet keresni!“ Itt oszt aszonta az Öregaszszon: „Odadom a csikót, ha mindön baj nélkül kitőtöd az esztendőt!“ János elfogatta, hogy ű kitőti az esztendőt. Röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt, elkeszte a lovakat vasgereblével vakarni. Mikor el lött a dolog a lónál végeszve, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába, mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt.

Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė! Itt nagyon szomorú lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott neki, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngős vénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három fehér kácsát a vízbe, majd én bemék, hajtom, tė mög vagdozsd a fejükhön a kötőféköt, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti haza a lovakat, asz gondolta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve, röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt az istálóba, elkeszte a lovakat vasgereblével vakarni. Mikor elvégeszte a dôgát, behíjja az Ördöngősvénaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyádba mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de (ha) viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János, mikor kivitte a lovakat, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė, de nincs a három kácsa sė! Itt nagyon szomorú -38- lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat mög ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három disznót a vízbe a sárba durkálni? majd én bemék, kihajtom, tė mög vagdozsd a fejihön a kötőféköt, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti a lovakat, asz monta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt az istálóba, ugyancsak vasgereblészte a lovakat, mér nem bujtak el jobban. Mikor mán mögvakarta űket, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába mög ėgy fél liter bor, vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. János mikô fölébrett, láti, hogy sė ló, sė a három kácsa, sė a három disznó! Itt nagyon szomorú lött, vége az életinek! Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör; „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek!“ „Nem baj fijam, János! csak gyerünk frissen haza, mer otthun van a három lovad, mos mög mán tojás mind a három lovad a tyúk alatt, mer beültette az Ördöngősvénaszszon a három tojást a tyúk alá, a többi tojással öszszekeverte, csak sijessünk haza, az Ördöngősvénaszszon most nincs otthun! Majd én bebújok a kûcslukon, kiválogatom a többi közül, tė mög pedig verd hozzá a kötőféköt a hogy csak birod, nė félj nem törik az el, ló lösz abbul: három!“ Az öreg, vén Őszembör bebújt a kûcslukon, kiválogatta a tojást, János mög hozzávagdosta a kötőféköt, ló lött belüle. Mikor möglátta az Ördöngősvénaszszon -39- az istálóba a lovakat, gondolta magába: „János nagyob bíbájos, mint én!“ Röggel korán fölkel János, mén az Ördöngősvénaszsonhon, hogy kitelt az esztendő, mögelött a ló is, nagyon szép csikót ellött: „Nohát öreg anyám kitelt az esztendő, agygya ide, a mit ajált!“ Aszongya az Öregaszszon: „Én a csikót nem adom!“ De János nem fogadott el sömmit sė. Naszszomorújan elindult hazafelé. Az Ördöngősvénaszszonnak vôt ėl lánya, aszongya: „Ládd anyám, mijen szomorú! mög mijen békével kitőtötte az esztendőt, add oda!“ „No, hát eregy, hidd viszsza, hagy vigye el a csikót!“

Kiszalatt a lán, viszszahítta Jánost, János elkapta a csikót. A csikó nagyon gyönge vôt, úgy köllött Jánosnak ėd darabon vinni. Mikor ėd darabon vitte a csikót, nagyon főthön vákta, a csikó fölugrott: „No, édös gazdám! úgy mönynyek-ė veled, mind a szél, vagy mind a gondolat?“ „Csak úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem kárt né tögyél!“ Mikor János fölült a csikóra, a csikó is viszszaatta a kőcsönt, főthönvákta Jánost, azután monta neki: „Mos mán űj a tetejömbe, oszt parancsold mőre mönynyek, vagy hova?“ „Nohát, édös lovam igenyöst a kilenczfejű Sárkán kastéba, ahun Tündérszépilona van!“ Mönt is vele a ló, mind a szél, mingyá ott termöttek. Mikor odaértek, Tündérszépilona kin sírva sétált a vírágos kert előtt, de mikor möglátta, hogy János gyün, majd elájult, hogy honnan ébrett föl János? mikor a Sárkán űtet öszszedarabolta! János fölkapta Tündérszépilonát, úgy repűtt vele mind a szél. A Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is! de a tijed nem lösz, mert a Jánosnak hécczörte futósab lova van, mint én vagyok!“ A Sárkán szomorúságába főrepűlt, lėesött viszsza. Itt oszt a Sárkán is, a lova is mögdöglöttek.

(Haramiák és Óriások.)

5. Az elátkozott 12 gyermök.

Vôt ėgy aszszon, a kinek nagyon sok gyeröke vôt. Tizėnketten vôtak, nagyon roszszak vôtak, mindég roszszalkottak, csérogtak, az anynyukat kivötték a béketűrésbül. Asz tanáta az anynyuk nekik mondani nagymérgössen: „Az Ördög elvinne mán bennetöket, vagy valami Haramiják lönnétök, mê úgy is ojanok vattok ėgymásra, mind a Haramija!“ Itt oszt a tizėnkét gyermök ėcczörre eltünt úgy, hogy az anynyuk nem is látta űket. Akkor ezök átváltósztak fehérhatyúké és elszáltak, hogy az anynyuk még hírit sė hallotta. Beszáltak ėgy röngeteg nagy erdőbe, a hová más nem járhatott be, csak éppen a szél.

Itt oszt az aszszonnak lött ėgy kis lėjánya is. Mikor mán a kis lėján anynyira főnyőtt, hogy keszdött okosonni, látta, hogy anynya nagyon szomorú, kérdöszte tűle: „Ugy-ė, anyám! mér vagy ojan nagyon szomorú?“ Az anynya nem merte a kis lánnak mögmondani, hogy maj a kis lánnak baja lösz: möghasad a szíve. Ėcczör a kis lán mögén kérdöszte: „Ugy-ė, anyám! nem vôt neköm töb testvéröm, csak mindég magam vôtam?“ Akkor az anynya nem álhatta mán, rîva fakatt: „Jaj! dehogy nem vôt, kis lányom! vôt neköd 12 testvéröd, nagyon csintalanok vôtak, mérgömbe asz montam nékik, hogy az Ördög elvinné űket, vagy bár haramiják lönnének! mer úgy is ojanok vôtak ėgymásra (nézve) mint a Haramiják. Akkor eltűntek és én azûta nem láttam űket, nem tudom, hogy ég nyelte-ė, vagy a főd nyelte-ė űket? csakhogy nincsenek!“ Asz mongya a kis lán: „No, anyám! ha mán így van, én elmögyök és addig mögyök a világba, még föl nem tanálom űket“.

El is mönt a kis lán, bujdosóvá lött. Mönt osztán hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát; látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért a kis világossághon, ajtó nyílt előtte -41- és bemönt is. Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Öregaszszony vôt bent, – a Csillagoknak az anynyuk vôt az az Öregaszszony – aszongya: „Agygyon Isten, kis lányom, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem találom űket is, nem-ė hallotta ken hírüket?“ „Én nem hallottam lányom – a Csillagok anynya mondja – ha csak az én fijam nem hallotta az Eshajnalicsillag, mer az legkorábban el szokott mönni, az mán elmén: mikor bealkonyodik; vagy pedig a Dönczölszekér fijam nem tud felűle, mer az mán kilencz órakor elmén; vagy pedig a Csirkéstyúk lányom, mán az tizėnėgy órakor elmén; vagy pedig az Ökörkeresőcsillag fijam nem tud felűle valamit, mer mán az ėgy órakor elmén; vagy pedig a Háromkaszás fijam nem tud valamit, mer azok mán félkettőkor elmönnek; vagy pedig a Sántalányom nem tud valamit, mer az mán két órakor elmén és visz nekik vizet? hanem fekügygyé lé! látom el vagy fáradva, majd ha hazagyünnek, majd mökkérdözöm én tűlük“. No, oszt a kis lán lėfekütt, mer nagyon el vôt fáradva. Hajnalba osztán, mikor kesztek a csillagok hazagyünni, kérdöszte az Öregaszszon az Esthajnali fiját, kérdözi tűle: „Nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én – aszongya az Eshajnalicsillag – nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig az egész világon körösztülmöntem“. Akkorra hazaért a Dönczölszekér is, űtet is mögkérdöszte az Öregaszszon, hogy nem látta-ė? „Én – aszongya – nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam, pedig az egész világot mind körüljárom“. Ekkorra hazaért a Csírkéstyúk lánya, aszt is mögkérdöszte, a jis asz felelte: „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig én az én fijajimmal az egész világot körösztüljártam“. Mikor hazamönt az Ökörkeresőcsillag: „Fijam! – kérdözi az Öregaszszon – hogy nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit? Ökörkeresőcsillag fijam!“ „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė hallottam, pedig én az egész világot öszszejártam!“ „No! – aszongya az Öregaszszon -42- – ha csak az én Kaszáscsillag fijajim nem tunnak valamit?“ Mikor hazagyüttek a Kaszások, azokat is kérdözi az Öregaszszon, azok is aszt felelik, hogy még hírit sė hallották, pedig az egész világot lėkaszájják. „No, – aszongya az Öregaszszon – ha csak a Sántalánycsillag lányom nem látta, mer az úgy is mindön bukorba, árokba fölbukik!“ Mikor hazamén a Sántalány, aszt is kérdözi az anynya: „Ugy-ė, Sántalánycsillag lányom! nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tízėnkét testvérjit?“ „Nem láttam én, édösanyám! pedig én mindön árkon-bukron körösztülmögyök“. A kis lán, ha mán nem látták, mökköszönte az écczakaji szálását, útnak indult, mönt, mönt hetedhét ország ellen.

Ėcczör ráestelödött, de hát sėhun sė várost, sė falut nem tanát, az ég alatt pedig möghálni nem löhet, akkor látott mög ėgy nagyon kis világosságot, de meszszi távolságba vôt hozzá, nagyon sijetött, hogy odaérjön. Mikor odaért, a kapu kipattant előtte, beköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ „Agyon Isten, kis lányom! neköd is, hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök, öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem tanálom űket is, ha halotta ken a hírit?“ Ez vôt a Napnak az anynya. „Én nem halottam, lányom! ha csak az én fijam nem halotta, a Nap, hanem – aszongya – vacsoráj mög és fekügygyél lė, mer – látom – el vagy fáradva, maj röggel, ha főkel az én fijam: a Nap, maj mögkérdözzük tűle!“ Röggel, mikor főkelt a Nap, akkor kérdözi az anynya tűle: „Ugy-ė, fijam! ha valamőre nem láttad-ė ennek a kis lánnak a testvérjejit? tizėnketten vôtak, mögátkoszta az anynyuk űket“. „Még a hírüket sė halottam, pedig én mindön kis lukon be szoktam nézni, csak láttam vôna, vagy halottam vôna rúluk valamit“. Aval a kis lėján mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát, látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt -43- möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyilt előtte és bemönt: Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Ott vôt a Hôdnak az anynya, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, öreg anyám! mert édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig még, még csak föl nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam, lányom! – a Hôdnak az anynya mongya – ha csak az én lányom, a Hôd nem hallotta, oda van most is, hanem majd röggel hazagyün, majd mökkérdözzük tűle; vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel mikor hazamönt a lánya, a Hôd, aszongya az öregaszszon: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én nem láttam, pedig mindön kis hasidékon mög mindön kis lukon be szoktam világítani“. Aval a kis lán mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt, möndögélt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, de sėhun sė várost, sė falut nem tanát, hanem látott meszszirül ėgy kis gyėrtyalángot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer az ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyílt előtte és bemönt. Odaköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ Ez vôt a Szélnek az anynya, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyonjáró madár sė járhat itten“. Aszongya a kis lán: „Hajt az életsorsom, öreg anyám! mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak fő nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam lányom! – a Szélnek az anynya mongya – ha csak az én lányom nem halotta: a Szél, hanem majd röggel hazagyün, maj mökkérdözzük tűle, vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel, mikor hazaért a Szélnek a lánya napfönkőtt előtt, asz kérdözi tűle az anynya: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét tesvérjit?“ „De bizon láttam! itt van ennek a röngeteg sütét erdő mélségibe, a hova sė a Csillagnak a sugárlása, sė a Napnak a világossága, sė a -44- Hôdnak a fényössége oda nem süthet, én pedig mos gyüvök onnat: a szobájukat szellősztem ki, hanem aszondom: Oda nė fogjá mönni, mê azok Haramijájé vannak átkozva és ha tégöd möktanálnak, röttön mögösznek!“ De a lán asz feleli: „Nem bánom, ha mingyá mögösznek is! úgy is föláldosztam értük az életömet“. Látta a Szél, hogy a kis lán nem törődik az életivel, mögsajnálta, aszonta neki: „Látom, igazszívű vagy a testvérjejid után, majd én elviszlek és mögmondom neköd, hogy mit tögyél, hogy mög nė ögyenek!“ Mikor a Szélnek a lánya elmagyarászta neki, hogy: „Akkô viszlek oda, mikor nem lösznek otthun, főzzé nekik legfinomabb ételt, ha ott lösző, és tödd az asztalra, szögygyél öszsze 13 tányért és tizėnhárom kanált készíj az asztalra és tizėnkettőbe szögygyél ételt, de a tizėnharmadik csak úgy ájjon az asztalon“.

Itt osztán a lán mikor kigyütt a ház elébe, ėcczör csak támatt ėgy Forgószél, fölkapta a lánt és viszi az erdőnek a sütécscségibe. Mikor oda értek a Haramiják lakásáhon, akkor ott lėtötte.

Akkor a lány úgy csinálta, a hogy a Szélnek a lánya monta. A lány osztán sütött-főzött ojat, a mijet a Haramiják sosė öttek, mer csak nem tuttak kásán kívül sėmmit sė főzni. Elkészítötte az asztalra az ételt tizėnkét tányérba, ki jis szötte a levest, odatötte a közepire a sütemént, akkor ű elbujt. No, oszt mikor a Haramiják hazamöntek, möglátták, hogy az asztalon van az étel. A Haramijáknak nagyon föltünt, hogy kicsoda löhet ez, a ki mögfőzött nekik, még sütemént is sütött nekik. Elkeszdik a lánt legislegelsőb keresni, ėcczör oszt mögtanálik, de hát nem tuttak a lánynyal beszélni, mer a Haramiják csak a Haramiják nyelvin tuttak beszélni. Mikor a lánt mögtanáták, aszonták a Haramiják, hogy ögyék mög a lánt, de a legöregebb Haramija – az vôt a vezérjük – a pedig nem engette, hanem asz monta nekik: „Hagygyátok, nė báncsuk, lássátok: möjen jó ételt tud főzni, maj jó lösz nékünk szakácsnénak!“ Itt oszt mög is hatták szakácsnénak, bevitték a szobába, űtet is oda ültették az asztalhon. Úgy monták vôna neki, de nem tutták, csak mutatták, űk szakácsnénak akarik mögtartani. Mikor az asztalhon leültek, akkô -45- látik, hogy tizėnkét tányérba ėgyformán van a leves, csak a tizėnharmadik üres. Akkor a Haramijáknak a vezérjük, a legöregebb fölvötte az üres tányért és mind a tizėnkét tányérbul szödött bele levest, hogy mind a tizėnháromba ėgyformán vôt. Mikor mögvacsoráltak, akkor a lán fölvötte az edényöket, elmosogatott; ez a Haramijáknak pedig nagyon tecczött, hogy ű nekik nem köl mán főzéssel vergőnni. A Haramiják másnap is kimöntek az erdőbe, mer űk mindön nap ki szoktak járni, a lán pedig egész napon törte a fejit, hogy bírná ű a tizėnkét testvérjit ettül az élettül mögszabadítani? Akkor écczaka oszt a lán mögálmotta, hogy ha 7 esztendejig ki biri és 7 hónapig, 7 hétig és 7 napig, 7 órahoszszájig és 7 percig mög 7 minutájig, hogy ű főtet nė ögyön, akkor a tizėnkét testvérje mögszabadul. Itt oszt a lán mög is tötte az egész bűtölést.

Mikor a hét esztendő, hét hónap, hét hét, hét nap, hét óra, hét perc mög a hét minuta lėtelt, akkor az asztalnál öttek, vacsoráltak. Éppen vacsora fölött váltóztak viszsza embörnek. Mind a tizėnketten tuttak beszélni a lánynyal mög mindönféle. Addig hátsingték (kérdezték, milyen a? hát osztán? – féle kérdezés) a lánt: hogy miféle? hogy gyühetött ide? még el nem mondott mindönt A lán osztán elsorolta nekik mindönféle ügyit-baját, a min csak körösztülmönt, akkor üsmerték mög űk is: az ű anynyuknak a lánya, a testvérjük. Öszszepakoltak, útnak indultak hazafelé. Sok idő beletelt, mikor hazaértek.

Azelőtt való écczaka az anynyuk mögálmotta, hogy hazagyünnek az ű fijaji, mer beszélt velük az écczaka. Az aszszon a hogy odabe dôgozgatott a házban, akkor a fülibe csördűtt, mintha monta vôna valaki, hogy mönynyön ki, mer gyünnek az ű cselégyeji. Mikor az aszszon kilépött a konyhaajtón, akkor látta, hogy éppen a kiskaput nyitották be; az aszszon örömibe öszszeroskatt. A gyerökök bevitték a szobába, vízzel locsolgatták, akkor gyütt az anynyuk észre. Mikor a gyerökök kipanaszkották az anynyuknak az életük sorsát, akkor mind a tizėnhárom csalágygya möghalt, mer min mögtisztultak (t. i. a 12) az átoktul, mind tiszta lélök lött. Az anynyuknak is a szíve möghasatt, harmanapra möghalt utánnuk.

6. Mióta van a czigányoknak házuk?

Vôt ėgy juhász, mindég elveszött a bujtárja, ėcczör âra mönt ėgy czigán legén, odaköszön a juhászhon: „Jú nȧpot ȧgyon Isten juhász urȧm! nem köllene mȧgánák ėgy bujtár?“ Aszongya a juhász: „Nohát, mögfogallak! czigán, mit kérsz bért?“ Aszonta a czigán: „Nem sok bírt kírėk, urȧm! mindėn nȧprȧ zsíros tȧrhonyát és fítt szȧlonnát“. Evel oszt mögatta néki. Itt oszt a czigán jô érzötte magát. De itten ráparancsolt a juhász, hogy este, napáldozat után ki nė mönynyön a szobábul!

A czigán mikor ėgy pár napot êtőtött, êre rá sė halgatott. Este oszt kűtte ki a kutyáknak a vacsorát tűlle, de ráparancsolt, hogy az ajtón ki nė lépjön, csak a kezit nyûcscsa ki, ėgygyik darab kinyeret ėgygyik felé, a másik darabot másik felé vesse. De a czigán, mivel jô éröszte magát, êre rá sė halgatott, hanem kiugrott az ajtón. Az ajtón kívül várta az Órijás; az Órijás mögfogi a czigánt, viszi, mind a sömmit. Aszongya a czigán: „Nė vigyé, pajtás, hanem tögyél lė! êmék én úgy is, mer mán ráúntam a juhásznál!“ Lėtötte az Órijás a czigánt, ballag az Órijás a czigányal szépen. Igy gondolta el az Órijás kilenczvenkilenczet lopott mán el a juhásztul, mind karóra húszta, a czigán lösz a századik. Az Órijás berekesztötte a czigánt ėsz szobába és ott nem vôt, csak ėgy vaságy, aszongya a czigánnak: „Fekügygyél lė, maj röggel főkelsz, dôgozunk!“ Aszongya a czigán: „Lėfekszök, hȧnem ȧgygyál ėgy pipaduhánt!“ A czigán lė jis fekütt az ágyra, de éfél előtt beült a kuczkóba. Écczaka 12 órakor, mikor az Órijás gyütt be, csak a czigánnak a kalapja vôt az ágyon. Az Órijás asz gondolta, hogy a czigán is ott fekszik, nagyot vágott az ágyra. Elig várta a röggelt, hogy möglássa, hogy a czigán mögvan-ė, vagy nem? Itt mikor bemén az Órijás, a czigán ott fekszik az ágyon. A czigán aszongya: „Hej! komám ȧz ícczaka, de nagy bulhát eresztötté ȧ szubábȧ, de mögcsípte ȧ homlokom; níszd! – aszongya – nem-ė lácczik mög?“ Akkô gondoskodik az Órijás: „No! a czigán erősseb, mint én, hanem maj töszök vele ėgy tróbát!“ -47-

Másnap röggel, mikor elindulnak, van négy kanta, mind a négy bivajbűrbű van, asz mongya neki: „No, itt van czigán négy kanta, fogjá kettőt, én is kettőt, mönynyünk a kútra, hozzunk vizet!“ De a czigán látta előre, hogy ű még az üres kantákat sė biri, nė hogy vizet hozzon benne, kért az Órijástul pipadohánt és monta az Órijásnak: „Vigyed még én rágyûtok!“ Az Órijás mind elvitte a kantát a kútig; a czigán még akkô sė gyûtott rá, csak tőtötte a pipáját és gyûtotta. Mikor odaértek a kúthon, a czigán kivött a zsebibül ėgy fanyelű budlit, elkeszte a kútat körülásni; asz kérdöszte tűle az Órijás: „Mit akarsz tė, czigán?“ Aszongya: „Nísz, minek járjunk mink ijen meszszire, hȧzsȧvigyük ȧ kútát!“ Asz mongya: „Jaj, czigán! nė báncsd, mert ez az öregapámrul maratt, inkáb sosė hozol vizet, én hozok!“ Az Órijás vitte a bivajbűrkantákat.

Mikor hazaértek, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! jô lösz a czigánt êszöktetni, mer kifog rajtunk!“ Aszongya az Órijás a czigánnak: „No, czigán! viszszamöhecz a juhászhon, ha akarsz“. Aszongya a czigán: „Nem mík ín viszszȧ!“ Akkor az Órijás befektette a czigánt a vaságyra. A czigán mikô gondolta, hogy gyün mán az Órijás, beült a kuczkóba és ott pipált. Az Órijás pedig mikô gondolta, hogy a czigán mán elalutt, bemönt mögén, nagyot vágott a vaságyra; a czigánnak csak a kalapja vôt ott. A czigán ezután mögén odafekütt az ágyra, várta, hogy maj röggel mögén bemén az Órijás. Mikor az Órijás bemén aszongya: „Hej kumám, ȧz ícczȧkȧ míg nágyob bulhát eresztöttél be a szubába, nízd csȧk, hogy mögcsípte ȧ homlokomát!“ Az Órijás aszongya az anynyának: „Jaj, anyám! mi csinájjunk a czigányal? akarmökkorát rávágok, csak asz gondojja, hogy bolhacsípés, hanem töszök vele még ėgy tróbát!“

Itt oszt az Órijás aszongya: „Majd az erdőbű hordunk fát!“ Előviszi az Órijás a lánczokat, a mölikkel horgyák a fát. De ėgyik-ėgyik három métermázsás. Mikor a czigán eszt möglátta, asz gondolta: „Nė hogy fát hozzak, hanem még az üres lánczot sė birom!“ Akkor a czigán kért mögén ėgy pipadohánt; addig tőtögette, hogy az Órijás mán kivitte az erdőbe a lánczokat. Mikor kiértek az erdőbe, a czigán kivött -48- a zsebibül ėgy nagy guriga spárgát, fölmászott a szélső fára, elkeszte a spárgával a fákat kötözni öszsze, az egész erdőt. Mikor az Órijás möglátta, asz kérdözi: „Mit akarsz tė czigán?“ „Öszszekötöm ȧz egísz fákȧt, minek járjunk mink mindig, mȧj ott lėsz az egísz erdő!“ Aszongya: „Jaj czigán, nė báncsd! az öregapám hagyatéka, ha kipusztítyuk az erdőt, nem lösz nekünk fánk, inkább én hazaviszöm mind a két lánczfát, csak tė nė báncsd!“ Mikor hazaértek aszongya az Órijás az anynyának: „Jaj, anyám! mit csinájjunk, mer ez hécczörte erősseb, mint én; hanem hogy kék elpusztítani a czigánt, mer mán elfődelni nem bírjuk!“

Aszongya az anynya: „Agygyál neki ėgy véka aranyat, csak pusztuljon! Mán féltek tűle, hogy majd űket êfődeli a a czigán. Akkô mongya az Órijás: „Hallod-ė, czigán! adok neköd véka aranyat! viszszamöhecz a juhászhon!“ „Jaj, én nem mögyök, örülök, hogy itt vagyok! hanem hȧ tė elviszöl hȧzsȧ ȧ vikȧ ȧrȧnynyȧl, ȧkkor elmögyök!“

Az Órijás asz számította: inkáb elviszi, minthogy még itt bajt csináljon. Az Órijás fölvöszi és viszi. Mikor közelérnek mán a czigánsátorhon, a purdék czigánkereket hántak, mög szaladgáltak, asz kérdözi az Órijás: „Micsodák azok? dȧdė?“ „Ezök ȧ purdék!“ „Hát mit akarnak most? dȧdé!“ „Ezök most êfődelnek, á mé kettőt a homlokomra váktál“. Az Órijás asz gondolta, ez az ėgy czigán is mijen erős? hát még az a sok? Mögijett, úgy elhajította a véka aranyat mög a czigánt, hogy a czigán elszédült, az Órijás pedig elszalatt. Mos mán a czigán boldogúlt a véka arantul, csináltatott házat, azûta van a czigányoknak házuk, azelőtt csak sátorba éltek.

(Boszorkányfélék.)

7. A férfi Vasorrúbába.

Vôt ėgy szabacságos katona – azelőtt a katonákat nem szálították, hanem gyalog köllött hazamönni, ez a szabacságos katona – gyalog mönt haza. Mikor mönt, odaért ėn nagy tóhon, nagyon elszomjazott, mer meleg vôt; odamönt a tóhon, belehajult és ivott. A Vasôrúbába pedig benne vôt a vízbe -49- és elkapta az ôrát; könyörgött a szabacságos katona, hogy ereszsze el az ôrát; de nem tutta, hogy az ű ôrát ki fogi! Aszongya: „Ha idadod, a mi van a házadná, a mit nem tucz!“ Asztán az embör elszámolta mindönit, a mit csak tudott, de sėmmi sė vôt, a Vasôrúbába mindég aszonta: „Nem az! nem az!“ Mikor mán mindönt êszámolt, a mit tudott és sėmmit nem kért a Vasôrúbába azok közül, akkor mögajálta: „Csak ereszd el az ôromat!“ Aszongya: „Eleresztöm, ezé húsz év múlva mögyök el, a mit most kértem“. Eleresztötte az ôrát, többet nem szólt sömmit hozzá a Vasôrúbába. Mikor hazaért, akkor látta, hogy a feleséginek éppen most születött ėgy kis fija. Az embör ezön nagyon szomorú lött, hogy mér ajálta ű oda?! A felesége mindég kérdözgette: „Ugyan mé ojan szomorú kend, talán azé, hogy jobb szeretött kend katonának, mind itthun?“ De az embör mindég elfordította a beszédöt másra. Ėcczör asztán csak nem bírt a feleségitül maranni, mögmonta neki. Itt oszt az aszszon is nagyon szomorú lött. A hogy osztán a fijuk nevelködött, kezdött a gyerök okosonni, látta, hogy az apja és az anynya nagyon szomorú, ű jis kérdöszgette az apját mög az anynyát, hogy mé ojan szomorúk, mikor nincsenek az utolsó szögénségbe: van innivalójuk, van önnivalójuk! de osztán az apja mögmonta a fijának, hogy mé ojan szomorú? Aszonta a gyerök: „Ó, édösapám! azon nė szomorkogygyon ken! ha mán úgy van, hogy ken nem tutta, maj segítünk valahogy a bajon!“

Mikor a gyeröknek odaért az ideje, hogy húsz éves lösz, mög akarta az apja házasítani. Mög is házasodott; mikor möntek az esküdőre, a legén a legelsőb paripáját azután a kocsi után kötötte, a milikön ű ült. Mikor kigyüttek a templombul az esküdőrül, akkor má ott várta a Vasôrúbába. Mikor eszt a legén möglátta, mögcsókolta a mönyaszszonyát, fölugrott a lova hátára, elnyargalt; világnak hajtotta a Vasôrúbába. Mönt árkon-bukron körösztül. Ėcczör rásütétödött, meszszirül lácczott ėgy kis gyėrtyavilág hogy csillámlik, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyítt előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott, a Vasôrúbába pedig nem möhetött közel sė a kis lakáshon. Beköszön: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ „Agygyon -50- Isten fijam, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és mos az elöl bujdosok“. „No, fijam! hájá itt és piheny mög, maj röggel útnak indulhacz, akkô ki lösző pihenve“. Röggel főkelt, ki vôt pihenve és útnak indult. Adott neki az Öregaszszon: a Hôdnak az anynya, adott neki elsőb ėgy almát, aszonta neki: „Hogy ha maj bajod lösz, e jó lösz segícscségödre!“ A zsebibe tötte, azután adott neki ėgy fehérzsebkendőt, hogy mikor a lova ki lösz fáradva: „Evel két ôdalrul mögtörülöd, maj héczörte futóssab lösz, a mijen most. Ne adok ėgy páczát is, ha nem tanász (helyet) sėhun sė, a hun möghájjá, evel körülkerekítöd magadat és ott olan rostél lösz körül, hogy oda sömmiféle gonosz közel sė möhet hozzád“. Aval mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult.

Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy kigyütt az Öregaszszontul, mingyá elkeszte hajtani. Hát anynyira hajtotta, hogy mán aszt látta, hogy utôéri, akkor eszibe jutott, hogy az Öregaszszon möjen kendőt adott neki és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Akkor kivötte és a lovát kétfelül mögtörűte és csakugyan még hécczörte futóssabb lött a lova mind vôt. Akkor elhatta a Vasôrúbábát jô távul tűle. Mönt árkon-bukron körösztül, de mán mögén keszd ráestelödni, akkor lát meszszirül ėgy kis gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyílt előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott. A Vasôrúbába is mönt utánna, a kapunak nekiszalatt, nagyot röndűlt a kapu. Az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy te, Sátán a házamtul, mert ha kimék, vége az életödnek!“ Itt osztán a Vasôrúbába el is távudzdzott a hásztul, a fijatal embör pedig mikor kipihente magát, útnak indult. Adott neki az Öregaszszon: a Napnak az anynya, elsőb bėgy pirosalmát, aszonta neki: „Hogy ha bajod lösz, e jó lösz segícségödre!“ A zsebibe tötte, osztán adott neki ėgy piroszsebkendőt, hogy mikor a lova kifárad, kétôdalrul törülje mög, akkor hécczörte futóssab lösz, mint a mijen vôt. Adott neki ėgy páczát is: „Evel csinász ėgy várat, ha evel körülkerekítöd magadat, lösz ėgy vár“. -51-

Mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy a fijatal embör kigyütt az Öregaszszontul, mingyá elkeszte hajtani. Anynyira hajtotta, hogy mán asz láti, hogy utôéri, akkor az eszibe jutott, hogy az Öregaszszon mijen kendőt adott neki és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Kivötte a zsebibül a kendőt és a lovát kétfelül mögtörülte, csakugyan hécczörte futóssabb lött a lova, mind vôt. Akkor osztán elhatta a Vasôrúbábát jô távul. Mönt árkon-bokron körösztül, mögén keszd ráestelönni, lát meszszirül ėgy kis gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott, a hogy csak bírt, nyargalt, mikor a kapuhon ért, beugratott a kapun – mert még a kapu sė nyílt ki előtte ojan sebössen mönt. A Vasôrúbába nekiszalatt a kapunak, nagyot röndűtt a kapu, az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy Sátán a házamtul, mer ha kimék, vége az életödnek!“ A Vasôrúbába osztán el is távudzdzott a hásztul. A fijatal embör itt is beköszönt szépen, jô is fogatta az Öregaszszon: a Szélnek az anynya, az is adott neki almát, kékkendőt, mög adott ėgy páczát: „Ha evel valamire rávágsz oszt mondod: lögyön ez palota! palotává válik, ha rávágsz oszt mondod: lögyön ez alma! almájé válik és vihetöd magaddal!“ Aval mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Keszd este lönni, de nem lát sėhun sė sömmi világosságot sė, akkor lėszált a lovárul, aval az első páczával kerekítött ėn nagy karikát; ennek a hejin, a mőre kerekítött, ojan szép vasrostél és ojan erős lött, hogy oda sömmi gonosz közel sė möhetött. Annak a közepin kerekítött a harmadik páczával ėgy kiseb karikát, ottan mög ojan szép palota lött, hogy sė azelőtt, sė azután ojat még nem látott. Azután szép istállója jis lött, oda bekötötte a lovát, ű pedig bemönt a szép palotába; ott látott ėgy asztalt mögterítve a legfinomabb étellel, itallal. Övött, mikô mögvacsorált, az asztal szépen magátul öszszecsukódott. Mikor bemönt a másik szobába, ott mög ėgy nagyon szép nyílós vaságy mög vôt vetve, ű oda lėfekütt, mê nagyon el vôt fáradva. Aszt a három almát mög kirakta a zsebibül és ű úgy elalutt, hogy röggelig föl sė ébrett.

Röggel, mikô fölébrett, abbul a három almábul három szílídkutya lött; mind a három ojan hű hozzá, hogy beszélnének, -52- ha tunnának. Aval kimén az istállóba, elővötte aszt a kíkzsebkendőt, aval puczolta mög a lovát. Akkor mindönfélét röndbe tött. Akkor a veszszővel rávágott a kastélra, a kit a Szélnek az anynyátul kapott, a kastélbul nagyon szép pirosalma lött. A kutyák kívül marattak, fölült a lovára, körülkerekítötte a rostélt, a rostél êmult, útnak indult.

Mén mögén hetedhét ország ellen, de a Vasôrúbába lesi, mikô indul ki a vasrostélbul, mögén elkeszdi hajtani, hajtya, hajtya, anynyira hajtya, hogy látytya, hogy a lova mögén keszd elfáranni, mögén kivötte a kíkzsebkendőjit, törülgette a lovát vele. A lova ojan pihent vôt, mintha kipihente vôna magát és mögitatta vôna. Aval mög hécczörte futóssab lött, mint azelőtt vôt: mén ám árkon-bukron körösztul, ėcczör csak keszd ráalkonyodni. Akkor látytya meszszirül nagyon kis gyėrtyavilág világít ki meszszirül az erdőbül; igenyöst annak tartott, a három kutya pedig szalad vele. Mikor odaér a kis hászhon – az vôt a Vasôrúbába anynyának a háza – odaköszön: „Jó estét agygyon Isten, Öreg anyám!“ „Agyon Isten, neköd is! jô jártá, hogy úgy montad: Öreg anyám, máskép vége lött vôna az életödnek. Hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állat sė járhat itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! mongya a fijatal embör. Odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és most az elöl bujdosok“. „No, jô van, gyere be, űj ide az asztalhon!“ A kutyája pedig a Világneheze igenyöst bemönt, csak fekütt az asztal alá. Aszongya neki az Öreg aszszon: „Ó, fijam! hogy szívelöd mög eszt a kutyát az asztal alatt, mé nem hajtod ki?“ „Nem bánt ez sönkit, hogy ez itt van!“ Mert a Vasôrúbába bebujt az asztal alá, még ű (= a fiatal ember) odaki beszélgetött, a kutya pedig ráfekütt, azé monta neki a Vasôrúbába öreganynya, hogy hajcs ki! ottan az ű fija (= Vasorrúbába) maj el biri fődelni, De ű itt a kutyát csak nem hajtotta ki. Azután mikor az öreg Ördöngősvénaszszon mögvetötte az ágyat, hogy fekügygyenek lė, akkor a fija nagynehezen kigyütt az asztal alul és bebujt az alá az ágy alá, a mölikbe a fijatal embör fekütt. Itt a Vasôrúkába mök sé mozdulhatott a kutya alatt, nem bírta a fijatal embört êfődelni. Aval -53- az Öregaszszon kikűtte másnap vadászni. Mikor kimönt vadászni, a Vasôrúbába öszszebeszélt az anynyával, hogy (a Vasorrúbába) a küszöb alá fekszik; ha maj gyün haza (a fiatal ember), maj ott êfődeli. Úgy is tötték: a Vasôrúbába alámönt a küszöb alá; de a kutya a mőre a gazdája mönt, mindönütt előtte mönt, mikor hazaértek, igenyössen ráfekütt a küszöbre. Mikor möglátta a Vasôrúbába anynya: hogy ráfekütt a küszöbre, ezön nagyon haragudott, de nem mutatta azér a fijatal embörnek, csak asz monta néki: „Mé nem hajtod, fijam! eszt a kutyát el a küszöbrül? nem löhet tűle ki-bejárni!“ „Nė féjjön tűle, nem bánt e sönkit, csak hágjon rá! mit lustákodik ottan“. Aszt az Öregaszszon elkészítötte a vacsorát, lėültek az asztalhon önni, a kutya mög az asztal alá fekütt. Ezé az Öregaszszon roppant harakszik, de nem meri a fijatal embörnek mutatni, hogy hátha elmén innet oszt nem birik kézrekeríteni, csak asz monta: „Ó, fijam! én nem tudom, tė mijen embör löhecz, hogy eszt a kutyát mindég szeretöd úgy körülötted?“ Mögén mögágyalt, a kutya mögén az ágy alá fekütt oszt mán mögén nem szerette, de nem szólt sömmit, csak magába monta: „Mögáj! maj hônap, majd elbánok veled“.

Röggel mögén kikűtte vadászni. Öszszebeszéltek a fijával, hogy ereszszünk ojan hidegöt, hogy a madár lėfagygyon száltábul! Azután eresztöttek ojan hidegöt, hogy a madár lėfagyott száltábul. Mikor hideg lött, a fijatal embör sijetött hazafelé; itt mög az Ördöngősvénaszszon gyûtott a konyha közepire ėgy nagy fatüzet és a Vasôrúbába abba belebujt, hogy ha gyün haza, igenyössen mén a tűzhön melegönni oszt majd beleránti. Itten a kutya mög mindég a gazdája előtt mönt, akkor is a kutya igenyöst mönt a konyhába és fekütt bele a tűzbe. Az Öregaszszon mögén ráripakszik a fijatal embörre: „Minek engedöd, hogy belefekügygyön a tűzbe mögén?“ „Nem baj! ha süti az ôdalát, maj kigyün, minek eresztött ken ijen hidegöt?“ Az Öregaszszon mögén mikor möglött a vacsora, mögágyalódott, a kutya mögén csak odafekütt az ágy alá, ezé az Öregaszszon nagyon haragudott. Itt a fijatal embör is észrevötte, hogy az Öregaszszon harakszik és valamibe sántikál. Másnap mögén aszonta: -54- „Mönynyön ki vadászni és a kutyákat hagygya itthun!“ Elsőbb nem akarta itthun hanni, de az Öregaszszon addig beszélt, hogy csak itthun hatta a kutyájit. Mikor kimönt vadászni, az Ördöngősvénaszszon a fijával berekesztötték a kutyákat ėgy külömös szobába 3 vasajtón körösztül.

Kimönt a Vasôrúbába a fijatal embör után, látytya a fijatal embör, hogy gyün a Vasôrúbába, de nincsenek kutyák, de nincsenek kint a veszszők sė, itt osztán elkeszte hîni üket: „Világneheze, Világnagyhallója, Világlegfutosabja! gyertök ide, mer bajom van!“ A Világnagyhalló möghallotta mihánt szólt a gazdája, aszongya ennek a kettőnek: „Jaj! – aszongya – a gazdánk bajba van, gyerünk hamâ! de hogy mönynyünk ki?“ Itt oszt a Világneheze nekidűtt az ajtónak és az ajtó kidűlt félfástul; osztán nekiszalatt a másik ajtónak, az is kidült félfástul, nekiszalatt a harmadiknak is, az is kipattant osztán a Világfutósabja mingyá ott termött. A hogy a gazdájuk fön vôt ėgy fán – fára mönekült a Vasôrúbába elül – mikor főmönt, a Vasôrúbába dütötte ki a fát vele, a kutya mög elkeszte csipkonni, így oszt a Vasôrúbába nem bírt dôgozni a fával, hogy kidűcse. Akkor hamardossan odaért a Világnagyhallója, ez is elkeszte hátûrul harabdálni; ez alatt az üdő alatt odaérközött a Világneheze is. Nekimöntek hároman, háromfelé szagatták.

Igy szabadult mög a Vasôrúbábátul, akkor tutta mög, hogy az Ördöngősvénaszszon a Vasôrúbábának az anynya; mikor bemönt, a kutyákkal szétszödette az anynyát is, ű pedig körülnézött az Öregaszszon lakásába, mer vôt benne 99 szoba. Vôtak ojan szobák, hogy teli vôt aranynyal, a másik mög ezüsttel, a harmadik gyémántal! A kilenczvenkilenczedik szobába mikor bemönt, ott pedig azok a lelkök vôtak, a kiket a Vasôrúbába elrabolt; azok a lelkök vôtak kilenczvenkilenczen, azon minynyájan azon könyörögtek, hogy ereszsze ki űket szabadon! Szabadon eresztötte. Az Öregaszszon várát végigvákta a páczával, abbul is ėty kis piros alma lött, a zsebibe tötte főnyergölte a lovát, útnak indult hazafelé.

Mire hazakerült, ebbe belekerűltek több évek, mán akkor az apja mög az anynya mög vôt halva, csak a felesége ėgyedül élt. Mikor osztán beköszönt, a felesége mög sė -55- üsmerte, aszongya a feleséginek, hogy kaphatna-ė itten szálást? „Én szálást athatnék, eltérne, mer magam vagyok! azé nem athatok szálást, mer az uramtul elmarattam még akkor, mikor mögesküttem és én azûta mindég az uramat gyászolom“. „No, ha aszt gyászolod, nė gyászold továb, mer itthun vagyok!“ De a felesége nem hitte, hanem űneki vôt arangyűrűje, bele vôt a neve írva; akkor asz monta: „Ha engöm nem ismersz, ismeröd-ė eszt a gyűrűt, vagy valamikor láttad-ė? Az aszszon a mint ránézött a gyűrűre, maj félhalva vôt örömibe, ėgymás nyakába borûtak, úgy csókolták ėgymást. Ezután a kutyák odamöntek a gazdájukhon: „No, édös gazdánk! mink mögmöntöttünk mindön bajtul idájig, tés möncs mög minket az örökös elátkozástul, fődejjél el bennünket, mer ha tė el nem fődelsz, kéntelenök vagyunk mink tégödet elfődelni!“ Ez alatt az üdő alatt a fijatal embörnek a háza nagyon öszszerombolódott, míg ű odajárt, a házat is mög köllött csinálni. A kutyákat asztán êfődelte és elásta. Kivötte a szép pirosalmát a zsebibül, aszt a veszszővel mögvákta és ėn nagyon szép kastél lött belüle, abba möntek osztán lakni, most is ott élnek, ha mög nem haltak.

8. A kanalastót.

Hun vôt, hun nem vôt, hetedhét ország ellen vôt ėgy kanalastót, mindég azon sipánkodott a feleségivel, hogy ű nekik mé nincs csalágyuk? Ėcczör osztán, hogy kimönt az erdőbe kanálnakvaló fájé, mikor hazamönt, a felesége lėszaporodott. Mikor látta, hogy a felesége lėszaporodott, nagyon mögörűlt, hogy van ėgy család. Lė akart ülni, asz monta neki a bábaszszon: „Nė üjjön oda! mer ott gyerök van“. Máshuvá akart ülni, aszonta a bábaszszon: „Nė üjjön kend oda! mer ott is gyerök van“. Mikor a harmadik hejre akart ülni, aszonta neki a bábaszszon: „Nė üjjön oda! mer ott is gyerök van“. Igy monta neki a bábaszszon mikor a negyedik, ötödik hejre akart ülni, így monta neki tizėnkécczörig. Mikor tizėnkettecczör monta neki a bábaszszon, hogy: „Nė űjjön oda! mer ott is gyerök van“, a kanalastót anynyira mögijett, hogy elszalatt az erdőbe. -56-

Itt osztán a szögén aszszon nevelgette az egész családot, mer a kanalastót elszalatt az erdőbe. Mikor az anynyuk a gyerököket akkorára főnevelgette, hogy iskolába jártak, nagyon roszszak vôtak a gyermökök, mer apa nékű nevelőttek. Ėcczör osztán mönt ėgy öreg zsidó az ucczán, tollat és bűrt vitt a hátán, űk oszt elkeszték az öreg zsidót hajigálni, csúfolni, êre eszt felelte az öreg zsidó: „Job vôna, ha elmönnétök, mögkeresnétök apátokat, aszt a kanalastótot az erdőbe! nem hijába apa nékű nevelöttök, de mindönkit kicsúfoltok, hajigáltok!“ A gyerökök mingyá hazaszalattak, kérdözik anynyukat: „Ugyan, édösanyám! vôt nekünk valamikor édösapánk?“ „Vôt ám, fijajim – mongya az anynyuk – de mikor születtetök, – hogy ijen sokan vattok, – anynyira mögijett, hogy êszalatt az erdőbe, azûta még hírit sė halottam“.

„No, édösanyám! süssön ken rétest, főzzön ken levest, főzzön ken paprikást! mink mög maj csináltatunk ėgy csizmát, ojat, a kibe mind a két lába belemén!“ Mög vittek ėgy icczebort, kivitték az erdőbe, mögkeresték aszt a helet, a hun az apjuk tanyázott. Addig őgyelögtek, hogy rátanátak ėgy gyalogútra, a ki odavitt ėgy lukhon, a ki ėgy odvasfába bevitt. Oda betötték a csizmát oszt töttek a csizmába szurkot, hogy beleragagygyon a lába, ha beletöszi a lábát. Itt osztán úgy nészték, hogy az édösapjuk tanyáz ottan oszt lėtötték: elsőbb is a levest, asztán a paprikást, azután a rétest, úgy osztán a bort. Mikor az apjuk mönt este haza a tanyájára, möglátta, hogy ottvan ėgy tányérleves, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a paprikáshon, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a réteshön, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a borhon, aszongya: „Ej! de régön nen ittam mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Bemönt az ű lakásába, möglátta a csizmát, aszongya: „Ej! hunnan keverödött ez a csizma ide? de jó vôna, ha párja vôna! de nem baj! jó lösz ez écczakára, úgy látom mind a két lábom beletér“. Bele jis gyukta mind a két lábát, hogy maj mögnézi, hogy biri főhúzni? Mikor -57- belegyukta mínd a két lábát, a gyerökök odaszalattak, mögfokták osztán hazavezették. Otthun mökkötöszték ėgy pár napíg, hogy el nė szalagygyon, mingyá borbét híttak, oszt mögborotválták mög mögnyírták, mer nagy vôt a haja mög a szakálla. Pár napnak utánna az embör mögvidámodott, hogy mijen sok szép csalágygyuk van! Mikor mögszokott, szabadon eresztötték.

A gyerökök odaértek, hogy házasandók löttek, asz monták az apjuknak, hogy vasbocskort csináltasson mög vasbotot: „Mindaddig mönynyé ken, még ojan aszszont nem tanál, a kinek ėgy hassal 12 lánya nem születött. Az embör mönt hetedhét ország ellen, mán a bocskora jis szakadásfélébe vôt, a botytya jis jó kopott vôt mán akkor, rátanát csakugyan ojan aszszonra, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya lött, akkor az embör mögindult hazafelé. Mikor hazaért, a bocskora jis elszakatt, a botytya is elkopott, aszonta a fijajinak: „No, fijajim! tanátam mán ojan aszszont, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya lött“.

A gyerököknél mög vôt a nagy öröm, mingyá kimöntek és hazahajtották a ménöst. A lekkisseb mögálmotta: hogy a kaput csukják be, mikor a ménöst hajtyák be és a ménöst a kaputetejin hajcsák be! az udvar közepin ėgy fatüzet gyûcsanak oszt a mölik ló odamén a tüzet önni, ű aszt nyergöjje fő! De a többi eszt nem tutta, hogy a lekkiseb fijú mit álmodott. Mikor a ménös bemönt, a legroszszabb ló odamönt a tűzhön oszt úgy ötte a tüzet: parazsat mint a többi ló a szénát. Röggel, mikô fölnyergölték a lovakat, hát ű lėhoszta az apjának aszt a régi rosz nyergit mög a kargyát, aval készült útnak. A többi pedig mind a legszöbb lovat válogatta ki, ű aszt a rosz lovat nyergölte fő. A többi mind új nyergöt, új kardokat vásároltak és úgy készültek útra a tesvéreji. Monták neki: „Minek gyüsz tė ezön a rosz lovon? a rosz szėrszámot minek hozod? szégyöllünk veled mönni!“ Még csúfolták is, hogy valahogy otthun hanná eszt a rosz lovat, de ű nem bánta akarmit beszéltek, ű csak asz szerette.

Mikor oszt möntek, elhatták a lekiseb fijút úgy, hogy nem is látták. Akkor mögrászkódott a lova, mingyá ott termött -58- ėgy nagyon szép aranszőrű paripa, új kantár és ėgy szép aranszőrűnyerög is. Asz kérdöszte a lova: „No, édös gazdám! hogy mönynyünk, mint a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė tėbenned kárt nė tögyél, sė énbennem!“ El is mönt úgy, hogy amazokat elhatták úgy, hogy nem is tutták, hogy mőre vannak. Ėcczör oszt odaértek ėgy sárpatakhon, itt mögáltak, az aranszőrű paripa mögrászkódott és csak ojan ló lött belüle, mind azelőtt vôt. Itt osztán nagysokára utôérték a tesvérjeji és azon tünőköttek, hogy gyühetött ez ijen előre? Mikor odaértek, asz kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a rosz lóval?“ „Hogy? nem tugygyátok az útytyát! êre körösztülváktam, montam ugy-ė: nė hagygyatok el!“ Azok möntek sebössen, ű mög mögén csak êmaratt úgy, hogy nem látták. Akkô mögén mögrászkódott, lött belüle aranszőrű paripa, szinte rávaló szép szėrszám, rávaló nyerög mög a kantár, aszongya: „No, édös gazdám! hogy mönynyek, mint a szél, vagy mint a gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė tėbenned kárt nė tögyél, sė énbennem!“ Mögindultak úgy, mint a szél, êkerűtte űket meszszire. Mikor közelértek az Ördöngősvénaszszon határjáhon, mögén mögrászkódott a aranszőrű paripa, elváltózott ugyan ojan rosz lónak, mint azelőtt vôt, alig birt mönni, a tesvérjeji mögén möglátták, hogy a hun van, ballag előttük a! „Nézzétök mán – mongya az ėgygyik – János mögén a hun van a! hogy kerülhetött mögén oda?“ Mikor odaértek a tesvérjeji Jánoshon, asz kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a rosz lóval?“ „Hogy? nem mögmontam mán, hogy nem tugygyátok az útytyát! montam: nė hagygyatok el! Hanem mos mán nė sijessetök, mer ez annak az aszszonnak a határja, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya vôt. Osztán ha elhattok, aszongya: tik nem tizėnketten vattok, csak tizėnėgyen!“

Möntek ėgygyütt mind a tizėnketten. Azelőtt mögbeszélte Jánosnak a lova: Ű ha maj écczaka kapál, (János) mönynyön ki! Mikor odaértek, beköszöntöttek: „Jó estét, öreg anyám!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Agygyon Isten! hun jártok, hun keltök? mikor êre még a madár sė jár!“ „Járunk, kelünk! mert hajt a nyomorúság. Házasonni -59- indultunk, de mink ojan aszszont keresünk, a kinek ėgy hassal 12 lánya van! hallottuk kennek van“. „Neköm van, fijajim! hanem gyertök be! kössétök be a lovatokat az istállóba, azután pedig gyertök be a szobába!“ A fijúk úgy is töttek. Mikor bemöntek a szobába, az Öregaszszon vacsorát adott nekik és mindėgygyiket külön ágyra lėfektette. Mikor elaluttak, kapált ám a Jánosnak a lova az istálóba, kimén oszt János: „Mi bajod? édös lovam!“ „Nem ögyéb, csak röttön kössé át az Ördöngősvénaszszon lovai hejjire minynyájunkat, azokat pedig kösd ide a mi hejjünkre!“ János oszt úgy is csináta, aval bemönt, lėfekütt. Kimén az Ördöngősvénaszszon, sütétbe nem is nészte, hogy azok az ű lovaji, êdarabolta mindön lónak a lábát térgybe. Aval bemönt az Ördöngősvénaszszon, ű is lėfekütt. Ėcczör mögén kapál ám a János lova, kimén János, asz kérdözi: „Mi bajod? édös lovam!“ „Nem ögyéb, hanem a tizėnėgy testvéröd kalapját a lányok fejihön ragd mög a tijed is tödd oda, a kendőket pedig ragd a testvérjejid fejihön!“ János úgy is tötte. Ėcczör osztán főkelt az Ördöngősvénaszszon, aszt nészte: hun a kalap? Eldarabolta a lányok nyakát, a lekkisebbet möghatta hírmondónak, asz gondolta, hogy a fijúk nyakát darabolja. De a lányok nem igaz lányok vôtak: söprűbül, nyûtófábul, szöszbül mög sulokbul készítötte űket. Mögén kapát a ló, János mögén kimönt, asz kérdöszte! „Mi bajod? édös lovam! „Nem ögyéb, hanem röktön, kőcsd föl a testvérejidet oszt gyerünk, még az Ördöngősvénaszszon fő nem ébred!“ János bemönt, főkőtötte űket, főnyergöltek, sebössen möntek ki az ország határjábul. Mikor kiértek az Ördöngősvénaszszon határjábul, akkor ébrett föl az Ördöngősvénaszszon, mikor szétnézött, akkor látta, hogy nem a fijúk nyakát darabolta el, mingyá főnyergölte a piszkafát, utánnuk nyargalt, de mán akkor nem vôt az Ördöngősvénaszszonnak hatalma, mer kiértek a határjábul. Mikor kiértek, aszongya János a tesvérjejinek: „No, testvérök! ėgy aszszon vôt, a kinek tizėnkét lánya vôt ėgy hassal (= ikrek), ahon sė vôt szöröncsénk, hanem mos mán mönynyön ki-ki mőre tud és szörözzön magának: ki mőre tanál!“ Elbúcsúzott a tizėnėgy testvérjétül, útnak indúlt, a tizėnėgy testvérje pedig hazamönt -60- a szülőjihön, ott elsorolták, hogy jártak és hogy a lekkiseb testvérjük, elmönt szöröncsét tróbálni.

A hogy mén János hetedhét ország ellen, ráparancsolt a lova, hogy sė nė tugygyon, sė nė lásson sömmit. A hogy möntek, mögfeletközött magárul, möglátott ėgy hajszálat, aszongya: „Ėhėn, ėgy aranhajszál!“ Akkor monta neki a lova: „Ugy-ė, montam, hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy oszt vöd föl, majd mögsiratod esztet!“ Lėszált János a lórû és fővötte. Aval möntek tovább. Akkor mögén êfeletközött magárul, möglátott ėgy arankácsatollat, aszongya: „Nészd-ė, kedves lovam! möjen szép arantoll“. Aszongya neki a lova: „Montam, ugy ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vöd föl, majd mögsiratod esztet!“ Lėszált János a lórû, fővötte az arankácsatollat. Aval ballagtak továb. Möglátott János mögén ėgy aranpatkót. Mögén mögfelejtközött magárul, aszongya: „Nészd, kedves lovam! möjen szép aranpatkó“. Aszongya a lova: „Montam, ugy ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vödd föl, maj mögsiratod esztet!“ De itt Jánosnak êfogyott a kinyere, így gondolta magába: jó lösz valahuvá beszegődni cselédnek, hogy lögyön aprópénze.

Beért ėgy városba, abba a városba lakott ėgy Nagyôrúbarát, a kinek akkora ôra vôt, hogy az ôrátul csúnya vôt ránézni. Bemönt János mögkérdözni, hogy köl-lė valamí cseléd? De a lova ráparancsolt, hogy úgy ájjon be, hogy neki is van lova osz eszt is odaviheti. A Barát nem bánta, csak hogy cselédöt kapott, mert cselédött nem birt kapni oda, nem álta a cseléd. Aszt is kialkutta, hogy külömös istállót agygyon, a huvá a lovát bevigye! Mindönt mögengedött a Barát, a mit csak kért János. Aval oszt János bekötött ėgy külömös istálóba, kiválogatták neki a legroszszab lovakat, mivelhogy ű vôt a legújab kocsis. Alig vôt János ėgypár napig ott, azon csudálkosztak, hogy János ojan szépen főhízlalta a lovakat, hogy öröm vôt ránézni mög azon csudálkosztak, hogy Jánosnak nem köll világbeli. Ėcczör osztán kilesték, hogy János mivel világít? Akkor látták, hogy Jánosnak mönynyi arantárgya van. Jelöntést töttek a -61- régi kocsissaji a Nagyôrúbarátnak. A Nagyôrúbarát röttön hivati Jánost be, aszongya neki: „Hallom, János! neköd möjen szép aranhajszálad van!“ De itt a János nem is akarta válalni, de asz monta a Barát: „Nė tagadd, János! mer úgy is tudom, hogy van; hanem ha neköm el nem hozod aszt az aranhajúlánt, a kinek a hajábulvaló ez az ėgy szál, vége az életödnek!“

János kimönt, ráborût a lovára oszt rítt, hogy a ló tiszta víz lött a könyvitül. Ėcczör mán nem álhatta a lova aszt kérdöszte: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a Nagyôrúbarát, hogy ha ê nem hozom aszt a lánt, a kinek a hajábul való az aranhajszál, vége az életömnek!“ Akkor monta a ló: „Ugy-ė, montam! hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót, kefét a tarisznyába, nyergêj fő, oszt gyerünk!“ Útnak indultak, möntek, mikor odaértek az Ördöngősvénaszszon határja szélihön, János lėszált a lórû, mer a lova monta neki: „Száj lė rúlam, osztán én maj körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy bunkósbot, tė mög maj lösző, öreg Őszkûdús, mikor odaérünk, akkor maj tė imátkozol, az Ördöngősvénaszszon ád alamizsnát mög a lányát lėkűdi a pinczébe ėgy iccze boré, de a lán nem biri mögcsapolni a hordót, főgyün és mongya az anynyának, hogy ű nem biri a hordót mögcsapolni. Én, aszongya, majd elváltóczok lónak viszsza, tė pedig szinte fijatal vitéznek és még maj az Ördöngősvénaszszon kínlódik lėn a hordóval, addig tė kabd el a lánt, űjj a tetejembe vele és gyerünk!“ Mikor János lėszált a lovárul, a ló a fejin körösztülbuksengölt, lött belüle bunkósbot, Jánosbul mög öreg Őszkûdus, mikor bemönt, êkeszdött imátkozni János, az Ördöngősvénaszszon osztán csakugyan lėkűtte a lányát a pinczébe boré, de a lán nem bírta a hordót mögcsapolni, úgy oszt az Ördöngősvénaszszon mönt lė a pinczébe, a lán mög fönt maratt. Akkor a Jánosbul fijatal vitéz lött, a bunkósbotbul csak ojan ló, mint azelőtt vôt, János oszt elkapta a lánt, fölült vele a lóra, ênyargaltak. Mikor az Ördöngősvénaszszon fölgyün, akkor látytya, hogy nincsen az öreg Őszkûdús, nincsen a lánya sė. Az Ördöngősvénaszszon kapta -62- a piszkafát, mögnyergelte és elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a ló: „Néz viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János viszszatekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės sütétfölhő“. Aszongya êre a ló: „No, hát csak vezsd hátra a vakarót!“ Hátrahajtotta a vakarót, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró. Még ezön az Ördöngősvénaszszon êvánczorgott, addig János jô êhalatt. Akkor mögén ėcczör aszongya a ló: „Néz viszsza, édös gazdám! néköm nagyon ég a balfarom“. Hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utȧnunk ėgy sütétfölhő, de mán mingyá utolér!“ „No, hát csak hamar vöd ki a kefét a tarisznyábul és vezsd hátra!“ Hátravetötte, ojan sűrű erdő lött, mind a kefének a szőre. Mire ezön az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott. János beért a Nagyôrúbarátnak a határjába, akkor osztán nem vôt hatalma az Ördöngősvénaszszonnak, mind öszszetípászta az egész haját. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon viszszamönt, János pedig bevitte a Barátnak a lėjánt, Aszongya a Nagyôrúbarát a lánnak: „No, hát édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ „Hohó, vén kutya! – mongya a lán – maj ha János elhozi aszt az arankácsát, a mölikbül való ez a toll!“ Akkor behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod aszt a kácsát, a mölikbül való az a toll, akkô vége az életödnek!“

Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arankácsa, a kibül való az a toll, as sė tugygya, hogy lė van-ė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára és ott sírt. A lova míkô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mögkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya: „Nem ögyéb – asz monta a Nagyûrúbarát – hogy ha ê nem hozom aszt az arankácsát, a mölikbül való az az arantoll, ȧkkor vége az életömnek!“ „Montam, ugy-ė! – aszongya a ló – hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót mög a kefét a tarisznyába, űj föl oszt gyerünk!“ Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló: „Tudod-ė, mán mos hova mögyünk?“ Aszongya: „Nem tudom“. „Hát oda mögyünk, a hunnat êloptuk az aranhajúlánt, ott van a kerbe ėgy nagy -63- dijófa, azon szokott az arankácsa hálni, de csak écczaka 12 órakor szokott hazagyünni. Éfél után 2 órájig van itthun, hanem az Ördöngősvénaszszon eszt nagyon őrzi, mer még a kácsa itthun van, mindig ojan világosság van a kerbe, mind mikor legszöbben süt a nap. Hanem ha odaérünk közel, én elváltódzdzok szőlőkapájé, tė mög öreg Szőlőkapásé, hanem ott az Ördöngősvénaszszon maj akar neköd anni az épület alatt ėsz szobát, hogy abba lakjál, de tė nė válald, csak asz mond az Ördöngősvénaszszonnak, hogy tė nem szoktad, mer tė mindig a kerbe szoktá gunyhóba lakni. Oszt ha odamögyünk, akármijen kis bért kinál, aval tė nė törögy, csak ėgygyezél mög vele. Ha möglösz az ėgyesség, mindgyá fogjál hozzá a kerbe ėgy szőlőgunyhót csinálni, nem baj az, ha nem lösz is kész“. Mikor odaértek, János lėszált a lórul. A ló körösztülbukott a fejin, lött belüle szőlőkapa, Jánosbul pedig lött Szőlőkapás. Mikor odaértek, délután ėgy óra tájba vôt az üdő, odaköszön a János: „Jó napot agyon Isten, gazdaaszszon! nem köllene magának valami Szőlőkapás?“ „De igön! éppen mos köllene“. „No, hát akkô én beálok, ha mögfogad!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Ért maga a szőlőmunkáhon?“ „Hogy nė értenék, mikor abba nevelöttem fő!“ – mongya János. Hamar öszszeėgyesztek. Aval az Ördöngősvénaszszon kimutatta Jánosnak, hogy mölik lösz a lakása, de a János nem fogatta el. Aszongya János: „Én még ijet nem is halottam, hogy a kapás palotába lakjon! hanem 60 esztendő ûta mindég a szőlőgunyhóba laktam!“ „Dehát itten nem lakhat, mer itten nincsen szőlőgunyhó!“ Aszongya János: „A! nem sokájig tart aszt csinálni! maj mögcsinálom én“. Ennek az Ördöngősvénaszszon mögörűtt: mijen ügyes szőlőkapása lösz neki! János oszt elkeszte a szőlőgunyhót csinálni. Nem nagyon lött a gunyhó kész, mer János nem is nagyon iparkodott, hogy elkészíje, az estét alig várta. Mikor osztán este lött, János a kis gunyhó elébe lėfekütt. Az Ördöngősvénaszszon mög vôt nyugodva, nem féltötte a kácsát. Odaszámított, hogy mos jó szőlőkapása van neki, rá sė számított, hogy a kácsát köllene őrzeni. János pedig mikor egész bealkonyodott, mint a hogy monta a lova: „Hogy ha besütétödött, möny föl a fára osz űjjé a -64- kácsafészök alá, ha a kácsa hazaszál, akkor csak röttön fogd mög!“ úgy tött osztán János. Éppen tizėnkét órakor a kácsa hazaszált, János röttön mögfokta, a fárul lėgyütt, a kapája elváltóczott lónak. Aval János a hátára pattant, úgy vitte mind a szél az arankácsát. Az ördöngősvénaszszon mőgálmotta, hogy elveszött az arankácsája. A méj álombû fölébrett, aval kigyütt, látta, hogy a kert nagy sütécscségbe van. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Azé van ijen sütécscségbe, mer a kácsa nem gyütt még haza“. Mikor bemén, nízi az órát, akkor láti, hogy ėgy óra jis elmult; aval az Ördöngősvénaszszon mögén kimén, hát láti, hogy nincs az öreg Szőlőcsősz, de még a kácsa sė. Aval az Ördöngősvénaszszon röttön főnyergöli a szénvonyót és utánna. A hogy mén utánna, aszongya a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János hátranéz, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánnunk ėgy sütétfölhő“. Aszongya a lova: „Csak hamar, vöd ki a vakarót és vezsd hátra!“ János kikapta a vakarót és hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró. Még az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, János addig jô êhalatt. Mönnek ėd darabég, mögén szól a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. János hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės sütétfölhő, de mán mingyá utolér“. „No, hát csak hamar vöd ki a kefét a tarisznyábul és vezsd hátra!“ János hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a kefének a szőre. Mikor ezön az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, mán akkor János beért a Nagyôrúbarát határjába. Mikor eszt az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy mos mán nem éri Jánost, mérgibe úgy fölfujódott, hogy elfakatt. Eszt mögláti a Barát, hogy János beért az udvarba, így szól az aranhajú lánhon: „No, édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ Aszongya a lán: „Hohó, vén kutya! hotyha elhozi János aszt az arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó“. Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod neköm aszt az arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó, vége az életödnek!“

Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arancsődör? as sė tugygya: lė-jė, vagy föl? Kimönt és ráborult -65- a lovára, sírt. A lova mikô mán tisztavíz vôt a János könyvitül, nem álhatta, hogy mög nė kérdözze: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya János: „Nem ögyéb – asz monta a Nagyôrúbarát – ha ê nem hozom aszt az arancsődört, a kirül való az az aranpatkó, akkor vége az életömnek“. „Montam, ugy-ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, hogy maj mögsiratod – a ló mongya – hanem mos mán mindėgy, hanem nyergöjj föl és tögyél föl ėgy ásót is a nyerög tetejire, mög a vakarót, kefét a tarisznyába, osztán gyerünk!“ János osztán úgy is tött, a hogy a lova monta. Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló: „Tudod-ė, most huvá mögyünk?“ Aszongya János: „Nem tudom“. „Most elmögyünk a Sóstengör szélire, ottan majd ássál lė a főd alá, úgy hogy csak az ôrom högye lögyön ki, tė pedig eregy föl ėgy fára, szögezd a mejjednek a kardodat és majd én elnyerítöm kécczör magamat, majd átgyün az arancsődör, de mikor kécczör átgyün, nem tanál engömet mög, mindig viszszamén; mikor harmacczor elnyerítöm magamat oszt átgyün, akkor majd kiugrok a főd alul és majd öszszeveszünk. Ha én izzadok mög hamarabb, akkor csak dűj bele a kardodba, ha pedig a csődör izzad mög hamarabb, akkor csak ugorj lė a fárul, űj a tetejembe és gyerünk! Nė törőgy a csődörrel, maj gyün az utánunk!“ Úgy is vôt. Mikor nyerítött a János lova, a csődör átgyütt, nem látta Jánosnak a lovát, viszszamönt mind a kécczör; de mikor harmacczor elnyerítötte magát oszt kiugrott a főd alul, akkor öszszevesztek. Addig veszeköttek, hogy ėcczör láti ám a János, hogy az arancsődör csupa hab, lėugrott János a fárul és fölpattant a lova hátára. Mén most vele mint a szél, de az arancsődör is mén ám vele. Mikor osztán möktutta az aranménös a Sóstengör tulsó szélin, azok is átúsztak ám a Sóstengörön oszt utánuk! Ėcczör mongya ám a ló Jánosnak: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. Viszszatekínt János, mongya, hogy gyün utánuk az aranménös. „No, – aszongya – nė féj! csak vezsd hátra a vakarót!“ János kikapta a tarisznyábul a vakarót, hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró, még ezön az aranménös átvánczorgott, addig János jô êhalatt. Mönnek -66- ėd darabég, ėccző mögén mongya a ló: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. Viszszatekint János, láti, hogy az aranménös közelget. „No, – aszongya a lova – nė féj! csak vezsd hátra a kefét“. Kikapi János a tarisznyábul a kefét, hátraveti, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a kefének a szőre. Mire ezön az aranménös átvánczorgott, János a Nagyôrúbarát határjába vôt. Úgy möntek, hogy még a kaput sė értek rá kinyitni, hanem a János a kapu tetejin ugratott be. Mikor eszt möglátta a Nagyôrúbarát, aszt is möglátta, hogy az aranménös is ugrott be a kapu tetejin, de ott mán az aranménösnek nem vôt ereje. Itt osztán a Nagyôrúbarát mén mingyá a lánnak mondanni: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé“. „Hohó, vén kutya! hotyha János mögfeji az aranménöst“. A Nagyôrúbarát mingyá behívatytya Jánost, aszongya: „No, ha mög nem fejöd az aranménöst, vége az életödnek“.

Itt János nagyon mögijett, hogy fejje mög ű az aranménöst, mikor tisztatűzláng gyün a szájábul? Kimönt és ráborult a lovára, ott sírt. A lova mikô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mökkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – hogy ha mög nem fejöm az aranménöst, vége az életömnek, hogy fejjem mög, mikor tisztatűzláng gyün a szájukbul?“ „Nem baj! möny be, mon mög a Nagyôrúbarátnak: mögfejöm, hogy ha a lovadat beengedi az istállóba közéjük!“ János oszt bemönt a Nagyôrúbaráthon, monta, hogy mögfeji, ha az istállóba beengedi az ű lovát is az aranménös közé! Aszonta a Nagyôrúbarát: „Jô van! de röttön fejd mög űket és ott van a legnagyobb vaskád, abba öntözd a tejüket bele!“ János mikor mögfejt, bemén jelönteni, hogy mögfejte a ménöst, a Nagyôrúbarát mingyá aszongya a lánnak: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyém, mos mán lögyünk ėgymásé, János mögfejte mán az aranménöst“. „Hohó, vén kutya! – aszongya a lán – maj ha János mögfürdik az aranménösnek a tejibe“. Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha mög nem fürdöl az aranménösnek a tejibe, vége az életödnek“. -67-

Itt oszt János mögijett, hogy hogy fürgyön mög ű az aranménösnek a tejibe, mikor, ha belemén, öszszeég? Kimönt és ráborult a lovára, úgy sírt. Mán a lova tisztavíz vôt a Jánosnak a könyvitül, de azér nem szólott neki, mikor mán Jánosnak a könyvibe álott, nagysokára mögszólalt: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – ha mög nem fürdök az aranménösnek a tejibe, vége az életömnek“. „Nem baj! – mongya a lova – möny be a Nagyôrúbaráthon, mongyad neki: mögfürdök a ménösnek a tejibe, de úgy, hogy ha a lovamat odaengedi a kád mellé“. János mönt mingyá a Nagyôrúbaráthon, mongya neki, hogy ű mögfürdik az aranménösnek a tejibe, ha a lovát odaengedi a kád mellé. A Nagyôrúbarát nem bánta mán, csak ha a János mögfürdik a tejbe. János még be sė mönt a kádba, a ló mán elkeszte a lángot önni és a jeget ereszteni a kádba, hogy mikor János belemönt a kádba, nem vôt fôró. János oszt mögfürdött a tejbe, hécczör szöb lött, mind azelőtt vôt, eszt mikor a Nagyôrúbarát möglátta, asz monta Jánosnak: „No, János! én is mögfürdök a tejbe, hanem a lovad el nė vezesd a kádtul“. János oszt otthatta a lovát. Még a Nagyôrúbarát készült a fürdéshön, addig a János lova kiszítta a kádbul a jeget és még mérgessebb tűzzel okádta a kádat tele, mind a tej vôt. Mikor a Nagyôrúbarát elkészült a fürdéshön, beleugrott a tejbe, röttön szénné égött.

Mikor eszt a lán möglátta, lelketlen szalad a kádhon, ugrik János nyakába, így szól neki: „No, édös szívem, szép szerelmem! ugyan sokat szenvettél értem! mos mán én a tijėd, tė az enyim, möghalt a Nagyôrúvénbarát, lögyünk ėgymásé!“

Nagy lakodalmat csaptak ennek az örömire. A kocsisok is mög vôtak híva, az első helre vôtak ültetve, hogy mijen sokat szenvettek űk is, mer az öreg Nagyôrúbarát rosz gazda vôt. János osztán mind mögjutalmaszta a kocsisokat, vôt a Nagyôrúbarátnak ölég pénze, mind boldog embör lött.

9. Vérojtó, Kalapfojtó.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, ėcczör kitüntette: hogy neki möjen 2 fija van, möjen vitézök! Ezön a török szultán nagyon mögharagudott és hadat kűdött neki. Itt mos mán a kirájnak a két fija készült a többi vitézökkel a csatáhon. A törökök tíz anynyinál is többen vôtak, öszszecsaptak, áll oszt a nagy csata. A többi vitézök mind elvesztek, a kik velük möntek, csak ėgyedül ketten marattak a testvérjivel: Űk anynyira lėverték az ellenségöt, hogy utôvégre nem maratt az ellenségbül ėgyetlen ėgy sė. De itt a két testvér nem ismerte mög ėgymást a vértül, oszt Vérojtó agyonvákta Kalapfojtót véletlenül. Mikor agyonvákta, akkor látta mög, hogy az ű édöstestvérje.

Mos mán ű nagyszomorújan mén hazafelé, hogy az atytyának mögmongya: csinájon vele, a mit akar, hogy hát ű így mög így járt a testvérjivel. Mikor beér a város szélire, akkor látytya, hogy a házak is tönkre vannak téve. Odamén, a hun a királi palota vôt, itt sė tanál ėgy lelköt sė. A hogy ott őgyelög, lėmönt ėgy pinczeistálóba, ott látytya, hogy az apjának vôt ėgy nagyonszép sárga paripája, hogy mán ojan méjen lėkapálta magát a fődbe, hogy a hátaközepe maj csak a főddel van ėgy színbe, asz kérdözi tűle: „Mi bajod? édös lovam! mé kalapáltad tė magad ijen méjen lė?“ „Jaj! – aszongya – van énnéköm ölég bajom, mer mög vagyok lánczolva, nem birok szabadulni!“ „Ugy-ė, hát mi töhette tönkre eszt a várost?“ „Jaj! – aszongya – csak nė nagyon kérdöszd, csak szabadícs ki oszt gyere a hátamra oszt gyerünk, mer a Tizėnkétsorfogúlán tötte aszt, csak ėgy kovácsot hagyott a faluba, a ki a fogát élösíti, a többit mán mind mögötte az egész városbul!“ Itt osztán főnyergölte Vérojtó a lovat, fölült rá, kifelé a városbul a hogy csak möhetött. Hát ép a kovács előtt nyargalt el, ott vôt a Tizėnkétsorfogúlán is oszt élösítötte a fogát. Mikô möglátta Vérojtót, aszt kijátotta neki: „Itt vagy, hírös vitéz! éppen tégöd kereslek, várjá csak még két sorfogam van élösíteni, tíz mán mögvan“. Hamardossan a kovács mögélösítötte, -69- akkor utánna ám a Tizėnkétsorfogúlán Vérojtónak, Vérojtó pedig mönt árkon, bukron, tűzön, vizön körösztül és a Feketetengörön is körösztülmönt.

Mikor a Fehértengörnek a hatvanhatodik szügetytyibe ért, akkor látta, hogy a hetvenhetedik szüget partján van ėgy kastél, igenyöst annak váktatott. Abba a kastélba vôt ėgy nagyon gyönyörű, szép lėján. Mikor odaért, igenyöst a vár tetejin ugratott be. Itt a lán möglátta, hogy mijen gyönyörű, szép vitéz ugratott be az udvarba, kérdözi a lán: „Ugyan hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állatok sė juthatnak ide?“ „Járok, kelök – aszongya – hajt a nyomorúság, bujdosnom köl la a világba, hanem csak gyere velem és gyerünk továb, mer vége az életünknek!“ „Dehogy mögyök – mongya a gyönyörű, szép lėján – tizėnnyôcz esztendeje mán, mûta elhalt apám, anyám, azûta nė hogy férfit, vagy cselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė. Nė féj, nem gyühet ide sėnki sė, mer tégöd is az Isten vezérölt ide!“ „Igaz, hogy az Isten vezérölt, mer bujdosnom köll a Tizėnkétsorfogúlán elül, mert mán az egész városunkat mögötte, a hova való vagyok. Éppen mikor gyüttem, akkor kijátotta, hogy csak éppen engömet keres, csak mögájj mer még kétsorfogam van élösíteni“. A lán feleli: „Ha csak az a baj, nem baj! azon könynyen segítünk mink, mer itt van nálam az Öreganynya ja: Huszonnégysorfogú, éppen jó hejre gyün, mer most is harakszik rá! csak ha ideér, maj kieresztöm, maj röttön ênyeli“.

Úgy is vôt. Ėcczör csak látik, hogy ojan hullámmal gyün a Fehértengörön, hogy asz gondojják, hogy még a kastélt is elviszi a hullám. Akkor, mikor odaért, a szép lėján kieresztötte a Huszonnégyfogút, az Öreganynyát és röttön mögötte. Hát itt most a lán nagy örömmel mönt be a legénhön: „No, – aszongya – édös szívem, szép szerelmem! ezön könynyen segítöttem én, hanem neköd sincs sėnkid sė, neköm sincsen sėnkim sė a világon, nė möny innen sėhuva, éjjünk ėgyütt!“ A legén nem is mönt továb, ėgymásé löttek a lėjánynyal, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

10. Az orrfülről.

Hun vôt, hun nem vôt ėn nagytörvényű paraszt embör, mikor mögharagudott, as sė tutta, mérgibe mit mondott? Asz tanáta mondani, mikor a lányokra mögharagudott: „Az Ördög vigyön el bennetöket!“

Az Ördög mikor eszt möghallotta, férfiruhába öltözött, elmönt a legöregeb lánt mökkérte. Vôt neki három lánya, mi csinájon? a lányok a nyakára nyölnek! Odatta neki feleségül. A mint möntek, möndögéltek, előtanátak ėgy kútat, a lány êmönt inni, de az Ördög asz monta a lánnak, hogy: „Vannak ott Galambok is oszt ha kérnek vizet, nė agy nékik!“ A lány úgy is tött, mikor a Galambok kértek tűle vizet, nem adott nekik. Viszi osztán a legén: az Ördög a lánt, de a lán mán mögsokalta az útat, asz kérdöszte tűle: „Meszsze van-ė még a várossa?“ A legén asz felelte: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak égnek!“ A lán mögijett. Hazaértek, akkor a kezibe nyomott ėgy ôrfület, asz monta neki: „Ha eszt mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek; ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül!“ Az Ördög lėfekütt, elkeszte az ôrfület rágni, de aszt nem bírta elrágni, bevetötte a tűzbe. Écczaka, mikor fölérzött az Ördög, asz kérdöszte: „Hun vagy, ôrfül?“ „Itt vagyok a csutkaparázsba!“ Az Ördög öszszedarabolta a lánt paprikásnak, belevetötte a tűzbe, mögégette.

Asztán elmönt a lánnak a középső tesvérjijé, elhoszta, mert nagyon szeretné a tesvérje látni! A mint möntek, möndögéltek, előtanátak ėgy kútat, a lány êmönt inni, annak is asz monta az Ördög, hogy nė agygyon vizet a Galamboknak, ha kérnek, nem is adott. Mikor hoszta, ez is mögsokalta az útat, asz kérdöszte: „Meszsze van-ė még a várossa?“ Neki jis asz felelte: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak égnek!“ A középső lán is mögijett, mikô hallotta, hogy hun van. Hazaértek, ennek a kezibe is belenyomott ėgy ôrfület, asz monta neki: „Ha eszt mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek; ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül!“ Az Ördög -71- lėfekütt, elkeszte az ôrfület rágni, de nem bírta elrágni, a patka alá ásta. Écczaka, mikor fölérzött az Ördög, kérdöszte: „Hun vagy, ôrfül?“ „Itt vagyok a patka alatt!“ Eszt is öszszedarabolta papríkásnak, belevetötte a tűzbe, mögégette.

Elmönt az Ördög a lekkisebbé, hogy gyűjjön el, mer szeretné a két testvérje látni. Ez is elmönt inni a kútra, neki is aszonta az Ördög, hogy a Galamboknak nė agygyon vizet, de ez adott, ott hagyott nekik még ėgy vödörrel is. A Galambok aszonták neki, hogy mönynyön viszsza a kis macskájájé oszt ha a legén: az Ördög a kezibe ád ėgy ôrfület, agygya oda a kis macskának. A lány mikor ivott mán oszt odamönt a legénhön, aszonta, hogy mos jutott az eszibe, hogy otthun felejtötte a kis macskáját, hogy majd viszszamén érte! „Nohát, eregy viszsza érte!“ monta a legén. Viszszamönt érte, elhoszta a kis macskát, beletötte a gelebibe. Mikor hoszta, a lekkiseb lány is sokalta az útat, neki jis asz monta: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak égnek!“ Ott van a várossa. Mikor odaértek, aszonta: „Ne ez az ôrfül! ha mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek, mer mán a két nénéd ott van, ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül“. A lekkiseb lán is elkeszte az ôrfület rágni, de nem bírta elrágni. Akkor a kis macska elvėrtyantotta magát, odatta neki, a kis macska pedig mögötte. Mikor az Ördög fölérzött, kérdözi: „Hun vagy ôrfül?“ „Itt vagyok meleg gyomorba!“ Itt osztán az Ördög elvötte feleségül a legfijatalabb lánt.

Az Ördög elmönt ėcczör hazûrul, odadott neki tizėnkét szobakûcsot; ráparancsótt, hogy a tizėnharmadik szobába nė mönynyön be! Itt oszt ű mögtróbálta a tizėnkét szobakûcscsal, hogy mi okrul nem szabad néki a tizėnharmadik szobába bemönni? Hát oszt be bírt mönni oda is. Mikor bemén a tizėnharmadik szobába, akkor láti, hogy nagyon sok lélök van a tizėnharmadik szobába, a kit az Ördög mán êfődelt. Itt osztán könyörgött a sok lélök a lánnak. Az ėgyik aszonta: „Ereszsz ki, apád lelkijé!“ A másik asz monta: „Ereszsz ki anyád lelkijé!“ A harmadik asz monta: „Ereszsz ki tesvérjejid lelkijé!“ A negyedik asz monta: „Ereszsz ki -72- a tė lelködé!“ A lán kinyitotta az ajtót szabadon eresztötte az egész lelköt. Azután látta a lán, hogy nem jót csinát, mögijett, hogy mán most űtet is êfődeli az Ördög, csinátatott ėgy érczkoporsót mög ėgy dėszkakoporsót. A két koporsót öszszeszurkôta, beletötte az érczkoporsót a dėszkakoporsóba; ű pedig belefekütt az érczkoporsóba és eleresztötték a sok lelkök a vízön, hogy az Ördög mög nė tanájja.

Itt vôt két királ, ennek a két királnak vôtak halászaji. Az ėgyik királnak a halászaji mindég nagyon sok halat foktak, a másiké pedig nem fogott soha sėmmit sė. Itt oszt ennek a halászaji fokták ki az érczkoporsót, a kinek sosė foktak a halászaji. Mikor kifokták az érczkoporsót, fölmöntek a kirájhon, hogy gyűjön, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, aszonta a halásznak: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ A halász kimönt, főmönt a másik halász, az is aszonta a királnak, hogy gyűjön, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, neki is asz monta: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ Ez a halász is kimönt, főmönt a harmadik halász, hogy gyűjön lė a királ űfölsége, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, neki is asz monta: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ De mán a harmadik halász asz monta: „Nem bánom, ha agyonlű is, addig nem mögyök, még királ őfölsége nem gyün!“ Látta a királ, hogy ez nagyon hîja, kimönt, látta, hogy nagyon szép érczkoporsót foktak ki és nagyon szép lán van benne. Ennek a királ nagyon mögörűtt, örömmel vezette föl a palotájába a szép lánt. A lán nagyon könyörgött, csak ereszsze el, mer ű érte gyün az Ördög a mé nagyon sok lelköt kieresztött, űtet êfődeli; de oszt asz monta a királ: „Maj segítök én az Ördögnek a baján!“ A királ csináltatott a vízön bűrhídat és ide mindönféle álatbul röndölt, ha gyün az Ördög, szétszaggassák. Itt oszt csakugyan mönt is az Ördög, elkapták az állatok, szanaszétszagatták.

A királ asztán elvötte a lánt feleségül, mer legén vôt. Lött is olan lakodalom, hogy hétmögyére szólt. A szürkeló a szűgyivel tolta a levest, de a ki szégyöllős vôt, maj csak -73- éhönhaló vôt. Mikor vége lött a lakodalomnak, a királnak el köllött mönni háborúba. Az alatt az idő alatt, még a háborúba vôt, lött a királnénak ėgy kis lėjánya.

Ėcczör a királné kinyitogatta az ablakokat szellőzni, az alatt az idő alatt beszált két fehérgalamb a szobába és elváltóztak szinte lėjánynyé. Akkor nagyon kérték a királnétul, hogy agygya oda nekik aszt a kis lánt, maj ojan örömet szöröznek neki, hogy ennek a királ is mögörül. A királné nem akarta odanni, félt, hogy az alatt az üdő alatt hazagyün az ura és űtet nagyon mögszekérozi érte; de itt a testvérjeji, hogy nagyon könyöröktek, odatta nékik. Az a két galamb, a mölik lėjánynyé elváltózott, a királnénak a két nénye vôt. Mikor a kis lánt elvitték, három nap eltelt, még sė hozik viszsza. A negyedik napon a királné kinyitogatta újfönt az ablakokat; hát ėcczör ėhön láti, hogy szál három fehérgalamb: két nagy és ėgy kicsi. Mikor beszáltak a szobába, elváltóztak szinte. Akkor mongya a nénynye, hogy ojan örömöt hosztak a kis lánnak, hogy mikor sírt: gyöngy hullott a szömibül; mikor nevetött: piros rúzsa hullott a szájábul; mikor mönt: rozmaring nyílt utánna.

A másik királnak is, a kinek vôtak a halászaji, akkor születött ėgy kis fija, mikor ez a lány (nagy lett), a királ házasította a fiját és elvötte ennek a királnak a lányát. Mikor esküdőre möntek, az a királfi akkor látta, mikor esküdőre möntek, hogy gyöngy hul a szömibül, mikor nevet: rúzsa hullik a szájábul, rozmaring nyíl utánna. A királnénak a Szakácsnéja jis könyörgött a királnak, hogy âra a kocsira űjjön, a kin a mönyaszszon ül, de a királ nem engette. Itt oszt az aszszon azon gondoskodott, hogy bírná a királlánnak a szömit kivönni? Másképpen nem fért hozzá, hanem mikor gyüttek viszsza az esküdőrül, az erdő mellett mögálitotta a híntókat, hogy ájjanak mög! maj mögigazítik az ülést. Itt oszt lėszált a hintórúl a Szakácsné a lányával, lėcsalták a királnét is, bevezették az erdőbe, a hun nem látta űket sönki, ott osztán a királlánrul a ruhát ráatta az ű lányára, kiszötte a szömit, belerakta az ű lánya szöme helire. Hát mikor hazamönnek, akkor látytya a királ: mikor rí a királkisaszszon, nem hul gyöngy a szömibül; ha nevet: nem hul rúzsa a szájábul; ha -74- mén: nem nyíl rozmaring utánna. Itt a királ nagy gondbaesött, pofonvákta a királkisaszszont, hogy sírjon jobban, azután pedig mögnevettette, hogy hullik-ė rúzsa a szájábul? Mikor látta, hogy nem hult rúzsa a szájábul, mögsétáltatta, hogy nyílik-ė rozmaring utánna? A királ nagy gondbaesett, még jobban pofonvákta és bemönt ėgy külömös szobába.

A királnak vôt ėgy kanászsza, mögtanáta a királkisaszszont, de szöme nékű vôt, hazavezette. Este mikor hazamönt, hazavezette, aval asztán bemönt az Ördöngősvénaszszonhon, hogy nem tunna neki szömet anni, mer kivákta ėgy kan a másiknak a szömit – hogy mög nė tugygyák! Akkor asz monta az Ördöngősvénaszszon: „No, itt van ėgy, hanem vigyázz rá, a macska el nė vigye!“ A kiskanász oszt nagyon szépen mögmosogatta és a helire tötte. Mögén bemönt az Ördöngősvénaszszonhon, hogy agygyon másikat, mer a macska elkapta tűlle. Aszongya: „Még ėgygyet tudok anni, de vigyázz rá, hogy ê nė vigye a macska!“ Eszt is a kiskanász szépen mögmosogatta és a helire tötte a királkisaszszonnak.

Mikor helire tötte a két szömit, bevezette a királnak a kertyibe, oda ėgy szép rúzsafa alá ültette, bemönt a királhon, aszongya: „Gyűjjön ki, ollan szép rúzsa nyítt a virágoskerbe, hogy ojat még nem látott!“ Asz monta neki a királ: „Eregy ki! mer ha ki nem mész, mingyá agyonlűlek!“ Asz mongya a kiskanász: „Nem bánom királatyám, ha mingyá agyonlűsz sė mék ki, még nem gyüsz velem!“ Itt oszt a királ kimönt a nagy könyörgésre, akkor látytya, hogy ott van az ű kedvesse. A királ anynyira mögörűtt, hogy as sė tutta, hogy vezesse be. A lán osztán elmonta a királnak, hoj járt. A királ nagy tüzet rakatott, az Ördöngősvénaszszont a lányával elevenen a tűzbe vettette. Az a Szakácsné az vôt az Ördöngősvénaszszon. A kiskanászt pedig mögjutalmaszták, hogy boldog embör lött belüle.

Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Segítő felsőbbek.)

11. Pétör halász.

Vôt a világon ėsz szögén halászembör, a ki nasz szögénséggel élte át a világot. A mölik napon halat övött, azon a napon kinyeret nem tudott önni, anynyi mögelőzése vôt; a mölik napon pedig kinyeret övött, azon a napon nem tudott halat önni.

Itt osztán az Úristen mög Szentpétör a földön járt, bemönnek hálást kérni a halásztul. És azon a napon éppen nem atták el a halat, fősztek vacsorára, szégyölték bevinni, mivelhogy ismeretlen vendégök vóltak, hogy nincs kinyerük. És itt az embör kihítta a feleségit, azon tanácskosztak, hogy agygyák be a halat, ha mán nincsen kinyerük? Aszongya az ura: „Ó, hé! ha minket így áldott mög az Isten, ârû mink nem töhetünk!“ Aval bevitték a halat; asz mongya az aszszon: „Szögényök vagyunk, nincsen kinyerünk, mink így élünk a világba: a mölik napon halat öszünk, kinyeret nem birunk önni!“ Aszongya az ėgyik útas: „Mönynyön ki csak, néni! nézze mög, talán van ėgy darab a pôczon?“ Aszongya az aszszon: „Nincsen, mer a mi fijunk öszszeszötte még a morzsát is!“ „Csak mönynyön, mégis nézze mög!“ Kimönt az aszszon, mögnészte és három naty kinyér vôt a pôczon. Az aszszon röstelte is esztet, hogy talán el akarta taganni; hogy nincsen kinyerük aszonta; de hát eszt nagyon jô tutta Jézuskrisztus. Az aszszon bevitte, aszongya: „Nézzék! talán az Úristen is eszt nekünk röndölte, hogy vendégjeink vannak!“ Aval továb beszélgettek. Röggel, mikor mögviratt, aval Jézuskrisztus és Szentpétör útnak indúlt.

Mikor elhalattak ėd darabon, akkor mongya Szentpétör: „Uram, teremtőm! möjen ajándékot agygyunk ennek a szögén halászembörnek, a mé így mögvendégölt bennünket és hálást adott?“ Asz mongya az Úristen: „Ó, Pétör! maj teremtök ennek a fijúnak ėgy Lánt feleségül, a kivel fogik a halat és ėgy szamarat, a kivel hordik elanni!“ A Pétör, a halász fija azonnal kivitte a hálót a vízre mögtróbálni. Pétör a hálót csakugyan mikô a vízhön értette, -76- anynyi vôt a hal, hogy a háló után is pattogott a hal. Azután Pétör horta a halat elanni; de mán Pétör anynyira möggazdult, hogy anynyi a kincse, hogy maga sė tutta a számját. Ez alatt az üdő alatt elhaltak Pétörnek a szüleji; Pétör úgy gondolta magába, hoty hát jó lösz nekik a városba mönni lakni! Monta a Feleséginek: „Hallod, hé! job lösz nekünk a városba lakni, fijatalok vagyunk, mögélünk mink a városba is, ha nem halászgatunk is!“ Asz mongya az aszszon: „Csak lakjunk mink kint! job lösz nekünk kint lakni, mint a városba, mert a városbalakás siralmadra esik neköd, Pétör!“ Aszongya Pétör: „Nem a, hé! csak gyerünk be!“

Itt oszt Pétör bemönt, vött a városba házhejet, êre Pétör nagyon szép palotát csináltatott. Mikor pedig bekerűltek a palotába, asz monta Pétör: „Ė’ szép vendégségöt csinájunk, hogy evel az úri társasággâ ismerecscségöt csapjunk!“ „Nė csapjunk mink Pétör vendégségöt, mer az Pétör neköd siralmadra esik! – aszonta a Felesége – no, hát nem bánom ha csapunk is vendégségöt, hanem én maj elkészítök mindönt, tė pedig beadod az ételt, én pedig elmék valamőre, hogy engömet nė lássanak!“ Mikor elgyüttek a vendégök, Pétör mint gazdaszszony, ű atta be az ételt. Akkor mongyák az urak: „Itt szép kastél! kár hogy nincs benne ėgy szép gazdaszszon“; êre Pétör asz feleli: „Van itt szép gazdaszszon is!“ „No, hát ha van, ugyan hîja be!“ Mikor kimönt Pétör, aszongya a Felesége: „Ugy-ė montam, hogy nė ad delő, hogy én is vagyok! csak tė magadat“. Pétörnek nem akarta a Felesége mögszegni a kedvit, ű előmönt. Itt az urak köszt nagyon föltűnő vôt, hogy Pétörnek nagyon szép Felesége van. A vendégök köszt a királfijú is ott vôt és a királfijúnak nagyon möktecczött a Felesége. Másnap röggel elhívatta a királfijú Pétört, asz monta neki: „Pétör, ha hônap röggel a tė kastéjodtû az enyimig arangyalogút nem lösz, vége az életödnek!“ Itt Pétör ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, hé! mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, ha hônap röggê aranyútat nem csinálok a palotámtû a királ palotájájig, vége az életömnek!“ Akkor monta a Felesége: „Lád-ė? -77- montam nė csinájjunk vendégségöt? de mos mán mindėgy! hanem űj föl a szamárra, ereszd el a kötelet, majd elvisz az tégöd a hová köl!“ Pétör fölült a szamárra, útnak ereszti a szamarat. A szamár mönt, mönt, a mint mönt ėcczör csak mögdobbant a szamár; ott ėgy kis ajtó nyît, Pétör lėszált a szamárû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent és Szenpétört. Kérdözi az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör? mé gyütté?“ Akkor monta Pétör: „Nem ögyéb, hanem a királfi aszonta, hogy ha nem csinálok ėgy aranútat az én palotámtû a királ palotájájig, akkor vége az életömnek!“ Aszonta az Úristen: „Eregy Pétör haza, fekügy lė, nem lösz sömmi baj!“ Pétör hazamönt, lėfekütt, alutt. Elig várta a királfi hogy mögviragygyon, möglássa az aranyútat, mögvan-ė? Mögvôt. A királfi mögén főhívatta Pétört, aszonta neki: „Pétör, ha hônap röggel ennek az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életödnek!“

Pétör mögén ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, mos mög mán mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, ha hônap röggelre ennek az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életömnek“. Akkô monta a Felesége: „Csak űj föl a szamárra, majd elvisz a tégöd a hová köl, de a kötelet elereszd!“ A szamár mögén elvitte Pétört ahhon a nyíláshon, a hun az Úristen mög Szenpétör vôt. Mikor odaért, mögdobbant a szamár, Pétör lėszált a szamárû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent és Szenpétört. Kérdöszte az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör! mé gyütté?“ „Nem ögyéb, hanem a királfi aszonta: Ha hônap röggelre az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életömnek!“ „Eregy Pétör haza, fekügy lė, nem lösz sömmi baj!“ Pétör hazamönt, lėfekütt, alutt. Elig várta a királfi, hogy mögviragygyon, möglássa az aranyútnak a két gyémántkarját, mögvan-ė?“ Mögvôt. A királfi mögén hívatta Pétört, aszonta neki: „Neköm van 12 láncz erdőfődem mög van 12 tehenem, az a 12 tehén mind ökörbornyút ejjön és aval a fődet fő nem szántod és kölessê be nem vetöd, hogy köleskását ögyek nálad hônap röggel, akkô vége az életödnek!“

Pétör mögén ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, mos mög mán mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem -78- asz parancsolta a királfi, hogy tizėnkét láncz főgyit aval a tizėnkét ökörbornyúval száncsam föl, a möjiket az ű tizėnkét tehene ejjön, kölessel vessem be, hogy hônap röggel nálam köleskását ögyön, ha én eszt mög nem töszöm, vége az életömnek!“ Akkor monta a Felesége: „Csak űj föl a szamárra, majd elvisz tégöd a hová köl, de a kötelet elereszd!“ A szamár mögén elvitte Pétört ahhon a nyíláshon, a hun az Úristen mög Szenpétör vôt. Mikor odaért a nyíláshon, mögdobbant a szamár, Pétör lėszált a szamárrû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent mög Szentpétört. Kérdözi az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör, mé gyütté!“ „Nem ögyéb, hanem a királfi asz parancsolta, hogy tizėnkét láncz főgyit aval a tizėnkét ökörbornyúval száncsam föl, a möjiket az ű tizėnkét tehene ejjön, kölessel vessem be, hogy hônap röggel nálam köleskását ögyön belüle, ha én eszt mög nem töszöm, vége az életömnek!“ „Nem baj, Pétör! hanem eregy el a királfihon, mongyad: Möglösz! Mongyad a királfinak: hogy a kölesfődet ültesse be gyümölcsfával és ez mind gyümölcsöt terömjön, mer hônap után dére én (= Péter) akarok királ űfölséginél ebédölni!“ Pétör elmönt a királfihon, monta neki, hogy a mit parancsolt, möglösz! hanem a kölesfődet ültesse be gyümölcsfával, az a gyümölcsfa mind terömjön gyümölcsöt, mer hônap után délre királ űfölséginél akarok ebédölni!“

„No, Pétör! nincs irgalom, kögyelöm, mer tė néköm merté föladatot anni, ezé jis fölakasztanak!“

Itt oszt Pétört viszik akasztani. Mikor Pétört kikésérik az akasztófa alá, sok látvánság öszszegyütt, az Úristen ott jelönt ėgy koldús ruhába, asz kérdözi: „Mit akartok Pétörrê?“ Aszongya a királfi: „Föl akarjuk akasztani!“ „Hát mé akaritok Pétört fölakasztani?“ „Azér, mer aszt hatta, hogy én gyümölcsfát ültessek a kölesfődembe királ létömre, mer ű hônap dére nálam akar ebédölni!“ Asz kérdözi az Úristen, kûdús ruhába van: „Ki vagy tė?“ „Én vagyok a királ!“ „No, hát, ha tė vagy a királ, én mög vagyok az Úristen, a királt köl fölakasztani!“ Itt a királt fölakasztották, Pétör mögmönekült és nagy köszönettel fogatta az Úristennek, hogy hát az ű életit mögmöntötte.

12. Az öreg katona.

Vôt a világon ėgy katona, a ki ezelőtt még régente harmincz esztendeig katonáskodott. De hogy mögöregödött, szabacscságra eresztötték, hogy mönynyön mán, mer öreg: katonának. A mi ruhája vôt, katonaruhája, odatták neki, mê emijen ruhája nem vôt, mög úgy gondolták: mögérdemli, mer nagyon sokájig katonáskodott.

Aval osztán mikor útnak indult, nem vôt csak 3 krajczárja. A mint mönt, möndögélt, betért ėgy erdőbe; itt osztán igy gondôkodik magába: „No, ha ėgy faluba bemöhetök, mingyá vöszök ėgygyé: pipát, ėgygyé: dohánt, ėgygyé: masinát“. Mikor ű eszt elszámolta, akkorra odaért ėgy öreg Őszembör, imátkozott, adott neki ėgy krajczárt alamizsnájúl. Akkor oszt gondoskodott: „Hogy ha most mán pipát vöszök mög dohánt, nem jut masinára; vagy ha dohánt vöszök mög masinát, nem jut pipára“. Mikor eszt êszámolta, akkor mögén odaér az öreg Őszembör, mögén imátkozott, mögén odadott neki ėgy krajczárt. „No! – aszongya az öregkatona – mos mán nem vöszök sėmmit sė, mer ezön az ėgy krajczáron nem löhet vönni“. Mire eszt elgondolta magába, mögén odaért az öreg Őszembör, harmacczor êkeszdött imátkozni, odatta neki a harmadik krajczárt is. Akkor kérdöszte tűle az öreg Őszembör, hogy mit kéván ezé a három alamizsnájé? Aszonta: „Én nem kévánok ögyebet, csak ojan pipát: a kibül a dohán sosė alszik ki (= a tűz), mög ojan tarisznyát: a kibül a czipó sosė fogygyon ki, mög ojan kulacsot: hogy a bor sosė fogygyon ki“. Aszongya az Öreg: „A lelköd üdvösségit kévánod?“ „Aszt majd utojjára hagyom!“ mongya a katona. Aval oszt az Öreg eltünt. A hogy mönt a katona, látytya, hogy ėgy fán ott csüng a kulacs és a tarisznya mög a pipa, mingyá lėakasztotta, elkeszdött önni, mer ügön éhös vôt, ivott rá bort és mingyá fővöszi a pipát, hát ég benne a dohán, csak szíjja.

Eszt pedig az Ördögök möglátták, kérték tűle, de ű nem atta. Itt oszt az Ördögök elvötték tűle, oszt űtet is jól elverték. Nojsz, itten szomorúan mönt tovább az öreg katona. A mint mén, möndögél, elébe mén az Öregkûdús, asz kérdözi -80- tűle: „Mit kévánsz azé a három alamizsnádé? ha mán ojan szöröncsétlenül jártál“. Aszongya: „Nem ögyebet, csak ėgy ojan furkóst, a ki addig üsse, még én aszt nem mondom: hogy nė üsse!“ Mögkapta a furkóst, ott termött, avval oszt odamén az Ördögöknek a lakásukra az erdőbe, kéri tűlük, hogy agygyák viszsza a pipát mög a kulacsot mög a tarisznyát! Az Ördögök nem atták, még mög akarták jô verni; ű sė vôt ám röst! mingyá monta: „Üssed furkócskám! nem apád“. Avval osztán elővötte ám a furkó űket, anynyira verte űket, hogy könyörgésre fokták, hogy nė báncsa, viszszaagygyák a pipáját, a kulacsát, mög a tarisznyát! Mikor viszszaatták, akkor monta az öreg katona: „No, furkócskám, nė bánd űket!“

Nem is bántotta osztán a furkós, ű osztán ivott, övött, mikor jôlakott elkeszdött pipálni, akkor is égött a dohán, nem is köllött tőteni, osztán tovább útazott az erdöbe. Mikor az erdő szélihön ért, látott meszszirül ėgy nagy sütécscségöt, mikor közeleb halatt hozzá, akkor láti, hogy ėgy kis gyėrtyavilág lácczik ki belüle, itt oszt ű annak tartott igenyössen oda. Mikor bemén a kapu alatt, akkor láti, hogy az egész város ojan sütécscségbe van: hogy a világon sėmmit nem látni, de ojan nagy csönd van: hogy a világon sėmmi zajt, vagy szót sė löhet hallani. Ű oszt a hogy őgyelög, hát rátanál a kapusra és kérdözi a kapust: „Ugy-ė! – aszongya – mér van ez a város ijen na sütécscségbe?“ „Ez a város – aszongya – azé van ijen na sütécscségbe: mer az Ördögökkirája el akari vinni a mi kirájunk lányát feleséginek, de a mi kirájunk nem atta és asz monta: hogy ha nem agygya, ojan sütécségöt ád rá a mi királunkra, hogy többet ki nem tud mönni, a lányát pedig úgyis elviszi; – aszongya a kapus – a ki a lányát mögmönti az Ördögökkirájuktul mög a várost mögvilágosíti, annak agygya a lányát feleségül és a felekiráságát“. Itt osztán asz kérdözi az öreg katona: „Mőre köl odamönni, az Ördögökkirájának a lakására?“ A kapus oszt elútasította az öreg katonát az Ördögökkirájukhon és aszonta, hogy két ápfogát hozzon ê, aval birik a várost mögvilágítani. Addig őgyelög az öreg katona, ėcczör is rátanát. Mikor bemén, látytya, hogy nincs otthun ėgy Ördög sė, -81- mingyá osztán beleül az Ördögöknek a kirájuknak a trónyába. Mikor hazamönnek az Ördögök, mingyá láti a kirájuk: hogy a katona ül trónon, asz mongya neki: „Hó! hohó! hogy mersz tė az én trónomra ülni? hanem gyűj lė oszt eregy még szépen vagy! ha nem, vége az életödnek!“ Aszongya az öreg katona: „Hohó! nem mögyök én addig, még eszt a várost mög nem világítod!“ „Addég tė nem mész ki? maj mingyá kivöszlek én onnét!“ – az Ördög monta neki. – Mikor látta a katona: hogy az Ördögök mönnek neki, elkijátotta magát: „Üzsd furkócskám! nem apád, nė sajnád! Az Ördögökkirájuknak csak a két zápfogát!“ Asz kijabálta az öreg katona, aval osztán röttön kiütött két zápfogát a furkós, akkor a katona kiugrott röttön a trónbul és fölkapta és így kijált a furkósnak: „No, furkósom üzsd tovább!“ Akkor az Ördögök mögijettek, a kirájuk aszonta: „Jaj, nė báncs! mögvilágosítom a várost!“ „No! – aszongya az öreg katona – mönynyetök a városbul úgy, hogy a városnak a tájára sė gyűjetök többet, mer ha még ėcczör a tájára gyüttök, akkor lėmögyök a pokolnak a méjségös fenekibe és ott mind agyonverlek bennetöket!“ Akkor monták neki: „No! csak nė báncs továb bennőnket! elmögyünk és a várost mögvilágosíjuk és tájára sė gyüvünk többet!“

Aval osztán elmöntek, a katona pedig bemönt a királi palotába és hogy ott keresködött, a lelkök a köpönyege újjára belekapaszkottak, de úgy, hogy ű aszt nem is látta. Ez alatt az üdő alatt kigyütt a kirá, látytya, hogy az egész város mijen szép világosságba van, oszt ennek nagyon mögörűtt, aszongya az öreg katonának: „No, fijam! hallom: mi csináltá mög látom is, mos mán neköd adom a lányomat és felekirájságomat!“ Itt oszt a katona mökköszönte a jóságát, aszonta: „Ű neki nem köl sė a kirájsága, sė a lánya! Maj mögyök én útamon!“ Itt a kiráj is mökköszönte a jóságát, hogy űket mögszabadította a sütécscségtül! Aval oszt el is indult a katona.

Mikor kiérközött a gyöpre, a lelkök mind lėhullottak rúla és bárányok löttek, hogy ű csak aszt vötte észre, hogy szépbárányok vannak mellette, ennek oszt nagyon mögörűtt, hogy mijen szépbárányok. Ű mán most juhász lösz. Aval hogy hajhászta a bárányokat legelni, elébe mönt ėgy ősz, -82- Öregembör – ez vôt Szenpétör, aszt kérdözi: „Nem annád el a bárányokat?“ „De eladom én!“ „No, ha eladod, ad ide! én mögvöszöm“. „De – aszongya – ojannak adom, a ki engöm is mögvösz vele, hogy juhász löhessek“. Asz mongya az ősz, Öregembör: „Neköm juhász nem köl, mer juhász van“. „No, hát akkor – aszongya – nem adom!“ Szenpétör így gondolta: „Hogy ha mán magát a báránt nem agygya, akkor csak mögvöszöm, de űtet mög kizárom mönyországbul, mer nem köllött neki a lélöküdvösség, asz csak utojjára hatta. Aval mögvötte Szenpétör a juhászt is a bárányokkal ėgygyütt. Mos mán hajtya a katona a mönyország felé a bárányokat. Mikor odaértek mönyország ajtajáhon, akkor aszonta neki Szenpétör: „No, hajcsad, maj én olvasom!“ Úgy is vôt. Mikor olvasta Szenpétör a báránt befelé, mikor ėgy maratt kint, akkor asz monta néki Szenpétör: „Nészd! – aszongya – ėgy fölkeverőczött hátul a cserjébe!“ Úgy gondolta Szenpétör, maj hátranéz a katona, aszt az ėgy bírkát beránti, űtet mög kizári, de a juhásznak is vôt anynyi esze, hogy belekapaszkodott az ėgynek a szőribe és úgy nézött hátra. Aval Szenpétör mikor eszt az ėgy báránt berántotta, a katonát is berántotta vele.

„No, mos mán, ha idebe van, nem lükhessük ki!“ monta Szenpétör, így gondolta: „Ha mán begyütt, mi csinájunk vele? juhász nem köl, lögyön hát kapus!“ A katona osztán kapus lött, hanem a mönyországba nagyon elfogyott a tisztalélök, mikor a katona kapus vôt, pedig Szenpétör ráparancsolt a katonára, hogy a mölik tisztalélök, csak aszt ereszsze be! A katona pedig nem úgy cseleködött, hanem ű csak asz kérdöszte mög: vôt-ė katona? nem törődött osztán, hogy tisztalélök-ė, vagy bűnös? Ha katona vôt: beeresztötte, ha nem vôt katona: möhetött odébb. Errül az Úristen mög Szenpétör csudálkosztak, hogy mi ja, hogy mán elfogy a mönyországbul a tisztalélök? Elmöntek oda, möghalgatták úgy, hogy eszt a katona nem is tutta. Ép akkô halt mög ėgy tisztalélök; mikor odamönt az ajtóra, asz kérdöszte tűlle: „Vôtál-ė, katona?“ Ez asz felelte: „Nem vôtam“. No, ha nem vôtál, eregy a pokolba!“ monta a katona. Ekkor tutták mög, hogy mé fogy ki mönyországbul a tisztalélök, a pokolba mög mán nem térnek? Igy osztán a katona nem lött tovább kapus.

13. Hogy tanáta mög a szögén embör a vásárba az aranyat?

A szögén embör aszt álmotta: mönynyön el a vásárba, ott sok aranyat tanál. El is mönt a vásárba, két nap is ott őgyelgött, még ėgy krajczárt sė tanát. Hogy nagyon kifáratt a vásárba, hogy őgyelgött, a szélső házná lėült a padra; âra mönt ėgy szögén Kuldús, kérdöszte: „Mit kereső itt szögén embör?“ „Aszt álmottam, hogy gyűjek el a vásárba, maj nagyon sok aranyat tanálok, asz keresöm, pedig két nap itt őgyelgök, ėgy krajczárt sė tanátam“. Aszongya neki az Öregkuldús: „Eregy haza, a papnak a kertyibe van ėgy nagy dijófa, aszt ásd ki, az alatt van nagy fazék aran!“ Itt a szögén embör écczaka a nagy dijófát mögtanáta, kiásta, ott tanát ėgy fazék aranyat, hazavitte, osztán gazdag embör lött. Igy tanáta mög a szögén embör a sok aranyat, a vásárba akatt âra az embörre, a ki útbaigazította.

14. Jankovics.

Vôt ėsz szögén aszszon, a kinek 3 árva lėjánya vôt, mindég aval keresték a kinyerüket, hogy széksót szöttek. A kiráj fija âra járt el mindön nap a hintóval. Aszonta a legöregeb lán: „Ha éngömet elvönne a kiráj fija, ėsz szöm búzábul sütnék én anynyi kinyeret, hogy az egész kiráji család sė fogyasztaná el!“ A középső lán asz monta: „Ha éngöm elvönne ėsz szál kendörbű fonnék neki anynyi vásznot, hogy az egész királi család sė tunná elszaggatni!“ A lekkisebb aszonta: „Ha éngömet elvönne, szülnék neki ėgy hassal ojan 2 aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna!“ A kirájfi mikor eszt möghalotta, akkor ėgy pár napnak utánna elmönt, mer nagyon szép ruhát csináltatott, elmönt a lėjánhon. Mikor odamönt, csak asz kérdözi: „Mögfelel-ė azé a szaváé, a mit mondott?“ Itt osztán a lán előb nagyon mögütközött, hogy érte elgyütt a királfi, azután asz felelte, hogy mögfelel a szaváé. Aszongya a királfi: „Gyere velem!“ Hintóba möntek királpalotájába. -84-

A királfinak vôt ėgy Ördöngősvénszakácsnéja, annak vôt ėgy kispatkánülő, bóczéros lánya. A királné terhös lött, a királnak pedig el köllött mönni a csatába. Még a királ odavôt a csatába, a királné lėszaporodott. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Majd elbánok én tėveled, a mé előre kiattad, hogy 2 aranhajúfijúgyermököt szülsz“. Az Ördöngősvénaszszon főcsalta a királnét az emeletre, a huva sönki nem möhetött, itt mikor a királné mögszülette a két gyerököt, az Ördöngősvénaszszon elvötte tűle és azalatt kölkecczött mög a királnak ėgy nagy kopókutyája, kinek a 2 kölkit vitte föl és a két gyerök hejibe tötte. Aszongya az aszszonnak: „Látod, a mé előre fogattad, möjen két kopókutyakölköt születté!“ A két gyerököt az aszszon lėvitte és a disznóhizlalóba beledopta, hogy majd a disznók mögöszik. A királnak pedig mögírta az Ördöngősvénaszszon, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kutyakölköt születött. A kiráj aszt írta viszsza, hotyhát nyúzzanak mög ėgy bivajt, ennek a bűribe eleventen varják bele a királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szopja; de az aszszonnak, úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda két szálaranveszszőt oszt mindönki, a ki âra mén, mindönkinek háromat-háromat rá köl vágni és még köpni az aszszont.

Elig várta az Ördöngősvénaszszon, hogy mögviragygyon, hogy möglássa, hogy a két aranhajúgyermököt mögötték-ė a disznók, vagy nem? Látta, hogy nem ötték mög, hanem a legerőseb két disznó úgy őrzötte, hogy oda nem szabad vôt mönni. Az Ördöngősvénaszszon mögijett, hogy maj rágyünnek a hamisságra, de oszt okkal-móddal mégis kivötte közülük a két aranhajúgyermököt, hamardossan nem tutta hova tönni, lėásta kétfelül a kapuoszlop mellé. Ezalatt hazagyütt a kirá a háborúbul. Mikor kint möglátta, hogy két kopókölköt születött a királné, aszonta: „Hagy szenvegygyön még mög nem hal! nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ Az Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát vötte osztán feleségül.

Ezalatt az üdő alatt a két aranhajúgyermökbül kétszépdijófa nyőlt. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy -85- a dijófábul valami baj lösz, asz monta a lányának: „Töd magad beteggé és mongyad a királnak, ha eszt a kétdijófát ki nem vágati: vége az életödnek, mer nem birom a szagát szívelni!“ Mivelhogy nagyon betegnek tötte magát, kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul nagyon szépkétnyoszoját csináltak. Mikor a kétnyoszoja készen lött, az ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a felesége. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon élt a gyanupörrel, hogy maj valami baj lösz, écczaka bebût az ėgygyik nyoszoja alá. Asz kérdöszte az ėgygyik nyoszoja a másiktul: „Nehéz ė, tesvér?“ A másik aszt felelte: „Néköm nem nehéz, mer édösapámat tartom, hát neköd nehéz ė?“ Aszongya a másik: „Néköm szörnyen nehéz, mer édösanyám gyilkossát tartom!“ Itt az Ördöngősvénaszszon kihalgatta eszt, addig bisztatta a lányát, hogy mos má tögye magát még betegebbnek, mint azelőtt vót. Mongyad a királnak: „Ha eszt a kétnyoszoját föl nem tüzelteti, vége az életömnek!“ A kirá nagyon szomorú lött, hogy mos mán a nyoszolát tüzeltesse föl, kiatta parancsba, hogy eszt a kétnyoszolát tüzejjék föl. Az Ördöngősvénaszszon kiatta parancsba, hogy mikor tüzelik, úgy vigyázzanak, hogy mindön porczikája hamujé vájjon!

Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, vôt a kirájudvaron ėgy koczafeketebárán (= a ki nem szopja az anynya tejit, hanem úgy nevelődik föl, hogy másik ju tejit szopi) ez fölkapott ėgy parazsat, elnyelte, osztán lácczott a koczabárányon, mintha hasas vôna. Az Ördöngősvénaszszon mögén élt a gyanúpörrel, hogy a feketebáránbul baj lösz, mongya a királnénak: „Töd magadat beteggé, mongyad a királnak: ha a feketebáránnak a szívibül nem öhetök, vége az életömnek!“ A kirá nagyon szomorú lött, hogy mos mög a koczabáránt pusztícscsa el. Kiatta parancsba, hogy a koczabáránt lė köl vágni, a szívibül mög a májábul mög a bélibül a királnénak paprikást köl főzni. Az Ördöngősvénaszszon, mikor a koczabáránt lėvákták, a bélit lėkűtte a Dunára, ráparancsolt a szolgálókra, hogy úgy vigyázzanak a bélre, mikor mosik, hogy a bélnek ėgy híja sė lögyön, máskép vége lösz az életüknek.

A szolgálók, mikor mosták a belet, ėgyet elszalajtottak. Nagyon mögijettek, aszongyák: „Mi csinájunk? az Ördöngősvénaszszon -86- elfődel bennünket, mert ėgy belet elszalajtottunk!“ Az ėgygyik osztán aszongya: „Hiszėn nem tugygya, hogy mijen hoszszú vôt, csak hány vôt, maj ėgyet kétfelé vágunk, a többit hozzá darabojjuk“. Úgy is csináta a két lán, úgy vitték a belet haza. Az Ördöngősvénaszszon örömmel fogatta, hogy nincs a bélnek híja ės sė. Itt, a kit a czöthal êlopott, abbul ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyermök.

Az aranhajúgyermököt vitte a víz a Dunán. Vôt ėgy öreg halász, a ki mindég a Dunán halászgatott. Möglátta az öreg halász, korán röggel hogy valami csillámlik a vízön, a feleséginek hírt sė adott fokta a csónakját, kifokta. Nagyon mögörült, mert soha nem vôt ėgy csalágyuk sė, most az Úristen möjen szép két gyerököt adott. A felesége mögláti, hogy möjen örömmel gyün haza az ura, kiszalatt elébe, akkor láti, hogy möjen szép két gyermököt hozott: „Jaj, hé! nem vötte ken?“ „No, hé! az Isten nekünk röndölte“. Aval bevitték, nevelgették. A gyerökök mikô nyőltek, elkeszték iskolásztatni. Mikor tizėnkét évesek vôtak, az öreg halász beteg lött, akkor az ėgyiket kifokták az iskolábul oszt használták a ház körül mindönféle dologra. Akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul: elcsúszott és mind a két kantát öszszetörte, azé az öregaszszon mögverte és aszonta: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. Másnap mögén lėkűtték a Dunára két kantával, mikor gyütt föl a Dunárul: mögén elcsúszott, mögén mind a két kantát öszszetörte, akkor az öregaszszon nagyon mögverte és aszonta neki: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. A hogy ėcczör a testvérje gyütt haza, möglátta, hogy a testvérjit mögverte az anynya, igenyöst csak mönt a testvérjihön, kérdöszte tűle: „Ugyan, testvér! mé rísz?“ Aszongya: „Mögvert nevelőanyám! aszt is monta, ha az ű gyeröke vônék, még hécczörte jobban mögvert vôna; hanem aszt tanáltam el, hogy jó lösz nekünk innen elmönni és valami szolgálatot keresni, ús sė édösanyánk ű! hátha mögtanájuk az édösanyánk!“ A két gyermök aszongya osztán: „Süssön ken tarisznyát, varjon ken pogácsát, majd elmögyünk szolgálatot keresni!“ -87-

Az öregaszszon sütött osztán tarisznyát, vart nekik pogácsát. A két gyermök útnak indult. Mökköszönték nevelőanynyuknak, hogy gongyukat viselte. Az öreg halászné nagyon sajnálta, hogy elmönt a két gyermök; hogy anyiszor mögverte, de mán nem vôt mit tönni, mer mán későn vôt, mer mán akkor a két gyermök elútazott. Mén oszt a két gyerök hetedhét ország ellen, sėhun sė falura, sė városra nem akattak és elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnát kérögetött. A két gyermök kivött ėgy ėgy pogácsát, odatták neki; aval oszt az Öregkuldús elmönt, űk pedig továb halattak. Más napra kelve a dolog, ugyan elébük mönt ėgy Öregkuldús, színte kérögetött alamizsnájé. Itt osztán kivött a két gyerök ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús halatt az útytyán, a két gyerök mög mönt továb. Harmadik napra kelve a dolog, ugyancsak elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé könyörgött. A két gyermök kivött a tarisznyábul ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús elmönt az útytyán, a két gyerök mög mönt továb. Negyedik napra kelve a dolog, színte elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé kérögetött. A két gyermök így szólt: „Édös bácsikám! nem athatunk sömmit, mer nekünk sincs sömmi, mer még a kinyérmorzsát is öszszeszöttük mán!“ Aszongya az Öregkuldús: „No, fijajim! itt van ez a síp, ha bajotok lösz, akkor eszt mögfujjátok, maj ott lösz nektök segícség“.

A mint möntek a gyerökök, ėcczör csak a két gyerök mögtėmpût, nem tuttak sömőre sė menni, eszükbe jutott, hogy adott az Öregkuldús nekik ės sípot, kivötték, mögfûták, azonnal ott termött Jankovics, asz kérdöszte tűlük: „Mi bajotok, két kirájfi?“ A két kirájfi csak asz felelte: „Mögtėmpultunk, nem tudunk sömőre sė mönni, vigyél el bennünket valamőre!“ Itt oszt Jankovics körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ló. A két királfi fölült a hátára, elkeszte vinni, de űk as sė tutták lė-ė, vagy föl? Jankovics odavitte űket, a hovavaló vôt az édösapjuk. Itt oszt Jankovics mögált, a két királfi lėszál rúla, Jankovics mögén körösztülbukott a fejin, lött belüle embör. Ott, a város szélin csinátak ės sátort. Itt oszt Jankovics aszonta a két gyeröknek: „Mos mán jártok a templomba; a mit én parancsolok nektök, asz fogitok csinálni, ki nė hágjatok rajta!“ Jankovics mögparancsolta nekik, a -88- templomba âra mönynyenek a királpalota felé: „Ott láttok a palota véginél ėgy aszszont bivajbűrbe varva, a két csöcsit két kopókutya szopja, ottvan mellette kétszálveszsző, evel muszáj háromat rávágni, a ki âra mén; de tik nė vágjatok rá, hanem vögyétök ki a kendőtöket, türűjétök mög a képit, csókojjátok mög! A templomba legutôjára mönynyetök be és legelsőb gyűjetök ki! Mindég kétfelė ájjatok a templomajtóba: az ėgygyik ėgyikfelül, a másik másikfelül!“ Elmöntek osztán a templomba. Mikor az édösanynyukhon értek, kivötték a kendőjüket, mögtörűték az anynyuk képit, oszt mögcsókolták. Itt oszt möglátta a kapus, mingyá jelöntést tött a királnak, hogy êre mönt két gyerök, nem hogy végigvákták vôna, hanem kivötték a zsebkendőjüket, mögtörűték, mögcsókolták. Mikor a templomhon értek, mögvárták mikor mindönki bemönt mán, akkor möntek be oszt a templom ajtóba kétfelé áltak, legelsők vôtak osztán kigyünni. Eszt a királ szömmeltartotta, mikor a kapus monta neki. De itt a kétaranhajúgyermöknek a fejin ėgy-ėgy hójag vôt, hogy az aranhajuk nė lácczon. Mikor a templombul möntek hazafelé, ugyancsak aszt az aszszont, a ki bivajbűrbe vôt varva, mögtörűték és mögcsókolták, eszt a kiráj pedig leste. A királnak nagyon föltűnő vôt, hogy ez a két gyerök eszt az aszszont nė hogy végigvágja, inkább mögcsókoli.

A királ nem bírt egész écczaka alunni, alig várta a másnap röggelt, hogy a két gyerök mönynyön a templomba. Mikor másnap röggel mönt a két gyerök a templomba, ugyanúgy mögtörűték a bivajbűrbe vart aszszon képit és mögcsókolták. A király mögén csak nészte, szöget ütött a fejibe: mi oka löhet, hogy a két gyerök így tösz, a két kutyakölköt pedig odébbhajigálták. Ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor a két gyerök a templombû gyütt ki, aszonta neki a királ, mönynyenek el hozzá ebédre, de a két gyerök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. De mikor az Ördöngősvénaszszon mögtutta, nagyon élt a gyanúpörrel, hogy rájönnek a hamisságra. Mikor a két gyermök hazamönt, akkor kérdöszte Jankovics: „Nem-ė beszéltetök valakivel?“ Akkor monta a két gyerök: „De beszéltünk, -89- a király hítt ebédre, montuk neki: Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Aszonta Jankovics: „Jô van! ha hônap templomba möntök, csak úgy tögyetök, mint eddig, ha ebédre hîn, mongyátok neki: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a gyámolónk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az behány czigánkerékkel ėgy nap“. Mikor röggel mönt a két gyerök a templomba, csakúgy mögtörűték a kendővel az édösanynyuk képit és mögcsókolták, mint mászszor, a két kopókutyakölköt pedig odébb hajingálták. A királ akkor is nészte, hogy a két gyerök mi csinál? ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor osztán a királ látta, hogy a két gyerök gyün ki a templombul, odamönt, aszonta, hogy mönynyenek el hozzá ebédre! A két gyerök mingyá monta: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a nevelőatyánk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az ėnnap behány czigánkerékkel“. A királ nagyon szívessen mögengette, aszonta: „Csak gyűjenek hônap dére!“ Mikor eszt otthun elmondták, Jankovics aszonta: „Êmögyünk!“

Mikor êmöntek a királhon ebédre, Jankovics mingyá kérte, hogy aszt a fődet agygya neki, a kit ėnnap behány czigánkerékkel. A király neki atta. Itt oszt Jankovics nagyobb darab fődet bekerítött czigánkerékkel, mint a királnak a főgygye.

Êre Jankovics ėn nagyon szép kastélt csináltatott, körülültette rúzsafával, a kastélba mög szöbnél szöb virágok vôtak. Akkor osztán asz gondolta: jó lösz, ha vendégségbe az egész királcsaládot möghíjja, de a Vénaszszon élt a gyanúpörrel, nem akart elmönni, aszonta: „Il darab főd és szép kastél van rajta, de még azé nem kész; addig mink nem möhetünk vendégségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve“.

Itt osztán Jankovics aszongya az ėgygyik fijúnak: „Gyerünk! hanem ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok oszt ha odaérünk ahhon a nagyon Csúnyaembörhön, aszt a nagyon Csúnyaembört jô mög köl ám dícsérni! mert ha mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Itt osztán Jankovics -90- körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára és mönnek. Mikor odaértek a határjába, már egész estefelé lött az idő, akkor aszonta neki Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy kásaszöm, ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot nem láttad-ė? aszt mond: még hírit sė hallottam. Mikor elbúcsúzol az Öregtül oszt kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! No, – aszongya – il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz?“ mongya az Öreg. Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az anyám, hogyha möghal: a sírját muzsikálófával ültessem körül; nem-ė halotta hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ „De hallottam, fijam! de oda bajossan bírsz odajutni, mer esztet tizėnkétfejű Sárkán őrzi, hanem mivelhogy ijen szépen ideköszönté, én mögmondom, hogy bírsz abbul szönni! Éppen a Sárkán délbe tizėnkét órakor lėfekszik és két órájig szokott alunni és azalatt az idő alatt szögygyél! Hanem, fijam! nem láttad âra tėfelétök Jankovicsot?“ „Még hírit sė hallottam, nė hogy láttam vôna!“ mongya a királfi. Elbúcsúzott a királfi az Öregtül, mikor az Öreg határjábul kiért, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovics ló lött, úgy mönt mind a legsebösseb forgószél. Itt osztán elmönt ahon az erdőhön a hun a muzsikálófa muzsikál, bemönt az erdőbe a legszöb muzsikálófákat kiválogatta és csak möntül előb szödött belülük, aval osztán elindúlt. A Sárkán akkor vötte észre, mikor mán a határjábul kiértek, mönt is utánnuk, de mán akkô nem vôt ereje. Szöröncséssen hazaért a muzsikálófákkal. Az Öregaszszon alig várta a röggelt, hogy kinészhessön az ablakon, hogy az új kastélnál mögvannak-ė mán a muzsikálófák? A hogy kinézött, halli ám, hogy a muzsikálófáknak mindön ága muzsikál, nagyon szomorú lött. Jankovics oszt möghîtta vendégségbe -91- az egész királcsaládot, mer mán kész a muzsikálókerítés: „Hanem gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Még a mi kastélunktul a tijetökig aranhíd nem lösz, addig nem mék, mer én aranhídon akarok odamönni vendégségbe“.

Aszonta Jankovics a másik királfijúnak: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok, oszt ha odaérünk, akkor aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy kásaszöm, tögyél a zsebödbe! Ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal: aranhíd lögyön a sírjátul a kastélájig; nem-ė hallotta hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ Aszongya az Öreg: „De hallottam, fijam! de oda bajossan birsz odajutni, mer eszt Tündérök őrzik, hanem a mé ijen szépen ideköszönté, én mögmondom mőre van mög hogy birod elhozni! Még a nap fő nem gyün, addig sijessél; mer ha a Tündérök főkelnek, elhozni nem birod, mer anynyi Tündér őrzi, a hány szög van benne; hanem ne ez a szálveszsző, evel a szálveszszővel ha végigvágod, abbul a hídbul lösz ėgy dijó, annak a belsejibe lösz a híd, mintha a béle vôna annak a dijónak. Hanem, fijam! nem láttad valamőre jártodba-keltödbe Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte -92- a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy mönt mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok idejük vôt. Csak lėugrott hirtelen Jankovicsrul (a lóról) és gyöngéssen a hídat végigvákta, lött belüle ojan dijó, möjennek az Öreg monta, aval osztán mönt hazafelé. A Tündérök akkor vötték észre, mikor mán kiért a királfi a határjukbul, möntek is utánna, de mán ott nem vôt erejük. Az Öregaszszon elig várta a röggelt, hogy kinézhessön az ablakon, hogy mögvan-ė mán az aranhíd? Nagyon szomorú lött, mikor möglátta, hogy ott van. Jankovics oszt möghítta vendégségbe az egész királcsaládot: „Mer mán mögvan az aranhíd is, gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Az aranhídnak gyémántkarja szokott lönni! Addig nem mögyök a vendégségbe, még gyémántkarja nem lösz!“

Aszonta Jankovics annak a királfijúnak, a ki másocczor vôt vele: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok; ha odaérünk, aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics asztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfi fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Mos körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem kásaszöm, tögyél a zsebödbe. Ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is, – mongya az Öreg – szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal: az aranhídnak gyémántkarját csináltassak, nem hallotta, hogy mőre csinálik aszt?“ Aszongya az Öreg: „Hallottam én, fijam! a Tündérök-tündérjinek a palotája -93- előtt van, hanem tė oda bajossan birsz êjutni! mer eszt Tündérök őrzik, hanem a mé ijen szépen ideköszönté, mögmondom, hogy birod êhozni! Épen écczaka 12 órátul fekszik ėgy órájig a Tündérök tündérje, hát úgy möny oda. Aval a veszszővel mög vág mög, abbul lösz ėgy nagyonszép aranalma. Hanem, fijam! nem láttad valamőre Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy mönt, mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok üdejük vôt. Mikor odaért, tizėnkét ôra êmult mán, hát éppen aval a veszszővel mögvákta csöndessen, ebbül lött ėgy nagyonszép aranalma, aval oszt mönt hazafelé. Mikor a Tündérök-tündérje észrevötte, akkor mán a királfijú kiért a határjábul, mönt is utánna, de mán ott nem vôt ereje. Mikor hazaért, elkészítötte, rárakta a gyémántkarokat az aranhídra. Az Öregaszszon asz gondolta, hogy röggel van, szalad az ablakhon, hát a híd karjátul van ojan nagyon világos, osz nem vôt az Öregaszszonnak mit tönni, elmöntek. Mikor ált a vendégség, Jankovics aszonta: „Hozok ėgy véka magyarót, még aszt mögtörik, akkorra, – van néköm ėgy mesém, – elmondom!“ Elkeszte:

„Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy özvegyaszszon, annak vôt három lánya, a kik mindég széksót szöttek, abbul élősköttek. Ėcczör a királfija âra mönt hintóval, hallotta, hogy a lányok mit beszélnek. A legöregebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėgy szöm búzábul annyi könyeret sütne, hogy az egész királcsalád sė fogyasztaná el. A középső lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėsz szálkendörbül fonna anynyi vásznot, hogy az egész királcsalád sė tunná elszagatni. A legkissebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, szülne neki ėgy hassal ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna. A királfi mikor eszt möghallotta, csináltatott nagyon szép ruhát a lánnak, föltötte a hintóba és elmönt a három lánhon. „A ki aszonta neki – mongya a királfi – hogy szülne neki két ojan aranhajúgyerököt ėgy hassal, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna, itt az új ruha, készűjön föl bele és -94- eszt a piszkos ruhát vesse lė magárul, osztán gyűjön vele!“ Hintóba möntek osztán a királpalotájába, a királfi el is vötte feleséginek. A felesége a fogadását nem tötte mög, mer mikor két gyerököt szült, két kopókutyakölköt töttek oda a két gyerök hejibe; a királ ekkor a csatába vôt, elköllött neki mönni a csatába. A két gyerököt osztán betötték a disznóhizlalóba, hogy majd mögöszik a disznók, a királnak pedig mögírták, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kopókutyakölköt születött a felesége. A királ víszszaírta, hogy nyúzzanak mög ėgy bivajt, annak a bűribe varják be a királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szophassa, de az aszszonra úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda kétszálaranveszszőt, mindönkinek osztán, a ki âra mén, ėgygyet-ėgygyet rá köl vágni mög rá köl köpni! A két aranhajúgyerököt nem ötték mög a disznók, hanem úgy őrzötték, hogy oda nem szabad vôt sėnkinek sė mönni. Mikor osztán aszt írta a királ, hogy hazagyün a csatábul, a két aranhajúgyerököt kilopták a disznók közül osztán lėásták kétfelül a kapuoszlop mellé.

Hazagyütt osztán a királ a csatábul, mikor möglátta, hogy a királné két kopókutyakölköt születött, aszonta: „Hagy szenvegygyön, még mög nem hal! Nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ A királ osztán elvötte feleségül ėgy Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát. A két aranhajúgyerökbül kétszépdijófa nyőlt, de az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a dijófábul valami baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha ki nem vágati a kétszépdijófát, akkor ű möghal, mer nem biri a szagát szívelni. A királ osztán kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul nagyon szépkétnyoszoját csináltak, az ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a királné. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a nyoszojákbul valami baj lösz, écczaka bebût az ėgygyik nyoszoja alá, kihalgatta, hogy mit mond az ėgygyik nyoszoja a másikának, hogy az a nyoszoja, a mölikbe a királné fekütt, aszonta: hogy neki nagyon nehéz tartani, mer ű az édösanynya gyilkossát tarti. Az Ördöngősvénaszszon mögén monta a -95- lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha föl nem tüzelteti eszt a két nyoszolát, vége az életinek! A királ osztán kiatta parancsba, hogy tüzeljék föl eszt a kétnyoszolát! pedig nagyon sajnálta. Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, ėgy koczafeketebárán fölkapta a parazsat, ênyelte, hasas lött tűle. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a koczafeketebáránbul valami baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha a koczafeketebáránnak a szívibül nem öhetik, vége az életinek! A király osztán kiatta parancsba, hogy a koczafeketebáránt lė köl vágni, a szívibül, májábul mög a bélibül a királnénak paprikást köl főzni! pedig nagyon sajnálta. Az Ördöngősvénaszszon lėkűtte a szôgálókat a Dunára, hogy a bélit mossák mög, itt oszt a szôgálók ėsz szálbélt êszalajtottak, aszt oszt mögötte a czöthal. A czöthal abbul ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyerök. A két aranhajúgyerököt kifokta a Dunábul az öreg halász, föl is nevelte addig, hogy mán iskolába jártak. Mikor az iskolábul az ėgyiket kifokták, oszt használták a ház körül mindönféle dologra, akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul, elcsúszott és mindakét kantát öszszetörte, azé az öregaszszon nagyon mögverte a gyerököt és aszonta neki: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban mögvernélek!“ Másnap mögén öszszetört két kantát, az öregaszszon mögén nagyon mögverte és csak asz monta: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban mögvernélek!“ Akkô mán aszonta a testvérjinek, hogy ű nem marad, mer mindég ütik, verik: „Elmögyök szöröncsét tróbálni, úgy is aszongya a szülénk, hogy nem vagyok szülötte gyeröke, hátha mögtanálom az édösanyámat“. A kétaranhajúgyerök osztán elbúcsúzott, elmönt szöröncsét tróbálni.

A mint möntek hetedhét ország ellen, elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnát kérögetött, a gyerökök attak neki ėgy-ėgy pogácsát. Igy mönt ez a második, harmadik napon is, de a negyedik napon mán nekik sė vôt, nė hogy az Öregkuldúsnak agygyanak. Az Öregkûdús asztán adott nekik ėgy sípot, a kit ha mögfûnak, az Öregkûdús mingyá a segícségire mén. Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör -96- csak nem tutták mőre mönynyenek: mögtėmpultak. Eszükbe jutott osztán, hogy az Öregkuldústul űk ėgy sípot kaptak, a kit ha mögfûnak, az Öregkuldús mingyá a segícségükre mén. Mikor a sípot mögfútták, mingyá gyütt a segícség, el is jutott a két aranhajúgyermök szöröncséssen oda, a hovávaló vôt az édösapjuk. Itt oszt a két aranhajúgyermök a templomba járt. A gazdájuk mögmonta nekik, hogy a királpalotája véginél tanának ėgy bivajbűrbe vart aszszont, a két csöcsit két kopókutyakölök szopi oszt a ki mellette elmén, annak háromat rá köl vágni aval a veszszővel, mög rá köl köpni, de űk rá nė vágjanak, mög rá nė köpjenek, hanem a kendőjükkel türűjék mög a képit osztán csókojják mög. A templomba mög legutojjára mönynyenek be és legelőször gyűjenek ki. A templomba az ajtóba kétfelé ájjanak: az ėgygyik jobrul, a másik balrul. A fejükrül a hójagot lė nė vögyék, hogy az aranhajuk nė lácczon! A királ osztán a templomig elkísérte szömmel űket, mikor mán möghallotta, hogy ez a két gyerök mi csinál? és elmönt a királ a templomba is, hogy mögnézi, hogy a két gyerök a bivajbűrbe vart aszszont mögtörüli a zsebkendőjivel, azután mögcsókoli.

Mikor Jankovics ideért a mesével, akkor mán az Öregaszszon élt a gyanús dologgal, hogy ebbül baj lösz, monta a lányának, hogy tögye magát beteggé, oszt mönynyenek haza, a lánya nagyon betegnek is tötte magát és hítta haza a királt, hogy mönynyenek haza, mer ű mán nem bir továb maranni, mer ojan beteg, de a királ nem mönt. Itt mán a királ észrevötte, hogy baj van a dologba. Könyörgött a felesége, hogyha ű nem mén is, űtet engegygye, maj talán otthun jobban lösz! de a királ nem engette, aszonta Jankovicsnak: „Meséjön továb! nagyon szép mese, csak meséjje továb!“ A királ osztán möghítta a két aranhajúgyermököt hozzá ebédre, de a két aranhajúgyermök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Itt oszt a két aranhajúgyermök elmönt ahon az ű gazdájukhon, monta, hogy mit mondott a királ. A gazdájuk aszonta, hogy ha még ėcczör ebédre híjja űket a királ, csak mongyák: „Êmögyünk, -97- ha mögengedi, hogy a gazdánk is êgyühessön, és anynyi fődet ád, a kit az ėn nap behány czigánykerékkel“. A királ nagyon szívessen mögengette. Mikor osztán êre a fődre a gazdájuk nagyonszép kastélt csináltatott, möghítta vendékségbe az egész királcsaládot, de az Öregaszszon aszonta, hogy addig ű nem mén vendékségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve. Az Öregaszszon: a királnak a napa nem hatta helyösnek a kastélt, még muzsikálófával körül nem kerítik a kastélt. Mikor eszt a két gyermök mögtötte, akkor mög az vôt a baj, hogy királ őfölsége kastélátul a gazda kastélájig nem vôt aranhíd. Mikor ez is mögvôt, akkor mög hogy az aranhídnak gyémántkarja lögyön. Mikor a két gyermök eszt is mögtötte, akkor a királ napának nem vôt sömmi szava sė: mert akkor mán el köllött mönni a vendégségbe. El is möntek, de itt a vendégség után a két gyeröknek a gyámolója ėgy véka magyarót röndölt oda, hogy mire eszt mögtörik, akkorra majd ű mesél ėgyet. El is mesélte, hogy:

„Vôt ojan aszszon, a kinek a lánya aszonta, ha űtet elvönné a kirájfi, szülne neki ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látott. Itt eszt el is vötte a kiráj, szült is, ha nem hiszi, nézze mög aszt a két aranhajúgyermököt, mert éppen itt vannak.

Akkor a két aranhajúgyermök lėhúszta a fejirül a sapkát, akkor látta a kiráj, hogy csakugyan két aranhajúgyermök, mintha talán színösaranbû vôna a hajuk! Ekkor pedig az Ördöngősvénaszszon sė hôt, sė eleven nem vôt a lányával ėgygyütt. A kiráj pedig úgy mögörűlt, hogy as sė tutta, micsinájjon! hun az ėgyik gyerököt ölelte, csókolta, hun a másikat. Röttön a feleségit fölvitette és a legnagyob kögyelömbe vötte. Az Ördöngősvénaszszont a lányával ėgygyütt nagy fatűzön mögégettette eleventön. Az első feleségivel azután boldogul éltek, élnek még ma is, ha mög nem haltak.

15. Erzsék aszszony és a 2 lánya.

Erzsék aszszonnak vôt 2 lánya: Julcsa és Örzse; az erdőbe lakosztak mindég. Mikor Erzsék aszszon bemönt a faluba, akkor Örzse lányát mindég magával vitte, mer eszt jobb szerette, mint a Julcsát, pedig Julcsa dôgos lán vôt mög szilíd.

Ėcczör, mikor bemöntek a faluba, hát a Julcsát magát hatták otthun a házná, a Julcsa pedig a kis nádtetejes házikóba fonyogatott. Ez alatt az üdő alatt ėgy kirájfi vadászatot tartott az erdőbe, ėcczör rátanát ėgy őzre, az őz a hogy elkeszdött szalanni, ű pedig utánna szalatt, akkor rátanát âra a kis házra. Itt, hogy nagyon êszomjazott, benézött az ablakon, hogy lakik-ė itt valaki? Akkor látta: hogy ėgy nagyon szép lán a szobába. Mikor benézött az ablakon, a lán nagyon mögszégyölte magát, mer még férfit sosė látott. Itt a kirájfi, mikô möglátta, hogy a lán ojan nagy möglepetésbe lött, bemönt a szobába, vizet kérni tűlle. Mikor adott neki vizet, a kiráfi nagyon mögszerette a lánt, a lán is mögszerette a kiráfit. Mikor mán el akartak válni ėgymástul, mögcsókolták ėgymást. Ez alatt az üdő alatt a királfi ėgy acskó ezüstpészt oda gyugott a szoknyagallérjáhon. Aval a királfi elmönt.

Mikor az anynyájék hazagyüttek, akkor mán a lán újfönt a dologhon fogott és nem monta az anynyának, hogy itt ki vôt, a királfi; pedig a lánnak mögmonta, hogy ű királyfi. Este, mikor lė akarnak fekünni, a lán vetkőzik, akkor kiesött a szoknya gallérjábul az acskópéz, az anynya möghallotta ennek a csördülésit, de a lány is akkor tutta mög, mer annak előtte ű sė tutta. Itt osztán a lán akkor monta mög az anynyának, hogy a királfi járt itten, muszaj, hogy a gyukta oda. Itt az aszszon ėgypár nap mulva elmönt a városra vásárolni, mer mán akkô vôt péz; elvitte magával az Örzse lányát is, csak a Julcsát hatta otthun. De ezön a napon ugyan kigyütt a királfi mögén és hozott a lánnak pészt, mos mán elhozi feleségül, hanem ezön a pézön vögyön esküdőruhát magának és sijessön möntül hamarabb elkészíteni, aszt nézzék, hogy möntül hamarabb elkészíjjék. Itt oszt mikor az anynya hazagyütt a városrul, mingyá mongya neki a Julcsa lánya, hogy: „Itt vôt mögén a királfi: hogy elvösz feleségül, hogy hozzámék-ė? -99- és hozzámöntem“. Ennek az anynya nagyon mögörűtt, mongya a Julcsa lánya, hogy: „Hagyott itt pészt, hogy esküdőruhát vögyön és möntül előbb mög is varassa!“ Itt oszt el is mönt az anynya újfönt a városra, vött neki nagyon szép esküdőruhát és mög is varatta. Aval oszt a királfi elmönt, elvitte, mögesküttek. Mikor möglött a lakodalom, a királfi elvitte Julcsának az anynyát mög a húgát is.

Nem sokára ű neki be köllött rukkolni, mer nagy háború követközött. Még ű odajárt a háborúba – jobb szerette vôna Erzsék aszszon, ha az Örzse lánya lött vôna a királfi felesége: – mos mán azon töprenköttek a lányával, hogy tudnák Julcsát êfődelni? akkor így gondolta el az aszszon, hogy maj kiszúrik a szömit mög elvágik mind a két kezit és mind a két lábát, kiviszik az erdőbe, hogy rá nė gyűjjenek.

De itten a Tündérökkirája mingyá rátanát, aval elvitte onnan és az ű kastéla körül lėtötte ėgy bukorba és röttön ėgygyet fütytyentött és ott termött ėgyszellem és csak asz monta a szellemnek: „Ne ez az aranrokka és eregy be a városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak két szömé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az aszszon az Örzse lányát a Julcsa ruhájába öltösztette föl oszt Örzse lött a királné A hogy ott ült az Örzse az emeletön, möglátta, hogy mijen szép rokkát árulnak, mingyá kijátott az anynyának: „Gyűjön csak! mijen szép rokkát árulnak!“ Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön anyám! vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi: „Mönynyijé anná aszt a rokkát?“ „Pézé nem adom! csak két szömé“, mongya a szellem. Aval fölmén, mongya a lányának: „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két szömé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! ott van a Julcsa szöme, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt felelte: „De itt, lányom! baj lösz“. Aszongya az Örzse: „Nem lösz anyám! csak vögye mög!“ Aval az aszszon lėvitte a két szömet és mögvötte. Mikor hazaért a szellem, röttön a Tündérökkirája mögmosogatta nagyon szépen a szömet és a lánnak az arczát is és helire igazgatta, mögkenyögette aszt a fôrasztókűvel, csak ojan lött a szöme, mint azelőtt. -100-

Itt osztán mögén ėgygyet fütytyentött, mögén ott termött a szellem, aszongya: „Ne ez az aranorsó és eregy be a városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak két kézé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az emeletön, möglátta, hogy mijen szép aranorsót árulnak, mingyá kijátott az anynyának, hogy: „Gyűjön csak! hogy mijen szép aranorsót árulnak!“ Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön, anyám! vögye mög!“ Lėmén oszt az anynya kérdözi hogy: „Mönynyijé anná?“ „Aszt pézé nem adom – mongya a szellem – csak két kézé“. „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két kézé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! ott van a Julcsa keze, csak vögye mög!“ De itt az anynya asz felelte: „De itt, lányom! baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz, anyám! csak vögye mög!“ Az aszszon lėvitte a két kezet, mögvötte. Aval oszt viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön mögmosogatta a karjajit és a helejit és a fórrasztókűvel mögkenyögette és odafôrt.

Akkor mögén ėgygyet fütytyentött, mögén ott termött a szellem, aszongya neki a Tündérökkirája: „Ne ez az aranszálfonál és eregy be a városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak két lábé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az emeletön, lėnézött, möglátta, hogy mijen szép aranszálfonalat árulnak, mingyá kijátott az anynyának, hogy gyűjön csak! hogy mijen szép aranszálfonalat árulnak! Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön anyám! vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi, hogy: „Mönynyijé anná?“ „Pézé nem adom – mongya a szellem – csak két lábé“. „Hát, lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két lábé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! itt van a Julcsa lába, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt felelte: „De itt, lányom! baj lösz, nagy baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz, anyám! csak vögye mög!“ Az aszszon lėvitte a két lábat, mögvötte. Aval oszt viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön mögmosogatta a lábat és a hejit és fôrasztókűvel mögkenyögette és odafôrt. Itt osztán hécczörte -101- szöb lött, mind azelőtt vôt és asz monta neki a Tündérökkirája: „Csak lögyél itt! maj gyün a tė urad nem soká érted“.

Aval a kirá hazaérközött a háborúbul és a felesége nagy örömmel fokta. Mingyá hízelködött neki, hogy mijen szép rokkát vött. De itt a királynak mintha súkta vôna valaki, hogy ez itt nem az ű felesége! No, de azé hítta ki a feleségit: „Hal látom ezön a szép rokkán mit tanultá fonni?“ De itt nem akart a kirának a felesége, mer nem is tudott; de mivel a királ eröltette, csak hozzáfogott fonni és a legelső keszdésnél a rokka mingyá igy szól: „Nė hidd, kirá! a mit mond, nem a tė feleségöddel beszélsz!“ Akkor itten nem akart mán továb fonyni. Itt oszt a kirá kihúszta a kargyát: „No! ha nem fonsz, vége az életödnek!“ Aval elkeszd továb fonni, akkor mongya a rokka: „Esztet a rokkát is a tė feleségödnek a két szömijé vötték! az orsóját pedig a két kezijé vötték! a fonalát pedig a két lábájé vötték! hanem csak eregy! a Tündérökkirája visel rá gondot még kimégy érte“. Itt oszt a kirá röttön a két legjobb lovat fogatta be ja hintóba oszt a hogy csak möhetött, úgy mönt érte. A feleségit mög is tanáta a bukorba, még hécczörte szöbb aszszon, mind azelőtt vôt. Ezalatt az üdő alatt a Tündérökkirája bemönt a kastélba és a Gonoszaszszont a lányával ėgygyütt hollójé változtatta. A királfi mikor beért az udvarába, akkor jutott az eszibe, hogy lė nem zárta űket, vagy ê nem fődelte, de mán akkô későn vôt: mer éppen akkô hollóképibe repültek föl a kastél tetejirül. Mikor a hollók eltüntek, eltünt az aranrokka is. Boldogul éltek osztán.

(Furfangosok.)

16. Tréfa.

Hun vôt, hun nem vôt a nagyvilágon ėsz szögén embör, a ki ojan szögén vôt, hogy a kinyérbül sė övött eleget; az ű jósága miatt nagy boldokságra jutott valamikor. Azon kérte az Istent, hogy mé nem ád nekik családot, ha mán nagyon szögényök, hogy abba gyönyörkögygyenek. Itt oszt ėcczör anynyira möhettek űk, hogy kis malaczot bírtak vönni. -102-

Mikor oszt a kis malaczot mögvötték, abba vôt mindön gyönyörűségük, nagyon szépen nevelgették. Ez alatt az üdő alatt aszongya a felesége az urának: „Halod-ė, hé! én úgy érzöm magam, mintha máskép vônék!“ „Hát – aszongya az embör – talán csak úgy gondolod asztat?“ Ėcczör az embör is nagy örömmê mönt be: „Halod-ė, hé! úgy látom, mintha a kis malacz hasas vôna“. Aszongya az aszszon: „Hát! asz csak tė gondolod, jôlakott az nagyon“. De az embör mögén bemén, mongya, hogy nem tréfál, csakugyan hasas a malacz. Itt az embörnek a malaczba van az öröme, az aszszonnak abba, hogy ű úgy érzi, hogy máskép vôna. Itt oszt anynyira halattak a napok, hogy mikor ėcczör lėfeküttek, az aszszonnak baja támatt, mög is lött a kis gyermök, fijút születött. Az embör el is felejtközött az ű kis malaczárul, mer mos má abba vôt az öröme, hogy az aszszon fijút születött. Mikor az embör abba az örömbe ételt vitt a kis malacznak, akkor láti, hogy a kis malaczcza három kis malaczot fijadzdzott. Az embör nagy örömmel szalatt be: „Jaj, hé! möjen nagy gazdaságot adott az Isten, mer kétfelűl is szaporodunk! a kis malacz is mögfijadzdzott!“ Az aszszon mikô mán fő bírt az ágybul kelni, nagy örömmel mönt ki mögnézni a kis malaczokat, akkor látta, hogy három kis malacz vôt az ólba.

Anynyira nyőttek a kis malaczok mög a gyerök, hogy a kis malaczokat legelgetni hajtotta a kirájnak a kertye lábjába. Itt osztán ėcczör a kirájlán möglátta, hogy ez a háromkismalacz möjen szépen tánczol a kiskanásznál! Vôt a kis gyeröknek ėgy kis muzsikája, a möjen nótát fújt, úgy tánczoltak a kis malaczok. Igy gondolta a kirájlán: möjen szép vôna ez a kirájpalotán! möjen szépen tánczolnak ezök a kis malaczok! möjen jó vôna ėgygyet mögvönni! Oda jis mönt a kirájlán és kérdöszte: „Mönynyijé acz tė neköm ėgy kis malaczot?“ Asz monta a kiskanász: „Nem adok pézé sėmönynyijé sė, hanem ha főhúzod térgyig a zubonyodat, akkor adok“, mer még kis lán vôt. A kirájlán aszongya neki: „Óh, te kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kis gyerök aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán -103- nagyon szerette vôna esztet a királi palotára, asz gondolta: mit ű neki a zubonyát főrántani?! Főrántotta, aval a kiskanász odadott neki ėgy kis malaczot. Itt a királlány nagy örömmel viszi a kis malaczot a palotára, a kiskanász pedig hajt hazafelé. Mikor este hazaér, aszongya az apja: „Hun van, fijam! ėgy kis malacz?“ „Elvitte a farkas, aszonta: maj mögfizet érte“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! hogy fizetne mög a farkas? mikor a farkasnak magának sincsen péze!“ „Ó, édösapám! – mongya a kiskanász – van annak“. Aszongya neki másnap az apja: „Ó, fijam! nė oda hajcsá, a hová tėnnap hajtottá legêni, mer a töbit is elviszi a farkas, elvisz a tégöd is!“ Másnap a gyerök csak odahajt a kiráj kertye lábjába, nem halgatott az apja szavára.

Másnap mikô möglátta a királán, hogy a gyerök odamönt legeltetni, mögén lėmönt, aszongya neki: „Te, kiskanász! mönynyijé acz neköm még ėgy kis malaczot? mer ez maga nem tánczol!“ Asz mongya a gyerök: „Pézé sėmönynyijé sė adok! hanem ha főhúzod kötöszködésig az ubonyodat, akkor adok még ėgy kis malaczot“, mer a lán még kislán vôt. A kirájlán aszongya a kiskanásznak: „Ó, tė, kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kiskanász aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna, hogy ez a királi palotán möjen szép lösz; mit neki főrántani az ubonyát, főrántotta kötöszködésig. Aval osztán odatta a kis malaczot. A királlán nagy örömmel vitte haza a királi palotára, a kiskanász pedig estefelé hajtotta haza az ėgy kis malaczot az anynyával. Mikor este hazaér, aszongya az apja neki: „Hun van, fijam! a másik kis malacz is?“ Aszonta a gyerök: „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Ó, fijam! – mongya az apja – honnan fizetne mög? nem montam neköd! mikor a farkasnak nincsen pénze“. Aszongya a gyerök: „Dehogy nincs, édösapám! hon nė vôna a farkasnak péze?“ Itt oszt az embör ráparancsolt, hogy nė hajcson oda az erdőbe „mert a harmadikat is elviszi, osztán elvisz tégödet is“. De itt a gyerök röggel csak szinte odahajtott a kirájnak a kertye lábjába. -104-

A királlán elig várta, hogy a kiskanászt möglássa. Röttön odamén, mögén aszongya: „Te, kiskanász! mönynyijé adnád ide neköm eszt a kis malaczot? mer kettő nem tánczol“. Aszongya a kiskanász: „Ha főhúzod nyakig az ubonyodat“. Aszongya a királlán: „Ó, te, kis szamár! mi jóságod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kiskanász aszonta, hogy neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna, főrántotta az ubonyát. Mikor főrántotta az ubonyt, a kiskanász odagygya neki a kis malaczot mög a muzsikát is. A királlán nagy örömmel vitte haza a kis malaczot mög a muzsikát is. A hogy a királlán muzsikált, a kis malaczok úgy tánczoltak. A kiskanász pedig hazahajt este, akkor láti az apja: hogy nincs ėgy malacz sė. Asz mongya az apja: „Hun van, fijam! a harmadik malacz?“ „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Hát hunnan fizetne a farkas; mikor nincs annak péze?“

„Dehogy nincs, édösapám! van annak sok péze! hanem édösanyám, mos mán varjon ėgy nat tarisznyát, a kivel elmögyök az első malacz árájé!“ De az anynya nem akart nat tarisznyát varni, mert félt, hogy a farkas mögfogi, ha a nagy tarisznyával szalanni nem bír oszt mögöszi maj a fiját is. Itt osztán a gyerök elszökött az anynyátul aval a tarisznyával, a kivel azelőtt hordott kinyeret. Mikor a gyermök odamén a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön; aszongya a kapus: „Mit akarsz tė? kis gyermök!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon az első malacz árájé“.

A kapus êmönt, jelönti a királkisaszszonnak, hogy itt van ėgy gyermök ėgy tarisznyával az első malacz árájé. Asz mongya a királkisaszszon az udvarosnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyermök nagy örömmel mén haza az apjáhon, hogy mijen jô mögfizetött neki a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: mijen röngetög sok pészt hozott az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az édösanynya. Másnap röggel, mikor főkelnek, asz mongya a gyermök: „Édösapám! elmék a másik malacz árájé is!“ „Nė möny, édösfijam! mer addig csal, hogy mögösz tégöd is!“ És mivel a gyermököt -105- nem akarják a szüleji ereszteni, elszökött, hogy a szüleji nem is tutták. Mikor odamén a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a másik malacz árájé“. A kapus jelönti a királkisaszszonnak, hogy a gyerök elgyütt a másik malacz árájé tarisznyával. Asz mongya a királkisaszszon a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyermök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: möjen röngeteg sok pészt hozott haza az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az édösanynya. Itt harmadik nap mögén êmönt a harmadik malacz árájé, az apja mögén nem akarta elereszteni, hogy maj mögöszi a farkas, mögén elszökött. Mikor a gyermök odamén a kirájpalotára, odaköszön a kapushon, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a harmadik malacz árájé“. A kapus jelönti, a királkisaszszon aszongya a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyerök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a farkas! Mikor hazavitte a harmadik malacz árát, itt annyi vôt a péz, hogy az apja és az anynya nem tudott vele micsináni.

De itt asz monta az apjának mög az anynyának: „No, édösapám! mos mán mönynyünk el más vidékre és vögyünk ki ėgy nagy bírtokot!“ Elmöntek más vidékre osztán nagy uraság löttek.

Az alatt az üdő alatt a királ kidoboltatta, hogy az ű lányán van három jegy és a ki kitanáli, annak agygyák feleségül, ha szögén, ha boldog; de ha nem tanáli ki, hatvan botot kap. Mikor eszt itt möghallották, aszongya a fijú: „No, édösapám! mönynyön kê el a vásárra és aszt a lovat vögye ken mög, a mölik a legszöbb a vásáron úgy, a hogy kimongyák, ken nė alkugygya, csak fizesse, és aszt a nyergöt, a mölik rávaló mög aszt a kantárt mög énneköm ruhát, a mölik a lekszöb mög kardot, de nė alkugygyon, csak fizesse ki!“ Mikor osztán az apja hazavitte a mindönfélét, a gyerök főkészült és fölnyergölte a szép paripát, útnak indult. -106- Elmönt ű is a királlánhon möghalgatni, hogy möjen példával agygyák a lėánt férhön?

A hogy mönt, tanákozott ėgy herczegfijúval mög ėgy bárófijúval, asz kérdöszte tűle a herczegfijú mög a bárófijú: „Vitéz úr! maga hova mögy?“ „Mit kérdözik, hogy én hova mögyök? – aszongya – mönynyenek az útytyukon, én is êmék az útamon!“ Asz kérdözi a herczegfijú mög a bárófijú: „Magát hogy hîvik?“ „Mit kérdözi, hogy engöm hogy hînak? a hogy hînak, úgy hînak“. Hogy nem monta mög a nevit, a herczegfijú mög a bárófijú elneveszte Tréfának és aszongya a herczegfijú a bárófijúnak: „Halod-ė! evel jô lösz mönni, mer nagyon tréfás, hátha kitanáli, hogy möjen jegy van a királlányon?“ Itt oszt monták: „Gyűjön velünk! mönynyünk ėgyütt!“ Mind a hároman möndögéltek, rájuk estelödött ėgy nagy víz szélin. Fák is vôtak a víz szélin, oda mökkötöszték a lovukat, lėfeküttek a fák alá. Mikor a Tréfa elalutt, a herczegfijú mög a bárófijú azon gondoskottak, hogy csapnák be a Tréfát? Az ėgygyik kitanáta: „Halod! vezessük be a víz közepire a lovát, verjünk lė ėgy nagy karót és kössük oda!“ A másik mög aszonta: „No, az jó lösz!“ Úgy is csináták. Mikor a Tréfa fölébrett, akkor láti, hogy két ló van a fa alatt, az üvé pedig nincs ottan. Szétnéz, akkor láti, hogy az ű lova a víz közepin van ėgy nagy karóhon mökkötve. Itt a Tréfa nem szólt sömmit, csak kivötte a bicskát és a két lónak a négy-négy lábán a bűrt a bokába körülvákta, mögnyúszta oszt fölgyűrte térgyig, aval oszt lėfekütt, de nem alutt el, lesi, hogy mire mén a herczegfijú mög a bárófijú? Mikor röggel főkel a herczegfijú mög a bárófijú, nem is nézik az ű lovukat, csak a Tréfának szólnak, hogy: „Kêj föl, Tréfa! de elaluttál? az este sė itattad a lovadat, nészd! bemönt a víz közepire inni!“ Mikor Tréfa főkelt, nézi, elneveti magát: „He, he, he! tik asz csak nevetitök, hogy az én lovam bemönt inni, a tijetök mög főgyürekösztek, be akarnak érte mönni, kivezetni!“ Akkor ijett mög a herczegfijú mög a bárófijú a lovukon, hogy űmagukbul csináltak komégyát. Itt oszt legközelebb a faluba el köllött anni czigányoknak és másikat vönni és úgy indultak továb. -107-

Mikor a másik faluba értek, ėgy kocsmárostul kértek szálást; a kocsmáros adott is nekik ėgy jónagy istállót, a hun űk möghálhassanak és a lovukat bekössék. Itt osztán a herczegfijú mög a bárófijú mögén azon gondoskottak, hogy csapják be Tréfát? Itt oszt az ėgygyik kitanáta, hogy (ha) a Tréfa elalszik: „Kössük oda a lovának a farkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon!“ „Jó lösz a!“ monta a másik. Odakötötték osztán a lófarkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon. Mikor écczaka a Tréfa fölébrett, láti, hogy a lova farka a jászolnak a karikájáhon van kötve, a feje mög az ajtófélfáhon; akkor nem szólt sömmit, csak fölkelt és kivötte a zsebibül a bicskáját, a két lónak kihasigatta fülig a száját és mögnyúszta a pampuláját (szájszéle) alul, fölül és két fapöczökkel kipöczkőtte az ėgygyiket is, a másikat is, aval osztán a Tréfa lėfekütt, de nem alutt el, csak leste, hogy micsinál a herczegfijú mög a bárófijú. Mikor azok fölébrennek, nem is néznek széjjel, hogy az ű lovukat mi lelte? csak szólnak a Tréfának: „Kêj föl Tréfa! a tė lovad mán új jô lakott, hogy (a farával) öszik!“ Mikor a Tréfa főkel, aszongya: „Látom, hogy az én lovam (a farával) öszik, a tijetök mög neveti!“ Akkor látta a herczegfijú mög a bárófijú, hogy űk magukat csapták be mögén. Itt oszt a hercegfijúnak mög a bárófijúnak röttön el köllött anni a lovakat a czigányoknak és másikat vönni, a kivel tovább möhettek.

Itt oszt a harmadik nap, mikô útnak indultak, oda jis értek délután ėgy órakkor a királyi palotáhon. Mán akkô vôtak is: Herczegök, grófok, Nagyülepű tótok, Válogatott czigán gyerökök; de a ki ki nem tanáta, hogy mi van a kirájkisaszszonyon, hatvan botot kapott. Itt oszt űk azon tanácskosztak, hogy mönynyenek be? A herczegfijú bemönt legelsőbb maga. Mikor a herczegfijú kigyütt – nem tanáta ki, hát – hatvan botot kapott.

Azután a bárófijú mongya: jó lösz, ketten mönnek be ėcczöre a Tréfával, hátha a Tréfa kitanáli, így maj nem kap botot! Hogy bemöntek, a Tréfa mönt előre és a Tréfa aszongya: „A kishasán süt a hold sugara!“ Aszongyák rá: „Igaz!“ Akkor monta a bárófijú: „Minek montad? én is -108- aszt akartam mondani!“ Aszongya Tréfa: „A két mejje köszt süt a napnak a sugara és a hajnalicsillagnak a sugara“. Asz monták rá: „Igaz!“ Aszongya a bárófijú: „Minek montad? én is aszt akartam mondani!“ Mos azon tanácskosztak: hogy möliké lögyön a lán? mer mindakettő kitanáta, ugyanaszt akarta mondani a bárófijú jis; êre asz felelte a kiráj: „Öszsze köll hîni a tizėnkét tanácsadót és tájékozzák ki, hogy meliké lögyön a lán?“

Öszsze is mönt a tizėnkét tanácsadó, a legöregebb aszonta a királnak, hogy: „Ėgy külömös szobába fektessék lė a bárófijút mög a Tréfát mög a lánt, a lán fekügygyön közébet oszt a mölik felé lösz fordulva, azé lösz a lán“. Lė jis feküttek és a bárófijú felé fordûtt a lán. [A Tréfának pedig eszibe jutott, hogy a zsebibe sok czúkor és sütemény van, elkeszte ropogtatni és asz kérdöszte a bárófijú mikor fölébrett: „Mit ösző Tréfa?“ „Hát mit önnék? lėvetöttem a czizmám, lėvöttem a sarkát, aszt öszöm, vödd lė tés, oszt ögyél!“ A bárófijú csakugyan lėugrott az ágyrul, lėszakajtotta a csizmája sarkát, elkeszte önni és aszongya a lánnak: „Ne, szivem! ögyé tė jis“. A lán hogy nem bírta elrágni a csizma sarkát, mögharagudott, lėrukta oszt Tréfa felé fordût, Tréfa mög czúkort, sütemént adott neki. Mikor röggel benyitik az ajtót, látik, hogy ėgygyik vitéz van az ágyon, a másik pedig szégyölletibe az ágy alá bût. Akkor előhítták a bárófijút, a királán panaszkodik, hogy möjen étellel akarta űtet mögvendégölni! Itten hatvan botot kapott a bárófijú a mé ott hált oszt úgy bánt a királkisaszszonynyal: csizmasarokkal étette, hatvan botot pedig azé, a mé nem tanáta ki: mi van a kirájkisaszszonyon; ű csak aszonta: hogy én is aszt akartam mondani.] Nagyszomorújan ballagott a herczegfijú után a százhúsz bottal. Itt osztán a Tréfának feleségül atták a királlánt. Lött nagy lakodalom, hogy hétmögyére szólt, szögén, boldog ott löhetött, a ki csak akart.

17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján.

Azelőtt, mikor a fijú mög a lán tizönhárom esztendősek vôtak, akkor keszték ėgymást szeretni a fijatalok. Akkor a napkeleti királ írt a napnyugoti királnak, hogy ű neki van ėgy fija, a napnyugoti királnak mög ėgy lánya, hát agygya oda a lányát, lögyön az ű fijának a felesége. A napnyugoti királ viszszaírta, hogy kűgygye el a fijának az arczképit. El is kűtte a királ a fijának az arczképit; de mikor möglátta a napnyugoti királlėján, asz felelte, hogy még a sáros czipőjit sė türüli hozzá. Êre nagyon mögszégyölte magát a napkeleti királfijú, asz monta az atytyának: „Agygyál neköm anynyi kőcségöt, hogy húszéves koromig mög nė lögyek szorulva!“ Adott is az édösatytya anynyi kőcségöt, oszt útnak indult a királfijú. Elmönt legislegelsőb aranművességöt tanulni. Asz monta az aranművesnek, hogy űtet a legfinomabb aranművesnek tanícscsa ki! Ki is tanította olan aranművesnek, hogy több a kerek ég alatt nem vôt. Mökköszönte az aranművesnek a jóságát; aval továb indult. Elmönt ės susztėrhon; asz monta a susztėrnak, hogy űtet ojan susztėrnak tanícscsa ki, hogy ojan töb ba kerek ég alatt nė lögyön! Mög is tanította a susztėr ojanra, hogy töb ba kerek ég alatt nem vôt. Mög is köszönte szépen; aval továb bindult. Elmönt osztán a virágkertészhön. Asz monta a virágkertésznek, hogy űtet a legfinomab virágkertésznek tanícscsa ki! Kis is tanította olan virágkertésznek, hogy töb ba kerek ég alatt nem vôt. Mökköszönte a virágkertésznek a jóságát, aval továbmönt.

Elmönt osztán a napnyugoti királ kertyibe, kérdöszte: „Köl-lė, kertészlegén?“ Aszonták: „Éppen mos köl ėgy!“ Be jis fogatták. Hát a kert nagyon el vôt hanyagolva, ű osztán a kertöt nagyon szépen röndbe hoszta. Itt osztán asz mongya a kertészlegén a főkertésztül, hogy: „Itt lán nem szokott járni?“ Aszongya a főkertész: „Dehogy nem, szokott itt!“ „Hogy van az, hogy én nem látok ėgygyet sė?“ Itt oszt a főkertész fölmönt és mögsukta a királlán két komornyikjának, hogy szép kertészlegén van itt, a kertöt is szépen röndbe -110- hoszta. Az ėgyik komornyikja lėszökött, mögnészte a kertészfijút. Aval kötötte oda magát, hogy tunna-jė neki kötni ėsz szép pukétát? A kertészlegén asz monta, hogy: „Tunnék! Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mögfogom kötni“. Még a komornyik sétált, addig a kertészlegén nagyon szép pár czipőt csinát. Mikor viszszamönt a komornyik a pukétájé, kezibe atta a pukétát és mikor mönt főfelé, a szömibe tünt neki a szép párczipő. A komornyik hítta a kiskertészt: „Gyűjön csak! nézze micsoda ez a kiskapu tetejin?“ Asz mongya a kiskertész: „Ez ėgypár czipő“. Asz mongya a lėján: „Pipő?“ Akkô még nem tutták âra, hogy mi az a czipő, mert âra csak mamuszba (= szőrczipő) jártak. A kiskertész asztán monta: „Nem pipő, hanem czipő“. „Mi annak az ára?“ kérdöszte a komornyik. „Pézé nem adom, hanem gyűjön lė estére hozzám!“ monta a kiskertész. „Aszt én nem töhetöm, hanem pézé mögfizetöm!“ „No, én aszt pézé nem adom“. Hogy a komornyik még ojat nem látott, asz monta: „No, maj estére, mikor nem lát sėnki, lėgyüvök“. Itt osztán a kiskertész odatta a czipőt. Mikor főkészült a komornyik, asztat a királkisaszszon nagyon nészte, hogy mi jaz a lábán; kérdöszte, hogy: „Mi jez?“ Aszongya: „Czipő“. „Pipő?“ „Nem pipő, hanem czipő“. „Hun vötted?“ kérdöszte. „A kiskertész atta“. „Hát ijet is tud csináni?“ A másik komornyik hogy hallotta, mingyá lėszökött a kertészfijúhon, űs aval kötötte oda magát, hogy tunna-jė neki kötni ėsz szép pukétát? A másik komornyik is úgy járt. Mos mán mind a két komornyiknak van czipője. Másnap sétálni möntek mind a hároman: a két komornyik czipőbe sétált, a királkisaszszon pedig csak mamuszba (szőrczipő) sétált. Szégyölte a királkisaszszon, hogy neki csak mamuszsza van, ű is mögnészte a kertészlegént, ű is aval kötötte oda magát, hogy tunna jė a kertészlegén neki kötni ėsz szép pukétát? A kertészlegén asz monta: „Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mög fogom kötni a pukétát“. Még a királkisaszszon sétált, addig a kertészlegén neki ol nagyon szép párczipőt csinált, hogy a fejit aranbötűvel kirakta oszt főtötte a kiskapu tetejire. Mikor a királkisaszszon viszszamönt a pukétájé, neki is a kezibe atta a pukétát. Mikor mönt főfelé, neki is a szömibe -111- tünt a szép párczipő; a feje aranbötűvel vôt kirakva. A királlánnak nagyon möktecczött a czipő, mingyá kérdöszte: „Mi annak az ára?“ „Pézé nem adom, hanem gyűjön lė estére hozzám!“ „Mé beszél maga ojan gorombákat, én asztat nem töhetöm, ha mögtugygya atyám, vége az életömnek“, monta a királkisaszszon. „Nohát én pedig pézé nem adom!“ A királkisaszszonnak nagyon möktecczött a czipő, külömb vôt, mint a komornyikoké, a feje aranbötűkkel ki vôt rakva, ráált, asz monta a kertészlegénnek: „Atyámék elmönnek sétálni, maj lėgyüvök, estére nem gyühetök“. A kiskertész odatta a királlánnak a czipőt. A királlán mikor az atytya mög az anynya elmönt sétálni, lėszökött a kertészlegénhön. A királlán asz mongya ėcczör a kiskertésznek: „Baj van! hanem szökjünk mög! Atyám, ha mögtugygya, agyonüt mind a kettőnket!“ Mögszöktek, mündönütt gyalog möntek, hogy a kiskertész mögmutassa: nė hogy a czipőjit sė türüli hozzá, hanem még gyalog is elmén vele. Itt osztán anynyira möntek, hogy a napkeleti királ határjába értek. A napkeleti királnak vôt ėgy falka gujája, a gujásoktul asz kérdöszték, hogy kaphatnának-ė ott szálást? A gujások a kiskertészt fölüsmerték; ű kiatta a gujásoknak, hogy nė szôjjanak, hogy ű a napkeleti királnak a fija! Aszonta a gulásoknak, hogy asz mongyák: hogy úgy kapnak szálást, ha a gulát écczaka űk őrzik. Itt osztán a kiskertész mög a királlán őrzötték a gulát: az ėgyik az ėgyik oldalán, a másik a másik oldalán ült.

Röggel, mikor mögviratt, úgy indultak továb ba napkeleti királ várossa felé. A napkeleti királ várossa szélin csinált ėgy dėszkabódét, abba mérték az italt. A kiskertész ott hatta a királlánt, bemönt az édösatytyáhon, asz monta az édösatytyának, hogy kűgygye ki a katonákat mulatni és anynyira kérjék az italt, nė kérdözzék, hogy mit kóstál, csak hánynyák a pészt, hogy (a királykisasszony) nė győzze elrakni! Az atytya kikűtte a katonákat a bódéba mulatni, pészt is adott nekik öleget, hagy kőcscsék, kiatta parancsba, hogy nem szabad mökkérdözni: mit kóstál az ital? csak hányni köl a pészt! Este hazamén a kiskertész, asz kérdözi tűle, hogy mén a kereset? Asz monta a királlán: „Ha így mén a kereset, itt mög fogunk gazdulni, mer anynyi vôt a péz, -112- hogy nem győztem elrakni“. Másnap röggel asz mongya a kiskertész: „Tė csak itt lögyél, én mög maj bemögyök a városba italt röndölni!“ Mögén bemönt a kiskertész, asz monta az atytyának: „Kűgygye ki a katonákat mulatni és nė fizessenek, ha kéri (a királyleány) a pészt, a bódét verjék öszsze mög űtet is verjék mög jô!“ A napkeleti királ kiatta parancsba, hogy most nem kő fizetni, ha pészt kérnek, öszsze köl törni a bódét mög a ki pészt kér, mög köl verni jô! A katonák mög is tötték, a bódét is öszszetörték, a királlánt is elverték jô. Este, mikor hazamén a kiskertész, kérdözi: „Nohát! hogy mén a sor?“ Aszongya: „Nem a legjobban, hanem jó lösz innen elszökni!“ „No, ha mán nem jó mén a seft, gyerünk be, maj más álást keresünk!“

Bemöntek a városba, asz mongya a kiskertész: „No, majd én beállok a napkeleti királhon kocsisnak, tė mög ájj be szobalánnak!“ Úgy is csinátak, a kiskertész bejált a napkeleti királhon kocsisnak, ű mög bejált szobalánnak. Asz mongya a kiskertész a napkeleti királnak: „Csinájjunk lakodalmat, majd én mögházasodok, hanem nem köl mondani sėnkinek!“ Itt hallották, hogy nal lakodalom lösz, a napkeleti királ házasíti a fiját. Szerette vôna a királlán möglátni, hogy möjen a napkeleti királ fija? A királ kiatta, hogy mündön szobalánnak bent köl ülni az asztalná sorba. A napnyugoti királlán, hogy nem látta a kiskertészt sėhun a lakodalomba, a kötője alá kötött ėgy nagy szélkét (= bögre), abba rakott a kiskertésznek mindönfélét, hogy kapjon űs. Mikor begyütt a napkeleti királfijú, keszte a lányokat sorra tánczoltatni. Itt először a napnyugoti királlánra került a sor tánczolni; nagyon szabatkozott, hogy ű nem tánczol, de itt muszaj vôt neki. Mikor látta, hogy muszaj, aszonta: engegygyék ki ėgypár perczre! De hogy észrevötték, hogy a kötője alatt van a szélke, azé sė engette ki a királfi. Elkesztek tánczolni, öszszetört a szélke. Akkor elkeszte a napkeleti királ kijabálni, a többi mög utánna: „E lösz a királfi felesége, mer az urát szereti, e sömmibül sė akari az urát mökcsalni!“ Akkor üsmerte mög, hogy a kiskertész a napkeleti királfi, akor röstelte mög, hogy aszt írta, hogy a sáros czipőjit sė türülí hozzá, mikor el is mönt utánna.

18. A két ėtesvér.

Vôt a világon két ėtesvér, az ėgygyik nagyon zsugori embör vôt, szerette vôna még a testvérijét is eltulajdonítani, a tesvérje pedig szögén embör vôt, csak három láncz fődecskéje vôt; de nem vôt sėmmi jószága, a mivel munkálja, elmönt a tesvérjihön: agygyon neki négy ökröt mög ėgy ekét, a mivel mögszánti az ű fölgyit! Aszongya: „Én hétköznap nem athatok, mer neköm is köl, hanem erigy ki vasárnap!“ De aszongya neki a tesvérje: „Ó! hogy kévánhatod, hogy én vasárnap mönynyek ki, mikor a többi embör misén van, én mög száncsak?“ Aszongya neki a bátytya: „Eregy ki röggelhajnalon, osz gyere haza esthajnalon, akkor sönki sė látytya!“ Itt a szögén embörnek nem vôt mit tönni, mer szögén vôt, így is tött. A hogy kint szántogatott, a főd végin mögált ėgy Öregkuldús: itt az embör mögröstelte, hogy ű maj fölüsmeri űtet, mögált a főd közepin, babrált az ekéjin, hogy majd elhalad a főd végirül. Nem győszte a szögén embör várni, hogy a Kuldús továb mönynyön, aval szántott továb. Mikor kiér a főd végire, asz kérdöszte az Öregkuldús: „Hát tė máma jis szántasz, még más a misén van?“ Akkor a szögén embör elsorolta, hogy ű mi végűl szánt, szögén sorsba van, a bátytya máskor nem agygya oda az igát. Akkor asz kérdöszte az Öregkuldús: „Mit akar? hogy a négy ökre mögdögöjjön, vagy a bátytya két szöme kiugorjon?“ Aszonta: „Ėgygyiket sė!“ Aszonta az Öregkuldús: „De muszaj az ėgygyiket elválalni, valamöliket!“ Igy gondolta a szögén embör, hogy inkáb a négy ökröt veszícscse el a bátytya, mint a két szöme világát.

Mikor a négy ökör mögdöglött, hazamönt és a bátytyának panaszkodott, hogy járt! De itt a bátytya nem hitte, hanem aszt álította, hogy: „Tė mögszakajtottad az ökrejimet, mer sijettél szántani, hogy ki lögyön; hanem mos mind elvöszöm a három láncz földedet!“ Itt osztán a két tesvér pörbe száltak. Mikor a szögén embört hívatik a bíróhon, az úton mönt ėgy embör, vezetött ėl lovat, látta, hogy elesött a lova, segíteni akart rajta; mögfokta a ló farkát, húszta föl, kiszakatt a ló farka; ez is bepörölte, hogy mé szakajtotta ki -114- a lovának a farkát? Itt osztán a szögén embört bezárták a kösségházába. A szögén embör hogy nagyon éhös vôt, a kösségházán kívül nagyonszép epörfák vôtak, átmönt a kerítésön eprözni, mikor viszszagyütt, möglátta a portás felesége, hogy nagyonszép epör van nála, kért tűle epröt. Aszongya: „Nem adok! hanem agygyon kinyeret, adok epröt“. Az aszszon nem adott kinyeret, ű sė adott neki epröt. Az aszszonnak êmönt a gyeröke és itt a portás is bepörőte a szögén embört. Itt a szögén embör mögijett, lėugrott az emeletrű, ráugrott a püspökre, – mert a püspök ott prédikált a népeknek, – a püspök röttön möghalt. Ezök a népek, a kik halgatták a prédikácziót, bepörölték a szögén embört.

Itt oszt a szögén embör az ítélőbíró elébe fogott mönni és ott elsorolta, hogy járt a bátyával. Aszonta az ítélőbíró a szögén embör bátytyának: „Itt vannak az istállóba nagyonszép ökrök, válaszszá ki négyet, lögyön a tijed, vid haza! osztán kiszúrom a szömödet“. Asz monta a szögén embörnek a bátytya: „Inkáb nem köl a négy ökör!“ Azután gyütt az az embör, a kinek a lovának elszakatt a farka, annak asz monta az ítélőbiró, hogy agygya oda aszt a lovat a szögén embörnek, még ki nem nyől a farka! „Én a lovat nem adom! köll, dôgozni akarok!“ „No, hát akkor elmöhecz haza, nincs továb törvén! Segíteni akart a szögén embör, nem a károdat akarta!“ Mos gyütt a portás. A portás aszongya: hogy ű neki a feleséginek elmönt a gyeröke, mer nem adott epröt néki. „No, hát ad oda a feleségödet a szögén embörnek oszt majd, ha az aszszon úgy lösz, a hogy vôt, mikô el nem mönt még a gyeröke, viszszaagygya“. Aszonta: Ű a feleségit nem agygya sėnkinek oda! „Akkor tís elmöhecz haza!“ Akkor azok gyüttek, a kiknek prédikált a püspök oszt bepörölték. Azoknak mög aszonta az ítélőbíró: „A szögén embör odaál, a hun a püspök möghalt, tė mög a szögén embörre ugorjá rá, hogy hajjon mög!“ „Hát ha a szögén embör elugrik onnét?“ Aszongya az ítélőbíró: „Mér nem ugrott el a püspök is onnét?“ Igy mönekült mög a szögén embör a sok pörtű.

19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt.

Vôt két katona, bemöntek ėgy gazdáhon hálásra, hát ott osztán babot attak nekik vacsorára, de a két katonának nem nagyon tecczött a vacsora, nem is öttek, mer látták, hogy a gazdaszszony a ludat betötte a kemönczébe. A katonák észrevötték, hogy itt kôbász is van. Écczaka, mikor a gazda alutt mög a felesége, mögrakták a tarisnyát kôbászszâ, mögtanáták a hájat is, aszt is beletötték a tarisznyába, a ludat pedig kivötték a kemönczébül és a helire belegyuktak ėgy bocskordarabot a fazékba. Mikor evvel készen vôtak, êkesztek önni az esteli maradékbul a babbul, hogy majd osztán indulnak.

Az ėgygyik a hogy övött, – de nem mert lámpást gyûtani, hogy világosság lögyön – hát a sütétbe nem tutta, hogy hun fekszik a czimborája, odavitte a babot a gazda ágyáhon, odatötte (a farukhoz), hogy ögyenek. Sütétbe asz gondolta, hogy a cimborája van ott. Az aszszon mög éppen akkô (szellentett), aszongya a katona: „Nė fúdd, nem meleg!“ Mikor osztán nem halgatott a szóra, csak fújta, mögharagudott, közéjük vákta. Akkô tutta mög, hogy nem a czimborájáhon vákta, mer a gazda fölérzött, mögéröszte, hogy a bab ott van, aszongya a feleséginek: „Kêj fő! ide (szükségeltél)“. A felesége tapogat, aszongya: „Ken (szükségelt) ide!“ Itt oszt nem mert ėgygyik sė főkelni, a katonák pedig készültek, hogy mönnek, a gaszda, hogy nem mert főkelni, az ágybul marasztalta, hogy maragygyanak még! Aszongya a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul!“ Aval oszt a két katona mikor elmén, főkel a gazda mög a gazdaszszon, akkor látik, hogy a hunczut katonák a babot tötték közéjük. Mikor frustukolni akarnak, akkor látytyák, hogy a fazékba csak bocskor van, nem a lúdczomb! Szétnéznek, nincs a háj, a kôbász, azé monta a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul, annak köl segíteni!“

20. Tillinkó.

Vôt ėgy embörnek 3 fija, kivezette az erdőbe űket, hogy miféle mestörök lösznek? Odavezette a legöregebbet ėgy nagy fáhon oszt aszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül édösapám – aszongya – szép dėszkák lönnének: asztal mög ez, az“. Aszonta neki az apja: „No, fijam! tė asztalos lösző“. Akkô odavezeti a középsőt, aszt oszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül, édösapám! szekérôdal, nyûjtó mög rúd“. „No – aszongya – fijam! tė bognár lösző“. Akkor a lekkisebbet odavezeti oszt kérdözi: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül – aszongya – lösz ėgy kétágú akasztófa, az ėgyik mögbírná kendet, a másik ėngömet“. „No, tė, fijam! akasztófáravaló lösző“. Akkor kidoboltatta az apja: van neki ėgy akasztófáravaló fija, de vigyázzanak, mer a mit a két szöme möglát, a két keze ott nem hagyi.

A királ is möghalotta, mit dobolnak, aszt üzente neki: ha a csődörit el nem lopi, akkor vége az életinek! Ez alatt az üdő alatt oda röndölt a királ sok katonát: ėgygyet ráültetött a lóra, négygyel a négy lábát fogatta, ėgy a farkát fokta, kettő pedig kétfelül a kantárszárat, ėgy pedig a kötőféköt fokta, kettő pedig kétfelül az ajtóba ált. Itt oszt Tillinkó fölőtözött kufaaszszony ruhába és mindönféle szöröket árût: szappant, czipőkenyőt, pálinkát. Este odaköszön: „Jó estét, fijajim! kapnék-ė itten valami szálást?“ Asz mongyák: „Nem löhet, szülém! mer itt nagy baj van, mer az écczaka a Tillinkó el akari a csődört lopni, azér nem löhet itt szálást kapni“. „Ó, fijajim! – aszongya – nė féjjetök én tűlem, mer ús sė birok alunni, maj szólok nektök, ha êgyün“. „Nem – aszongya az ėgygyik katona – ken az a Tillinkó?“ „Ó, fijam! hogy gondolhacz ojat, mikor a hírit sė hallottam Tillinkónak“. Akkor a többi katona köszt aszongya ėgy: „Agygyunk ennek az öregaszszonnak szálást, vagyunk mink ölegen, ha valamit akar!“ Itt oszt attak is szálást az öregaszszonnak. Az öregaszszon osztán el keszte sorolni a katonáknak, hogy ű mit árul. Aval osztán mikor az öregaszszon lėfekütt, aszonta ėgy katona: „Igyuk mög az öregaszszonnak -117- a pálinkáját, maj röggel kilükjük“. Az öregaszszon pedig jô látta, nem alutt, hogy a pálinkát min mögitták. Mikor látta, hogy mán kezdenek ėgyik êre, másik âra dűlni, mer a pálinkába álompor vôt; akkor ű röttön főkelt és a ki föntült a lovon, fölkötötte a gėrėndába; a ki pedig a négy lábát fokta, négy fát adott a kezibe; a ki pedig a farkát fokta, ėgy kôczot adott a kezibe; a ki pedig a kötelet fokta, annak ėgy kötélt; a ki két felül a kantárszíjat fokta, ėgy nagy darab szíjat adott a kezibe. Tillinkó pedig a lovat kivezette és röttön elmönt vele. Röggel, mikor keszdött világosonni, a királ röttön mönt nézni, hogy mögvan-ė a csődöre? Mikor bemönt a királ az istálóba, akkor láti, hogy nincs a csődör; asz kijáti: „Hun a csődör?“ A ki föl vôt kötve, elkijátotta magát: „Ülök rajta!“ akkor lėesött. Emez a négy pedig asz kijátotta: „Fogom a lábát!“ A ki a kôczot fokta, asz kijátotta: „Fogom a farkát!“ A kettő pedig: „Fogom a kantárszárát!“ Itten pedig kipattant a szömükbül az álom, akkor látik, hogy ki fát, ki kötelet, ki kôczot fog a kezibe, Tillinkó pedig elvitte a lovat.

A királ szégyölte, hogy Tillinkó anynyi katonátul elvitte a csődört, hívati Tillinkót, hogy neki van 12 fogat ökre, mind a tizėnkettőnek az elejin csöngő lösz, ha eszt el nem lopi, vége az életinek. Itt osz Tillinkó kimönt a pijaczra, vött ėgy falka, kis csírkét, mindėgygyiknek a hátát bearanporoszta és a mőre möntek a bérösök az erdőbe, eleresztötte űket. A bérösök mikor eszt möglátták, lėugráltak a szekérrű és elkesztek az erdőbe utánnuk szaladozni. Még a bérösök az erdőbe szaladosztak, Tillinkó pár csöngőt fölakasztott a fára és a többi csöngőt begyukdosta, hogy né szôjjanak. Akkor elébe vötte a tizėnkét szekeret és elhajtotta. Még a bérösök a csirkéket kergelészték, ėgy aszongya: „Gyerünk! mer maj Tillinkó elhajti az ökröket!“ A másik aszongya: „Áh! még szólnak a csöngők“. Aval osz továb kergelészték a csirkéket; de sűrű vôt az erdőbe, a csirkék beszalattak a surnyók (a ki kihajt a fatüvibül) közé; de itt már ráúntak a bérösök, akkor látik, hogy mán fán szól csak a csöngő, Tillinkó elhajtotta az ökröket. A bérösök rémülten mönnek hazafelé ökrök nékű. A királ ezön nagyon mögharagudott a bérösökre, de még a Tillinkóra jobban. -118-

Röggel oszt mögén főhívati Tillinkót, aszongya: „Van ėgy falka gulám, ha tė eszt az écczaka el nem lopod, vége az életödnek!“ A királ a falka gula mellé anynyi gulást álított, a mönynyi marha vôt a falkába. Tillinkó este âra mönt két szamáron és ėgy akóshordó vôt a kocsin, tele vôt borral. Odaköszön hozzájuk: „Jó estét atyafijak! ugy-ė, nem tunnák kentök, hogy mőre löhetne ebbe a faluba elmönni, mer ê vagyok tévedve. Sürgős a dôgom, a fijamat mos házasítom, eltévettem. Hotyha valahogy útbaigazitanának kentök!“ Ėgy gulás êtanáta: „Jó vôna, ha az öreg itt hálna! maj az écczaka jô mögszínnánk (a borát)!“ Aszongya neki ėgy gulás: „Atyafi! jó lösz, ha ken itt möghál, mer ús sė tud ken most elmönni“. Tillinkó oszt ott hált, de a bor tele vôt álomporral. Tillinkó mihánt lėfekütt, út tötte magát, mintha mingyá elalutt vôna; a gulások pedig odamöntek sorba, jô möghúszták a hordót. Elaluttak minynyájan, Tillinkó pedig mindön kutyának adott ėgy-ėgy darab álomporos kinyeret, a kutyák is elaluttak. A gulásoknak a botytyukat lėszurkálta a fődbe, a kutyákat pedig ráhúszgálta a botra. Aval Tillinkó elébe fokta a marhát és hajtotta. A marhák köszt vôt ėgy fekete, léterítötte fehér lepedővel. Mikor röggel fölébrennek a gulások, látik, hogy nicsen marha; fütytyentenek a kutyáknak, aszt látik, hogy a kutyák a bot tetejin sivalkonnak; ârul tutták mög a gulások, hogy a hunczut Tillinkó vôt, mer más nem tötte vôna esztet. Szalattak osztán a falka után, utol is érték Tillinkót, de hát a fekete marhát nem tanáták a többi köszt, így osztán nem válalták az üvéknek. Aval osztán nasz szomorújan möntek viszsza, hogy nincsen marha. A királ osztán nagyon mögdorgálta űket, hogy anynyijójuktul eltutta Tillinkó hajtani a marhákat.

Mingyá hívatta föl Tillinkót, asz monta neki: „Ha el nem hozod a rácz papot mög a kántort, harangozót, fölakasztatlak“. Tillinkó hazamönt és elmönt a rácz templomba, écczaka kiásta az ajtóküszöb ajját belülrül és odatött ėzs zsákot, azután vött ėgy kotlóajjacsirkét, bearanyporoszta ezöknek is a hátukat, minynyájinak kötözött a hátára ojan kis gyėrtyákat piros pántlikával, mindön gyėrtyát möggyûtott, a csirkéket elereszgette a templomba és elkeszdött harangozni -119- és énekölte: hogy mingyá elvesz a világ. Mikor eszt möghallotta a harangozó, röttön szalatt, hogy mijé harangoznak? Mikô bemén, hajja: hogy mingyá elvesz a világ; szalad a rácz paphon, hogy gyűjön, mer a templomba (hallani már) hogy mingyá elvesz a világ. Szalad a rácz pap a harangozóval mög a kántorral; möghallotta az is. Mikô odaérnek, hajják, hogy mingyá elvesz a világ, a ki mög akar mönekülni, az bújon a küszöb alá“. Itten a rácz pap nagyon könyörög, hogy: „Uram! csak engöm vigyél el!“ „No, hát ki vagy?“ Akkor mongya: „Én vagyok a rácz pap“. „No, ha tė vagy a rácz pap, hát buj ide a küszöb alá! de mesztelen, mer oda ruhába nem löhet bemönni!“ Mikor ez bebújt, könyörög a kántor mög a harangozó, hogy űket is vigye el! Asztán űk is belebujtak a zsákba. Akkor a zsákot ló után kötötte, úgy húzatta űket, mer háton nem bírta vinni. Mikor möntek, asz kérdöszte a rácz pap – nem győszte mán várni –: „Meszsze van-ė, mönyország ajtaja?“ Aszonta Tillinkó neki: „Nem meszszi van, csak még két grádics, hanem tudod-ė, mé van e? Mikô szögén möghalt, nagyon keveset prédikáltá, mikô gazdag halt mög, akkô mög nagyon sokat prédikáltá“. Ėcczör mán nem győszte a kántor sė várni, űs kérdöszte: „Meszszi van-ė még mönyország ajtaja?“ Aszongya Tillinkó: „Nem meszszi van már, csak még ėgy grádics. Hanem tudod-ė, mé van e? mer mikor szögént temetté, keveset énekölté, mikor gazdag vôt a halott, akkor mög sokat énekölté“. A harangozó jis mögúnta mán, kérdözi: „Meszszi van-ė még a mönyország ajtaja?“ „Nem meszszi van, hanem tudod-ė, mé van e? mer mikor szögén halt mög, rövidet harangoztál, ha gazdag vôt a halott, akkor mög hoszszút harangoztál“. Odaért Tillinkó a királnak az ablakjáhon, odaálította a nazs zsákot. A királ elig várta, hogy röggel lögyön, kimén, hogy ott van-ė a rácz pap, kántor mög a harangozó, mer ha nincsen, akkor Tillinkót êfődeli. Mikor a királ möglátta, hogy ott vannak mind a hároman, elkeszte korbácsal mind a háromat verni: a zsákot verte kivül, de űk benne vôtak. Mikor ráúnt verni, aszonta: „No! a ki elsőb bujt bele, bûjon ki!“ Mikor oszt bujt ki, akkor is oszt ėgyre a korbácsal! Akkor oszt nem bánta a rácz -120- pap, örűtt, hogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszongya a királ: „A ki másocczor bût bele, bújjon ki!“ Akkor bût ki a kántor, de aszt is elkeszte ám rakni. As sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszonta a királ: „A ki harmacczor bût bele, bújjon ki!“ A harangozó bût ki. „Tés itt vagy?“ Aszt is mögverte, as sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a zsákbul. Ėgymás után szalattak a faluba.

A királ mingyá hívati Tillinkót, kiatta neki parancsba: hogy ha a feleséginek az arangyűrűjit el nem lopi, vége az életinek. A felesége az úján viselte akkor, hogy Tillinkó el nė vigye. Akkor Tillinkó hamardossan kispėkulálta, hogy kimén a temetőbe, kiás ėgy halottat, odaviszi a királ szobája faláhon, oda jis vitte, kiásta hátul a szobafalát és ott elkeszte: hun begyukta, hun viszszahúszta a mögholtnak a fejit. Itt oszt, hogy sok őr vôt, möglátta, odaszalatt a királhon, hogy: „Gyűjön, mê itt a Tillinkó!“ Itt oszt a királ kimén, Tillinkó pedig addig êre, addig âra (csellent) bemönt a hálószobába, asz monta a királ feleséginek: „No, szívem! agyonvertük Tillinkót, hanem mos mán ad dide az arangyűrűt, hagy töszöm el, nė félcsd, hogy elviszi Tillinkó!“ A királné odatta neki az arangyűrűt, elvitte az arangyűrűt. Mikô Tillinkó látta, hogy feléje gyünnek az őrök, belükte a halottat közébük, az őrök osztán asz gondolták: Tillinkó, nekiestek, verték. Mikor mán látták hogy nem mozdul, a királ bemönt a feleségihön, aszongya: „No, szívem! ad dide az arangyűrűt, mos mán agyonvertük Tillinkót!“ „Most attam oda!“ mongya a királné. „Dehogy attad!“ „Hát nem mos kérted?“ Akkor tutta a királ, hogy nem Tillinkót ütötték agyon, hogy Tillinkó elvitte az arangyűrűt. A királ ezön nagyon mögharagudott, de nem mert (Tillinkónak) többet mondani, mer mindönit êlopott vôna. Akkor főhívatta a királ Tillinkót, aszonta neki: „No, nem gondoltam, hogy ilen akasztófáravaló lögyé, mos mán hiszöm, hogy nem birok veled, hanem sömmi jószágomat el nė lopjál!“ Itt oszt Tillinkóbul nagyon gazdag embör lött.

(Ostobák.)

21. Bohó Misi.

Vôt ėgy embörnek ėgy fija, mikor mán főnyölt, elkűtte az embör szôgálni. Akkor három nap vôt ėgy esztendő. Beált ėgy gazdáhon. Mikor kitőtötte az esztendőt, a legiselső esztendőre kapott ėgy tűt. Nagy örömmel mönt haza a szolgálatbul; hogy mén az úton, mönt előtte ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt. Mikor odaértek, hogy neki másik útra köllött mönni, akkor aszongya az embörnek: „Mögájjon kend! mer beleszúrtam a szénába a mijé szôgáltam és nem tanálom“. Anynyira keresik, hogy mán a szénát is mind lėhányik, még sė tanálik; akkor kérdözi az embör: „Ugyan, mi löhetött az a szolgálati béröd?“ „Én nem tudom, hogy hîják“. „No, – aszongya – evel a kereséssel még a tűt is mögtanálnátok!“ Aszongya: „Az az, a vôt: tű!“ Itt oszt nagyszomorújan mönt haza Bohó Misi az apjáhon, hogy nem tutta bemutatni, hogy abba az esztendőbe mit szôgát. Mongya az apja neki: „No, hazagyütté, mér vagy ojan szomorú?“ Aszongya: „Hogy nė vônék szomorú, a mit szôgáltam, beleszúrtam a szénás szekérbe oszt nem tanátam mög“. „Mi vôt, a mit szôgáltá?“ kérdözi az apja. „Én nem tudom, pedig anynyira kerestük, hogy még a szénát is mind lėhánta az embör a szekérrül, aszonta oszt az embör, hogy ojan kereséssel még a tűt is mög löhetne tanáni! a vôt a, tű vôt“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna tönni, hanem a kalapodhon szúrni“.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a másik esztendője, szôgált ėgy ekevasat, a kalapjáhon szúrta, úgy mönt hazafelé. Úgy férehúszta a nyakát, hogy elig bírta hazavinni. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy ekevasat, osztán a kalapomhon tűsztem, elig bírtam hazahozni“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna szúrni“. „Hát hová?“ „A váladra vönni, oszt úgy hazahozni“. -122-

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a harmadik esztendője, szôgált ėgy bornyút, aszt mög fővötte a válára, úgy vitte haza. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy bornyút, osztán fővöttem a válamra, ojan nehéz vôt, maj mögszakattam bele“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem a váladra köllött vôna vönni, kötélre kötni oszt vezetni!“

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a negyedik esztendője, szôgált ėl lánt, kötélre kötötte, úgy vezette utánna. Mikor hazavezette, bekötötte az istálóba, adott neki szénát. Bemén a házba, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėl lánt, kötélre kötöttem oszt hazavezettem“. „Hát hun van?“ „Bekötöttem az istálóba, attam neki szénát“. „Ó, te: szamár! nem úgy köllött vôna, fijam! hanem ölelni, csókolni, karszűgyön hazavezetni; hoszd be a házba!“ Bevitte a házba.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt az ötödik esztendője, szôgált ėgy nagy, bojhos kutyát, karszűgyön vezette, ölelte, csókolta, a kutya mindönit öszszeharabdosta. Mikor hazaért, bevitte a házba, látytya az apja, hogy öszsze van harabdosva, aszongya: „Ó, te: szamár! Nem így köllött vôna eszt hozni, hanem kinyérrel csalogatni!“

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a hatodik esztendője, akkor szôgált ėgy vasvėllát, asz mög lėszúrta a fődvégin, kinyérrel csalogatta, a vasvėlla nem mönt utánna, mögharagudott, hazamönt. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy vasvėllát“. „Hát, hun van?“ mongya az apja „Lėszúrtam a fődvégin, oszt kinyérrel csalogattam, nem gyütt, mögharaguttam, ott hattam“. „Ó, te: szamár! Nem úgy köllött vôna, hanem utánnad húzni!“

Êmönt mögén szôgálni, szôgált ėgy nagy tőkét, aszt mög elkeszte húzni maga után. Mikor hazaért, úgy kiált, elig bírt mönni. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy tőkét, úgy kiáltam, mire hazahosztam, hogy elig birok mönni“. „Ó, te: szamár! szóltá vôna, êmöntünk vôna érte kocsival“. „Hát, ha tuttam vôna!“ Az apja nem -123- eresztötte továb szôgálni, hanem a lánynyal mögesküttek, azután ėgy pár napra elmöntek vendégségbe a lának az apjájékhon.

A mönyecske mikor möntek, ráparancsolt, hogy sokat nė ögyön, mer nagyöhető vôt: „Vigyázzá magadra ottan, mer tė tudod, hogy nagyon sokat ösző! hanem ha mögnyomom a lábodat, akkor többet nė ögyé, akarhogy kínálnak, még ha én mondom, sė ögyé“. Mikor odaértek, éppen êkészült a vacsora. Mikor még a levest sė ötték mög, vôt ėn nagy macska, ráugrott az asztal alatt a Bohó Misi lábára, asztán nem övött. Hasztalan monták, hogy ögyön, csak nem övött. A felesége is monta neki, éhön maratt Bohó Misi. Écczaka osztán hogy éhös vôt Bohó Misi, panaszkodott a feleséginek, hogy éhös. „Hát, mé nem ötté? kénáltalak én is!“ „Hát asz montad, ha a lábomat mögnyomod nė ögyek, mikor osztán mögnyomtad, nem is öttem“. „Bizonyossan a nagy macska ugrott a lábodra, hanem van a kemöncze tetejin pecsönynye, ögyé! van ott rétes is“.

A macska éppen akkor mögfijadzdzott hetet, ű mög a sütétbe a macskákat ėgyenkint behánta. Mikor fekszik, kérdözi a felesége, hogy övött-ė? „Öttem én; ojan szőrös rétesse van a tė anyátoknak, hogy alig akart lėmönni“. „Tán csak nem a kis macskákat ötted mög?“ „Elig ha nem, mer nyávoktak is! de szomjas vagyok“. „Ott van a pinczébe – mongya a mönyecske – hordóba a bor, van ott kancsó is, ereszd tele borral!“ Lėmönt Bohó Misi a pinczébe, a rostába eresztötte a bort, sė hogy sė akart tele lönni, főmönt a feleséginek mögmondani, hogy nem biri teliereszteni a kancsót, aszongya: „Ejnye! de lukas ez a tė anyátok korsója, a bor mint kifojt, ha eresztöttem, ėcs csöp sė maratt benne“. „No, – aszongya – nem tom, nem-ė a rostába eresztötted be?“ „A löhet, hé! mer nagyon lukas vôt, sok luk vôt rajta“. „Hogy mög nė tugygyák, ott van pörnye a konyhába, oszt szórd rá, hagy igya föl“. A konyha sarokba vôt ėgy zsáklüszt, lėviszi a pinczébe, rászórta, mikor főgyütt, aszongya: „Ejnye, hé! de fehér pörnyéje van a tė anyátoknak, mer nagyon fehér vôt“. „Tán csak nem a lüsztöt szórtad rá?“ „Möglöhet, mer nagyon fehér vôt“. -124-

Ėcczör osztán kimöhetnékje vôt, mongya a feleséginek: „Ott van a sarokba a bidli“. A konyha ablakba vôt ėgy mézesfazék (aszt használta), mikor bemönt aszongya: „Ejnye, de ragadós bidlije van a tė anyátoknak“. „Tán csak nem a mézesfazékot bántottad“. „Löhet, mer nagyon ragadós vôt“. „A ház előtt van ėgy vastag fa, vágd hozzá, hogy mög nė tugygyák“. Kimönt Bohó Misi, a mézesfazékot a mönyecske öreganynyáhon vákta, mikor bemönt, aszongya: „Ejnye! de jajgatós fájuk van a tė anyádéknak!“ „Tán csak nem az öreganyámhon váktad? mer az kin szokott ülni; hanem gyerünk, nė várjuk a röggelt, mert sok kárt csináltunk!“ Öszszepakoltak röttön és möntek.

Mikor elmöntek ėd darabon, aszongya a mönyecske: „Az ajtót becsuktad-ė?“ „Biz én nem csuktam“ monta Bohó Misi. „Möny viszsza, oszt csukd be!“ Bohó Misi mög fővötte a hátára és vitte. Mikor möglátta a mönyecske, akkor mán az erdőszélin vôtak, nem kűthette viszsza az ajtóval, főmöntek osztán ėgy fára, hogy ha mönnek is utánnuk, nė tanájják mög űket. A fa alatt haramiják tanyásztak, aszongya ėcczör Bohó Misi: „Én, hé! (vizelhetném.“ „Hát vizeljél!“ Bohó Misi azután vizelt) ráesött a haramijákra, a haramiják ėgyre hajtogatták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Bohó Misi addig fészkelődött, hogy lėesött az ajtó, ráesött ėgy haramijára, a haramija elharapta a nyelvit, oszt kijabálta: „Embör lót, embör lót!“ Aszt akarta mondani a többinek, hogy nė szalagygyanak, embör vôt, de azok annál jobban szalattak, még most is szalannak, ha mög nem áltak.

Mondák és rokonneműek.

22. A 7 bölcs.

Vôt ėgy királ, ennek a királnak möghalt a felesége, maratt ėgy csalágyuk; aszt hatta a királné, hogy aszt az ėgy gyermököt bölcsnek tanítassa a királ, hogy más – mustoha – keze alatt nė szorujjon. Mikor a királ mögházasodott, elvött ėgy királlánt feleségül, az is valami királszármazásbul való vôt. No! de mivel a királ öreg vôt, nem nagyon szerette a királt. Aszt is észrevötte, hogy a királnak van ėgy csalágygya; azon faggatta a királt: mőre van a csalágygya? szerette vôna tunni. Addig faggatta a királt, hogy a királ kimonta, hogy a fija ott van a bölcsekné. Eszt az aszszon mivel fijatal vôt, a királ mög öreg, nem akarta, hogy bölcsnek tanuljon, mer az ű hamisságát ki tugygya tanálni! Itt oszt az aszszon azon faggatta a királt, hogy hozza haza a fiját, hogy nė tanuljon bölcsnek. Itt a királ ráhalgatott a fijatal aszszon szavára, írt a bölcsekhön, hogy a fiját kűgygyék haza. A hét bölcs ezön mögütközött, hogy mi az oka annak, hogy a királ a fiját haza viteti? Kimönt a hét bölcs écczaka nézni a csillagokat, hogy mi okrul, végrül vitetik haza? A hét bölcs aszt olvasta ki a csillagokbul: hoty ha a fija hazamén, mög fog halni. Aszonta a hét bölcs, mikô bemönt: „No, fijú! haza foksz mönni, de mög is foksz halni!“ Utánna való este a gyerök kimönt, mögvizsgálta a csillagokat, asz monta: „Ha hét napig nem szólok, akkor nem halok mög“. A hét bölcs asz monta: „Ha tė hét nap nem szólsz, mink hécczör mögváltunk a haláltul!“

Mikor a gyerök hazamönt, némának tötte magát. Aszongya a felesége a királnak: „Hé! odattad a gyeröködet bölcsnek -126- tanulni, most némává maratt a gyerök“. Most az aszszon abba sántikált, hogy fődejje el a gyerököt? asz mongya az urának: „Add be neköm eszt a gyerököt külömös szobába! maj mögtanítom beszélni“. A királ beleėgygyezött, odatta a gyerököt, hogy a fijatal aszszon tanícsa mög külömös szobába beszélni! Itt az aszszon roszra kérelmezte a gyermököt. A gyermök nem beszélt, hanem lėírta az asztalra, hogy: „Atyám előtt ojat nem követök el!“ Mikor eszt az aszszon möglátta, el keszte a ruhát magárul szaggatni és a testyét öszszerákta a möddig elérte, elkeszdött kijabálni: „Segícscség! segícscség!“ A királpalotárul rémülten szalattak, hogy mi ja? hogy az aszszony rémülten kijabál odabe? Mikor odaszalattak, látik, hogy az aszszon tépi a ruhát magárul, – akkor monta az aszszon: „Jaj, Istenöm! a fijú erőszakot akart vönni rajtam!“ A kirájnak mingyá jelöntés mönt, hogy gyűjön, mer a fijú így és így cselekszik a feleségivel. Az aszszon rémülten szalatt az ura elébe: panaszkonni, panaszkonni az urának, hogy mit csinált a gyermöke. „Lád! a fijad akartad tanítani, oszt mit csinál, hanem hônap akasztasd föl!“

A kiráj kűtte a közönségnek, hogy hônap tíz órakor fölakasztik a fiját. Itt tíz órakor a látványság gyüleközött a városbul: a kirájfijút viszik akasztani! De ezalatt az üdő alatt odaérközött ėgy bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám, várjá! adok ėgy példát és azután akasztasd föl a fijadat!“ Asz mongya a bölcs a királnak: „Vôt ėgy grófnak ėgy hűségös kutyája, de a grófnak vôt ėgy csalágygya is; de ez a kutya ojan hűségös vôt, hogy az egész csalágygyát, a grófot anynyira szerette, hogy ê nem hatta a világé sė. Itt osztán a gróféknak vôt ėgy kis cselégygyük és eszt a kis cselédöt magát hatták a szobába aval a hűségös kutyával. Ez alatt az üdő alatt ėgy nagy órijáskígyó előkeverödött valahogy a szobába, fölmászott a kis gyermökhön a bőcsőbe, eszt a hűségös kutya möglátta és elkapta a kígyót, anynyira czimbálta, hogy fölfordût a bőcső. Nagyon vérös lött a kutya, hogy küzdött a kígyóval, de a kis gyeröknek sömmi baja sė lött. Ez alatt az üdő alatt bemönt a grófné a szobába, möglátta, hogy a kutya nagyon vérös, rémülten -127- szalatt ki, elkeszdött sivalkonni, hogy: „Jaj, Istenöm! gyere! – az urának monta – jaj, Istenöm! lűd agyon a kutyát, mer mögötte a kis gyermököt! Aval az ura beszalatt és agyonlűtte a hű kutyát. Mikor agyonlűtte a kutyát, főfordították a bőcsőt és alatta tanáták a kis gyerököt. Sajnálta a gazdája holtig a hű kutyáját“. Mikor eszt fölatta kirájnak, a fiját nem akasztotta föl, hanem börtönre zárta.

Mikor möglátta a felesége, hogy a fiját az akasztófa alól késérték viszsza, az ura nyakába borult: „Ugyan, mit töttél? eszt a királpalotát mér töszöd ijen szégyönbe!“ Akkor az aszszon addig hízelködött, anynyira kérelmeszte az urát, hogy másnap a fiját ugyan az akasztófa alá késértette. Ezalatt az üdő alatt mögén odaért ėgy bölcs és a királnak aszt a föladatot atta, hogy: „Kétholló ėgy királnak mindig az ablakába száldogált; a mőre mönt a királ, âra möntek a hollók: mindég a feje fölött röbdöstek a hollók; a királ fejcse mög, hogy mé röbdöstek a hollók a feje fölött?“ A királ nem tutta mögfejteni, aszonta a bölcs: ha a fiját hazaviszi az akasztófa alul, maj mögfejti neki. Igy osztán a királ csakugyan hazavitette az akasztófa alul.

Mikor az aszszon möglátta, addig kérelmeszte az urát, hogy mögén rávötte az urát, hogy akaszsza föl a fiját. Másnapra kelve mögén kivitték a fiját az akasztófa alá, de mögén csak odaérközött a bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám! ha most még ėcczör hazaviszöd a fijad, mögmondom, hogy a kétholló mér röpdösött a gróf feje fölött?“ A királ a fiját hazavitte és a bölcs akkor elmonta, hogy:

„A kétholló azé röpdösött a gróf feje fölött, mer ekkor nagyonszűk esztendő vôt és az anyaholló ott hatta a fiját, mer nem bírta tartani, az apaholló tartotta el a fiját; azé röbdöstek, hogy a gróf mongya mög: hogy möliket illeti a fijúholló az apát-ė, vagy az anyát? Aszonta az apahollót illeti, nem az anyát, mer az apaholló nem nevelte volna föl, elpusztult volna, azé az apahollót illeti. Mikor a gróf eszt monta nekik, akkor a hollók elrepültek, hogy többet tájára sė gyüttek“. -128-

Mikor a királfijú mönt hazafelé, a legnagyob börömmel mönt az akasztófa alul hazafelé, mündönütt, a mőre csak mönt, éjenöszték. Az egész város fölzajdult, hogy micsoda ez, hogy ez most ijen nagy öröm, vigadalom van az egész városba? Ekkor tutták, hogy a királ fija mögszabadult az akasztófátul és mögszólalt. Ez a királnak is nagyon föltünt, hogy ijen nagy vigadalommal fogagygyák a fiját a városba. Mikor hazaért, asz mongya: „Lád, atyám! hécczör az akasztófa alá késértetté és mégis viszszagyüttem; hanem az örömire csinájjá ėgy nagy vendégségöt, akkor majd mög fogod látni, hogy mér akartá fölakasztatni?“ Itt oszt a királ mögcsinálta a nagy vendégségöt, de ezalatt az üdő alatt a királfijú möghítta a hét bölcset is. Mikor ált a legnagyob vendégség, âra kérelmeszte az atytyát: „Királatyám! én mögtöttem hécczör a tė kívánságodat, hát most neköm is van ėgy kérésöm, töd mög az én kérésömet!“ Akkor monta a fijú az atytyának, hogy: „Most hídd be a feleségöd komornyikját és vetkőztesd lé!“ Akkor monta a királ: „Ó, fijam! mé kívánsz ojat enynyi látvánság előtt: nőt lėvetkőztetni?“ Aszongya neki: „Atyám, tödd mög a kérésömet! akkor látod, hogy mé akartál elföldelni engömet?“ Itt, hogy a királ nem akari ėgyetlen fijának a szavát mögszegni, csakugyan is behítta a felesége komornikját és lėvetköztette, akkor látta az egész látvánság: hogy a komornik férfi, akkor monta a fijú: „Lád, atyám! ugy-ė jó vôt, hogy nem beszéltem, asz gondolták: néma vagyok, mindönt csinálhatnak előttem. Elsőbb engömet akartál fölakasztani, azután pedig tė gyüttél vôna sorba! Ezé (az aszszonyért) akartad a bölcseket is êfődelni!“ Ekkor nézött még a 7 bölcs is öszsze: hogy möjen okos fijú! Mán maj csak többet tudott, mint a 7 bölcs. Ekkor a látvánság elkeszdött kijabálni, hogy: „Éjjön a királfijú! éjjön a királfijú!“ A komornikot és a királnét 4 felé vágatták és a város 4 sarkára szögelték. Itt oszt a királ annak az örömire még hécczörte nagyobb vendégségöt adott.

23. Az árva aszszon.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak a felesége nagyon bölcs aszszon vôt; a szögényöket ki nem álhatta. Odamönt ėsz szögén kuldúsaszszon kettős gyerökejivel alamizsnát kérni. Aszongya a királné: „Ho’ löhet ėgy aszszonnak ėgy hassal ėcczörre két gyeröke?“ Hogy evel lėpiszkolta a kuldúsaszszont, a kuldúsaszszon sírva fakatt, akkor elmönt fére és lėtérbetyült, úgy könyörgött a Boldokságosszűznek, hogy agygyon neki (a királynénak) 7 gyermököt ėcczörre! A kirájné errű sėmmit sė tudott, csak azután hallotta.

Ėcczör a királné tehörbe esött; szomorúan panaszkodik a napának, hogy ű úgy érzi, hogy nem maga van mög nem is ėgy van. Aszongya a napa: „Nem baj, lányom! maj segítök én a bajon!“ Űk osztán hét gyermökre készítötték a ruhájukat. No, asztán ideért az üdő, hogy elgyütt az órája, hogy mök köl neki szaporonni. Hát csakugyan is az aszszon ėgy különös szobába bezárkózott a mönyivê, a hová sönki nem juthatott. Akkor látták, mikor a királné lėszaporodott, hogy csakugyan hét gyermöke van. Akkor a királné eszin kívül vôt, akkor emléközött viszsza a kuldúsaszszonra. De aszongya a napa: „No, nem baj, lányom! maj segítünk a bajon. Nem tugygya mög a világ, hogy neköd 7 gyermököd van, nem mutatunk csak ėgygyet. Ez csakugyan szégyön is vôna ėgy királcsaládon, hogy a királné hét gyermököt szülne a világra“. A hat gyermököt szépen fölkészítve, veszszőkosárba a vízön eleresztötték, a királatyának ėgy gyermököt mutattak be és a hat gyermök felűl sėnki sė tudott sėmmit. Itt oszt korán röggel ėgy halász kimén a vízre, ott lát a bukorba ėgy nagyon csillámló kosarat. Mikor odamén, akkor láti, hogy a kosárba hat szép csecsemő gyermök van. Nagy örömmel fogja a feleséginek bemutatni és a felesége nagy sivalkodva aszongya: „Jaj, Istenöm! mi csinájjak? itt hat, neköm hét!“ Aszongya a férje: „Nem baj! a jó Isten maj mögsegít: ha gyerököt ad, ad kinyeret is“. Itt osztán az aszszon csakúgy nevelgette űket tejjel és zsömlével, mint a többit. De itt jelöntést töttek, hogy mi csinájjanak? mer nagyon szögén sorba vôtak, nem bírják kinevelni. A kösség -130- asztán segítötte ėgygyik is, másik is; ki mivel bírta. Osztán mikor möglátták, hogy nem valami szögén származású gyermökök, papnak tanították mind a hatot. Azután a királi palotába nagy vendégség támatt; mindön felűrű mindönféle úri nemzetök kerűtek elő; itt vôt a hat pap is. Mikor ezök a papok mögérkösztek, a királfijú nagyon mögütközött, hogy nagyon hasonlítanak éppen ű rá; monta az anynyának: „Nészd, anyám! ez a hat pap nagyon hasonlít én rám, éppen ojanok, mind én!“

Akkor a vendégség után fölkérte űket, hogy beszélje el mindėgyik az élete sorsát. Elkeszte a hat pap mesélni, hogy ojan szögénségbe nevelőttek föl Mikor a hat pap eszt elbeszélte, a királyné ezön nagyon mögütközött; mert űk aszt beszélték, hogy űk tizėnhároman nevelőttek föl szögén sorsba. A királné azután nem tutta magát tájékozni, monta, hogy vezessék el űtet az anynyukhon. Mikor odaértek, az öreg halászné elkeszte mondani, hogy ű hogy nevelte föl eszt a tizėnháromat. Akkor monta hogy az ű ura úgy fokta eszt a hat gyermököt a vízön ekkor és ekkor. „Én ugyan mögijettem azon, hogy neköm hét, itt mög hat; node! aszonta az uram: jó az Isten, nė féjjé, maj mögsegít, maj lösz gongya ránk, majd ád mindėgygyiknek ėgy darab kinyeret! Úgy osztán fölneveltük, a kösség is segítött; így bírtuk osztán fölnevelni“. Akkor a királné asz követölte, hogy mutassa mög neki, hogy möjen az a kosár, a mölikbe a hat gyermököt mögtanálták. Mikor a halászné a kosarat lėhoszta a hat gyerök ruhájával, a királné röttön elszédült. Mikor möglátta a hat kis gyerök ruháját, fölkijátott: „Jaj, Istenöm! ez az én szülött gyermökejim! csak add neköm; mer a szívem möghasad értük!“ „Nem adom, mer a tijed vôt, de tė elvetötted, én keservessen neveltem űket!“ „Jaj, add neköm! inkáb tégödet is magammal viszlek!“

Mivelhogy a halászné szögénségbe vôt, odatta a hat gyerököt. A királné a hét gyermöknek, a halászné hét gyermökinek ėgy-ėgy birtokot adott; a halászt mög a halásznét elvitte magával. Ott úgy élősköttek, mintha édöstestvérök löttek vôna.

(Mátyás királyról.)

24. Mátyás király és a fiatal bíró.

Mikor Mátyás királ az országba járt, kelt, ėgy faluba nagy röndetlenségöt látott, kérdöszte, hogy ki itt a bíró? Monták, hogy: „Az öreg bírónak a fiját választottuk mög bírónak“. „Hát mé nem az öregöt?“ kérdöszte Mátyás kirá. „Öreg embör bírónak nem való“, monták az embörök. Bemönt osztán a kösségházáhon, hát itt fijatal, gálánt (rátarti) bíró van, aszongya Mátyás kirá: „Nem bírónakvaló ijen fijatal embör, nem tudom: mögtud-ė felelni a biróságnak?“ Aszongya a fijatal bíró: mögfelel ű mindönnek. „No, ha mög tud felelni, mikor én viszszagyüvök, akkor hozzon ide neköm a kösségházára: 30 farkast, 40 okost, 60 bolondot!“

Itt osztán mikor hazamönt a fijatal bíró, nagyon szomorú lött, nem köllött neki sė innivaló, sė önnivaló. Az apja nem álhatta mán, kérdözi tűle: mér ojan szomorú? Hát, – aszongya – azé vagyok szomorú, aszonta Mátyás királ, mikor itt vôt, hogy mikorára viszszagyün, akkorára vigyek föl a kösségházára harmincz farkast, negyven okost mög hatvan bolondot; mer ha nem viszök, kidob a bíróságbul“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! azon is töröd a fejedet, hiszėn az sömmi!“ De azé az öreg nem monta mög a fijának, gondolta: hogy törje a fejit rajta, úgyis bíró akart lönni. De itt azé az öreg embör csak öszszeszödött ojan harmincz embört, a ki éppen harmincz éves, negyven ojan embört, a ki éppen negyven éves, hatvan ojan embört, a ki éppen hatvan éves. Akkor monta a fijának: „Maj mögfelelök én!“

Mikor ideér Mátyás királ, mögijett a fijatal bíró, hogy minek gyün ez a sok embör, talán űtet akarik nézni, hogy mos kidobi a bíróságbul Mátyás királ? pedig az apja röndölte űket a kösségházáhon. Mikor osztán odaértek, hogy mög köl felelni, Mátyás királ kérdöszte: „Itt van a harmincz farkas, negyven okos mög a hatvan bolond?“ A fijatal bíró elsápatt, sömmit sė tudott felelni; akkor az öreg fölált és aszonta: „Igön is itt van!“ Mögmutatta Mátyás királnak a harmincz fijatal embört, erőssek vôtak, mind a farkas; a -132- negyven okost, ezök is negyvenen vôtak, negyven esztendős vôt mindėgyik mög a hatvan bolondot, ezök is hatvanan vôtak, hatvan esztendős vôt mindėgygyik. „No, lássák! – monta Mátyás királ – az öregnek csak több esze van, mint a fijatalnak“. Aszonta az öregnek: „Mos tė löszöl itt a bíró!“ A fiját pedig csak elkergette, mert nem bírt mögfelelni, kilükte a bíróságbul, akkor monta Mátyás királ: „Látom, apád okossab embör most is, a való birónak, nem tė!“

25. Mátyás király és a czigány béres.

Vôt ėgy gazdaczigány, aszt írta a háza végire: „Nincs sömmire sömmi gondom“. Mátyás királ möglátta, hogy mi van a cigán házán kiírva, elővötte a czigánt: „Hogy merté ijet kiírni ijen szűk esztendőbe?“ monta Mátyás királ. „Ha nincs gondod, majd adok én!“ gondolta magába. Akkor atta föl: „No, czigán, ha ki nem tanálod, még én viszszagyüvök, hogy hun a világ közepe? akkô vége az életödnek! Mög hogy én mit gondolok? Hogy én mijön állok?“ A czigán nagy goncságba esött, sė inni, sė önni nem tudott a nagy gondtû. Aszt möglátta a czigán bérösse, aszongya: „Urȧm, mí búsulsz tė?“ „Ús sė segícs tė ȧzon!“ „Dėhogy nem? – aszongya – segítėk ín!“ „No, hȧ segícs tė ȧ bȧjon, nekėd ȧdom a lányomȧt felesígül, mög ha mėkhȧlok, nekėd ȧdom ȧz egísz vȧgyomomȧt!“

Viszszaérközött Mátyás királ, akkor a cigán bérös kilépött a czigán elébe, asz kérdözi a czigántul Mátyás királ: „No, hát czigán! kitanátad-ė mán, hogy hun a világ közepe?“ Aszongya a czigán, – mögverte a lábával a fődet – aszongya: „Itt vȧn, urȧm, itt!“ „Hát a másikat, hogy mit gondolok én?“ „Ȧzs gondójja kiráj ífilsíge, hogy a gȧzsdájávȧl beszíl, pedig csȧk ȧ bírėssivel“. Akkô monta: „No, ha ki nem tanálod, hogy én mijön állok, vége az életödnek!“ „Ȧ czipő tȧlpán urȧm, ȧ czipő tȧlpán!“ Igaza vôt, azon ált! Igy a czigán bérös feleségül kapta a gazdaczigán lányát oszt későb elkapta az egész vagyomját.

26. Hogy vígasztalta mög Mátyás királ az öregöket és hogy szomorította mög a fijatalokat?

Mikô Mátyás királ járt falurul falura, ėgy házba látott ėgypár fijatal cselédöt mög ėgypár nagyon öreg cselédöt. Most Mátyás királ elgondolta magába, hogy êlopi az öreg embört, mikor alszik, odafekteti a fijatal aszszon mellé, a fijatal embört pedig az öreg aszszon mellé. Hát osztán el is lopta. Röggel, mikor fölébrettek, az öreg embör nagyon mögörűtt, hogy mijön szép fijatal felesége van, de a fijatal aszszon mögijett, hogy az ura mijen öreg embör lött röggelre. Emitt pedig az öreg aszszon örűtt mög, hogy az ura mijön szép fijatal embör lött röggêre, a fijatal embör ijett mög, hogy a felesíge mijön öreg lött röggêre. Ezön Mátyás királ nagyon jót nevetött, hogy a két öregöt hogy mögvígasztalhatta.

27. Mátyás király vöröshagymán kapáltat.

Mikor Mátyás királ uralkodott, vendégségöt csinát, möghítta az urakat, jó bort tötetött elébük. Az urak áldották a bornak mindön részit, csak a munkássát nem. Asz monta Mátyás királ nekik: „Hát az nem jô van! Hát aszt a szögén munkást nem is álgyuk, a ki asztat munkájja?“ Aszonták az urak: „A sėmmi sė!“ „No, hát ha a sėmmi sė, – aszongya – gyertök ki hônap kapáni! és maj kapálunk úgy, mint a szögén munkás szokott.

Itt oszt kimöntek másnap, csak vöröshajmán és kinyérön kapáltak egész frustukig. Mikor mögvôt a frustuk, mögén hajtották a dôgot délig; délbe ėgy órakor ebéd vôt, vöröshajma mög csak kinyér. Akkor elig várták mán az urak az estét, akkor monták Mátyás királnak: „A szögén embör érdemli mög a bort mög a jó ételt, aki a szőlőt munkáli“.

Kópéságok.

28. Világimirmió.

Ennekelőtte, mikor a katonák szabadultak, elkapták mindön risztongjukat, a ki az idejit kitőtötte. Ėgy katona mikô mögszabadult, mönt hazafelé, rátanát ėgy falura, látta: hogy abba a faluba igön buták laknak. Ű neki vôt ėgy kulacscsa, aszt oszt elkészítötte: hoszszú spárgát kötött rá oszt kinthatta a falu szélihön közel. Mikor osztán bemönt a faluba, czibilruhába mönt be, asz monta a falusi népnek, hogy: „Vigyázzanak, nė mönynyenek êre mög êre az úton, mert ott van ėgy olan álat, hogy a ki âra mén, min mögöszi!“ Ettül a falusi nép nagyon félt, ű pedig másnap katonaruhába őtözött, bemönt a kösségházára. A kösségházán asz kérdöszték tűle, hogy mőrül gyütt? Monta, hogy êrül; kérdöszték, hogy nem látott âra ijen mög ijen álatot? Aszongya: „Nem láttam, én is halottam a czibilöktül, de az énneköm sėmmi sė, mer el tudom én az ojan állatokat fődelni!“ Mingyá monták neki, hogy ha êfődeli, annak neki háromszáz forintot mög ėgy szamarat, hogy nė mönynyön gyalog, mer mögérdemli.

Mingyá főkészült, mönt puskával, a kösség (lakosa) mög kiált a faluszélire és onnan nészte, nem mertek kimönni oda. Akkor ű ârû kerűtt a mőrű tutta, van a spárgának a vége. Akkor mögfokta a madzdzagnak a végit, elkeszte húzni magafelé, az embörök mög csak nészték. Mikor odahúszta közel magáhon, fölkapta a szájáhon (a kulacsot), mintha öszszevesztek vôna, ivott belüle, akkor elhajította, űs elvágódott, az embör hánkolódzott, hun a kulacs vôt fölül, hun az embör. Mikor mind kiitta belüle (a bort), akkor (a kulacsot) főthönvákta, belelűtt, elkeszte a bajnéttal szurkálni. Mikor mán darabokra szétverte, öszszeszötte oszt elásta. Mönt a falu felé nagyizgatottan, hogy most hogy mögvívott vele, el is ásta, de nė merjék fölásni, hogy baj nė lögyön, csak hagygyák ott, hagy rothagygyon el! A kösség ennek nagyon mögörült, hogy mögmöneködött attul a szörnyű állattul, mögatták neki a háromszáz forintot mög a szamarat, a kit ígértek, hogy nė mönynyön gyalog. Êmönt haza. -135-

Mikor hazaért, az ű falujába mög az a szokás vôt: hogy nagyon sok robotot köllött tőteni mindön embörnek. Űtet is hamardossan robotba keszték hajtani, de ű aszt monta: űtet nė hajcsák robotba, mer van neki ėgy világmirmiója, ha ű aszt kiereszti, az mögöszi az egész kösségi elöljárókat. Mikor hazamönt a kisbíró, monta a jedzőnek, de eszt a jedző nem hitte. Abba a faluba még sosė látták, hogy möjen a szamár, még nem is hallották a hírit sė. A jedző nem hitte a mit a kisbíró mondott, hanem ű maga elmönt lóháton, hagy lássa, hogy möjen az a világimirmijó? Mikor odamönt a jedző, aszonta: de muszaj neki mönni robotba! Aszonta a katona: „No, ha éngömet nem híttak vôna ijen erőssen, nem bántottam vôna sönkit sė, de mer ijen erőssen híttak, mos mán – hogy a kösségbű sönkit sė híjanak – a világimirmijómmal mögötetöm az egész kösségi elöljárókat!“ Az embör röktön kieresztötte a szamarat az istállóbul, a szamár mikô möglátta a lovat, elordította magát, a jedző mögijett tűle, elkeszdött a faluháza felé nyargalni, a szamár pedig a ló után szalatt. Az egész falu kitódult az úcczára, mikor a mirmijó kergette a jedzőt lóháton. Mikor a jedző a faluházáhon ért, beszalatt a szobába, az ajtókat bezárták, hogy a mirmijó be nė möhessön, a lovat bevezették az istállóba, akkor monta a jedző: „Mos mán nė híjjanak sönkit sė robotba, mer ha a lovam futóssabb nem lött vôna, mint a mirmijó, akkor mögövött vôna“.

29. A czigán ügyvígy.

Ėcczör ėgy úr útrakelt, bemönt ėgy vendéglőbe, kért ebédöt. Nem tuttak mást anni, hamardossan fősztek neki tíz tojást. Az úri embörnek igön nagypéze vôt, a kibül a kocsmáros nem tudott viszszaanni, aszonta az útas: „Maj hamardossan viszsza fogok én gyünni, maj ki fogom én fizetni!“

Itt az útasnak sok dôga vôt, belegyütt ėgypár év, mikor viszszakerűtt. Nem felejtközött el arrul, hogy ű 10 tojást mögövött, asz monta a kocsmárosnak: „Emlékszik-ė, mikor ű itt járt -136- és mögövött tíz tojást?“ Az embör mögén nagypészt adott a kocsmárosnak, nem bírtak viszszaanni; akkor mongya a kocsmáros: „Hó, hó, hó! ez a péz kevés is, mer abbul a tíz tojásbul csirkék löttek vôna, mögnyöltek vôna, tojtak vôna enynyit mög enynyit. Azokbul a tojásokbul mögén csirkék löttek vôna!“ Pörre száltak. Már anynyira möntek, hogy az úr elszögényödik, mer akarmijen ügyvédöt fogadott, mindég az ügyvégye bukik.

Mögláti a czigán mikor az úr nagyon szomorkodik, asz kérdözi tűle: „Mér szomorkodik?“ „Ó, czigán! ús sė segícz tė azon“. „Mongya urȧm, háthȧ segíthetök!“ „Hát czigán így és így jártam, hogy néhány esztendővel itt jártam és öttem tíz tojást, az egész vagyomom rááldozom és még sė futytya!“ „Ó, urȧm ȧzs lekkiseb bȧj! fogȧgygyon mög ügyvígynek, kidulgozom, hogy mȧgȧ nyer!“

Itt osztán bemönt az úr a törvénszékre, hogy fogadott ėgy ügyvédöt, új pört indít. Asz mongyák az urak: „Az urat is befogjuk hínni mög az ügyvégyöt is!“ Ėcczör hívatyák az új ügyvégyöt a törvénszék elébe. Az új ügyvégyöt nem győszték várni. Ėcczör osztán sokára odaérközött a czigánügyvégy is. Asz kérdözik a czigántul, hogy: „Hun vôtál ijen sokájig?“ „Mėgmondom, urȧjim! hȧnem mongyák mėg, hogy mé fizet ez az embör ȧnynyit azé a tíz tojásé?“ „Azért czigán, ha mög akarod tunni, ha az a tíz tojás kikelt vôna, mind főnevelődött vôna, és csak ėgy tízet tojt vôna, annak a tíz csirkéje mönynyit szaporitott vôna, de nem ėgy tojást övött mög ez az embör, hanem tízet, hát oszt czigán! azé kerül ennek az embörnek anynyi pézibe! Hát tė oszt hun vôtá ijen sokájig, hogy nem győsztünk várni?“ „Hát ín, urȧjim ėgy kis kölest fȧkȧdosztȧttȧm ki!“ „Minek az a köles?“ „El ȧkȧrom, urȧjim, vetni!“ Akkor monták az urak: „Óh, te: szamár czigán! a főt köles nem kel ki!“ Aszongya a czigán: „Óh, okos urȧk! hát ȧ főt tojás kikel?“ Akkor gyüttek az urak észhön, hogy az úr nyert, mert a főtt tojás nem kel ki! a kocsmáros maga főszte mög a tojást neki. Igy az úr viszszakapta az egész pénzt.

30. Kôbászeső.

Ėgy embörnek ojan felesége vôt, hogy magukat is elárulta; az embörnek nagyon köllött vigyázni, hogy mit mongyon az aszszonnak, mer a felesége másnak is elárulta.

Hát az embör ėcczör tanát ėgy nagy csomó pészt. Azon gondoskodott, hogy mit tanájon el, hogy a felesége ha kibeszéli is, nė higygyék el! Az embör kitanáta, hogy jó lösz, ha pár kôbászt öszszedarabol oszt a ház véginé kiönti, hogy mos kôbászeső esik. Úgy is tött. Mikor lėöntötte a kôbászos vizet a pallásrul, akkor monta mög a feleséginek, hogy ű pészt tanát. A felesége mingyár elmönt bejelönteni, hogy az ű ura pészt tanát. A kösségi előjáróság kérdöszte, hogy mikô tanáta a pészt? „Mikor a kôbászeső esött!“ monta az aszszon. Akkor a kösségi előjáróság az aszszont öszszeszitta, hogy bolondá akari űket tönni, elkergette: „Mit gondolsz – monták neki – mikor esött kôbászeső? a még sosė esött! êmöny innet még szépen vagy!“

31. Ha tė ütöd az én gazdámat…

Vôt két zsidó, a kire nagyon haragudott a bérösse, mer roszszul bánt velük. Node! hát nem bírhatták a gazdájukat mögverni, mer bezárik űket. A két kocsis tanálkozott ėgymással, panaszkottak ėgymásnak, kikérdöszték ėgymástul, hogy mijen a tė gazdád? Monta, hogy nagyon roszul bán vele; aszongya: „Az enyím is ojan, hanem verjük mög ėgymás gazdáját! mer ha mindėgygyik a magájét veri mög, bezárnak bennünket; hanem tudod mit? maj ha ėcczör mögyünk ėgymássâ szömköszt, sė tė nė térjé ki, sė én nem térök ki, maj öszszeakasztunk, akkor csak jô verjé az én gazdám nyaka közé, én mög maj a tė gazdád nyaka közé verök, akkô nem zárnak be bennünket“.

Ėcczör csakugyanis úgy is tötték: mikor möntek ėgymásra szömköszt, annál büszkébben hajtott az ėgygyik is, a másik is és ėgygyik sė tért ki. A két zsidó jis haragudott -138- ėgymásra. Mikor öszszeakasztottak, akkor mingyá az ėgygyik kocsis a másik kocsis zsidójának a nyaka közé vágott, amaz pedig az ű gazdáját ütötte, aszonta: „Ha tė ütöd az én gazdámat, én is ütöm a tė gazdádat“. Itt oszt jô êverték ėgymás gazdáját. Mikor látták, hogy mos mán ölég lösz eszt nekik kiheverni, kitértek ėgymás elül. Mikor elmönt az ėgygyik ėd darabon, aszonta a kocsisnak; „Ugy-ė, tė jobban mögverted!“ „Jobban én, mer jobban a nyaka közé váktam“. „No, hát azér jó borravalót adok“. A másik zsidó is aszongya: „Ugy-ė, tė jobban mögverted!“ „Jobban én – aszongya a kocsis – mer jobban a nyaka közé váktam, mög nagyobbakat!“ „No – aszongya – jó borravalót adok ezé“. Az is jó borravalót adott a kocsissának.

Mikor a két kocsis tanákozik, akkor monták: „No, mos jô möktanítottuk űket! még jó borravalót is kaptunk“.

32. A szögén embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté?

A szögén embörnek vôt ėgy ojan tehene, hogy mindég a szomszéd hírivel köllött fölemelni. Utôvégre ráunt a szögén embör mindég a szomszédhon járni segícségé – mer mán szégyölt is – így gondolta el magába, hogy maj elvezeti a vágóhídhon, majd ott a mészároskutyák mögöszik! Ezalatt így gondolta el magába: maj becsapom én a kösségi előljárókat is evel! Ki is mönt az embör harmadnapra a vágóhídhon, akkô láti, hogy a teheninek még a csontyábul sincsen. Itt oszt bemönt a szögén embör a kösségházáhon és jelöntötte, hogy a mészároslegén vött tűle ėgy tehenet és nem akar fizetni! Kérdözi a kösségi előljáróság, hogy hát hogy hîják aszt a mészároslegínt? Aszongya az embör: „Én nem tudom, hogy hîják!“ „No, hát ha nem tugygya, hogy hîják, hîja föl a kösségházáhon!“ Akkor mongya a szögén embör: „Én mán híttam, de nem akar főgyünni, hanem gyűjenek ki a vágóhídhon és nézzék mög!“ Mikô kimén az előjáróság, akkô láti, hogy ez nem mészároslegén, csak nagy szölindök kutya. Itt oszt a kösségi elöljáróság, hogy szégyönbe hajtotta a -139- szögén embör, elítélték, kétszáz botot kapott a szögén embör; még akkô botoltak.

A szögén embör mögijett a bottul, úgy gondolta, hogy elmén oszt elagygya valamölik zsidónak. Hát el is mönt a zsidó bôtoshon, aszongya: „Téjis úr! van énnéköm kétszáz mogyorófa páczám, eladom, nem vöszi mög?“ „De mögvöszöm!“ Elatta forinté darabját, tíz forint foglalót is adott. Mikor a szögén embört behítták, hogy ráverik a kétszáz botot, aszongya: „Urajim! én elattam“. „Hát kinek atta?“ „Ennek mög ennek a bôtosnak“. Fölhívatták a bôtost, kérdözik, hogy vött ė ettül az embörtül kétszáz botot? „Igönis vöttem, attam mán neki tíz forint foglalót“. „No, hát tessék neki a többit is kifizetni! akkor elkapi a kétszáz botot“. Kifizette a többit is, akkor a zsidóra verték rá a botot. Itt a szolgabíró is adott száz forintot, mert akkor nevette el magát először, azelőtt soha sė nevetött. Így atta el az emelgetős tehenet a szögén embör háromszáz forinté.

33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát?

Mikor a juhász vezette a szamarát az úton, két embör mönt rá szömköszt, oszt aszongya az ėgygyik: „Lopjuk el ettül a juhásztul a szamarát!“ Aszongya a másik: „Hol lopod el, mikor vezeti?“ „Hon nė lopnám el? mikor so sė néz hátra!“ „No! – aszongya – maj êlopom én, tė csak hajcsd el“. Itt oszt az ėgyik szép csöndessen odamönt, lėhúszta a szamár fejirül a kötőféköt és az ű fejire húszta, a másik mög elhajtotta a szamarat.

Mikor mán anynyira elhajtotta a társa a szamarat, hogy nem lácczott, az embör mögált és mögrántotta a juhász kezibe a kötőféköt; akkor a juhász hátratekint, akkor látytya, hogy nem szamár van a kötőfékön, hanem embör, akkor kérdöszte tűle: „Hogy kerűté tė ide: a kötőfékömbe?“ Asz mongya, hogy:

„Hét esztendeje, mikô elátkozott engöm az anyám szamárnak, mos lėtelt a hét esztendő, mos viszszaváltoztam embörnek!“ „No, hát ha lėtelt a hét esztendő, eregy! -140- énneköm nem köllesz“. Itt oszt az embör elmönt âra, a mőre a másik embör hajtotta a szamarat.

A legközelebbi vásárba az ėgyik embör, nem a ki lopta, a másik, elhajtotta a szamarat, de a juhásznak is el köllött mönni, mer nem vôt neki szamara. Mikor odamönt a vásárra, láti, hogy ott van az ű szamara, oda sompojog mellé, a fülibe súgi, hogy: „Mögén elátkozott mán az édösanyád?“ A szamár mögrászta a fejit, aszongya a juhász: „Hijába rázod a fejed, nem vöszlek mög többet, mer mögén elvesz a pézöm, a kit érted attam!“

34. A hamis vak.

Vôt ėgy embör, a kit a felesége nem nagyon szeretött, eszt az embör látta: hogy a felesége még mást is szeret; akkor így gondolta az embör: „Agyon nem ütöm, hogy bezárjanak, sėm el nem kergethetöm, hogy asztán is lögyön vele bajom, máskép köl evel csinálni!“ Az embör osztán elgondolta, asz mongya a feleséginek: „Úgy vöszöm észre, ha énneköm mindönnap ėgy hétig tiszta fekete csirkét vágná, mög vörös bort hozná, hogy én aszt ihatnék, akkor mögvakulnék!“

Az aszszon osztán mindön nap fekete csirkét vágott, oszt vörös bort vitt mellé. Az embör oszt úgy tötte magát, mintha mindönnap kevesebbet látna. Mikor a hét eltelt, akkor aszonta az embör: „Mos mán vak vagyok!“ Az aszszon asztán bátrabban ereszgette be a kurafit. Asz mongya ėcczör az embör: „No, hé! nem sokat ér, látom, az életöm! hanem vigyél lė a Tiszára, oda, a hun legmagassab ba partya és lükjél bele!“

Az aszszon oszt kapott rajta, lė jis vezette a Tiszára, odaálította a Tiszapart ôdalába; azután asz monta neki az embör: „No, hát eregy föl a partra és onnan szalagy neköm, hogy jô belelükj a Tiszába, hogy ki nė birjak gyünni!“ Mikor az aszszon főmönt a partra és elkeszdött szalanni, az embör még jobban látott, mind azelőtt, mikor az aszszon odaért, a hun ű ált, féreugrott, elkapta az asszon karját, jô belódította a Tiszába.

Oktató példák.

35. A gyakorlat töszi a mestörségöt.

Vôt ėgy királ, a királ hűtlen lött a feleségihön, elhajtotta magátul. Az aszszon bánatába kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Az aszszonnak vôt ėgy csecsemője, oszt elhalt az erdőbe a kicsikéje. Nagyon sok teje vôt mán, nem tudott vele mi csinálni!? Tanát ėgy kis kecskét, elkeszte szoptatni. Az erdő mellett vôt ėgy nad darab gyöp, odajárt virágot szönni, a virágbul koszorút kötött a kis lán sírjára. A hogy járt ki az erdőbül virágot szödögetni, a kecskét magával vitte. De több idejig a hogy hordoszta magával, a kis kecske naprul-napra növeködött, anynyira mögnyőtt, mint ėgy öreg kecske. Az aszszon észre sė vötte, hogy a kecske nehéz vôna, mer hozzá vôt szokva.

Écczör âra mönt a királ, möglátta, asz kérdöszte tűle, hogy biri ű eszt a kecskét, mikor a kecske maj csak olan nehéz, mint ű? Az aszszon asz felelte: „Mikor a gyakorlat töszi a mestörségöt“. Ezön a királ nagyon aggódott, hogy gyühet az ki, hogy a gyakorlat töszi a mestörségöt?! Akkor a királ mindég âra mönt sétálni. Ėcczör lest vetött rá, akkor látta, hogy viszi ki a kecskét, mikor mén a virágot szönni, mög mikor ballagott haza. A királnak nagyon mögtecczött az aszszon, mind azelőtt, de nem üsmert rá. Akkor az aszszont kérdöszgette, hogy hogy került ű az erdőbe? hogyan hordi eszt a kecskét? Hogy elmesélte a királnak, hogy űtet elhajtotta az ura, vôt neki ėgy csecsemője, kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Mökhalt asztán a csecsemőm, akkor foktam eszt a kecskét, azûta mindég szoptatom, azûta hordozom, azûta hozzá vagyok szokva, nem is nehezebb, mint kis korába vôt“. A királ kérdöszte, hogy mit dôgozott azûta? Ezalatt az üdő alatt mindön nap koszorút kötött a kis lánnak a sírjára, mer az a csecsemő: lán vôt. Asztán bemutatta a királnak a sok szép koszorút.

A királnak nagyon mögesött a szíve, röttön magával vitte a feleségit haza.

36. A mánglis pincze és az imádság.

Vôt ėgy kiráj, akinek ėgyetlen fija vôt, a kit ojan kényön-kedvön neveltetött, hogy még a szélnek sė hatták mögfújni. Mivelhogy a kiráj nagyon gyönyörködött benne, nagyon szomorú vôt mikô mögjelöntődött álmába, hogy mikor a fija húsz éves lösz, akkor az istennyila agyon fogja ütni. Ezön a kiráj nagyon szomorú vôt, mindég gondolkodott, hogy mit tugygyon ű csinálni ojan hejet, a hova eltugygyon a fija húzónni, hogy az istennyila mög nė üsse. Csináltatott a kiráj ojan mánglis aczélbul öntvénypinczét, hogy még a feneke is, az ôdala is mög a teteje is ojan erős mánglis aczélöntvénybül vôt kicsinálva, hogy a vastagsága hét métervastag vôt mindönfelé. Úgy gondolta: maj ha ideér az az idő, a fiját belezári, hogy maj mögmönti a haláltul; de azér a kiráj nagyon szomorkodott.

Ėcczör osztán odamönt ėgy Öregkûdús, asz kérdöszte a kirájtul hogy mé ojan szomorú mikor magának van mindöne? „Ó, aszongya, szögén Kûdús! hasztalan mondom én mög tėnéköd, ús sė segícz tė rajta!“ „Ó, kiráj atyám! nészd, nem tugygyuk, hogy a bajon ki tud segíteni“. Akkor az öreg kiráj mégis mögmonta neki, hogy mögjelöntődött álmába: „Hogy ėgyetlenėgy fijam van és húsz éves korába agyon fogja ütni az istenharagja“. „No! aszongya, hátha segítök én azon? maj elgyüvök én akkor, mikor az az üdő lösz!“ Úgy is csinálta az Öregkûdús: mikor mán ideért az az üdő, elmönt a királi palotára; de itten az az üdő nem is mutatkozott, hogy valami zivatar lösz, csak az égajján ėgy kis fekete fölhő lácczott. Odamönt az Öregkûdús, hogy mos mán engegygye el a királ ű vele a fiját. A királ elsőb nem akarta engenni, mert asz monta, hogy ű csináltatott neki ojan pinczét mánglis aczélbul, hogy majd ott nem árthat neki az istennyila. De itt az Öregkûdús anynyira könyörgött, hogy csak engegygye mög, hogy ű vele möhessön, hogy a király mögengette.

Elig hogy kiértek a síkságra, olan nagy zivatar kerűtt abbul a kis, fekete föllegbül, hogy asz gondolták: mos van a világ vége. Az Öregkûdús a fíjút kivezette ėgy nagy síkságra, -143- a hun sėmmi elhúzódó hel nem vôt és legjobban csattogott és villámlott. Itt oszt lėtérbetyültek, imátkosztak, ott vôtak, még a zivatarnak vége nem lött. Olan nagy zivatar vôt, hogy a királ még a szobábul sė mert kigyünni. Mikor vége lött a nagy zivatarnak, a csattogásnak és a villámlásnak, akkor (az öreg koldúsék) főkeltek és ballagtak befelé, a királ pedig akkor gyütt ki a kastélbul és látytya, hogy a fijú életten gyün befelé, a pinczérül pedig a királ el is felejtközött örömibe.

Mikor az Öregkûdús beért a királ fijával, aszongya: „Lásd, királatyám! hogy életbe maratt a fijad, hanem mos nészd mög a pinczét, akit csináltattál!“ Akkor nézi a királ a mánglisaczél öntött pinczéjit, úgy öszszeliggatta az istennyila, mind a legsűrűbb rostának a likjai. Akkor látta, hogy az Istenharagja ellen nem ér sėmmit sė a mánglis pincze, többet ér az imácság. A királ osztán nagyon mögajándékoszta az Öregkûdúst, nem köllött neki kûdulni.

37. A sok puska.

Vôt ėgy nagyon gazdag embör, a kinek sok kincse vôt, anynyira féltötték, hogy anynyi puskájuk vôt, hogy környeskörül a házba elig fért. Ėcczör elmönt hozzájuk ėgy legénembör bérösnek, aszt kérdöszte: „Ugyan, gazduram! minek maguknak az a sok puska?“ „Hát, fijam! azé van: mer tugygyák, hogy nekünk sok pézünk van, hogy ide nė gyűjenek lopni.“ „Ó! – aszongya a bérös – ettül könynyen êlophati, a ki akari“. „Nem lopi aszt el, fijam!“ Erősítgette az öreg.

Ėcczör kért a legén háromnapi szabacságot. Mikor elmönt, a középső este főkészült bėtyárruhába; a dėrėkára gyűszűt kötött, mellé két kést szúrt és két pisztolt odagyugott. Aval oszt kileste, mikor a gazdájék lėültek vacsorálni, akkor szépen benyitotta az ajtót, közéjük tartotta aszt a rėzsdás pisztolt, a kibe még gojó sė vôt, asz monta nekik: „Agygyák kentök elő a pézüket, halottam, hogy sok kincsük van!“ No, de ezök úgy mög vôtak ijedve, hogy minynyájinak -144- kiesött a kanál a kezibül, aszongya: „Öreg! nė tagagygya ken, aszt a vén bėtyár êre-âra! mer itt sok osztozás nincsen, hanem vagy pészt, vagy életöt vöszök el!“ Látta az öreg, hogy erőssen fogi, aszongya: „Hát, kéröm! a pénzünk ebbe a szobába nincsen, hanem maj kimögyök érte és behozom!“ „No, – aszongya – öreg, előre!“. Az embör úgy gondolta, hogy maj a fijaji fővöszik a puskát oszt maj agyonlüvik, észhön kapott, az ablakra odakijátott a bérös: „Tik mög vigyázzatok odakin! ha valamölik mögmozdul, lüjétök körösztül agyon az ablakon“. Ezök mögijettek, oda villantottak az ablakra, úgy látták, többen vannak odakin, mind űk odaben, még az asztaltul sė mert ėgy sė mögmozdulni. Elvitte a bérös a pészt.

Mikor a három nap lėtelt, a bérös hazagyütt, halylya, hogy minynyájan nagyon szomorúk, kérdöszte: „Hát kentök mé ojan szomorúk és hun van az a sok puska a falrul?“ Aszongya a gazda! „Hó’, fijam! nem vôtá ittbenn? elvitték a sok pénzünket!“ „Hát hogy vihették el, mikor a fal körül tele vôt puskával, kentök is ijen sokan vôtak!“ „Jaj! de azok még többen vôtak odakin“. „Á! – aszongya – löhetetlen, úl löhet, hogy csak ėgy vôt?“ „Nem ėgy vôt a, fijam! mer nagyon sokan vôtak“. „No, – aszongya – én tudom, hogy ez nem vôt több ėgynél!“ De az öreg erősítötte, hogy sokan vôtak. „No, én betanúsítom kentöknek, hogy ėgy embör vôt“. „Ha betanúsítod, neköd is sok kincsöt adok!“ Akkor êmönt, főkészült abba a ruhába, a kibe ott vôt és odavitte a sok pészt viszsza. „No, – aszongya – lássák kentök, hogy csak én vôtam magam, viszszahoztam kentöknek a pézüket!“ Még akkor sė akarta az öreg elhinni, aszonta: „Kétanynyijan vôtak az ablakon“. „No! hát ha nem hiszik kentök, nézzenek az ablakra minynyájan, ugyananynyi embört látnak kentök“ Akkor monta az öreg, hogy: „Nem vôt ölég eszünk“. A béröst oszt mögjutalmaszta, adott neki anynyi pészt, hogy nem köllött neki béröskönni.

38. Az ėcczöri 2 koma.

Az ėgygyik koma így gondolta magába: „Ha nagyon szeretnél gazdag lönni, maj becsaplak! No – aszongya a komájának – kend könynyen möggazdulhat, ha akar! Van kennek ėgy tehene, agygya ken el és mönynyön ken föl Budapestre, ott mög löhet gazdulni!“ Igy gondolta, hogy majd a tehén árát elkőti. Az embör elatta a tehenit 200 forinté és csakugyan fölmönt Budapestre.

Mikor möglátta Budapestön a házakat, elkeszdött bámulni, möglátta két gróf az emeletrül: „Ez, muszaj, hogy idegön embör, még nem látott ijen nagy házakat“, monta az ėgygyik a másikának. Az ėgygyik gróf lėkijátott: „Ugy-ė, bácsi! mit keres?“ Aszongya: „Elgyüttem ide, aszonta a komám, hogy itt mög löhet gazdulni!“ „Hîjuk föl eszt a szögén embört, maj mögvicczölünk vele!“ mongya az ėgygyik gróf. Lėkűttek a grófok mingyá ėgy inast, hogy hîja föl. Mikor főmönt a szögén embör, aszt kérdözik: „Hogy akar maga itt möggazdulni?“ „Asz monta a komám, hogy agygyam el a tehenemet, gyűjek föl ide, itt möggazdulhatok. Én osztán elattam a tehenemet kétszáz forintér, főgyüttem ide Pesre az árával“. „No, – aszongya az ėgygyik a másiknak – jó lösz eszt becsapni azé a kétszáz forinté! No! – aszongya – szögén embör, tögye ken lė a kétszáz forintot az asztalra, maj mink is mellé töszünk kétszáz forintot és ha kitanáli kend, a mit kennek mondunk, akkor kendé lösz a négyszáz forint, ha pedig nem tanáli kend ki, akkor a mijenk lösz“. Itt oszt a szögén embör lėtötte a kétszáz forintot. „No! – aszongya a gróf – ha kitanáli kend, hogy hun a világ közepe, akkor a kendé lösz a négyszáz forint, ha pedig ki nem tanáli, akkor a mijenk lösz“. Aval a szögén embör kiugrott a ház közepire és ott mögdoboktati a lábával a fődet, aszongya: „Itt van, urajim! ha nem hiszik, hát mérjék föl!“ Itt a két gróf nem tudott êre sömmit sė szólni, mer mindönütt ott van a világ közepe és ott legmagossabb az ég fölötte, a szögén emböré lött a négyszáz forint. „No – aszongya – szögén embör! maj mondunk másikat, hanem töd lė a négyszáz forintot, majd annak is mellé -146- töszünk négyszázat, ha kitanáli kend, hogy hun legméjeb a Tisza? akkor kendé lösz a nyôczszáz forint, ha nem tanáli kend ki, akkor a mijenk lösz“. Aszongya a szögén embör: „Ott legméjebb a Tisza, a hun én belehajítok ėgy küvet, ha nem hiszik, mérjék mög“. Itt a két gróf nem tudott sėmmit sė szólani, űk azé a nyôczszáz forinté nem mércsikélik a Tiszát, a szögén emböré lött a nyôczszáz forint. Most aszongya a szögén embör: „Most én lėtöszöm a nyôczszáz forintot, maguk is tögyenek nyôczszázat, ha kitanálik a mit én mondok, akkor a maguké lösz az ezörhatszáz forint, ha nem tanálik ki, akkor az enyim lösz“.

Mikor a két gróf lėtötte a pészt, aszongya a szögén embör: „Mongyák mög neköm, hogy hîják az én komámat, a ki Pestre kűdött möggazdulni?“ De mán a szögén embör mögfokta a pészt. Aszongya a két gróf: „Hát mink aszt nem tugygyuk, hogy hîják kennek a komáját“. „Hát hogy tunnák – aszongya a szögén embör – mikor én sė tudom“. Itt oszt elvitte a szögén embör az ezörhatszáz forintot, így oszt möggazdult, elmönt a komájáhon, elmonta neki, hogy möggazdult Budapestön, mutatta a pézit is.

Akkor a komájának is vôt ėgy kis péze, ű is fővitte Budapestre, csakhogy neki a péze is elfogyott, mellé még jól el is verték oszt örökös haragos lött a két komábul.

39. A ki másnak ási az árkot, maga szakad bele.

Vôt êgy nagyon hihetetlen aszszony, elmönt hozzá ėgy öreg kûdús kérögetni, a ki a faluszélin lakott. Mikor az öreg kûdús odamönt, az aszszony a szomszégyának roszszat kévánt. Az öreg kûdús asz monta: „Mé kévánod, mikor a ki másnak árkot ás, maga szakad bele?“ Aszonta az aszszon magába: „Maj möglátom én: ki szakad bele!“ Sütött a kuldúsnak czipót, mérget tött bele. Mikor máskor odamönt a kuldús, odatta neki. Az öreg kuldús hazavitte a czipót, vôt neki sok száraz kinyere, nem keszte mög a puha czipót, hanem főtötte a pôczra és ű asztat ötte, a mölik szárazab vôt.

Ez alatt az üdő alatt a hihetetlen aszszonnak a fija gyütt haza a katonaságtul, késő écczaka érközött a faluba, -147- bemönt a szélső házba, a hun az öreg kuldús lakott. Nagyon el vôt fáradva mög éhözve, panaszkodott, hogy elfáratt mög hogy möjen éhös. Az öreg kuldús lėvötte a pôczrul a puha czipót, odatta néki. Mingyá mögszegte; elig hogy néhányat falt belüle, mingyá roszszul éröszte magát. Az öreg kuldús ezön mögijett, êszalatt a szomszédokhon hogy ėgy katona begyütt hozzá, nagyon éhös vôt, ű osztán puha czipóval mökkénálta oszt nagyon roszszul lött. De mire a szomszédok öszszeszalattak, akkor mán beszélni sė tudott. Itt oszt a ruhát lėszötték rúla, akkor látták, hogy az ünge elejibe van a neve varva; látták, hogy a hihetetlen aszszonnak a fija. Elmöntek az aszszonhon, asz monták az aszszonnak, hogy a fija roszszul van, a ki a katonasáktul gyün haza; de mire az aszszon odaért, akkorra a fija möghalt.

Itten a hihetetlen aszszon az öreg kuldúst bejelöntötte, hogy az talán adott be neki valamit, azé halt mög; az öreg kuldús pedig azé jelöntötte be az aszszont, hogy éppen abbul a czipóbul adott neki, a kit a hihetetlen aszszon adott neki. Itt oszt a czipót mögvizsgálták, mérget tanátak benne; itt oszt az aszszon örökös rabságba jutott. Igy járt a hihetetlen aszszon, másnak ásta az árkot, maga szakatt bele.

40. Isten verése.

Ėgy embörnek a fija mikor hazagyütt Amerikábul, az apját mög az anynyát nem tanálta otthun, csak ėgy kis lán testvérjit. A kis lán nem ismerte mög, hogy az ű bátytya. Aszonta a lánnak: süssön szalonnát mög tojást! adott neki ėgy pár koronát. Aval osztán, mikor a legén mögebédölt, kimönt az istállóba alunni. Az alatt az üdő alatt, még ű alutt, hazagyütt az apja mög az anynya, a lán pedig kiszalatt elébük az udvarra, dicseködött nekik, hogy: „Itt van ėgy embör, adott neköm is két koronát, a mé sütöttem neki rátottát, nagyon sok péze van neki!“ Itt oszt az aszszon âra kénszerítötte az urát, hogy: „Üssük agyon a pézijé!“ Az embör nem akarta, de az aszszon csak aszt hajtogatta: hogy üssük agyon a pézijé! -148-

Anynyira beszélt az urának, hogy az ura aszonta: „Nem bánom! hanem előbb eregy el, hozzál ėgy fél liter pálinkát!“ Az aszszon elmönt, a kocsmába is vôt ėgy fijú, a ki Amerikábul gyütt az ű fijukkal haza. Mikor möglátta az aszszont, aszongya: „No, viszi ken a pálinkát az új vendégnek? örűnek ugy-ė, hogy hazagyütt a fijuk Amerikábul!“ Akkor az aszszon nem várta, hogy kimérjék a fél liter pálinkát, csak lelketlen szalatt haza. Mikor beért a kiskapun, kijabálta az urának: „Jaj! nė báncsa ken, mer az a mi fijunk!“ Itt oszt az embör mán akkorra agyonütötte a fiját. Akkor röttön mögfordût és az aszszon fejit kétfelé vákta, bejelöntötte magát: mos csinájjanak vele a mit akarnak, nem bánynya, ha fölakasztik is. De az embörnek nem lött sėmmi büntetése sė, mer az embör nem vôt hibás, az aszszon monta, hogy üssük agyon!

41. A kit az apja rosszra tanított.

Vôt ėgy embör, a ki a fiját sosė intötte, hanem a rosz cseleködetre tanította. Anynyira elroszszult a gyerök, hogy mán mikô erősödött, bujdosójé köllött neki lönni. Itt oszt a gyerök az erdőbe tanyázott mindég, mer faluba, városba nem möhetött sosė, mer a röndőrök, csöndérök nagyon mögverték. Az erdőbe osztán fagyükerekkel mög nádböngével (= töve a nádnak) élt. Ėcczör az erdőbe mönt a fijatal embörnek az apja fájé és ű möglátta, hogy az erdőszélin a fát szödögeti, mögüsmerte, de az apja űtet nem üsmerte mög, mer mán akkô nagyon mögszőrösödött, nem borotválkozott. Aszongya néki: „Ugyan, bácsikám! gyűjön ki hônap is, hozzon ken kinyeret, mer mán régön nem öttem, inkáb szödök érte jórakás szárazfát!“

Az embör csakugyan is kimönt másnap, a fijatal embör az erdőszélin várta, de fát nem szödött. Mikor odaköszön az öreg embör: „Jó napot, édös fijam!“ Aszongya a fijatal embör: „Agygyon Isten kennek is, öreg bácsi! No – aszongya – hozott kend-ė kinyeret?“ Aszt kérdöszte legelsőb is. Aszongya: „Hosztam“. „No, ha hozott kend, gyé kend be -149- âra az erdőbe, ott van az a rakásfa, a kit szöttem, ottan majd bekötheti ken!“ Mikor anynyira bemöntek, hogy mos má nem láthatta sėnki, aszongya neki: „Hát, öreg! fogja ken mög eszt a vékon fát és húzza kê lė a fődre!“ Az öreg lėhûszta, a fija asz kérdöszte: „Hajlik-ė?“ Aszongya az öreg: „Hajlik“. „Most emerrül próbálja ken, a másik ôdalára hajlítani!“ Az öreg âra jis hajlította, âra jis hajlott; mögén kérdözi a fijú: „Hajlik-ė?“ Aszongya az öreg: „Hajlik“. „No, fogja ken mög eszt a vastagot, hát e hajlik-ė, húzza ken!“ Aszongya az öreg: „Hasztalan húzom! mer e mán öreg, nem hajlik“. „Hát, tugygya ken, hogy ha öreg a fa, nem hajlik? Üsmer kend-ė engömet?“ „Nem üsmerlek“, mongya az öreg. „Én vagyok a ken fija, a kit kend a roszra tanított, nem hajlított kend, akkor még hajûttam vôna. Kennek köszönhetöm, hogy mos ijen vagyok, hanem mos mögnyúzom kendet eleventen!“ Akor odakötötte a fáhon aval a kötéllel, a kivel az öreg mönt fájé, oszt mögnyúszta, akkor êmönt az (bíró) urakhon, bejelöntötte magát, mos mán tögyenek vele, a mit akarnak. Kérdöszték az urak, hogy: „Mijé nyúszta mög eleventen az apját?“ Aszonta, hogy ű nem lött vôna ijen, ha az apja roszra nem tanította vôna, mos mán nem fog rosz lönni, nem fogi sėnkijét sė bántani, még ha az úcczán tanáli is, viszszaagygya. Az urak aszonták, ha az apja nem tanította vôna roszra, űtet sė nyúszta vôna mög; akkor az embört szabadlábra eresztötték.

42. A vájú.

Vôt ėgy embör, az apja mán üdőses vôt, nem szerette, hogy az apja az asztalná övött vele, mer nem tudott mán úgy önni, mint ű; hanem úgy övött, mint a gyerök. Itt osztán az embör úgy gondolta el, hogy hát csinál az apjának vájút. Hozzá fogott vájút csinálni.

Möglátta a gyeröke, hogy csinál az apja vájút; asz kérdözi az apjátul: „Mit akar ken ebbül csináni? édösapám!“ „Ebbül csinálok – mongya az apja – öregapátoknak vájút, mer mán nagyon öreg, nė az asztalná ögyön, hanem ebbül -150- a vájúbul!“ Akkor monta a gyermök: „Ugy-ė? édösapám! ha ken mögörekszik, én is kennek ijet csinálok, hogy ken is abbul ögyön!“

Az embör mingyá öszszedarabolta a fát, nem csinálta, mer eszibe jutott, hogy űs lösz öreg embör.

Hiedelmek.

43. A lélek kis, fehér egér alakban.

Vôt két katona. Ennekelőtte, hogy nagyon sokájig szôgálták a császárt, szerettek vôna hazamönni szabacscságra, de nem ojan könynyen möntek haza, mint mostan, mer még akkô vonat nem vôt, de azé nem bánták mán, ha gyalog mönnek is, csak hazamöhessenek látójúl. No, de ez a két katona nem ėgy falubéli vôt, csak szomszéd kösségbe valók vôtak. Mikor möntek haza, ėgy erdőn köllött hazamönni. Mikor möntek az erdőbe, aszongyák ėgymásnak: „No, ha gyüvünk viszsza, majd itt, ennél a fánál mögvárjuk ėgymást!“ Evel oszt möntek űk. Mikor odaértek, hogy most mán az ėgygyiknek az ėgygyik, másiknak a másik faluba köl mönni a falujába, aval kezet foktak ėgymással oszt elindultak. Hazaértek, mind a kettőt nagy örömmel fokták a szüleji, mer régön nem vôtak otthun. Otthun osztán hamâ teltek a szabacscságos napok, hamarabb, mint katonájékná. Itt oszt köllött viszszamönni, elbúcsúsztak ėgyik is, másik is a szülejitül; mönnek viszsza. Mikor odaértek az erdőbe, mögén öszszetanákosztak ėgymással, el is fárattak, lėfeküttek oszt elaluttak. Mikor az ėgygyik fölébrett, látytya: hogy a másiknak a szájába beszalatt ėgy kis, fehér egér, itt mongya magába: „No, mögáj! maj kileslek én“. A hogy ott lesi, hát csakugyan kigyütt a szájábul a kis, fehér egér, addig hőlészte (= êre, âra kergette), még mög nem fokta. De hát nem bírta eleventen mögfogni, a mint ráütött, mingyá mögdöglött.

Itt osztán ráúnt ottan, mer nem birt alunni, kőtötte a komáját (így mondja a katona katonabarátjának) hotyhát kejjön fő, mer maj êkésnek! de biz ottan nem kelt föl a -151- komája, mer az a kis egér a lelke vôt. Aval mönt a katona nagyijetten viszsza az ezregyihön, mingyá jelönti a kapitánynak: hogy járt a másik katonával? a kivel elmönt szabacscságra! A kapitány nem is akarta eszt elhinni, hanem azér kocsira ültek ėgy orvossal mögvizitálni, hogy nem-ė a pézijé ütötte agyon? mer möglácczik rajta. Mikor az orvos mögvizsgálta a katonát, látta, hogy nem vôt neki sėmmi ütése sėhun sė, a kis fehér egér pedig akkor is ott vôt a katona mellett.

Igy oszt eszt a katonát eltemették, sėmmi büntetést sė kapott az a másik katona. Akkor oszt elhitték, hogy ez bizonyossan a katonának a lelke vôt ez a kis fehér egér.

44. A beszélő koponya.

Vôt két, büszke vőféj, odajártak hívogatni, hát a mönetközben a temetőn köllött nekik körösztülmönni, ott tanátak ėgy halottnak a fejekoponyáját az árokba, az ėgygyik kényösségbű mögrukta, asz monta neki: „Gyere el hozzánk hônap a lakodalomba!“ A fejkoponya viszszaszólt: „No, – aszongya – maj elmögyök hônap tizėnkét órakor, várhattok, maj ott löszök!“ Itt a két vőfény nagyon mögijett, elig tuttak hazamönni. Azután pedig mikor hazaértek, röttön êmesélték, hogy jártak. Asz monták az üdősseb embörök: „Itt nincs mit tönni, el köl hínni a papot, hogy mongya rájuk az áldást!“ Mikor a pap ráatta a két legénre, asz hatta a két legénnek: „Ha talán elgyün az a bizonyos, úgy fogagygyátok, mind a legelső vendégöt, tányért, kanált készíjetök neki, bort és ėgy boros poharat és ėgy külömös asztalhon ültessétök és valahányszor isztok, mindég asz mongyátok: igyuk mög Szenjános poharát!“ És csakugyan is másnap, mikor ált a lakodalom, délbe tizėnkét órakor mögjelönt a bizonyos fejkoponya és csakugyan is úgy fogatták, a hogy a pap hatta. Mikor osztán odaérközött, szépen beköszöntötték, mind az első vendégöt, mihánt inni akartak, a Szenjános poharát köszöntötték rá. Itt oszt a többi vendégök nem látták aszt a bizonyost, csak aszt látták, hogy a pohárbul a bor fogy és a -152- tányérbul a leves. Mikor a lakodalom elmúlt elköszönt tüllük az a bizonyos fejkoponya, asz monta nekik: „Én mögjelöntem a tė hívástokra, hanem tik is ott lögyetök énnálam vendégségbe!“

A két legén ezön mögén nagyon mögijett, mögén elmöntek a paphon. Aszonta a pap: „Hônap mönynyetök a vendégségbe, mer űs elgyütt ėgy hívásra!“ Asz monták a legényök: félnek a vendékségbe mönni. Asz hatta nekik a pap: „Nincs mit tönni, el köl mönni, maj én is kimék prosekczijóval veletök!“ Itt oszt másnap kimöntek écczaka a két legén és a pap prosekczijóval. Mikor kimöntek a temetőbe, itt is mingyá a Szenjános poharát itták mög. Mikor bemöntek a temetőbe, akkor látik, hogy ottvan két sír mögásva készen. Akkor így szólott ki ėgy valaki, de csak a két legén látta, a pap nem látta, csak a hangot halotta: „Szöröncsések vattok, hogy prosekczijóvâ gyüttetök ki mög a Szenjános áldását köszöntöttétök rám a lakodalomba jis legelsőb mög a temetőbe jis. Mos mán elmöhettök haza, csakhogy máskor nė bojgassátok a halottat fekvőhejibe!“

45. Kriptályrablás.

Vôt ėgy temetőcsősz, a ki mindég hôtembörrel hízlalta a disznókat, mer szögén sorba vôt. Vôt ėgy kiráj is, a kinek ėgyetlenėgy lánya vôt, ennek nagyon sok kincse vôt, de eszt a kincsöt sėnki sė tutta a kocsison kívül. Ėcczör oszt a királán nagybeteg lött, a kocsis mindég leste, hogy hun tartya a királán aszt a sok kincsöt? ėcczör möglátta, hogy a feje alatt van ėgy könyvbe, a hogy fekszik az ágyba. A királán hamardossan möghalt. A kocsis látta, hogy aszt a könyvet a feje alá tötték, de aszt nem tutta, hogy a pészt kivötték-ė, vagy nem? Mikor eltemették ėgy kriptájba, a kocsis keresött ėgy másik társat, a kivel kimöntek a temetőbe, hogy maj bemönnek a kriptájba és kivöszik a királlán feje alul a könyvet, a kibe sok péz van. Mikor ketten fölemelték a kriptáj ajtaját, a másik nem bírta mögtartani, még a társa bebújik, űk mos -153- mán azon gondoskottak, hogy kit hîjanak társat, a ki segít nekik? Eltanáták, hogy jó lösz az öreg temetőcsősz, hîjuk el asztat. El is szalatt az ėgyik, elhítta, de nem monta, hogy hová, csak hogy gyűjön el ėgy kicsit. Mikor odaért a temetőcsősz, aszongyák: „Tugygya kend-ė, hogy mit akarunk? Aszt akarjuk, hogy a királlánnak, a ki most möghalt, nagyon sok péz van a könyvibe, aszt majd kivögyük!“ Monták neki, hogy mönynyön be és vögye ki a feje alul, akkor ű is ėgy részt kap a pézbül. Az öreg osztán rágondolta magát, bemönt.

A mint az öreg bemönt, êkeszdött villámlani, möndörögni, ez a kettő mögijett, êszalajtotta a kriptáj ajtaját. Az ėgyik úgy mögijett, hogy mingyá möghalt, a másik pedig tizėnnégy napig ész nélkül vôt. Tizėnnégy napra, mikor magáhon gyütt, elmonta a papnak hogy jártak, hogy a temetőcsősz még most is ott van. Elmöntek mögnézni az öregöt, hogy él-ė, vagy hal? Mán akkor az öreg a koporsó tetejin ült, mert nagy víz fojt be a kriptájba, a könyv a kezibe vôt, úgy osztán kivitték. Akkor kérdöszték az öregöt, hogy mivel élt, még bent vôt? Aszonta az öreg, ėgy viaszszál gyėrtyát vitt be és azon a gyėrtyán táplálta magát ezön a tizėnnégy napon. Az öreg temetőcsősznek attak asztán a pézbül, de a kettő nem kapott, mer möghalt, nem vötték sėmmi hasznát a péznek, az öreg sė étette hôtembörrel a disznókat többet.

46. A visszafelé sült puska.

Vôt ėgy embör, a ki nagyon pogán hitön élt, a felesége pedig nagyon istenfélő aszszon vôt: mindön nap eljárogatott a templomba imátkozni és mikor az az üdő vôt, mög is gyónt. Az ura asz kérdöszte tűle: mér jár ű a templomba? asz monta az aszszon: „Én nem tudom asz máskép kimagyarázni, mint hogy az embör az Istennek szolgálni mén“. „Mit ád a pap neköd a mér elmész a templomba?“ Aszongya az aszszon: „Nem tudom én kennek asz mögmutatni, nem ojan, hogy aszt haza hozzuk“. „No, ha még ėcczör elmész a templomba – monta az embör – a mit kapsz a paptul, aszt haza -154- hozzad!“ Az aszszon mivel nagyon félt az urátul, ėcczör csakugyan is mikor elmönt gyónni, az ostyát haza vitte az urának. Az ura aszonta neki: „No, hát maj möglátom én, evel mögüdvözül-ė az embör?“

Kimönt az erdőbe, kivitte magával, főkötötte ėgy ágra, êmönt ötven lépésre, ráfokta a puskáját, rálűtt, hogy körösztül lüvi, de mikor rálűtt, a gojó az ű két szömit lűtte ki. Itt osztán mögijett az embör, hogy a felesíge csakugyan üdvözölni járt a templomba! de az embör nem möhetött haza. A hogy jártak âra, mögüsmerték az embört, de ű nem üsmert mög sönkit, mert nem látta (az embert), mégis könyörgött, hogy vezessék haza! Mikor hazavezették, könyörgött a feleséginek, hogy bocsásson mög neki, mos mán elhiszi, hogy mé járt a templomba, ű sė lösz ol pogán. A felesége osztán mögbocsátott neki, ėgygyütt jártak a templomba, a felesége vezette, mer maga nem birt elmönni. Az embör osztán szentéletű lött, mögnyerte a két szöme világát.

47. A rázanérus.

Vôt Zėntán ėgy aszszon, újhitű lött: rázanérus, lėszötte a falrul a szentöket, fűtött, oszt hánta be a kemönczébe űket, aszonta: „Szentpétör, Szentpál! öleget vôtatok mán a falon, lögyetök mán a kemönczébe jis!“ Itt osztán kidurrant a kemönczébül két darab üveg, igenyöst az aszszon szöminek, mingyá mögvakût az aszszon mind a két szömire.

48. A háládatlan gyermek és a béka.

Vôt ėgy pogán embör, a ki a feleségivel nagyon pogán vôt az édösapjáhon. A szögén apjuk viláktalan vôt, mindön ételnél, italnál mökcsalták: mikor valami jót sütöttek vagy fősztek, mindég mökcsalták, nem attak neki belüle. Ėcczör száraztésztát fősztek oszt nem vitték be, csak a levest. Akkor az öreg mögéröszte a szagát, kérdöszte a fijátul mög a mönyitül: „Mit fősztetök? mert úgy érzöm a szagát, mintha -155- fősztetök vôna mást is!“ Aszongya neki a fija mög a mönye: „Ejnye, de jó órra van kennek! mindönt mögéröz ken, még a mi nincs is“.

A szögén öreg êhalgatott, mer nagyon ráripakottak, nem mert szólni. Mikor oda be a mönyecske eltakarította az asztalt, akkor kimöntek, hogy maj jôlaknak száraztésztával, hogy maj kint öszik mög az urával, hogy a szögén öreg nė tugygya. Mikor kimén a mönyecske, akkor láti, hogy ėgy nagy béka van a kastroj tetejin, ű nem merte lėvönni, szólt az urának, hogy vögye lė, mer ű nem meri. Mikor az ura mögláti, mingyá odamönt, hogy maj ű lėüti. Neki ugrott a béka, kimarta mind a két szömit.

Találgatós mesék.

49. Emberek átmenetele a vízen.

Vôt ėgy embör mög két gyerök, a hároman vôtak száz kiló, de a csámasz nem bir többet ötven kilóná; a két gyerök is ötven kiló vôt, az embör is ötven kiló vôt; mongya, hogy möntek át ezök a Tiszán? (Először átmönt a két gyerök, az ėgyik viszszahozta a csámaszt, a gyerök ide át maratt, átmönt az öreg. Akkô viszszagyütt a gyerök, a ki oda vôt, asztán beleült a csámaszba emez a gyerök is, úgy möntek át.)

50. Állatok átmenetele a vízen.

Hogy ha vôna ėgy farkas, mög ėgy kecske mög ėgy fejkáposzta, hogy vinné át a Tiszán, hogy a farkas mög nė ögye a kecskét, a kecske mög a káposztát? (Először átvinném a kecskét, asztán átvinném a káposztát, akkor a kecskét viszszahoznám, akkor átvinném a farkast, legutoljára átvinném a kecskét.)

51. Rabszabadító.

Vôt ėgy fijú, az apja mög az anynya – mikor a gyermök kicsi vôt – rabságba esött. Mikor a gyermök főnyőtt, akkor szerette vôna, hogy az apja mög az anynya szabad lött vôna vele ėgygyütt. Elmönt ű az urakhon, hogy az apját, anynyát ereszszék szabadra! Asz monták az urak, hogy szabagyára eresztik, ha ojan példát mond, hogy űk ki nem birik tanáni. Akkor a gyerök elmönt haza és gondoskodott, hogy mit tugygyon föladni, hogy kiszabadujjon az apja mög az anynya? Akkor a gyerök először möglátott ėgy nagyon hasas tehenet, a ki pár nap mulva mögellik. Kihasitotta a hasát, kivötte belüle a bornyút oszt a bornyút lėvákta, mögfőszte paprikásnak és fölmönt a fára, a fának a tetejibe, ott ötte mög a bornyúpaprikást. A feje fölé fődet rakott, telerakta a kalapját főddel, a zsebibe pészt tött, mer valami kevés pészt is köllött fizetni, úgy ötte mög a paprikást. A gyerök ėgy idő várt viszszamönt, akkor atta föl az uraknak:

Ezön az urak soká töprénköttek, nem tutták mögfejteni, így osztán mögszabadult a gyeröknek az édösapja mög az édösanynya, akkor oszt a gyerök mögfejtötte az uraknak, (vagyis elmondta: mint bánt a hasas tehénnel, hogyan ette meg a paprikást és hogy a szülei megváltására szükséges pénz a zsebében van).

A jegyzetekben idézett művek jelelése.

A többször idézett műveket a szerző, vagy a gyüjtő, illetőleg a szerkesztőt-megbízó társaság, a folyóiratoknál pedig a folyóirat nevének dült betűkkel szedett részével idézem; ha a gyüjtő vagy a szerző különféle nevű műveit kell felemlítenem, akkor a neve mellett a később kiadású művei elnevezésének kezdőbetűit is dült betűkkel jelelem.

Ha a gyüjtemény nincsen megnevezve, csak a kötet száma van idézve, akkor a Hagyományok-gyüjtemény értendő alatta. A római számjegyek a kötetek számát jelelik, a füzetek arabszámmal vannak idézve. Rövidítve említem még:

A zárójel közé tett sor: vagy a meséből van kifelejtve vagy a drasztikus, olykor sikamlós kifejezés szebb alakban való elmondása, mely ha nem a nyelvjárás nyelvén van, az enyém.

Jegyzetek.

1. Jufijankó. Változatairól Kisfaludy XIII. k. 1. számú jegyzetében van szó. A finn Aarne-nál látjuk először nyomtatványban a megkülönböztetést a később sárkányokkal viaskodó hőshöz útitársul-szegődő erősekről szóló és az ezeket nélkülöző kisasszonyokat-szabadító mesék közt, megjelelve: 301 B és 301 A-val. Katona I. k. 230. l. erre igyet nem vetett, pedig a magyar mesékben nemcsak hogy az útitársul-szegődő erősek szerepelnek gyakran, de ha meséinkben előforduló hős kalandozásait tekintjük, azt látjuk, hogy úgy az állatfiak, – minő mesénk hőse is, – mint egyéb mesénkben előjövő királyfiak legtöbbje – noha csak világpróbálásról van szó, mégis – vitézkedni, illetőleg az utóbb említettek vitézséget tanulni mennek s így már ebből a szempontból tekintve is kiemelhetők. A vitézkedés, hősieskedés, hogy csak a mondáink viadalra-menő hőseit említsem, eléggé ismeretes a magyar hagyományokban: virtus. Az útitársakkal-rendelkező hős előbb hősködött: csapkodta a földhöz a későbben hozzászegődött erőseket, fa közé ékelte a hosszú szakállú szakállát és a kisasszonyok szabadítása rendesen csak ezután jön. Az e nemű mesék legtöbbjében csak mikor a sárkány lakásához ér a hős, és előbb, mikor már a sárkányok atyját: a hosszú szakállút legyőzte, csak azután hall az elrablott nőkről és ekkor válik némileg szabadítóvá, mert valójában itt is hősködő: a sárkányokat itt is vagdossa le a földbe s legyőzi, mint a fentebb említett erőseket. Szóval az e nemű mesék hőseit, mint vitézkedőt, győztest látjuk az egész mesén keresztül, ilyen a lenthagyó, ármánykodó, hozzászegődött erősekkel is szemben. Ezért mondjuk, hogy meg kellett volna Katonának is különböztetni, legalább is csillaggal jelelni az e féle meséket. A mi Istvánffy Babszem Jankó-ját (11. lap) illeti, hogy elüt a mondottaktól, nem jöhet tekintetbe, mert más mesével összeszőtt keverék: Kálmány (Sz. II. k. 115. l.) Tehén fijú, szép, vitéz Jankója igaz, hogy csak egyet -160- szabadít meg: leányt, de szinte végig győztes és hősködő: hősködni megy, nem Tündér Ilonát megszabadítani.

A sorsváltozást jelző mutatót a Gyűrű és keszkenő román balladában találtuk meg: Abafi: Figyelő 1876. év. 30. l.; a magyar Kádár Kata balladában: Kisfaludy XII. k. 417. l. 1–2. jegyzetben elősoroltakban csak az egyik fél ad, – mint alább a 3. sz. mesében is, – de ott sem mindegyik lejegyzésben a férfinak sorsváltozást jelző kendőt.

A fentszálló szárnyasok lábán-forgó kastélyról és a bűvös veszszőről lásd I. köt. 1. sz. jegyzetét, alább a 3., 7., 14. sz. mesét.

A hőst az alvilágból felhozó állatokról Kisfaludy XIII. k. 7. sz. jegyzetében szólottunk.

2. Miklós és Örzse. Kifaludy X. k. 48. l. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya a telyjes magyar változata. U. O. a IX. k. 101. lapjának a Vörös vitéz-ében már hiányzik Hahn m. tipusának a) pontja, melynek a most közlött 2. sz. mesénk telyjesebb alakjának látszik. Feltünő találkozója van mesénknek az osztják: Hűtlen nővérrel, Munkácsi: Vogul II. k. 2. f. 0254. l. megérdemli az egybevetést. Hasonló Ipolyi kéziratos gyüjteményének ugyanezen tipusú 467. sz. meséje is, melyben szinte csontot tesz az ágyba a húga; mi megvan a más mesetipusú 491. számú kéziratos gyüjteményében is Ipolyinak, hol kis lánnyá változott csúf Vénasszony teszi az ágyba mielőtt kértére a mesehős beleugrik. Külföldi változatait lásd Köhler I. k. 304. l. Aarne 315. jegyzetében.

A Sárkányölő hős változatai Kisfaludy XIII. k. 8. sz. jegyzetében vannak felemlítve, hol a 2., 7., 56. sz. mesénkben előforduló, a hős bolyongásai közepén szerzett 3 kutyáról is szó van.

Ugyancsak a Kisfaludy XIII. k. van szó Donát meséje jegyzetében az elpusztítani akaró küldözgetésről és a szánó ajándékokról.

A testvérek együttélését nem veszi mesénk vérfertőzésnek, nem kell nekik vezekelni, erről máshol fogunk szólani.

A hétszer megesküdtetés a gyermekeknél van ma Szegeden szokásban. Ha valami titkosat mond el a gyermek barátjának, a titok tartására 7-szer megesküdteti, ki azután hallgat is róla, míg másik pajtásával nem találkozik.

A kardról I. kötetünk 1. sz. m. jegyzetében van szó és alább a 4. sz. mese jegyzetében.

Mesénkben különös vonás, hogy a hűtlen testvért a mesehős első alkalomkor, mikor a basával egyetértve életére tör, nem -161- földeli el, így tesz a változataiban is, melyekhez hozzáadhatjuk Ipolyi kéziratos gyüjteményének ugyanilyen tipusú 366. sz. meséjét, melyben az állatok – miután testvére nem engedné meg, hogy szétszaggassák, mint az állatok mondják – másképpen járnak a hűtlen testvér élete végére a mesehős tudta nélkül. Ezt a nagylelkű megbocsájtást, ha közleni fogjuk az idevágó meséket, lesz alkalmunk megjegyezni, csak azt akarjuk itt felemlíteni, hogy találunk ellentétes vonású meséket is mesegyüjteményeinkben; így Katona: I. k. 249. l. – az Igazság – melyről már Katona is megjegyezte: hogy Musäus-féle stílű – írígy bátyjait kutyákkal falatja fel a 30. sz. változatban; nem kegyelmez a 33. mesében sem, nem különb a Kisfaludy: IX. k. 64. sz. meséje sem, még kínozza is, de ennek lelőhelyéről az Előszó XVIII. lapján felemlíti Berze, a mesegyüjtő, hogy oda első Lipót tótokat hozatott. Az itt említettekről kötetünk 22. sz. meséje jegyzetében a hollóról szólva, látjuk, hogy ezek a holló szempontjából is kifogásosak.

3. Pingált szobák. Mesénkben a művészet egyik ágával kell versenyre kelni. A Sárkánytölő mesékhez tartozik, de a hős, hogy elátkozottakat szabadított meg vitézségével, csak hőstette végeztével tudja meg. A nem-emberré átkozottakról Kisfaludy: XIII. k. 39. sz. jegyzetében szólottunk; lásd kötetünk 3., 4., 5. sz. meséit s változatait. Gonzenbach a 74. sz. j. közöl egy sváb mesét, melyben szinte Öreg szerzi meg a hősnek a királyleány kezét.

A hozzáférhetetlen kört megtaláljuk Kálmány: Sz. I. 136., Sz. II. k. 102. l. 4. sz., alább a 7. sz. mesében, l. kötetünk 12. sz. m., de már a Luczaszéke-féle körről felteszi a hiedelem, hogy behatolhat rajta a boszorkány, Kálmány: Sz. II. k. 221. lap. Aarne a 810, 812. sz. jegyzetében sorolja fel a finn adatokat. Sorsváltozást jelző mutatót csak az egyik fél ad, mint Kádár Kata balladánkban, lásd az 1. sz. jegyzetet. Érdekes, hogy a mesében az elmondó gyermekkorában már észrevették a fák némulását és muzsikálását. Muzsikálófáról tud 14. sz. mesénk és változata is; Gonzenbach: 207. l.; Köhler: I. k. 59. lapján emlékezik meg róla.

4. Állatsógorok. Gyüjteményeink eddig a Kisfaludy: IX. k. 127. l. A Szélördög, 274. l. Királyfi Jankó, a X. k. 333. l. A holló, medve és hal sógora változatait mutatták be, külföldi változatairól Róna–Sklarek emlékezett meg a 293. l. –, Aarne az 552. sz. jegyzetében. A mienk Hahn 22. m. tipusának magyar -162- alakja, melyben – miként Hahn II. k. 224. lapján a görög változatokról megjegyzi – a mesetípus d) pontja nincs meg; ugyanezt elmondhatjuk az alább közlött 54. sz. változatról; nem így kell azonban szólanunk a ponyván megjelent (Rózsa K. kiadásában 1888) Az atya sírjá-ról és a Gólya kalifá-ról (1898.), mindkét fordításban teljesítve van Hahn említett d) pontja, de hogy honnan szerezték, nincs megemlítve, magyar hagyománynak mutatja be, a mi nem az. Mesénkben a csiholás, vagy mint a mesében van: csihölés fordul elő. A csiholásra a tűzből kiugró ősz ember a mese hősének segítségére van; lásd erre nézve Kálmány: Vil. 25. lapját. Figyelmet érdemel, hogy a rokon mordvinok-nál a demiurg Ange–Pa’täi csiholja a teremtményeket – oltalmazó özaiszokat. Ange–Pa’täi csiholással szaporítja az özaiszokat, ugyanúgy tesz a magyarkanizsaiak szerint a mi demiurg ördögünk, mikor az emberiséget szaporítja: csihol. V. ö I. kötetünk 7. sz. m. jegyzetével. Andersen-nél A tűzszerszám mesében a csiholásra kutyák jönnek elő, ezek is oltalmazók. Andersen imént említett meséjét minden figyelembevehető átalakítás nélkül mesélik a csángók, Kisfaludy: X. k. 394. l. Aczél, kova, fitil néven. Csiholás van Ipolyi kéziratban levő 46. számmal jelelt mesetöredékben is, melyet nevezzünk:

52. A rozsdás aczél és a három fekete ember.

Ebben már emberek jönnek elő a csiholásra, nem állatok. E szerint a félni nem tudó királyfi (mikor elátkozott kastélyból éjfél multával 3 fekete ember vendégje kitakarodott a pincze felé, hol az utánuk menő királyfi megtalálta a 3 fekete embert és a rozsdás aczelat) a mint a rozsdás aczelat megtalálta, a 3 fekete ember előjött s kérte (a rozsdás aczelat) vissza. Mikor azután a királyfi a rozsdás aczéllal „tüzet ütött, most megjelent a’ három (fekete ember), segítségökkel a’ domhoz jutott“… „ismét, mire becsukták (a királyfit, csiholt a királyfi, azaz) tüzet adott, kiszabadíták, végre a kőfalból is kiszabadíták“.

Nekünk e helyen csak a dűlt betükkel szedett sorokra van szükségünk, melyek szerint a csiholásra a 3 fekete ember előjön s a hős segítségére van, oltalmazza. Andersen meséjének Aarne az 562. számot adta, mely szám alatt több finn mesét közöl. -163-

A mindig mássá változó, legelni vitt boszorkánylovak, Merényi: S. II. k. 1. sz. meséjében, Kisfaludy: IX. k. 4., 5. sz. m. fordulnak elő. U. O. a 34. sz. m. csak más színűvé változnak, Kálmány: Sz. I. k. 11. sz. meséjében még ennyi sincs megjelelve, csakhogy eltűntek a lovak, ennyit említ a mese, mi a mese nem tudás következménye.

A kardról a 2. sz. m. jegyzetében van említés téve. Újabban az Ethnographia: XXIII. évf. 223. l. – Isten kardjáról jelent meg értekezés, mely tekintettel van az Attila kard-ra. Behatóan akkor fogunk róla szólani, ha a tátosok kardjáról beszélünk; itt csak a kardról szóló adatokat csoportosítjuk, hogy ha szükség lesz reájok, együtt találjuk.

A kardra vonatkozólag itt felemlítjük, hogy Munkácsi (B. Árja és kaukázusi elemek I. k. 390. l. Bpest, 1901) kardról írt soraiban keletre irányítja figyelmünket, hogy itt keressük első sorban a vele összekötött hagyományokat; mert mikor a kard szót elfogadtuk, hozzáfűzött hagyományokról is hallhattunk. Az I. kötetünk 54. sz. monda karddal felruházott változatát meg is találtuk kelet népénél, mint a jegyzetéből láthatjuk. Van nekünk:

53. Átilla és Bendegúz kardja.

Átillának és Bendegúznak a kardja lehullott csillagdarabból (= meteor) volt. A csillagdarab mikor leesett, csupa tűz volt, csak mikor kihült, vitte valaki, hogy ki? emberem nem tudta megmondani, de még azt sem, határozottan nem tudta állítani, hogy egy vitte-e, vagy több Átillának ajándékba, melyből készült Átilla kardja. Hogy ki, vagy kik készítették, a 73 évesnél idősbb ember elfelejtette, gyermekkorában hallotta; azt az okoskodását, hogy kovácsnak kellett a mesterének lenni, mert azelőtt csak a kovácsok tudtak kardot csinálni, miután nem találgatós meséről van szó, nem fogadom el. Átillának a kardja szerencsét hozott, a merre ment győzött. Bendegúz kardjáról emberem szerint azt mesélték, hogy a kard viselése oly erőssé tette, hogy nálánál háromszor erősebbet is legyőzött.

Átillának atyja Bendegúz, de nem tőle örökli a kardot, hanem másik kardnak való meteort kap ajándékba, a meteor az -164- égből származik, Átilláé is, Bendegúzé is, mint – Herodotos írja: (Ethnographia: XIX. évf. 341. l.) – a szittyák kardja is. Arra a kérdésemre, hogy nem kard esett le az égből? emberem azt válaszolta, az égből kard nem esik le, pedig mint Kálmány: Sz. III. k. 303. lapján látjuk, kard is esik le az égből, mellyel Isten Átillát megajándékozta, mellyel eltemették Átillát, mint Rolanddal Durandalt (Ethn. u. o. 341. l.) Itt még megemlékezünk a Rákóczi kardjá-ról, melyről eddigelé csak annyit tudunk, hogy az ellenséget levágja s a hazát halálig oltalmazza s hogy 1848-ban egy vitéz Becse alatt a népdal szerint megtalálta: Kálmány: Sz. III. k. 48. l. Erről a dalról közbevetőleg idejegyzem, hogy Temesközt 1848 óta többször is végigzengte már e dal, alkalomadtán ajkról-ajkra szállt. Itt emlékezünk meg még a kard ajándékba vivésről is. Nem felejtettük el még, hogy 1877-ben a magyar ifjak a török Abdul Kérim-nek díszkardot vittek; 1883-ban pedig a szőregiek széltében beszélték, hogy a szegediek a megújúlt városukba megtekintésül jövő királynak háláúl aranyos kardot adnak: Szeged hálája (Szeged, 1883. év, 12. lap) hol szó van Árpád-nak adott Átilla kardjáról is.

54. Kolondzijás kiráj.

Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné, vôt nékik ėgy fijuk mög három lányuk. Ėcczör aszongya a kiráj: „Fijam: Ifijúszépárgyérus! mink mán öregök vagyunk, möghalunk; viseld gongyát a háznak mög a tesvérejidnek! rád bízunk mindönt“. Möghalt azután a kiráj is, mög a kirájné jis, Ifijúárgyérus maga maratt a testvérjejivel. Ėd darabég csak mögvôtak, hanem ėcczör Ifijúárgyérus szerette vôna mán férhönanni a lányokat, de nem gyütt sėnki sė mökkérni ėgyiket sė. Aszonta osztán ėcczör Ifijúszépárgyérus, hogy: „A lányokat mán vagy az Ördög, vagy az Isten vönné el! hogy én is möhetnék házasonni“. Alig monta eszt ki Ifijúszépárgyérus, még akkor este odamönt három holló a lányokat mökkérni, férhön is möntek.

Ifijúszépárgyérus mos mán maga maratt, aszt gondolta el ű osztán magába, hogy űs mögházasodik, főkeresi Világszépaszszonyát! Főmönt a pallásra, lėhozott szörnyen sok búzát mög kukoriczát, hogy lögyön a galamboknak mit önni, még ű hazagyün; osztán mögnyergölt, fölült a lovára, elmönt főkeresni Világszépaszszonyát. A mint möndögélt, útközbe -165- tanát ėgy nagy lapist, tele vôt vérê. A lapis (föld) tulsó ôdalán ėgy katona kéllódott, – a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba – csak ű maga kéllódott a parton; háború vôt akkor is. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani, hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya neki a katona: hogy ű nem tugygya, hanem ha nem sajnálná, vágja el a nyakát! Elvákta a nyakát, aval mönt tovább. A mint möndögélt, mögént tanát ėn nagy lapist, ott is ėgy katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya a katona: „Én nem tudom, még hírit sė hallottam, hanem erigy odébb, talán maj mögtugygyák mondani, hanem ha nem sajnász, vákd el a nyakamat!“ Elvákta annak is a nyakát, mönt tovább. A mint möndögélt, mögén tanát ėn nagy lapist, ott két katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzájuk, kérdöszte tűllük: „Ugyan möktunnátok-ė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“

Aszonták: „Mög! Látod amott aszt a nagy fát mög aszt a kűsziklát?“ Aszongya Ifijúszépárgyérus: „Látom!“ „No, ott van! hanem oda nem möhecz be, csak délbe tizėnkét órakô, az állatytyaji akkô alszanak. Az első kapun van két oroszlán, a középsőn két medve, a belsőn két farkas, azok ha észrevöszik, hogy ott jársz, szörteszét szaggatnak“. Mönt, möndögélt, mikor odaért, éppen tizėnkét óra vôt délbe, az álatok mind aluttak. Ifijúszépárgyérus osztán êvákta a két oroszlánnak a nyakát, mög a két medvéjét is, mög a két farkasét is: mind êvakdosta a nyakukat, akkô bemönt Világszépaszszonyának a várjába. Mikor bemönt a várba, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, hîtta föl a lóra: „Édös szívem, szép szerelmem: Vílágszépaszszonya! gyere, űj ide a lóra!“ „Nem mék én, hanem ha szerecz, gyere be, kös be a lovad az istállóba, lögyé néköm szolgám! A többit maj möglátytyuk“. Ifijúszépárgyérus bekötötte a lovát az istállóba, beállt a Világszépaszszonyáhon szolgának. -166-

Ėccző Világszépaszszonya a templomba készült, Ifijúszépárgyérusnak tizėnėgy szobakûcsot adott, hogy a tizėnėgy szobát tisztíja ki; a tizėnkettediknek a kûcsát nem atta oda neki. Mikor mán Világszépaszszonya elmönt a templomba, Ifijúszépárgyírus próbálta mind a tizėnėgy kûcscsal oszt nem bírta kinyitni. Bemönt a házba (= szobába), a hun a Világszépaszszonya mozsdott, ott tanát a kuczkóba rėzsdás kûcsot, kivitte, hát ki bírta vele nyitni. Bemönt, hát ott vôt a Kolondzijás kiráj lėabrincsolva: három abrincs vôt rajta. „Jaj, fijam! csakhogy ide gyütté, de régön várlak! mán hét esztendeje, mûta ide vagyok abrincsolva; hanem hozzá ėgy kancsó vizet, nagyon szomjas vagyok!“ Vitt néki vizet, ivott, lėpattant az abrincs rúla. Vitt néki még ėgygyê, lėpattant a másik, vitt néki még ėgygyel, lėpattant a harmadik is. Aszongya Kolondzijás kiráj Ifijúszépárgyérusnak: „No, kutya, eregy innét, mer vége az életödnek, csakhogy kiszabadítottá a rabságbû!“ Avval előfokta a lovát, fölnyergölte, fölűlt rá, elindult, Világszépaszszonya akkô mönt hazafelé a templombul, fölültette a lóra, ênyargalt vele. Ifijúszépárgyírus fölült a lovára, êmönt a Világszépaszszonya után.

Mén, möndögél a mőre a Kolondzijás kiráj mönt, mikô mán a lova lábárul a patkó is lėkopott, möglátytya Világszépaszszonyát. Odamönt, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya Ifijúszépárgyérus: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis utôér a kutya!“ „Nė féj, nem ér, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra, viszi, viszi. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ kérdözi az öreg Kolondzijás kiráj. „A kijé vôt“ mongya a Kalideres. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát mögtörhecz, mögöhecz! ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték, aszongya Kolondzijás kiráj: „Most az ėcczör mögbocsátok, tés ėcczör jót tötté velem, de többet ide nė gyere, mer öszsze-viszszadarabollak!“ -167- Aval elvötte Világszépaszszonyát, útnak eresztötte. Ifijúszépárgyérus hazamönt, de nem bírta Világszépaszszonyát êfelejteni, aszonta: nem bánynya akármi lösz, de ű elhozza Világszépaszszonyát! Főnyergölte a lovát, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Mikor odaért, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer mögén utôér az a kutya!“ Aszongya Árgyérus: „Nė féj, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj, aszongya: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „A kijé vôt“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát möktörhecz, mögöhecz! Ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték: „Mögáj kutya! huva viszöd tė az én aszszonyomat?“ Elvötte tűlle, öszsze-viszszadarabolta, ė’ zsákba tötte húsát, főtötte lovára.

Vitte lova az erdőbe ė’ szép tiszta hejre. Szép fű vôt ott, a ló a hogy legelészött, lėesött a hátárul a zsák Âra szált a három holló, belevákta a legfijatalab ba körmit: „E’, sógorhús!“ Odamén a ló, êrukta a hollót. Mingyá möntek a hollók élesztőfűjé, fôrasztókűjé, fölélesztötték, hécczörte szöbb embör lött, mind vôt Ifijúszépárgyérus. „No, sógor! mi járatba van ken?“ „Hát – aszongya – el akartam hozni Világszépaszszonyát. A vén Kolondzijás öszszedarabôt, zsákba tötte húsomat, föltötte a lovamra a zsákba; hát itt legelészött, lėejtött. Ha êre nem gyüttek vôna kentök, sógor, talán örökre el is aluttam vôna!“ „Bizon elalutt vôna ken örökre! Hanem sógor! amott van az erdőbe ėgy kis gunyhó, abba van ėgy ki’ csikó, mönynyön ken oda, tisztogassa ken mög, üjjön ken rá, oszt azon elhozi ken Világszépaszszonyát!“

Ifijúszépárgyérus êmönt a kis gunyhóba, mögtisztogatta a kis csikót, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Odamönt, Világszépaszszonya a kúton vôt, aszongya: „Gyere édös -168- szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis elfog a vén kutya!“ „Nė féj! csak gyere! nem fog ê többet“. Fölültek a lóra, möntek hazafelé. Rug, vág Kolondzijásnak a lova, kimén: „Mi bajod, édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „Ifijúszépárgyélus“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Nem ihacz, nem öhecz! Nem érjük utô többet soha!“ Mögharagudott a Kolondzijás kiráj, bemönt a szobába, mögmelegítötte a hétmázsás töksarkantyút, fölült a lovára, úgy belevákta az ôdalába, hogy ėgyikön bemönt, a másikon kigyütt; de még hírül sė jártak, hogy elérhették vôna. A csikó csak jácczott előttük a Világszépaszszonyávâ.

Odanyerítött a ló a fijának: „Mögáj, ha Istent üsmersz, mê mán a bélöm kinyúlik!“ „Nem álok mög, még a kutyát a levegőbe fő nem viszöd, oszt lė nem vágod, hogy nyálé vájjon!“ Akkor fővitte, lėvákta, hogy nyálé vát. Mögáltak, a Világszépaszszonya ráült a Kalideresre, Ifijúszépárgyérus mög a magájéra, akkô oszt hazamöntek.

Még akkô is vôt az udvaron búza mög kukoricza, mögesküttek. Én is ott vôtam a lakodalomba, én vôtam a kisvőfény, Pali (jelen van) mög az öregvőfény; tökhajbû vôt a sarkantyúm. Az ajtó mögött vôt ė zsákba a Tisza, Duna, Dráva, Száva, mind ott vôt ė zsákba, bunkósbottâ be vôt kötve, kôczmadzaggâ mög vôt támisztva. A hogy én ott hátrásztam, kiváktam a töksarkantyúvâ, kijabálták: „Hátra magyar, hátra!“ Csakúgy fojt ki a víz, Pali beleesött, a hogy viszi, – micsinájjak? pajtásomat viszi a víz! – hamâ êszalattam Ménkű Pannához: „– – kê hamar kétágú vashorgot, Palit êvitte a víz!“ Odamöntem, beleváktam az ôrába, êszopta, szalattam mögén Pannáhon: „Panna, hamar kétágú vashorgot! mer a Palit viszi a víz. Belecsaptam az ôrába, kirántottam, most is lukas az ôra lika. (Pali orra lyukához mutat, ki – ha nem ismeri a mesét – megijed, a többi neveti. Mikor odamutat, mondja:) Ėhėn-ė!

5. Az elátkozott 12 gyermök. Kisfaludy: XIII. k. A 12 varjú jegyzetében soroltuk elő magyar és külföldi változatait, hozzájok vehetjük Aarne 451. sz. jegyzetét is. Mesénk megható befejezése elüt magyar változataitól.

Az elátkozottakat lásd 3. sz. mesénk jegyzetében. Az anyai átok-ra vonatkozólag ide jegyezhetjük, hogy az anya szavát, kívánságát tartja a nép a legfogósabbnak, azért az anyának nem formaszerűen elátkozni, de még rosszat kívánni sem szabad gyermekének (Szeged.)

A csillagok megjelelése kiváló becsű ránk: magyarokra, még a Dönczölszeker-et is lénynek mondja, ki a Csillagok anyjának a fia, tehát nem szekér, szekérré csak idővel vált, lásd Kálmány: A csillagok nyelvhagyományainkban Szeged, 1893. miután magyarul nehéz megszerezni, az Am Urquell-ben (Krauss S. F. Wien 1893. IV. Band: Die Sterne im magyarischen Volkglauben) keresendő.

Ugyanaz a szám az évre, hónapokra stb. Köhler: I. k. 6. l. fordul elő.

6. Mióta van a czigányoknak házuk? Hőst elpusztítani akaró mese, ellentétese a vitéz szabó-nak, Merényi: S. I. k. 183. l., hol a szabó hősködik, pusztítani akar; a magyar mesék már a kettőt összefűzik, összekeverik a hősök cselvetéseit. Mesénk változataiban: Ördögök, Óriások, Haramiák, Sárkányok akarják az embert elföldelni. Legtöbb pontban megegyez mesénkkel Merényi: D. II. k. 93. l. A kárvallott juhász, Kisfaludy: IX. k. 513. l. A furfangos czigány. Lásd I. kötetünk 19. sz. jegyzetét és a következőt:

55. Miből lettek az országnak a híres fiai?

Vôt a világon ėgy susztėr, vôt ėgy felesége, mikor möghalt a felesége, 12 gyerök maratt utánna; ėgyik: kicsi, másik: piczi; mind a 12 könyeret kért, de nem vôt ėgy falat könyér sė. Búsult a szögén embör, hogy micsinájon? elmönt munkát keresni.

A mint mönt, möndögélt, tanát ėgy kis házat, 3 Órijás vôt benne. A mint bemönt a szögén embör, az Órijások fölugráltak, asz kérdöszték tűle: „Mit kereső a mi barlagunkba?“ Aszongya a susztėr: „Agygyatok munkát! mer éhön halok“. „Szöröncse, hogy gyüttél, éppen ėgy embörre van szükség: fát vágni, ha kitőtöd az esztendőt, zsák aranyat kapsz!“ -170- Abba az üdőbe három napbul állott ėgy esztendő. Vákta a szögén embör a fát egész nap, elgyütt az este, vacsoráltak. „No, szögén embör vacsorázz! ott van a ház előtt ėgy vaczok oszt fekügy rá!“

Kimönt a szögén embör, hajja ám, hogy odabe beszélgetnek: „Üssük agyon – aszongyák – eszt a szögén embört, mert még elárul bennönket: maj ha elalszik a vasfurkóval agyonütytyük!“ A szögén embör gondolt ėgyet: tött a párnájára ėgy nagy küvet, rátötte a kalapját, betakarta a subájával, ő pedig befekütt a vaczok alá. Ėcczör csak hajja, hogy tizėnkettőt üt az óra, mongyák az Órijások: „Itt a cselekvés ideje!“ Fölkapja a furkót, ojat vág a szögén embör fejire, hogy a kalap szétmönt: „No, ennek sė köl a zsák aranyat kifizetni!“ mongyák az Órijások. A mint bemönnek a szobába möginni az áldomást, hát ėcczör ki kopog? kinyílik az ajtó, belép a szögén embör, elsápannak az Órijások. „Elgyüttem a bérömé, mert kitelt az esztendő!“ Mögparancsolták a legkisebnek, hogy tőcsön tele ėgy nazs zsákot, de nem álhatták, hogy mög nė kérdözzék: hogy nem hallott az ícczaka ėgy nagy puffanást? Aszongya a szögén embör: „Mintha ėsz szöm eső esött vôna a fejemre!“ Öszszenésztek az Órijások, intöttek a kisebbiknek, hogy csak vigye a zsákot! Odasukták osztán neki, hogy ha a szögén embör hazaér, fogja a torkát, fujcsa mög.

A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a szögén embör az Órijásnak: „Majd elmögyök előre, lámpát gyûtok, mer van neköm otthun 12 oroszlányom, a kik Órijáshússal élnek, maj elzárom azokat!“ Mönt osztán, vitte a zsák aranyat, a szögén embör pedig odahaza ráparancsolt a 12 gyerökire, hogy ha az Órijás beér, kijácscsák ėcczörre: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Hát a mint odaér az Órijás, benyitja az ajtót, a 12 gyerök ėcczörre kijátytya: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Mögijed ám az Órijás, lėveti a zsák aranyat, szalad; a szögén embör pedig bemönt, kibontotta a zsák aranyat, aszongya: „No, fijajim! mos mán nem éhösztök ám!“ Vött minynyájinak ruhát, kitaníttatta űket, azokbul löttek az országnak a hírös fijaji.

7. A férfi Vasorrúbába. A nevet mi adtuk, feltűnőbbé akartuk tenni, hogy a nép már férfi vasorrúbábákról is beszél. A mese a rossznak eligért gyermekkel kezdődik erről a Kisfaludy: XIII. kötetben: Az ördögnek ígért gyermek jegyzetében szóltunk, azután a Vasfejű farkas ismeretes zargatásaival folytatja, Kisfaludy: II. k. 1. sz., VII. k. 11. sz., IX. k. 16. sz., Kálmány: K. II. k. 2. sz. meséjében található. Mesénket v. ö. az 56. sz. adatunkkal. Külföldi változatait Sklarek 293. l. 15. sz. jegyzetében jelelte meg.

A hozzáférhetetlenné tevő körről a 3. számú, a hős bolyongásai közepén szerzett 3 kutyáról feljebb a 2. sz. jegyzetben van szó.

A lelkek szabadítása a 10. sz. mesében jön elő, mely különbözik a 12. számúétól, melyben bárányok lesznek a lelkek.

56. Palkó.

Volt, volt, a világ teremtésén is tunnan volt, volt egy ember, annak volt egy fia, úgy hivták hogy Palkó. A gyermek kért egy garast az apjától. „Minek az a garas neked?“ kérdezte az apja. „Hát csak kell!“ mondta a gyermek. Az apja azután adott neki egy garast, hogy egy garason vegyen 4 ökröt.

Elindult a városba a fiu nagyszomorúan: hogy vegyen ő egy garason négy ökröt? belement egy nagy gödörbe és ott sírt. A mint javában sír, odamegy az Ördög őzecske képében, kérdezi a gyermeket: miért sír? Elmondta a gyermek, hogy így és így jártam, az apám adott egy garast, hogy vegyek 4 ökröt. Azt mondja az Ördög, hogy ad ő 4 ökröt, hogy ha keze keresztvonását adja! A gyermek ráhajlott a szóra és keze keresztvonását adta: megvágta az ujját és (a vért) egy papirosra cseppentette, hogy 17 éves korában az övé lesz, azután hazahajtotta a 4 ökröt. Mikor közelgetett a tizenhetedik év, elindult vándorolni.

Ment, mendegélt, elérkezett egy nagy erdőbe, meglátott egy 3 tornyú templomot meg egy kis házat, benézett az ablakon a házba, hát, nem látott egyebet, mint egy öregasszonyt. Azt mondja az öregasszony, hogy: „Ki vagy? jó lélek-e, vagy rossz?“ Háromszor monta a gyermek, hogy: „Jó lélek vagyok!“ Azt mondja az öregasszony: „Gyere be! -172- ha jó lélek vagy“. Bement a gyermek. Azt kérdi az öregasszony, hogy mi járatban van? Elmondja a gyermek, hogy mint járt, hogy elvándorolt, mert 17 éves korában az Ördög el akarja vinni. „Ne félj semmit, fiam! – mondja az öregasszony – csak úgy tegyél, a mint én mondom“. Megszegett azután egy kenyeret, a (kenyér-) pillét a gyermeknek adta s azt mondta: „Látod, fiam! azt a 3 tornyú templomot? Eredj a középső toronyba és kiáltsd el magadat háromszor, hogy: „Ne! Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér, édes kutyám, ne! ha a kutyák azután odamennek add nekik ezt a kenyeret!“ Felment azután a gyermek a középső toronyba, elkiáltotta magát háromszor, a mint az öregasszony mondta és a kutyák odamentek. A gyermek eltörte a (kenyér-) pillét 3 darabra és odaadta a kutyáknak. Mikor a kutyák megették a pillét, a gyermek félt lemenni, de mégis azt gondolta, hogy inkább a kutyák egyék meg, mint hogy az Ördög vigye el, lement. Mikor lement, a kutyák a nyakába ugráltak. Visszament azután az öregasszonyhoz, az öregasszony adott neki egy puskát, eljárt azután vadászni. Egyszer olyan erdőbe ment, hogy ott sem állat, még légy sem volt. A mint le s fel megy az erdőben, nézi, hogy milyen erdő ez? egyszer megáll s odamegy az Ördög parasztruhában, azt mondja: „Minek hoztad el ezeket a kutyákat? nincs itt állat, hogy lőhetnél s a kutyákat használhatnád! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ Hazament a gyermek és a kutyákat kezdi behajtani az ólba, de nem akartak menni, a Dönczöl meg az ajtóba feküdt. „Nézze, kend, öreg anyám! – bosszankodott a gyermek – a macska egye meg azt a Dönczölt! már a küszöbre feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! – mondja az öregasszony – hagy legyen! csak adjál neki enni meg inni, most a küszöb alatt volt az Ördög“. Megint kiment vadászni, kimentek a kutyák is vele, megáll az erdőszélén, megint odament az Ördög, megint mondta: „Minek hoztad el a kutyákat? nincs itt állat, még megharapnak valakit! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ „Ha nem mentek az ólba!“ mondta a gyermek. Azután hazament, azután hajtotta volna az ólba a kutyákat, de nem mentek a kutyák, a Dönczöl pedig felfeküdt a katlanra, mondja -173- a gyerek: „Nézze, kend csak, a macska vigye el a kutyát! most meg már a katlanra feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! hagy legyen, csak adj neki enni, inni! most meg a katlanban volt az Ördög“. Megint kezdi a kutyákat hajtani, de a kutyák nem mentek, a Dönczöl meg felfeküdt az ágyra. „Nézze kend csak, öreg anyám! – mondja a gyermek – már meg az a hunczut Dönczöl az ágyon van! az egér szaladjon el vele!“ „Ne bántsd, fiam! hagy legyen, csak adjál neki enni, inni! most meg az ágyadon volt az Ördög!“

Kezdi megint hajtogatni a kutyákat, mind bementek a kutyák az (kutya-) ólba, a gyermek elment azután az erdőbe, megállt az erdőszélén, látja, hogy jön az Ördög őzecske képében, mindjárt megismerte, felszaladt a fára. „Jere le! mert úgyis az enyém vagy már!“ mondja az Ördög. „Nem mék én!“ feleli a gyermek. Erre úgy megrázta a fát, hogy csak egy hajszál tartotta, hogy le nem dült, azt mondja a gyermek: „Ne rázd! úgyis lemegyek én, ha háromat hagysz kiáltani. Erre elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér! ne!“ Mondja a Messzirehalló a Jólfutónak, hogy jöjjön, mert „baj van: veszedelem érte a gazdánkat!“

Azt mondja a Jólfutó: „Nem mék én, még kék lánggal nem ég, miért zárt be!“ Megint elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér, kedves kutyám! ne!“ Mondja a Jólfutó a Dönczölszekérnek, hogy: „Menjünk, mert a gazdánkat veszedelem érte!“ „Nem mék én, még veres lánggal nem ég!“ mondja a Dönczöl. Egyszer csak nekiugrott a Messzirehalló és a Julfutó az ajtónak, de meg sem rendült, hanem a Dönczöl úgy nekivágta magát, hogy az ajtó széthullott, a kutyák azután szaladtak a gazdájukhoz. Mikor a kutyák odaértek, a gyermek már iparkodott lefelé a fáról, az Ördög meg húzgálni kezdte: „Jere velem! mer elviszlek“. „Nem mék én, hanem add ide a kezemírását! a melyiket adtam“. Mikor az Ördög meglátta a kutyákat, mindjárt másképpen beszélt, azt mondja: „Nincs nálam!“ „Fogd meg Dönczöl!“ mondja a gyermek. A kutya megkapta és úgy a földhöz vágta, hogy leragadt. „Add ide a kezem keresztvonását, a melyikre a 3 csepp vért cseppentettem!“ mondja a gyermek. „Nézd meg, talán a külső zsebemben van!“ Nézi a gyermek: -174- „Itt nincs. Fogd meg Dönczöl!“ A kutya megkapta és megint úgy a földhöz vágta, hogy leragadt. Azt mondja az Ördög: „Nézd meg! a nadrágzsebemben van“. A gyermek nézi és megtalálja: „Ládd, te kutya! hogy megtaláltam, fogjátok meg!“ A kutyák megfogták és szétszaggatták.

Hazament a gyermek a kutyákkal, az öreg anyja adott neki rossz baltát, hogy vágja el a kutyák nyakát! A gyermek nem akarta elvágni, de az öreg anyja nem hagyott neki békét, egynek elvágta, ráborult és sírt. Azt mondta az öreg anyjának, hogy azt a kettőt meghagyja, de az öreg anyja azt mondta, hogy: „Vágd el csak!“ Azután elvágta, ráborult és megsiratta. „Ne, fijam! egy darab kenyér, tedd a tarisznyába, most már mehetsz, ne félj senkitől!“ Megkérdezte azután a gyermek az öregasszont, hogy miért vágatta el a kutyák nyakát? Azt mondta az öregasszony: „Hogy ha nem vágtad volna el a nyakát, az Ördög megkisértett volna“. Jó egészséget mondott az öreg anyjának és elment.

8. Kanalastót. Mesénk Istvánffy: 68. l. Jankó meg az aranyhajú leány teljesebb alakja; az első felére nézve lásd a Kisfaludy: IX. k. 575. l. 42. sz. mesejegyzetét, a második felére a 43. sz. meséjét, a X. k. 17. sz. mesét, Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. m. jegyzetét; az üldözés közben hátrahajtott tárgyakat I. kötetünk 3. sz. jegyzetében; a vaslábbeli elnyövéséről is Kisfaludy: XIII. k. van szó, a 30. sz. jegyzetben.

A boszorkány saját gyermekeinek a nyakát vágja le Kisfaludy: XIII. k. 49. sz. m. Incsulká-ban s a jegyzetében felsoroltakban. Köhler: I. k. 196., 467., 547. l. Aarne 327. sz. j. idegen változataiban.

10. Az orrfülről. Kisfaludy: XIII. k. Krisztus Urunk és a mostohatestvérek jegyzetében szóltunk változatairól. U. O. 57. sz. jegyzetben a születéskor kapott ajándékokról is szó van, mi a magyarban meglehetősen különösen hangzik, van ugyan a magyaroknál is szokásban a kis gyermek keresztanyjának korozsmát adni (Szeged) leginkább inget, ruhát, de a magyar mesékben szokatlanok a születéskor ajándékothozó tündérfélék, vagy mint a mesénkben is van, a két galamb képében a nagynénék szerepe, kik a kicsit megajándékozva hozzák vissza, hogy gyöngy hull a szeméből, rózsa a szájából, rozmaring nyől utána. -175-

A szemvisszaszerzés előfordul alább a 15. sz., I. kötetünk 7. sz. meséjében, Kisfaludy: XIII. k. 56. sz. jegyzetében.

Mesénk első részét a román változatával vesd össze; Köhler: I. k. 314. l., mellyel legjobban megegyez, egyéb külföldi változatait lásd U. O. a tárgymutatóban Blaubart-ot. Magyar változatai Merényi: S. II. k. 149. l., Kálmány: Sz. II. k. 120. l.

A lelkek szabadítását feljebb a 7. sz. j., segítségét pedig Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. jegyzetében említettük.

Az ördöggel való vitetést lásd az 5. sz. jegyzetben.

Galambokká változó leányok vannak az 1. sz. mesében is.

11. Pétör halász. Kisfaludy: XII. k. XVI. sz. meséjével: Halász Józsi-val s jegyzetével v. ö. A másvilágra adott megbízás mesénkből hiányzik, különben azonos Aarne 465. C. jegyzete meghatározásával, a király megbüntetésére nálunk is megjelen az Úristen, mint Halász Józsi-ban. Mesénk Halász Józsi keresztényesített alakítása, mely főképpen a Sárkány helyett Krisztus szereplésében és az Istennek ebédrehívása elhagyásában nyer legkiválóbb kifejezést, mely utóbb említett tipus alkotó rész elhagyásával a mesetipus is meg van támadva. Adatunk becsességét abban birja, hogy a megelőző világnézettől elütő, ujabbkori világnézetet – ha a változatával összevetjük – minden nehézség nélkül le lehet róla olvasni.

A szánó hármas ajándékot Krisztustól (= polczra teremtett kenyér, feleségűl teremtett leány és a segítségre adott szamár) Kisfaludy: XIII. kötetben soroltuk elő a Krisztus urunk és a szegény ember jegyzetében, meg van a 12. sz. mesénkben is. V. ö. még a 2. sz. mesével.

A háromas feladatot lásd alább a 14. sz. mesében s I. kötetünk 3. sz. jegyyzetében.

12. Az öreg katona. Lásd Kisfaludy: XVII. k. Precsó jegyzetének utalásait; a szánó hármas ajándékot Krisztustól feljebb a 11. sz. jegyzetben.

13. Hogy tanáta mög a szögény embör a vásárba az aranyat? Az 1001 éj: Die Geschichte des Verarmten, der durch einen Traum vieder Reich wurde V. k. 340–341. lapján van a változata. A segítő szerepet játszó koldust lásd a megelőző 12. sz. és a 36. sz. adatunkban. Adatunkat, mint töredéket, melyből hiányzik, hogy az ember szegény lett, miről az 1001 éjben szó van, soroztam a mesék közé a kisegítő öreg emberek mellé, ha nem töredék, nem itt a helye. Mint e töredékből következtethetni, a hiedelemmel telített mesékhez, a népszerint történetekhez tartozik kiegészítve. -176-

14. Jankovics. Lásd Kisfaludy: XIII. k. A tengeri kisasszony első részét és jegyzetét, a gyermek vízretevése meg van a 23. sz. hagyományunkban is; a háromas feladat-ról a 11. sz. jegyzetben szóltunk, a varázsvessző-ről az 1. sz. m. jegyzetében. Megtartottuk a Gaal: I. k. 200. l. levő Jankalovicshoz hasonló hangzású elnevezést, a szláv Jankovicsot. Mesénkben különös vonás, hogy a Szentpéter szerepét játszó, háromszor pogácsát kapó koldús elváltozik, mint a szinte segítő szerepet játszó tátosló a 8. sz. mesében, lásd e mese jegyzetét is; Jankalovics is elváltozik Gaal-nál, de ő nem a Szentpéter szerepétjátszó koldús, hanem ilyen öregnek a kiáltására előjövő alantas közeg. Jankovicsban a magyar mesékben otthonos háromas feladat keresztül van víve, mint az idegen Poncianus históriája magyar töredékében, lásd a 22. számú adatunknak: a 7 bölcs-nek a jegyzetét. Jankalovicsban ötös feladatot találunk, mi lehet a szláv mese maradványa, de – mert Gaal (I. k. IV. lap) részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által számára leírva gyüjtötte meséit – lehet a katonáknál szokásban levő kényszerítve mesélésé, mikor a sorosnak mesélésével ki kell húznia az estét, mely sokszor benyúl az éjszakába is. A mesemondó mikor gondolja, hogy társai alszanak, vagy nem bánják, ha nem mesél is, azt mondja: Csont! ha hallgatnak társai, nem mesél tovább, de ha csak egy is ráfeleli: Hús! akkor folytatnia kell s ha új mesét is nem akar mondani, akkor a hőst olyan elhozataláért is küldi, csakhogy az idő teljék, melyért különben nem küldené, ha nem kényszerítve mesélne. (Szeged.)

Mesénkben a koczabárány ról is szó van, pár szót erről sem fog ártani ide jegyezni. Van – hogy sorban menjünk – koczatestvér (Szaján) a német tejtestvér helyett, ide tartozik a „koczán nevelődött“ szólás (Kunágota), mikor a gyermek nem az édesanyja tejét szopta. Van koczapipás, ki akkor pipál, ha dohányt kap (Makó), tehát nem azt a dohányt pipálja, melyet rendes körülmények között pipálnia kellene. Van koczabanda vályogvető czigányokból összeszedett muzsikus banda (Makó), ez sem azt teszi, amit rendes körülmények közt tennie kell, t. i. a vályogvetést. A koczatolvaj (Makó), koczavadász nem a rendes foglalkozás űzését fejezi ki. Az állatok-nál leginkább a malaczokat szokás más kocza – nem az anyja – alá tenni, hogy felnevelje őket. Ha valamelyik kocza sokat fijadzik, hogy el ne húzza az anyját, elvesznek a malaczaiból s az alá a kocza alá teszik, a melyiknek kevés van; vagy ha két kocza -177- oly keveset fijadzik, hogy egy is felnevelheti, akkor a kevesebb számú malaczokat elveszik az anyjuktól és a másik fias kocza alá vetik. A bornyúnál a tehenet pálinkás kenyérrel lerészegítik, ha más tehén borjúját akarják vele felneveltetni, akkor elvállalja; kivált a kupeczok gyakorolják ezt. Érdekes a bárányoknál az eljárás, mit – mint tapasztaltam – nem minden juhpásztor tud, nem fog ártani idejegyezni:

„Van ojan is, hogy ha az ėgyik bírka kettőt ellik, a másik pedig ėgyet, a ki ėgyet ellik, ha a fija eldöglik, akkor alátösznek abbul ėgyet, a melik kettőt ellett, de ha nem válali aszt a báránt a meliknek a fija mögdöglött, akkor mögnyúzik a döglött báránt és ráhúzzák êre az eleven báránra a bűrit, akkor elválali (a juh). Eszt csak 3 napig köll tönni. A báránbűrt csak rátöszik (az eleven bárányra), alulrul a két hátulsó lábát mögkötik, az első (két) lábát pedig az eleven bárán nyakára kötik.

Az időre nézve legjobb, ha egy écczaka történik mind a kettőnek az ellése, vagy fijadzása, illetőleg borjazása, de van olyan disznó is, hogy 3–4 nap múlva is elválalja, a borjúval négy vagy több napra is megcsalják lerészegítéssel a tehenet.

15. Erzsék aszszony és a 2 lánya. Mesénk Az aranyrokka néven ismeretes a meseirodalomban, ezen a néven meg van a ponyván is: Rózsa K. Budapest 1897, mely úgy látom, Milenowszky (I. Volksmärchen aus Böhmen 1853.) 121. lap. Das Märchen vom goldenen Spinnrade meséjének a fordítása.

A szemvisszaszerzést lásd feljebb a 10. sz. jegyzetben.

16. Tréfa. A mese hiányosan a Kisfaludy: IX. k. 379. lapján van: A kis kondás három malacza név alatt, lásd a jegyzetét. Mesénkben a zárójel közé tett sorok nem hűen vannak közölve, de A kis kondásé sem, benne a 382. lapján előforduló büdös szó elárulja, hogy A kis kondás utolja is, mint a Tréfáé a hűen közlött Gaal: III. k. 155. lapján levő: A hatalmas síp utoljáéval azonos, miről I. kötetünk 6. számú jegyzetében szólottunk. Kolumbán Simon a rangkülönbség kiegyenlítését elmésen elintéző változatot küldött be az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn szerkesztőségéhez: az Aranyszőrű malaczok nevűt. A kis kanásznak a malaczokért megmutatja a királykisasszony a titkos jegyeket s mikor a király a leánya kezét ígéri annak, a ki -178- kitalálja, a disznópásztor is versenyez érte s mielőtt megmondja az elsőnek kérdezett jegyet, – miért a király haragra lobban, hogy az ő leányát disznópásztor akarja feleségül – kiköti, hogy ha kitalálja, félvéka pénzt küldjön a király az édesapjának, mit, miután megtett a király, csak akkor megy a másodiknak kérdezett jegyet kitalálni, mit szinte ugyanazzal a feltétellel ad a királynak tudtára. Így jár el a harmadik kérdésnél is a disznópásztor. Mikor már meggazdagodott, elment a disznópásztor a királyleányt feleségül kérni s az ellenkező atyától feladatul kapja, hogy a maga vagyonából a király vejéhez illő szép ruhát, ahhoz illő, szép négylovas hintót szerezzen s úgy jőjjön kérőbe, mit könnyűszerrel meg is tesz s elkapja az érte epedő királyleányt. Ebben tehát az atya látja meg a rangkülönbséget s a mesehős meggazdagodása után kapott feladat teljesítése: a gazdagságból eredő rangkülönbség fent nem állásának bebizonyítása. Lásd I. k. 6. sz. mesejegyzet utolját. Mesénk finn változatainak Aarne a 850. számot adta.

17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján. Hahn 6. mesetipusa, melyhez tartozik mesénk is, már eddig is bajt okozott a magyar mesékben; mert a közlővel, vagy a mesemondóval igénybe vetette a símítót, mi által a mesét tipusából kisímítva, használhatatlanná tette a mesevizsgálatra nézve; de a jövőben még több bajt fog okozni ez a mesetipus, ha meséink nagyrészét össze fogjuk gyüjteni. Hogy a jövőben tartozkodjék mindenki a símitástól, idejegyzem, hogy ma már – mikor a mesék tipus szerint vannak ismertetve s annyi mesét ismerünk – símítani, hogy észre ne vegyék, bajos és háládatlan munka.

Mesénket tipusából kivetköztetve a Kisfaludy: IX. k. 376. lapján találjuk: A királyficzigánylegény, hogy így mondjuk: rontsban. Szemelőtt tartva, hogy a muzsikát veszi a mesehős igénybe, hogy a királykisasszony figyelmét magára terelje, sajnáljuk, hogy a gyüjtő nőtől jegyezte le, mert a magyarban párját mutatni nem tudunk. Nő, a sikamlós helyeket, ha van még benne szeméremérzet, elmondani a mesegyüjtő kedvéért nem fogja. Jelzett mesénk összefüggésben látszik lenni eme szólásunkkal: „No, ennek is behegedültek“. (Szeged.) A magyarban a muzsika alatt eddig a hegedűt értettük, a többi hangszert a nevén neveztük. Nem hegedűvel, hanem czitorával vonja magára a figyelmet Hahn éppen e mesetipusú 109. sz. meséje, mely tájékozóul is szolgálhat, ha valaki e mesetöredéket egészében le akarja jegyezni. -179-

Hahn 6. sz. m. tipusának másik példánya a Kisfaludy: X. k. 33. sz. meséje; A mesemondó királyfi, de ennek is került egy rontsa, jobban mondva, a ronts már előbb meg volt a Kisfaludy: III. k. 339. lapján: A Táltos királyleány mesében, melynél nemcsak a lejegyzőnek a neve hiányzik, de még a lelőhelye sincs megjelelve, hogy az ember utána nézhessen: miként hangzott eredetileg. Itt a mese utolsó része helyébe prédikácziónak beillő, de ide nem alkalmazható sorokat tettek. Azt ugyan a változatokból látjuk, hogy a leány eredetileg férjül kapta a mesehőst, ekként nem ő vele bántak el hóhérilag, mint a mesében mondva van, hanem a mese eredetijével. Úgy látom, a ki elbánt a mesével, zavarban volt, nem ismerte az e nemű meséket. Előhozza a 3 köntöst s elfelejti kitörölni, hogy a leány nem tudta megfejteni a találós mesét. Ha a leány nem tudta megfejteni a mesét, nem kell bizonyság, elég bizonyság a nemtudás. De a leány, úgy látom, hogy megtudta fejteni a mesét, hanem csak úgy, hogy a mesehős előbb megmondta neki; ezt kell bebizonyítani: hogy nem magától fejtette meg, ezért kell a köntös. Mutatunk oly változatot, az 57. számút, melyben nem kell a köntös, de nem is fejti meg a mesehős a mesét a leánynak előbb s mikor meg kell fejtenie, akkor is másik, könnyen elérthető, találós mesével áll elő. A kritizált mese találgatós meséje meg van Kálmány: Sz. II. k. 157 l. 21. szám alatt. Idegen változatait lásd Köhler: I. k. Rätsel felírás alatt, a tárgymutatóban jelezve a lapok száma; Aarne 851. sz. jegyzetében. A 17. számú mesénk közlésére nekünk is meg kell jegyeznünk, hogy a 110. lap 15. sorában és a 111. lap 4. sorában a hozzám szó után, a kik a mesetipusokkal foglalkoznak, oda kell írniok a hálni szót a hűség kedvéért; a sor ilyen értelme különben is kivehető a meséből. Azt hiszem, ez a legjobb mód a sikamlós meséink közlésére nézve, ha az ily helyeket a jegyzetekben közöljük hűen: a jegyzeteket úgyis csak az olvassa végig, a ki a mesével nemcsak kedvtelésből foglalkozik.

57. Az én uram meséje.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy jegönyenyárfa, annak a tetejin vôt két hollófijú, Imre sógornak (szinte hallgatta) az ássa ki a szömit, ha elalszik.

Vôt a világon ėgy kiráj, a kiráj búsúlt nagyon, – úgy láttam, mint most! – búsúlt, hogy a fija el akar mönni -180- világot tróbáni. Vót a kirájnak ėgy öreg katonája: e’ mán öszszejárt országot-világot. A kirájfi asztán öszszebeszélt az öreg katonával. A katona aszongya neki: „No, hát frátėr! – így hítták ėgymást – mikô el akarunk mönni, édösanyád mög akar itatni! Majd ėgy pohár bort annak, nem köl möginni, hanem csak főhajtani: mert a pohárba mérög lösz; aszt akarik, hogy inkáb itt hâj mög, minthogy elmöny!“ Főnyergöltek, elkászolóttak, vittek magukkal mindönt, a mi köl: két átalvető zsákaranyat mind a két lóra, hogy lögyön kőcscség; fölültek, odaugrajtottak a kastéj elébe.

Búcsúznak ėgymástul, ėcczör odanyûtottak a kirájfinak ėgy pohár bort, hogy igyon búcsúzásképpen! A kirájfi főhajtotta, de nem ivott belüle, csak a lónak a marjára mönt. Aval mögszúrta a lovat, elmöntek. Mikor kiértek a város szélire a gyöpre, elesött a ló, mögdöglött, mögölte a mérög; asz monta az öreg katonának: „Hoczi a lovadat! maj én âra ülök, tė mög erigy viszsza, nyergőj másik lovat!“ A kirájfi ráűlt az ű lovára, az öreg katona viszszamönt, nyergölt másik lovat; a kirájfi addig elhalatt. Az öreg katona mikor a döglött ló mellett mönt, mán akkô két holló kivákta a két szömit; de a két hollófijú is mög vôt dögölve. Az öreg katona lėszállt a lórû, lėvákta a két hollófijúnak a fejit, beletötte a tarisznyába osztán êváktatott, utôérte a kirájfit.

Mönnek, möndögélnek, hetedhét ország ellen, beérnek ėgy nagy erdőségbe; mikor beérnek a közepire, lėpányváznak, – jó mező vôt – ott pihennek, legeltetnek. Itt oszt az öreg katona szödött tűzrevalót, tüzet rakott, főszték a vacsorát: a hollófejet. Ėcczör möghajják, hogy zörgés van az erdőbe, aszongya az öreg katona: „No, frátėr, húzogygyunk fére!“ Ėccző mén tizėnkét haramija a tűzhön; a hogy mönnek, ėgy aszongya: „Itt van valaki, mer kulacs is van mög föl a hús!“ Fölvöszi ėgy a kulacsot, iszik, isznak minynyájan, osztán öttek mind a tizėnketten. Mikor jôlaktak, mind a 12 elalutt, az öreg katona odamén, látytya, hogy mög vannak halva. „No, frátėr nyergöjjünk, mer mögvirad!“ mongya az öreg katona. Odamönt osztán az öreg katona, mind a tizėnkettőnek a nyelvit lėvagdosta, betötte a tarisznyába; aval osztán möntek. -181-

Möntek, möndögéltek, hetedhét ország ellen möntek, bemöntek űk ėgy városba, bemöntek a natykocsmába. Itt híre vôt, hogy mindönki, a ki tud mesét, mönynyön a kirájlányhon, az kitanáli, akármijen tanágatós mesét mondanak neki. Ha 3 nap alatt ki nem tanáli, ha legén, hozzámén (feleségül); ha nem legén, nagy jutalmat kap; de ha kitanáli, vége az életinek (a ki feladta a mesét). Aszongya az öreg katona: „No, frátėr! erigy fő a kirájlánhon, mond ê neki a mi az útunkba történt, hogy: „Ėcs csöptű mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: 12, mi ja? tanájja ki a kirájlán.“ Ez az ű útytyukba történt: az édösanynya – mikor a kirájfi el akart indulni – mérget tött a borba, a kirájfi nem ivott belüle, de ėcs csöp a ló marjára mönt, attul osztán a ló mögdöglött; a lónak két hollófijú kivákta a két szömit, attul mögdöglött mind a 2, az öreg katona lėvákta a két holló fejit, főzött belüle vacsorát, a vacsorát mögötte a 12 haramija, mind a 12 elalutt tűle örökre; ez vôt az ű meséjük. A kirájfi osztán főmönt a kirájlányhon, elmonta a meséjit: „Ėcs csöptül mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: tizėnkettő; mi ja?“ A kirájlán tanálgatta ėgy nap, tanálgatta, nem bírta kitanálni, aszongya a szôgálónak: „Ėrigy lė az öreg katonáhon, vigyél neki ėt tálaranyat, mongyad, hogy az üvé lösz, ha elmongya (= megfejti) az ura meséjit!“ Az öreg katona vakart az istállóba, odamén a szôgáló, aszongya: „Mongya el az ura meséjit, hosztam ėt tálaranyat!“ „Kimégy innét (ilyenje-olyanja) – mongya az öreg katona – van itt arany ölég! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak lė nem gyüsz estére hozzám, itt nem hálsz!“ Fölmönt a szôgáló a kirájlánhon, aszongya: „Mit mondott az öreg katona?“ „Aszonta, hogy ha lėmék estére, mögmongya“. Aszongya a kirájlán: „Lögyön az arany a tijed, erigy el estére!“ Az öreg katona mög kitanította a kirájfit: „No, frátėr! tė majd êbújsz, mikó mondani akarom a mesét, csak üss engöm is mög a lánt is az ustorrâ!“ Este lėmén a szôgáló, ėcczör aszongya: „Mongya mán, katona, az ura meséjit!“ Elkeszdi az öreg katona: „Az én uram meséje, az én uram meséje“, a kirájfi odaugrik, jó ráhány a lányra is mög a katonára is. A szôgáló hogy kikapott, êszalatt. „No! -182- – aszongya a kirájlány – mögtanûtad-ė?, „Dehogy tanûtam! – mongya a szôgáló – a kirájfi hazagyütt, mögvert éngöm is, a katonát is, pedig a katona elkeszte mán mondani“. Másnap estefelé odakűtte a szobalánt, de az is úgy járt, mind a szôgáló. Mos mán mi csinájjanak? kéntelen vôt a kirájlán elmönni a katonáhon. „No, frátėr! – aszongya a katona – mos maj én bújok el, tė löszöl a kirájlánynyal!“ Az öreg katona kitanította a kirájfit, ű mög elmönt a kocsmába mulatni.

A kirájfi vakar az istállóba keményen, ėcczör gyün a kirájlán: „Jó napot agygyon isten! katona úr“, – mongya a kirájlán. „Agygyon Isten!“ mongya a kirájfi. „Hosztam ėt tálaranyat, mongya el az ura meséjit!“ „Kimöny innét (ilyenje-olyanja) – mongya a kirájfi – van itt ölég arany! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak estére lė nem gyüsz hozzám, itt nem hálsz!“ Este lėmönt a kirájlán, a katona mán akkô elbújt. Ėcczör aszongya a kirájlán: „Mongya mán az ura meséjit!“ A kirájfi elkeszdi: „Az én uram meséje, az én uram meséje“. Odaugrik a katona, elveri a kirájlánt mög a kirájfit is, a kirájlán hazaszalatt.

Másnap hírül adik, hogy nem tanálik ki a mesét! Főmén az öreg katona a kirájfival a kastéjba, ott aszongyák: „Fejcsék hát mög a mesét!“ Aszongya az öreg katona: „Mos, hogy be vagyunk kvártélozva, a frátėrral kimöntünk lesbe, ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra nem mönt sömmi sė, mögfoktam az őzecskét, az enyim lött. Másnap mögén kimöntünk lesbe, mögén ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra mögén nem mönt sömmi sė, ez az őzecske is az enyim lött. Harmadík este mögén kimöntünk lesbe, akkô mán a kirájfira mönt ėgy szép őzecske, de rám nem gyütt sėmmi sė“. A kirájlán halgatta ėd darabig, osztán a kirájfinak a nyakába borût, mögölelte, mögcsókolta, akkor osztán a kirájlán a kirájfijé lött. Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

18. A két ėtesvér. Változatait Kisfaludy: XVII. k. a Világbíró Nagy Sándor itélete jegyzetében említettem fel, mely adatot – szemelőtt tartva a mondáról való felfogást a mondák közé soroztam.

19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt. Az Alföldön a legelterjedtebb mesék közé tartozik, csak az a kár, hogy drasztikus dolgokkal szeretik tódítani. Valami különös ész találó nyilatkozását látja a nép a bocskordi-féle elnevezésekben s ha az ember nem látszik észrevenni, még figyelmeztetik is reá. Az 58. számú változat közölhetetlen, a mint a mesélő mondta, beganajozza a gazda asztalát stb., hogy e pár sorban is azután meglátszik az elmondó símítása, még ételt sem vág az ágyba, ennek oka abban keresendő, hogy a mint először mondta, kijelentettem, hogy nem lehet leírni s e pár sort is az utolsó szakasz kedvéért jegyeztem le, mely szebben van mondva Borbélyénál s szokottabb elnevezés. Ha jól tudom, közölhetetlen dolgokat mesélnek az 59. számú változatban is a közlött sorokhoz, azért mondja a mesét megszakajtó befejezést: „Ha a puczrot szét nem vákták vôna“ stb., minő befejezést akkor használ a nép, mikor nem tudja a folytatást, vagy különböző okoknál fogva, mint itt is, jónak látja befejezni, erről más kötetünkben szólunk.

58. A bocskordi kiráj kiverte a ludamenti kirájt…

Vôt a világon két szabacságos katona, a hogy möndögéltek hazafele, rájuk estelödött. Bemöntek ėgy tanyára, szálást kértek. Ott éppen vacsoráltak sült libát, bemöntek kérdöszték, hogy möghálhatnak-ė űk ott? A gaszda mingyá hítta is vacsorálni, hogy möghálhatnak. Ėgy szóra nem möntek vacsorálni, mászszor nem hítták; az aszszon főtötte a sűtt libát a kemöncze tetejire. Lėfeküttek a katonák is: az aszszon a fődre csinát ágyat. Mikor elalutt a gazda, aszongya az ėgygyik, a mölik éhösseb vôt: „Halod, komám! a gazdának van jónagy bocskora, föltögyük a tepsibe, a sült libát mög a tarisznyába, oszt útra kelünk! nem várjuk a röggelt“. Úgy is töttek. Mikor elindultak, a gazda aszongya: „Hová mönnek? mé nem várik be a röggêt?“

„Muszáj mönni, – mongya a katona – mer bocskordi kiráj kiverte ludamenti kirájt tepsivárábul, annak köl segíteni!“ Hát röggel, mikor főkeltek, látytyák, hogy csakugyan kiverte bocskordi kiráj tepsivárábul a ludamenti kirájt, annak köl segíteni.

59. Az okos leány és a katonák.

Vôt a világon két szabacságos katona, útazott hazafelé, beértek ėgy faluba. A szélső házná bemöntek és kértek éjjeli szálást. Mögengették, attak nekik szálást, úgy az ajtó mögé igazítottak nekik hejjet. A két katona nagyon éhös vôt, de nem vôt nekik sė kinyerük, sė kőcscségük, kérni pedig szégyöltek, úgy mög pedig a házigazda nem adott nekik. A gazdaszszony főzött maguknak vacsorára ė’ jó tál kukoriczakását, mikô jôlaktak, a mi mögmaratt, lėborították az asztalra, de a katonáknak nem attak belüle.

Mikor lėtakarottak, aszongya a két katona, ėgyik a másiknak: „Halod-ė, hé! én êlopom a kását oszt êmögyünk!“ A legöregeb katona elmönt az asztalhon, elővötte a kását tállal, két kalánt készítött és sütétbe nem trefelt viszszamönni amahon, hanem az aszszon fejihön tötte a kását. Az aszszon a mint hanyitt fekütt, elkeszte: „Fű–ű–ű–ű!“ Fújta a kását. Aszongya a katona: „Nė fûd, nem meleg, hanem ögyé!“ Asz gondolta: a másik katona fújja, – de az aszszony csak fútta. – „Nė fûd – aszongya – mer a szádhon vágok ėgy kalánynyâ!“ Az aszszony méjen alutt, még jobban hozzáfogott fújni; a katona mán nem álhatta, kikapott ėgy kalánynyâ, odacsapta az aszszon szájáhon, de az aszszon azé nem kelt fő. A katona lėtötte a tálat, addig ögyelgött a házba, főtanáta a másik katonát, aszongya: „Hát, nem loptad el a kását?“ „Hát, nem tėhozzád váktam a kását?“ kérdözi tűle. „Énhozzám? nem váktad!“ „Csak gyerünk – aszongya – még fő nem kelnek!“

A két katona elszökött, az ura mögfordult, odaért a keze az aszszon szájáhon: „Hé! – aszongya – tė kását köpködöl álmodba?“ „A! – aszongya – mi jez?“ Möggyûtik a gyėrtyát, ott látik a kását, az aszszony aszongya, hogy ű hánta ki a kását. A két katona mán jô êmönt, mindég möntek, még csak rájuk nem estelödött. Mikô mán beestelödött, beértek a másik városba és a szélső házná bezörgettek, hogy kapnak-ė hálást?

Még a házigazda kérte mög űket, hogy csak hájanak itt, mer űk a másik városba mönnek a feleségivel, oda köl -185- mönni: „Van ėgy tizėnhét esztendős lányocskám, fél maga!“ A két katona mingyá válalta. Aszongya a házigazda a lányának: „No, lányom! készícscsé vacsorát a katona uraknak, majd itt fognak hálálni az écczaka!“ A két katona aszongya ėgygyik a másikának: „No, hé! itt ėccző én hálok a lánynyâ, mászô tė!“ Aszongya a lány nekik: „Katona uram, nė tusakogygyanak rajta, én mögmondom az igazat, én fekszök középett, maguk kétfelű mellettem, jô lösz-ė?“ Beleėgygyezött a két katona. Mikô készültek fekünni, aszongya az ėgygyiknek: „No, katona uram! gyűjön ki ėgy kicsikét, maga mög maragygyon idebe!“ A fijatalabbra rázárta a nagyház (= nagy szoba) ajtót, amaszt mög bevezette a kisházba. Mikô bemöntek, aszongya: „Ejnye a tüszhejjön felejtöttem a nat tálat, a macska lėtanáli verni, elmék, eltöszöm onnén!“ Rázárta az ajtót emerre is, ű pedig lėfekütt a konyha közepire. Másnap röggel ėsz szobába mén a katona mind a kettő. „No, – aszongya az ėgygyik – tė nálad hált a lány az écczaka?“ „Nem igaz! tė nálad hált“, mongya a másik. Aszongya a lány: „No, lássák! mögmontam, hogy én középett fekszök: én feküttem középett a konyhába, maguk kétfelű mellettem (a szobában)“.

Sütött nekik früstökre ėgy puczrot a lány. Mikor möksűtt a puczor, kisöpörte a házat, de a szemetet ott hatta ėgy sarokba, a katonáknak adott önni, aval ű kimönt tehenet fejni. A két katona mög addig övött: a kását kiötték, a mi szemét vôt a sarokba, aval a bűrt telerakták, főtötték a kemincze tetejire, de nem várták be a kislánt, hanem útnak vötték magukat és elmöntek. Itt a lán hamarossan mönt be utánnuk, mingyá nészte a kemincze tetejin a tepszit; itten a lány friss kapással ėnynyihány darab húst öszszeszödött és szalatt lelketlenül a két katona után: „Várjanak katona uramék! itt maratt még ėgy puczor mög ėnynyihány darab hús, jó lösz maguknak útra!“ A két katona felesölődött rajta, hogy kijé lösz a puczor mög a hús? Aszongya a legöregeb: „No, várjá! itt mög itt van az országútba ėgy csárda, ott majd eloszszuk!“ Mikô odaértek a csárdáhon, bemöntek, a vôt a legelső: kértek a csárdásnétul ėgy kést oszt kétfelé vákták a puczrot, a mit beletöttek szemetet, a vôt benne. -186- „No, lád komám! aszongya az öregeb – mögén becsapott bennünket az a tizėnhét esztendős lány“.

20. Tillinkó. Változatait lásd a Kisfaludy: XIII. k. Fillinkó jegyzetében, finn változatairól Aarne 1525. A. sz. jegyzetében emlékezik meg.

21. Bohó Misi. Kisfaludy: XIII. k. A bolondos fiú jegyzetében szóltunk a változatairól, Bolondos Janó és Katóka néven ismeretes az Alföldön; a bohó szó nem is fejezi ki az elkövetett ostobaságokat; a befejezése is elüt a változataitól, mit az elfelejtésnek kell betudnom, habár hallotta Borbély a 60. számú mesélését, figyelmeztettem is a befejezésre, nem volt vele hajlandó megtoldani meséjét, mi ezen a téren dícsérendő. Alább közlött változatai közt van asszony is a 62. számúban, milyent Köhler: I. k. 71. lapján említ. Aarne mesénkről 1653. A., 1009. sz. alatt szól.

60. Féleszű Pista.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy ojan féleszű fijatal embör, elmönt szôgálni, beált ėgy gazdáhon. Három nap vôt az esztendő, kapott ėgy tűt, a vôt a bére. A hogy mönt hazafele, előtte mönt ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt a szénás szekérbe. Ėcczör a szekér êfordútt ėgy másik útra, elkesz kijabálni a Pista: „Mögájjon ken! mögájjon ken! egész esztendővaló béröm benne van a széna köszt“. Itt oszt az embör mög a Pista keresik a bérit a széna köszt: a szénát mind lėdúrták, még sė tanálik. Itt oszt kérdözi az embör hogy: „Mi vôt az, mijen vôt?“ Aszongya Pista: „Hát ėgy tű“. Az embör mögharagudott, hogy ojan kárt csinált, jô êverte a Pistát. A Pista osztán nagyszomorújan hazamönt, êpanaszolta otthun, hogy hogy járt. Az anynya aszongya neki: „Nem oda köllött vôna szúrni, fijam! hanem a kalapodhon“.

Pista mögén útra kelt, elmönt a gazdájáhon bérösnek. Három nap vôt az esztendő; kitelt az esztendő, kapott ėgy kétágú vasvėllát, odaszúrta a kalapjáhon, hazamönt. Mikô -187- az anynya möglátytya, aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni“. „Hát hogy?“ Aszongya: „A váladra tönni, a váladon hosztad vôna“.

Pista osztán viszszamönt mögén csak a régi gazdájáhon, kapott ėgy, éves bornyút, fővötte a válára, úgy vitte haza; de az jó lėnyaldosta a hátárul a bűrt. Mikor hazaért, panaszkodott az anynyának; az anynya aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni, hanem kötélre kötni, osz csalogatni: boczikém, boczikém!

Mögént oszt viszszamönt Pista a régi gazdájáhon, három nap vôt ėgy esztendő. Mikor kitelt az esztendő, odatta a gazda a lányát, a vôt az esztendővaló bére. Pista oszt a nyakára kötött kötelet, vezette haza, marokszénával csalogatta: „Boczikém! boczikém!“ Mikor hazaért, bekötötte az istálóba a jászolhon, adott neki szénát, bemönt az anynyának monta, hogy gyűjön ki! nézze mög, hogy mit szôgált most. Az anynya kimönt, látytya, hogy a lány mög van kötve a jászolhon, aszongya a fijának: „Eszt karszűgyön köllött vôna hozni, ez a feleségöd lösz“. Pista oszt elôtta, bevezette a szobába, bekötötték a fejit, a felesége lött.

Az anynya oszt möghalt, a feleséginek mög születött ėgy gyeröke. Mögvôtak űk ėgy pár hétig, még kinyerük vôt, hanem osztán kinyeret köllött mönni keresni. Ėcczör aszongya az aszszon neki: „Mönynyé ken mán a szomszédba, halgatóczék ken, ha ėgy kis dôgot hallana ken pészt keresni! mer elfogy az a kis eleségünk, nem lösz mit önni“. Az embör elmönt ėgy gazdag hászhon, begyukta a fejit a lécz köszt a kerítésön, ott halgatócczott egész sütét estig, de nem halott sėmmit. Hazamönt oszt este, kérdözi az aszszon: „No, hallott-ė kend valamit?“ „Nem halottam én! hát ojan bolonnak töttél: egész nap tartottam a fejem a lécz köszt, úgy mögfájult a nyakam, nem tudom, hogy heveröm ki!“ „Nem úgy köllött vôna, hanem tudakolóczni, kérdözni, hogy van-ė dolog? No, maj hônap êmék én, kend marad itthun“.

Úgy is vôt, másnap az aszszon főkelt korán, mongya az embörnek: „Bevetöttem a kinyereket öt órakor, maj kiszögygye ken, ha mögsül! Van a keminczébe kápiszta, âra mög tögyé ken szalonnát! A kis gyerököt mögfüröszsze -188- ken, a fülit is kitisztítgassa ken!“ Az aszszon osztán elmönt. Az embör oszt fôralt ėgy nagy kasztrôvizet, bevitte, beledűtötte a teknyőbe, a kis gyerököt lėvetkősztette, jô mosogatta a fôró vízzê, elővött ėgy árat, a fülit jô kipuczolta, lėfektette a bőcsőbe, a fôróvíztül elalutt örökre. Itt osztán eszibe jutott, hogy a kápisztára is köll szalonna, bemönt a komrába, vôt még ėgy ôdalszalonnájuk, fővötte a válára, kést vött a kezibe, kimönt a kerbe, oszt mindön kápisztára ėgy jó nad darabszalonnát tött. Utánna ėgy nagy tarka kutya mind fölszötte. Mikor az utolsó darabot föltötte a kápisztára, aszt is fölkapta a tarka kutya. Itt oszt az embör utánna a tarka kutyának, öszsze-viszszakergette az udvarba, a pinczeajtó nyîva vôt a kutya beszalatt a pinczébe, utánna a Pista, bezárta a pinczeajtót. Nem tanát ütlegöt, vôt ėgy tizėnkétakós hordó, teli vôt borral, csapra vôt ütve, Pista kirántotta a csapot, aval ütötte a tarka kutyát, a bor êfojt. Mikor jô êverte a kutyát, kieresztötte a pinczébül, akkor látta, hogy a pincze félig van borral. Vôt tizėnkét zsák lüszt a palláson, lėhorta oszt beleszórta, hogy igya föl a bort, a felesége észre nė vögye.

Hazaért a felesége, mingyá kérdözi: „No! a kis gyerököt mögfürdette kend?“ „Mög, még most is alszik“. Az aszszon nézi, hát a kis gyerök mög van halva. „Kápisztába tött-ė kend szalonnát?“ „Töttem, – aszongya – mikor az utolsó fére rátöttem, aszt is mögötte ėgy tarka kutya“. „Ó, hé! nem oda montam, hogy tögyé ken, hanem a keminczébe van a fazékba, abba montam, hogy tögyé ken. A kinyeret kivötte kend-ė?“ „Hej! hát aszt êfelejtöttem“. Az aszszon nézi a kinyereket, hát szénné vannak égve. Az aszszon főmönt a pallásra, hogy hoz lė lüsztöt, majd süt másikat, hát hogy nincsen lüszt, kérdözi az embört: „Hát huvá tötte kend a lüsztöt?“ Az embör osztán elsorolta, hogy járt a tarka kutyával. „Hát aszongya az aszszon, – hogy mos sė bor, sė szalonna, sė lüszt, sėmmi sincs!“

A kis gyerököt eltemették, aszongya az aszszon: „Gyerünk édösapámhon! maj kérünk lüsztöt is, mög eleségöt“. Elindultak, az aszszon aszongya az embörnek: „Csukja ken be az ajtót!“ Az embör nem jô értötte, lėvötte, az ajtót a -189- válára vötte oszt vitte. Mikor mán fele útytyára értek, az embör aszongya: „Hej, de nehéz! mék sė érünk oda?“ Az aszszon viszszanéz, hogy mi jaz a nehéz, hát láti, hogy az embör hozi az ajtót a válán. „Hej, hé! nem aszontam én: hogy hozza ken, hanem hogy: csukja ken be! mos mán tögye ken lė itt, az erdőszélibe, maj ha haza gyüvünk, viszszahozzuk“.

Möntek csak továb. Ėcczör az aszszon aszongya az embörnek: „Halli ken, hé! most öszszegyünnek az egész rokonságok, maj ha öszünk, ha én mögnyomom a ken lábát, nė ögyé ken, mer én szégyölném, ha sokat önne kend“. Itt oszt odaértek, jószívvel fogatták űket, az apjájék öszszehítták az egész rokonságot, êgyütt a meszszi-vejük. Lėültek önni, a mönyecske szömbe ült vele: az urával. A macska körösztülszalatt az embörnek a lábán, de még akkô csak a levest ötték, az embör lėrakta a kalánt, nem övött továb, hasztalan monták neki, csak nem övött; az aszszon ís kacsingatott neki, hogy ögyön, csak nem övött. Este oszt lėfeküttek; ėcczör az embör aszongya az aszszonnak: „Ejnye, hé! de éhös vagyok“. Az aszszon aszongya neki: „Mé nem övött ken?“ Aszongya: „Mögnyomtad a lábomat, hogy nė ögyek“. „Nem én nyomtam mög, hanem a macska szalatt rajta körösztül, hanem – aszongya – ott van a kemincze tetejin a rétes, vögyé ken, ögyé ken!“ Az embör főkereködött, odamén a keminczéhön, tapogatóczott, hát a kezibe akatt ėgy kis macska, aszt oszt mögötte; a hogy gyütt lė a patkárul, ott fekütt az aszszonnak az öreganynya, ráesött âra Az öregaszszon fölijett, az embör mög odaszalatt az ágyhon, aszongya a feleséginek: „Ejnye, hé! de szőrös ez a tė anyádék rétessük!“ „Talán a kis macskákat ötte kend, ken mög?“ „Biz aszt öttem én“. Az embör ėcczör aszongya: „Ejnye, hé! én kimönnék a szükségömre!“ „Nė mönynyé ken ki! ott van a kisházba (= hátulsó szoba) a bidli, mönynyé ken oda!“ Az embör főkereködött, kimönt, tapogat a kisházba, kezibe akad a mézesfazék, âra ült oszt mögfokta a fazėkat, hogy maj kihajinti – ezalatt az üdő alatt az apja jis kin vôt az udvaron, Pista aszt hitte, hogy fehér oszlop, hozzávákta, a fehér oszlop eldült. Bemönt, monta a feleséginek, hogy mijen gyönge oszloptok van nektök. „Talán édösapámhon vákta ken? mer -190- a mönt az eléb ki“. „Biz ahhon“. Itt az aszszon kiszalatt nézni, hát csakugyan az édösapja! akkor mögijettek, êmöntek, hogy baj nė lögyön.

Mikor odaértek, a hun az ajtót hatták, rájuk estelödött, akkor az aszszon aszonta az embörnek: „Itt nem jó lösz möghálni a fa alatt, hanem vigyük föl az ajtót a fatetejibe, ott nem ösznek mög a farkasok“. Fölvitték az ajtót a fatetejibe, fönt háltak. Éféltájba 12 haramija odamönt annak a fának a tüvihön, nagy tüzet raktak, ėgy üstbe kását fősztek, aszongya ėcczör Pista: („Vizelhetném! én levizelek“. „Hát vizeljen kend!“) monta a felesége, Pista osztán (lėvizelt) éppen a haramiják üstyibe, azok mög kanalaszták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Pista azután a hogy mönt lėfekünni, lėesött az ajtó velük ėgyütt, ráesött a harmajákra, azok széjjelfuttak, ott hatták mindönüket, de ėgy az ajtó alatt maratt, elharapta a nyelvit, akkô mán Pista jis főtápászkodott, möglátta a haramija, a mölik elharapta a nyelvit, kibútt az ajtó alul, szalatt a többi után, hogy mögmongya: embör vôt, oszt aszt monta: „Embör lót! embör lót!“ Akkor oszt a haramiják még jobban szalattak, Pista osztán főpakolta a sok kincsöt (a mit a haramiák ott hagytak), gazdag embör lött.

61. Bolond Károly.

Egyszer volt, hol nem volt, egy kovács mesterembernek egy inasa: Károlynak hívták. Egyszer elküldték húsért. Károly vitt egy kötelet s a mint megvette a húst, a kötélre kötötte, húzta. A kutyák észrevették a húst, odamentek és szépen lerágták. Hazamegy, mutatja a kötelet. „Hát a hús hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kötélre kötöttem, a kutyák pedig lerágták“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem kendőt vinni s abba tenni. Máskor kendőben hozd!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor kendőt viszek s abban hozom!“ Délben azután elküldik borért. Károly keres egy kendőt s megy borért. A mint elmondja, hogy miért jött, kérdezi a kocsmáros: „Hát, hová öntsem?“ „Ide: a kendőbe!“ mondja Károly. „De kifolyik“. „Bánom -191- is én! nekem azt mondták, kendőben hozzam“. A kocsmárosnak vendégei voltak, nem sokat beszélt, beleöntötte a kendőbe a bort. A bor az úton az utolsó csöppig kifolyt. Hazamegy Károly, mutatja a kendőt, hogy nincs benne semmi sem. „Hát a bor hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kendőbe mondtam, hogy dűtsék, bele is dűtötték, de kifolyt“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem üveget vinni, hogy abba dűtsék“. „Jól van! – mondja Károly – máskor üveget viszek s abba hozom!“ Másnap a gazdájának mosdani üvegben visz be forró vizet s mikor bemegy, szétpattan az üveg és a gazdájának a képét mind összehasogatta. „Ó, te bolond! mit csináltál? nem üvegben kell a mosdanivaló vizet hozni, – mondják neki – hanem lavórban!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor abban hozom!“

Mikor a gazdájának a képe gyógyulóban volt már, vasért mentek a városba, addig beszélgettek az ismerősökkel, hogy mikor hazafelé jöttek, rájuk esteledett. Erdőn kellett keresztül menniök, nem tudták, mít csináljanak? rájuk setétedett, felmásztak egy fára. Egyszer, úgy tizenkét óra tájban rablók telepedtek a fa alá, sütöttek, főztek: kását főztek, nyárson szalonnát sütöttek. Károly egyideig összehúzta magát, de azután megsokalta a nehéz zsákot tartani, azt mondja: „Gazduram! ez a zsák nagyon nehéz, én ledobom!“ „Hát, dobd le!“ Károly ledobta a zsákot, a zsiványok szétszaladtak, csak egy maradt ott, a melyikre ráesett a zsák és elharapta a nyelvét, azután kiabálta: „Embéd lót, embéd lót!“ Azt akarta mondani: ember volt, ember volt! ne szaladjanak, jöjjenek vissza, de a többiek nem értették, annál jobban szaladtak. Károly a gazdájával lejött a fáról s a mi pénzt a zsiványok ott hagytak, hazavitte.

62. Okosbolond aszszon.

Hol volt, hol nem volt, vôt a világon ėgy legén, mögházasodott: elvött ėl lánt. Écczör hazamén a szögén embör a munkábul, az aszszon fölagygya a vacsorát, az embör mongya neki: „Hozzá be ėgy kandsó bort!“ Vitt föl az aszszon -192- ėgy kandsó bort, mögiszsza az embör, asztán kimén a kamrába, hát látytya, hogy kifojt a bora mind, mert nem csavarta viszsza (a csapot), nem zárta el a hordót (az asszony). Mongya az embör az aszszonnak: „Kifojt a bor, hincse be ėgy kis homokkal! Kapja magát az aszszon, ott vôt ėgy na zsák tiszta liszt, rászórta mind. Bemén az embör a kamrába, így gondolkozik: Ennek az aszszonnak nincs esze, – vôt neki ėgy tehene – a tehenet is eladom, mert még kárt csinál benne! Elhajtotta (a tehenet) a pijaczra, elatta 25 aranyé. Hazavitte a pészt, mögmutatta az aszszonnak, de aszonta, hogy sárgacsikó, ráparancsolt az aszszonra, hogy: „Majd eszt elásom az istállóba, de hozzá nė nyúj, mer mögrug!“ Azután az embör, mind a ki jól végezte a dolgát, elmönt munkába, az aszszon mög mönt dolgára.

A mint végeszte a dolgát, beszólt ėgy olá: „Köcsögöket vögyenek! köcsögöket“. „Jaj! nem tudunk – mongya az aszszon – nincsen pézünk, de ha sárgacsikóké annak, akkor veszek“. „De mijen az a sárgacsikó?“ mongya az olá. „Ott van az istállóba, de rám parancsolt az uram, hogy föl nė ássam én, de ha nem félnek tűle, hogy mögrugja (magukat), ássák föl!“ Az olájok fölásták a sárgacsikókat, a köcsögöket lėrakták és elszöktek. De mögörült ám az aszszon a sok köcsögnek; gondolta: hogy becsapta ezöket az olájokat, hogy mögörül az én uram, ha hazagyün, hogy azé a haszontalan jószágoké menynyi köcsögöt kaptam; hanem mos mán dologra! Körül vót az udvar karókkal, minynyájinak (köcsögnek) kiütötte a fenekit és a karóba húszta. Hazamönt a szögén embör, elébe áll az aszszon: „Csak nézz ide! micsoda hasznot csináltam? becsaptam az olájokat! csak képzeld! azért a haszontalan sárgacsikóké menynyi köcsögöket kaptam?“

A szögén embörnek mit vôt, mit tönni? kérdöszte: mêre möntek azok a bėtyár emberek? Szalatt utánnuk, de közbe viszszaszólt az aszszonnak: „Aszszon! az ajtót zárd be, jókarba hadd, hogy valami baj nė lögyön!“ Micsinál a szögén aszszon, lėvötte az ajtót, bezárta, a kûcsot fölakasztotta, az ajtót a karjára akarta tönni, de így nem bírta, a hátára vötte, jô mögfokta, vitte, maj mögszakatt, kiját az embörnek: „Várjál mög! nagyon nehéz ez az ajtó!“ Viszszanéz -193- a szögén embör, hát! látytya, hogy maj mögszakad az aszszon, mongya néki, hogy: „Mé hosztad magaddal az ajtót?“ „Tán bizon, neköd ál föjjeb! nem tė montad, hogy jô karba tarcsam? hát legjobban a hátamon birom: jô karba tartani“. A mint mönnek, möndögélnek, ėcczör csak hajják, hogy nagy lárma van utánnuk. „No, aszszon! hova mönynyünk? mos ha az ajtó nálad nem vôna, fölmászhatnánk a fára!“ „Csak mászsz! ez az én gondom!“ Föl is mászott az embör a fára, az aszszon is fölmászott, húszta az ajtót.

Alig hogy fölértek, elhejöszköttek, gyütt 12 zsivány. Igy gondolkosztak: Hova üljünk lė? Lėültek a fa alá, elkeszték olvasni a sok pészt: „A kit a zsidó árėndástul elvöttünk 100 sárgacsikó, a kanczellártul 200, hát még a kit az olájtul elvöttünk?“ „Te! tudod-ė, mit mondott az oláj? – mondotta a másik zsivány – hogy üssön belénk a ménkű, mikô olvassuk!“ De mán akkor a szögén aszszonnak nagyon fájt a karja, mert még akkor is karba tartotta az ajtót, az ég nagyot dörrent, az aszszon mögijett, zsup lė! Az ajtót az aszszon magával rántotta, éppen a zsiványok közepibe esött, kijabálták: „Jaj, mögmonta az oláj, hogy üssön mög az istennyila; jaj! szalagygyunk, mer még mozog is! jaj, jaj, jaj! itt van a lába is! fus, fus, fuss!“ Az embör lėszálott a fárul, mögszámlálták a pészt, az aszszon karba kapta az ajtót, mögindultak vígan hazafele. Otthun osztán mögmagyarászta az aszszonnak, hogy péz az, nem sárga csikó, éltek gazdagon.

22. A 7 bölcs. Poncianus históriáját Heinrich (Gusztáv: Régi magyar könyvtár, V. szám. Budapest, 1898) ismertette a magyarban, melynek 22. számmal bemutatott töredékét okos fiúnak hallottam az Alföldön mondani, de hallottam 7 bölcsnek is, ezért jeleltem meg ezen az ismeretes nevén. Töredékünket, melyet a nép szentül megtörténtnek hisz lenni, itt közlöm, habár a monda kellékei – a mint nálunk ma követelik a mondától – nincsenek is meg benne, az egy 7 bölcs elnevezést kivéve, a többi név feledésbe ment. Nem is óhajtom, hogy a nép ajkáról holmi Dioklécziánus, Lentulus neveket halljak e históriával összekötve, mert akkor tudom, hogy a mesemondó nem régen olvasta valamelyik nyomtatványból s az adat nem -194- volt a nép alakítóerejének kitéve. A mi töredékünk, eltekintve a históriától, kerek-egész, nem mese, több a mesénél, történet, vagy amint a világirodalomban nevezik: história, így mondja a nép is.

Jóllehet, hétszer viszik ki eredetileg a hőst az akasztófa alá, mit adatunk is megemlít, tényleg azonban csak háromszor látjuk a kikísérést hagyományunkban. Része lehet az elfelejtésnek is benne, de népünknek a hármas számhoz való ragaszkodását látjuk oly mesében, mint a 14. számú Jankovics is, hol nincs mit felejteni: hogy a több számú feladatból háromat kerekít ki, ez az a nép alakítóerő. A nép átalakítóereje mutatkozik eme változatban is:

63. Az okos fiú.

Kivonatban közöljük. Az elbeszélő tudja a 7 bölcs ajánlkozását, melyik mennyi idő alatt tanítja meg a fiút arra, a mit tud; tudja azt is, hogy mikor a fiú kedvéért az apa mulatságot ad, melyen az egész ház lakóinak meg kell jelenniök, a kérdéses komornik nem jelent meg először, mi a fiút felszólalásra bírta, hogy nincs még itt mindenki, még hiányzik a komornik; de legérdekesebb, hogy a császárné hetedik beszédét átalakítva azért adja a királyné szájába, hogy a királyt a fiúnak a bölcsektől való hazahozatalára bírja, ezt már szóról-szóra közöljük: „A kirájné mikor möktutta, hogy a kirájnak fija jis van, a 7 bölcsnél van, aszonta: „Úgy jár fölségöd, mint az ėcczöri kiráj“. „Hogy?“ kérdöszte a kiráj. Aszongya a kirájné: „Az ėcczöri kiráj csináltatott a feleséginek ėgy palotát és oda sėnki be nem möhetött a kirájon kívül, mer a kûcs mindég a zsebibe vôt. Vôt ėgy kedves lovagja a kirájnak, a mög a kirájnénak szeretője vôt; nem juthatott hozzá sėhogy sė, kérte a kirájt, hogy a kirájné szobája végibe ėgy szobát építhessön. Az a szoba pedig úgy vôt építve: hogy ėgy alagúttal vôt öszszekötve a kirájné szobájával, de a kiráj eszt nem tutta, nem tudott rúla sėmmit; űk osztán öszszejártak. A kirájné odatta ėcczör a lovagnak a jegygyűrűjit, a kiráj möglátta, mert (a lovag) úgy intészte, hogy möglássa. A kiráj aszt kérdöszte a lovagjátul: „Kitül kapta aszt a gyűrűt?“ „A kedvesömtül“, monta neki a lovag. Aval a kiráj bemönt a kirájnéhon és kérte a gyűrűt, hogy -195- mutassa! de a lovag akkorra átszalatt (az alagúton) és átalatta a kirájnénak, hogy ha a kiráj keresi, mutassa! mög is mutatta.

A kiráj mikor möglátta a gyűrűt oszt a lovagja aszonta, hogy a kedvesöm atta, a lovag aszt is monta, hogy: „A kedvesöm kin van Amerikába, de lė fog jönni nemsokára; hogy ha eljön, ha mögesküttetne vele felséged!“ és a kiráj fölajállotta, hogy mögeskütteti űket. A lovag a kiráj feleségit mutatta (a királynak), hogy ez a kedvesse (mikor a király a lovagnál volt); akkor a kiráj hazamönt (megnézni), hogy otthun van ė a felesége? a felesége otthun vôt, mert az alagúton mingyá átmönt. Mikorra a kiráj mögint a lovaghon ért, akkorára a felesége jis a lovagnál vôt. A kiráj osztán mögesküttette űket és még lė jis kísérte űket a hajóra, mer Amerikába kimöntek.

Majd fölségöd is így jár, ha nagyon kitanítatytya a fiját! legjob lösz hazahozatni“. A kiráj osztán elkűdött érte, mer még utojjára ojan lösz, mint a lovag.

A bölcsek és a királyné, eredetileg a császárné, beszédeit elfelejtette, a befejezést csak úgy mondja a komorniknak először a mulatságon való meg nem jelenésén kívül, mint a 22. számúban.

Felemlítem még idevonatkozólag, mikor kérdezősködtem a 7 bölcsről, több olvasni tudó asszonytól hallottam a negyedik bölcsnek a beszédét, úgy a mint a históriában van; asszonyokat érdeklő dolog, megjegyezték maguknak; az írni nem tudók nem ily szépen mesélik változatát:

64. A póruljárt anyós.

Az anya a férjével békességben élő leányát a házasodás után mindjárt arra tanította, hogy a férjét szoktassa reá fokonkint, hogy mindent elhallgasson a feleségének, akkor majd tehet a mit akar. Két esetben a férj el is hallgatta az asszonynak az őt közvetlenül bántó, ember szájába nem illő szavait, az anyós örült is már a sikernek, de harmadszor, mikor az anyja tanítására a férje anyját bántotta a míveltető illetlen -196- szavakkal, kijött a férj a türelemből s úgy elverte kötéllel a feleségét, hogy feküdt bele. Mikor azután az anyja meglátogatta, hogy az eredményt megtudja, kiútasította a leánya s azután éltek boldogul.

Szó van mondánkban a hollóról is, habár nem bir meséink hollóinak a sajátságával, mégis tudomást veszünk róla, hogy a hollóról szólunk:

Néphagyományaink hollója.

Grundtvig 4. mesetipusában – mint az Ethnographia: XXIV. évf. 78. lapja írja – hollók segítségéről szól. Nem ismerem a meséket, melyek alapján alakította Grundtvig mesetipusát, nem szólhatok hozzá, de azt látom, hogy eddig ismertté tett adataink szerint a holló a magyarban: a szerencsétlenségnek a hírvivője és a bekövetkezésének a jelezője. A hol mint segítő szerepel látszólag, ott is hírhordó, konczleső természetére vezetendő vissza látszólagos segítsége. Nem is ötlött szemembe gyüjteményeink hollói közt az imént leírt természetével ellenkező adat Kálmány: Sz. I. k. 133. lapján levő holló eljárásán kívül, mely szerint: 12 holló száll a Szörnyeteg szétszaggatta királyra és elkezdi 11 csipkedni, de a legöregebb holló közülök reáveszi őket, hogy ne bántsák, hanem rakják inkább össze: mi meg is történik s a jóakaratú holló jótanácscsal látja el a mesehőst. A nem néphagyományai-féle hollók közül itt kell felemlítenünk Mátyás anyja Arany János költeménye hollóját: az örömhírtvivő hollót. Arany hollója nem a magyar hiedelmekből került ki, sem Kálmány idézett öreg hollója. Mennyivel mások – hogy ezeket is említsük – Petőfi hollói, melyekről a hollóról való magyar felfogás kimutatásban emlékezünk meg.

A holló, mint rosszakaratú állat jön elő a Krisztus Urunk üldözéséről szóló adatban. Mikor Krisztus Urunkat üldözték s meg nem foghatták, kár, kár-t kiáltott (Ethnographia: X. évf. 331. lap), a miért Krisztus Urunk az azelőtt fehér hollót és tiszta ételekkel élőt megátkozta, hogy ezután fekete legyen és dögökön élősködjék. Ez a monda keresztényies; a voguloknál (Munkácsi: Vogul I. k. 1. f. 2. l. –) a föld nagyságát megnéznijáró holló holt emberből eszik, azért változott feketére, miért a vogul világ teremtésében előjövő Öreg kimondja az ítéletet, hogy erdei állatot maga a holló ölni ne bírjon, s ha az -197- ember öl valami erdei állatot, akkor egyék, különben koplaljon. A vogul mondát azért említem, mert több kosmogoniai mondatöredékünk egyezik az övékkel. Itt a voguloknál nem-keresztény színezetű mondával van dolgunk s tudjuk, hogy Krisztus előtt is volt fekete holló s így nincs kizárva, hogy a mi hollónk is holmi Öregféle felsőbb lényt bánthatott meg, nem Krisztust és kapta az egyforma ítéletet, hogy dögökön, illetőleg holttesttel táplálkozzék. Ide látszik vonatkozni Kriza (Kisfaludy: III. k. 119. lap 6. sz.) jegybeli mátkájáért búsongó szeretőről lejegyzett dalának első sora: „A fekete holló gyászt visel magáért“. Sajnálja, gyászolja boldog állapotát, mikor még fehér volt s nem kellett dögökön élősködnie. Közbevetőleg megemlíthetjük, hogy mikor Kriza e lelőhely megnevezése nélkül közlött dalt lejegyezte, nem lehetetlen, hogy a magyar holló sem Krisztus Urunknak cselekedett nem kedvére s ma sem ártana a Küküllő tájékán kutatni, hogy miért viseli a gyászt a holló magáért? Küküllőt a dal említi, azért mondom, hogy ezen a tájon keresendő. Dalunkban a holló szerencsétlenséggel van összehozva: szerető elhagyásával. A jegenyefa tetejében feketében ülő hollóról azt mondja a szeretője-elhagyott, tehát szerencsétlen, hogy a gyászruhája nem a hollót illeti, hanem őt. Itt is szerencsétlenséggel van összehozva a holló. Ugyanezt kell mondanunk az oly népdalokról, melyekben a bekövetkezett szerencsétlenség hírvivőjének van felhíva a holló, milyenek: Kálmány: Sz. III. k. 17., 18. lapja; Kisfaludy: XII. k. 26. l., mely dalt Kisfaludy: VII. k. 24. l. ismételve találunk, mi arra volt jó, hogy Szana Tamás: Koszorú-jában tett felszólalásomat a jegyzetek tevéséről megerősítse. Itt említem fel az (Irodalomtörténet: II. k. 98. l. Bpest 1913.) Amott kereködik kezdetű dalt is, melyet 2 utolsó sora híjával már Toldi (Ferenc: A magyar költészet kézikönyve 1876 Bpest, I. k. 293. l.) mint a 17. századbeli népies dalt bemutatott. Ezekben a szerencsétlenüljárók a rossz hír póstásának a hollót választják.

Ismerve a holló elátkozásáról való mondát, hogy arra van kárhoztatva, miszerint holttesteken élősködjék, nem is vehetjük rossz néven neki, ha az ilyeneket kutatja is és a bekövetkezendő halált megjelenésével jelzi: hiszen kénytelen reá gondot fordítani; ezért mondja róla a nép: „Mikô holló szál körösztül a házon oszt karrog, möghal valaki“. (Szőreg.) A nép okoskodása helyes, ha éhen nem akar a holló maradni, keresnie kell az élelmet, a hol tehát a holló jár, ha holttest nincs is -198- még, de rövidesen lesz. Már Ipolyi megjegyezte mitológiája 246. lapján, hogy: „károgó körülszállongása s gyülekezete kisértetesnek tartatik… és rosz jelkint a bekövezendő szerencsétlen esemény előjelentéseül vétetik“. Sorai igazolásául felhozza Kis Károlynak szomorú végzetét; Mátyás halálát; Dózsa pórhadát, hogy hollók hirdették rémletes károgás által.

Meséinkben is többször megjelennek a hollók, hol két fél viaskodik s emberi számítás szerint is az egyik fél életével lakol, mint I. k. 3. számú meséjében, hol a többet igérőnek – ki rendesen a mesehős – segít: lásd a Kisfaludy: IX. k. 7. sz. meséjét is.

Népdalainkban a hollót szerencsétlenség hírvivőjének használták fel a szenvedők: mint gyüsz-mékelő madaraknak, ha egymással találkoznak, első dolguk egymásnak elmondani: mi hír a nagyvilágban s ha azután a mesehős szerencsétlenségéről beszélgetnek s megmondják, hogy a szerencsétlenüljáró miképpen szabadulhat meg bajától, ez korántsem azért történik, hogy rajta segítsenek, mert, mint az Igazság és Hamisság mesében Katonánál I. k. 249. l. a 32., 35., 36. számúban látjuk, ha észreveszik, hogy valaki hallgatni akarja őket, bosszút állanak rajta, mint a Hamisságon. Ne feledjük, hogy az üldözött Krisztusról szóló mondában sem volt még semleges sem, hanem – mikor látta, hogy Krisztus elmenekül: Kárt kiált, nem hogy örülne; pedig ha meséinket tekintjük, azt látjuk, hogy gyengéden kímélőleg bánnak Krisztus Urunkkal. Újságot kutató, csacska, főképpen szerencsétlenséget kereső természetük, mit, mint említettük, helyzetöknél fogva keresniök kell, hozza magával, hogy a mit odavalót tudnak, végigmondják. A baj fürkészői, mint Kisfaludy: XIII. k. 20. sz. Juhenes mesében is és ha az őket kihallgató inast észre nem vették és így szerencsésen megmenekült, az az ő szerencséje. Petőfi: Zöld Marczijában is az akasztófa körül károg – mint a Katona említett 32. sz. mesében a bitófán – de ez már a halálát jelzi. Még a Kisfaludy: X. k. 9. sz. mese hollója sem jóakaratból szól a mesehősnek a kutyafejű királyról, számít a bajvívásra s az ebből eredő, neki eső konczra. Ez kell neki, mint Petőfi: János vitéz V. részében, hol Jancsit a vad szemét ásó holló károgása köszönti.

A Zsigmond-féle gyűrűnek a holló által való elrablása sem mutat a holló jószívűségére. (Tóth: I. k. 48. l.), A bölcs királyfi (Katona: I. k. 44. sz. a 266. lapon, meg van kötetünk -199- 22. sz. adatában is) hollói még annyit sem mondanak idevonatkozólag, mint az Igazság és Hamisság mese hollói, mert ezek az embernél többet tudnak, míg azok emberhez jönnek itélethozatalért.

A hollókká átkozottakról Kisfaludy: IX. k. 28. sz. m.; az ideig-óráig hollóvá varázsoltról: U. O. XIII. k. 22. sz. m.; a holló alakban megjelenő tündérekről: U. O. XIII. k. 15. sz. m.; a hollóféle állatsógorról: Majláth 359. l.; a föld alól előjövő hollókról I. kötetünk 12. sz. meséjében szereplőkről máshol kell szólanunk, ezek nem igaz hollók.

23. Az árva aszszon. Az Ethnographia: XX. évf. 65–73. lapján ismerteti magyar változatait Heller Bernát, szól idegen változatairól is s ama hiedelmet jeleli meg a monda magjának, hogy az ikrek házasságtörésből származnak. Ez a felfogás meglátszik még a homlokegyenest ellenkező hiedelem hatása alatt alakult, újabb változatokon is. A keresztény hiedelem érdemnek tartja kettőset szülni. (Kálmány: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya 23. l.) Ez a hatás látszik a 65. számú adatunkon, hol az anya nem kér már bocsánatot férjétől, hanem bátran vallja övéinek felnyőlt gyermekeit. Mondánk változata: a Hatház eredete, Miczbánné néven meg van a ponyván is (Rózsa K. kiadása, Budapest 1897.) némi eltéréssel. A 66. sz. változatban említett egyszerre eltünés nem az emberek, hanem felsőbbrendűek sajátsága, ezért közöljük eme töredéknek, vagy ha nem az, akkor nem magyar színezetűnek tetsző változatot. A magyar változatok nem felejtik el megjutalmazni a gyermekek gondozóját. Mesénket a 7., vagy mint a 66. számú változatban van, 12 gyermekkel nem hiszi el megtörténtnek a nép, ha valamikor hitte is; a meseirodalomra voltam tekintettel, hogy idesoroztam a mondák közé.

65. Hatház eredete.

Vôt a világon ėsz szögény özvegyaszszony. Mikor az urátû elmaratt – az ura mökhalt – lött neki két gyermöke. Vitte a két gyerököt a karján a kirájnéhon, hogy csak ijen szögén özvegyaszszont két kis gyerökkel csak mögsegít! A kirájné még mögpirongatta, elmonta mindönnek, lėhorta, hogy nem az urátul való mindakettő.

A szögény aszszony asz monta: „Ha nem löhet, hogy mindakettő az uramtul való, agygyon az Isten magának hét -200- gyerököt!“ Mögszaporodott a kirájné, a kirájnak pedig el köllött mönni a háborúba, möglött a hét gyerök. A kirájné is most mit csinájjon a hét gyerökkê? Aszongya az öreg aszszony, a kirájnak az anynya: „Van itt ėgy láda, beletöszszük a ládába; van itt ėgy kosár, a ládát beletöszszük, vigye el a víz, a mőre fojik!“ Lėvitték a Tiszára a gyerököket, csak ėgyet hattak mög, mert a kiráj tutta, hogy a felesége terhös. Vitte a víz lėfelé. Ėgy halász éppen halászott, kifokta. Mikor szépen fölnyiti (a ládát), látytya, hogy hat gyermök van benne. A halász elvitte be a városba – éppen Döbröczön várossába történt ez – elvitte haza. A városnak mongya, hogy hogy járt ű; ű aszt a hat gyerököt fölneveli. A város is segítötte a halászt.

A kiráj ėcczör hazagyütt, hallotta, hogy mijen szép hat gyeröke van a halásznak. Asz monygya a kirájné: – ű mán vélt rá, csak nem merte mondani – „Jó vôna eszt a halászt möghínni ebédre! Szeretném látni aszt a hat gyerököt, a möliket fogott a Tiszába!“ Csakugyan is möghítták a halászt is hat gyerökivel ėgygyütt, elmöntek ebédre. A kirájfit, a mi otthun vôt; a középtájra ültette, hogy az emböré mög szélű essön. A hogy a kiráj a gyerökökre ránéz, mind a hét ėgyfúrma, csak a ruha más. A kirájné is aszonygya: „Nem bánom, akármit csinász (velem)! ez az én szülöttejim. Mikor mögvôt (a hét gyermek), az anyósom lėvitette a Tiszára, hogy nė hírösztöljük!“ (hogy hét gyermek született).

A kirájné hogy mögmonta: itt vôt ėgy szögény aszszony két kis gyerökkel, az mögátkoszta; kérdözi a halászt: „Hun vötte a gyerököket?“ Aszongya a halász: „A hogy halásztam, ėgy ládát hozott ėgy kosárba a víz, mikor fölnyitottam, láttam hat gyerök van benne. Hazavittem, úgy gondoltam, ha mán neköm szánta az Isten, lögyön az enyim, neköm ús sincs ės sė. Főneveltem, a város is segítött“. Asz monta a kiráj: „Mit kíván ű most mán?“ „A mit a kiráj, űfölsége akar“. „Hát mos mán feleségöstű ide gyűjön, a hun kifokta a gyerököt!“ Ott a kiráj csináltatott hat házat, azé híjják ma is; az a neve: Hatház.

66. Eltűnő czigányasszony átka.

A kertben ült az előkelő, gazdag asszony, mikor czigányasszony ment feléje kettős gyermekével karján, hogy adna valamit gyermekeinek. A gazdag asszony a helyett, hogy segítette volna valamivel, jól összeszidta, szemrehányással illette: „Hogy lehet valakinek egyszerre két gyermeke, ha tisztessėges asszony?“ A czigányasszonynak ez a szemrehányás oly rosszul esett, hogy megátkozta az előkelő, gazdag asszonyt, mondván: „Adjon az Isten neked tizenkettőt egyszerre!“

A gazdag asszony utána szaladt a czigányasszonynak, hogy megverje, de a czigányasszony egyszerre eltűnt. A szolgákat is küldte mindenfelé, hogy ha megtalálják valahol a czigányasszonyt, verjék el jól, de hasztalan volt minden lépés, nem volt sehol.

Az előkelő asszony férje szerencsére háborúban volt, mikor a szülés ideje bekövetkezett. Az átok fogott, mert csakugyan 12 gyermeket hozott egyszerre a világra. Az asszony nagyon restelte a dolgot: mit szól a világ, mit mond a férje, ha hazajön s megtudja? Tizenegyet hű szolgájával az erdőbe küldött, hogy neveltesse fel valakivel, egyet pedig ott tartott magánál. De mikor dajkálta, eszébe jutott neki a tizenegy másik és keservesen sírt.

Ezalatt hazajött a férje is, a gyermek is nevelkedett. Mikor már nagyocska volt a gyermek, nem bírta tovább cselekedetét títkolni, bevallotta bűnét férjének, haza hozatta a tizenegy gyermeket is. A férj nemcsak megbocsájtott, hanem még örült is, hogy oly szép nagyocska 12 gyermeke van.

24. Mátyás király és a fiatal bíró. Az ember éveiről szóló meghatározás Kálmány: Sz. II. 151. l. is ide vág, ez a 63-dik évet veszi az elmebeli elgyengülés kezdetének; Dänhardtnál (Naturgeschichtliche Volksmärchen II. k. 45. Leipzig – Berlin 1913. Die Lebenszeit des Menschen) ama szólásunkkal megegyezőleg: „Mikor mán 70 esztendős az embör, a lábába száratt az esze“, (Szeged) – a 70-ik év van megjelelve. Köhler eme meghatározást – mely a népek közt el van terjedve – I. kötete 43–44. lapján egy 16. századbeli költeményből eredteti; -202- ekkor tehát már költeményben is meg volt. Mindez a 24. számú adatban kifejezett nép felfogása mellett szól, ezzel szembe van állítva a 68. számú változata, az ellenkező túlzásba megy. Az elmebeli tehetségről szólva, itt említem fel eme gúnyolódónkat:

67. Az ész megjövése.

A magyarnak, ha 20 esztendős korájig az esze mög nem gyün, 30 esztendős korájig mög nem nyő (= nem lesz erős), 40 esztendős korára nem gazda, azután nem löhet tűle sömmit várni. A némötnek 40 esztendős korára gyün mög az esze (néhol hozzá mondják, hogy: mihelyt megjön, el is megy), a tótnak addig van esze: még szopik.

Itt is megjegyzem, hogy a Mátyás királyról szóló adomákat József császárra is alkalmazva találjuk, ezt mutatja a 68. sz. változat; lásd I. kötetünk 70., 71. sz. jegyzetét.

68. József császár és a fiatal bíró.

Mikor József császár az országba gyütt, mönt, bemönt ėgy kis faluba, êmönt a kösségházba, kérdöszte, hogy ki a bíró? Vôt ott ėgy fijatal embör, asz monta a fijatal embör: „Én vagyok a bíró“. „De fijatal bíró van ebbe kösségbe!“ monta József császár, látta, hogy mindönféle röndetlenül van, aszonta hogy: „Nem bírónak való ijen fijatal embör!“ Aszongya a fijatal bíró: „Mögfelel ű mindönnek“. „Felêjön mög a kérdésömre három nap múlva, mikor viszszagyüvök: 20 szép, 30 erős, 40 okos“.

Hazamönt a fijatal bíró, törődött, vergődött, gondoskodott, nem is övött, sėnkinek nem parancsolt. Az apja monta neki: „A cselédök nem dôgoznak, mijön vergőcz, mijön gondoskocz? valami tégöd bánt, mond mög a bajajidat, hogy segícscsek rajtad, hátha segíthetök!“ Akkor monta a fijatal embör, hogy mi ja baja neki: „Itt vôt ėgy úr a kösségházán három napok előtte, aszonta, ha mög nem fejtöm, hogy húsz szép, harmincz erős, negyven okos; akkor êcsap! hogy fijatal embör nem bírónak való, tapasztalatlan, próbálatlan a fijatal embör!“ Aszongya az apja: „E nem nagy baj! e fijam -203- sėmmi sė, hoczide a bírópáczát!“ Akkor oszt ű mönt be a kösségházába, az öreg.

Harmannap után az úr is mögjelönt. Látta az öreg, hogy a császárrâ van dôga, a császár mög aszt látta, hogy nem e vôt harmannap előtte a bíró, kérdöszte: „Maga a bíró?“ „Én vagyok!“ felelte az öreg. „No, ha maga a bíró, fejcse mög a mit három nap előtte montam itt: húsz szép, harmincz erős, negyven okos“. Aszonygya az öreg: „Húsz éves koromba szép vôtam, harminczba erős, tejjes vôtam, negyvenig nem gazdáltam. Húsz mög harmincz az ötven mög negyven az kilenczven; így hát az öreg embört nem nézik sėmminek mikor a kilenczvenet möghalagya“. Asz monta a császár: „Öreg, maga a bíró! fijatal embör nem bírónak való, mer tapasztalatlan, tudatlan“.

25. Mátyás király és a czigány béres. Kisfaludy: XVII. k. A kanász felel meg a kérdésekre jegyzetében szóltunk változatairól, lásd alább a 38. sz. adatot, Aarne 922. sz. alatt: Der hirtenknabe antwortet statt des priesters auf die fragen des königs jeleléssel érinti a finn változatokat.

26. Mátyás király vöröshagymán kapáltat. Az urak kapálását lásd a Kisfaludy: XVII. k. A hosszúnyakú jegyzetében.

29. A czigán ügyvígy. Lásd Aarne 821. B. számú jegyzetét; A fölt köles és tojás kikelését Köhler: I. k. 458. lapján közli s egyéb változatát.

30. Kôbászeső. Kisfaludy: X. k. 254. lapján férfi a mindent kibeszélő; asszony a Dähnhardt: Schwänke 1. lap Der Schatz-ában. Töredékünk változatait lásd Ethnographia: XXII. évf. 738. l.

31. Ha tė ütöd az én gazdámat… Adománk elterjedtebb alakja a

69. Ha tė ütöd az én zsidómat, én is ütöm a tė zsidódat.

Két, egymással haragban levő zsidó kocsija ment egymással szemközt s mert az egyik zsidó sem akart kitérni, veszekedésre került köztük a dolog, mit látva a kocsisok, gazdájuk segítségére mentek, mondván: „Ha tė ütöd az én zsidómat, én is ütöm a tė zsidódat!“ s a két zsidót elverték.

32. A szögény embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté? A bot eladásról Aarne az 1610. jegyzetében szól, egyéb változatait Kisfaludy: XVII. k. Mátyás király mondái közt a Mátyás király és a síkárfű árús jegyzetében soroltam elő.

33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát? Köhler: I. k. 507. lapján nagyon elterjedtnek jelzi adománkat, az 1001 éjből Koltai (Virgil: Az ezeregy éjszaka meséiből Grimm után átdolgozta IV. kiadás Budapest 78. l.) A szamárhajcsár és a tolvaj felírással fordította és nem átdolgozta magyarra, kötőfék helyett fékről beszél, mert a szótárban először féket talált. Adatunk elátkozásról beszél, lásd 3. sz. jegyzetünket.

34. A hamis vak. Aarne 1380. sz. jegyzetében sorolja elő finn változatait.

35. A gyakorlat töszi a mestörségöt. Szegeden oly férfiról mesélnek, ki a hegytetőre, hol legelő volt, borjút hordott a nyakában naponkint s mikor már tehén volt, akkor sem mondta nehéznek, mert: „A gyakorlat töszi az embört mestörré“.

38. Az ėcczöri 2 koma. Ily menetű a Kisfaludy: XVII. k. A ki másnak vermet ás néven közölt Krisztus-monda, ezt az igazságot erősítik 39., 40., 70. sz. adataink.

A „Hol a világ közepe?“ kérdés meg van a 25. sz. hagyományban, l. jegyzetét; a Hogy hívják az én komámat? Tóth: IV. k. 135. l. közölte a változatát.

39. A ki másnak ási az árkot. 40. Isten verése. Lásd a megelőző jegyzetet.

70. A ki másnak vermet ás.

Egy szegény koldus asszony járt egy grófnéhoz kéregetni, a grófné kezdte már megúnni, hogy többet ne menjen oda, mérgezett czipót adott neki, gondolta, hogy majd eszik belőle s meghal. Volt a grófnénak egy kedves fia, ki nagyon szeretett vadászni. Mikor a koldus asszony a mérgezett czipót kapta, a grófné fia azon a napon eltévedt az erdőben s mikor kikeveredett belőle, betért a koldús asszonyhoz. A koldus asszony a mérgezett friss czipóval megkínálta a gróf fiút, a fiú evett belőle s meghalt.

43. A lélek, kis fehér egér alakban. Fehér egér alakú a betegség démonai közt van a czigányoknál az Ethnographia: XXII. évf. 137. lapján.

44. A beszélő koponya. Emberem A 2 büszke vőféj és a koponya nevet adta neki. Beszél a koponya A levágott fej gyónásában is, Ethnographia: XXII. évf. 317. l., Kisfaludy: XII. k. 215. l.; Szentjánost, a rosszak elűzőjét Kálmány: Sz. II. k. 220. lapján találjuk.

46. A visszafelé sült puska. 47. A rázanérus. Vesd össze Kinizsi sírjáról visszapattanó golyóval; Tóth: I. k. 177. lap.

48. A háládatlan gyermek és a varancsagosbéka. Ezen a néven közli Köhler: I. 473–477. l. hiedelmünk változatait.

51. A rabszabadító. Rabszabadítással összekötött találgatós mese a 71–74. sz.; ezek közül az apját szoptató a 73., 74. sz., lásd idegen változatait Köhler: I. k. 373. lapján. A 72. sz. változatát Kálmány: Sz. I. k. 168. l. közlöttük.

71. Az elletlen ló.

Aszonták ėgy embörnek, ha ojan kérdést tud anni, a mölikre mög nem bírnak felelni (a bírák), akkô eleresztik a testvérjit. Aszonta az embör, hogy agygyanak neki három napot, ű tud ojan kérdést anni, attak neki. Mikor a három nap êtelt, főmönt az urakhon, aszongya:

Mögdöglött a ló, a csikót kivötték belüle eleventen: a vôt az elletlen ló, alatta vôt, rajta ült; az anynyábû (a csikó anyjából) lött a kantárszíj, a vôt a kezibe; a tizėnkettő azé hat: mer tizėnkét zsömlének csak felit kapta el; a nyúlnak is csak a felit atták neki: azé fél a nyúl. Ez által a kérdéssel a testvérje mögszabadult.

72. Daru elletlen lovon.

Darunak aszonták, ha ojan kérdést tud anni, hogy nem bírnak rá mögfelelni, akkor elbocsátik, nem akasztik fő a testvérjit akkô monta: -206-

Úton mén Daru: a Daru ű vôt; hátán a sarnyú: mert sarnyút vitt hátán a lovának; gelebibe kinyere: mer gelebibe vitte a kinyerit; elletlen lovon mönt: mer a ló nem bírta a csikót mögelleni (a melyiken mint lovon ment), a csikót úgy vötték ki az anynyábul; lelköt mönt váltani: a tesvérjit mönt váltani, mög is váltotta: mer nem bírtak rá mögfelelni.

73. Az apját szoptatja.

Kinek vôtam lánya annak löttem: anynya, sirat engöm az én fijam: édös anyám ura? Úgy történt, hogy az embört mijé? mijé nem? becsukták rabnak, de a lánya jis, a mijatt (= hogy az apját becsukták), tött ėgy kis kihágást, hogy űtet is csukják be. Be jis csukták, éppen ojan hejre csukták, hogy az apjátul ėgy ajtó választotta el. Vôt az ajtón ėgy görcs, a’ kiesött és azon a kis jukon át dugta a mejje bimbóját és az apját aval táplálta. Az aszszon (= az ember leánya) kiszabadult möntül előbb a börtönbül és a börtön előtt esztet danulta:

Möghalotta eszt a börtenföligyelő, behívatta az aszszont, asz monta, hogy ha mögmagyarázza ennek a versnek az értelmit, teljesíti ėgy kérelmit! Mögmagyarászta az aszszon és kieresztötték az apját, mert az vôt a kérése. Az apjának az anynya lött, mert szoptatta, ezé lött neki az apja a fija, de az apja az anynyának: az ura vôt. Így szabadította ki a lán az apját a börtönbű.

74. A kő közé rakott apjának anyja lett.

Ėgy embört elítéltek: kű közé rakták, hogy majd ott mökhal, de a lánya ėgygyet értött a kűmívessel, hogy hagygyon anynyi hejet, a hun mökszoptati az apját. A lány a mêre csak mönt, mindönütt aszt hajtogatta: „Az apámnak anynya löttem, sirat engöm a fijam: az anyámnak az ura“. Kérdöszték az urak: hogy monthat ojat, hogy az apjának anynya lött? Aszonta a lány, mögmongya, ha az apját kieresztik a börtönbül. Mikor kieresztötték, akkô monta, hogy az apjának anynya lött, mer szoptatta, mikor a kű között vôt, az apja mög fija lött, de az apja az anynyának ura is vôt.

Javító.

Az irodalom nyelvén közlött jegyzetek sajtóhibáit, hacsak nem értelemzavarók, nem jeleljük meg; de az adatokéban előfordulókat felemlítjük, hogy nyelvjárásilag hűen közöljük a hagyományokat, mit jelen kötetünkben, nem számítva az itt felsorolt hibákat, el is értünk.

9. lap	32. sor	aszonga helyett	aszongya
86. „	18. „	ėvesek „	évesek
90. „	31. „	osztȧn „	osztán
93. „	10. „	kovicsból „	kovicsbul
93. „	29. „	ész „	ėsz
94. „	23. „	posztítom „	pusztítom
94. „	52. „	kirúl „	királ
95. „	6. „	Ördöngősvénasszon „	Ördöngősvénaszszon
96. „	15. „	égygyik „	ėgygyik
96. „	15. „	féjükrül „	fejükrül
105. „	31. „	aszonya „	aszongya
110. „	5. „	kertészlegėn „	kertészlegén
112. „	30. „	muszáj „	muszaj
122. „	21. „	össsze „	öszsze
124. „	9. „	anyédéknak „	anyádéknak
128. „	24. „	lêvetköztette „	lėvetköztette
134. „	34. „	tot „	ott
162. „	32. „	kiszabdíták „	kiszabadíták
163. „	5. „	Sz. 11. sz. „	Sz. I. k. 11. sz.
164. „	31. „	vönnė „	vönné
166. „	8. „	szépaszsszonya „	szépaszszonya
167. „	27. „	ifjúszépȧrgyérus „	ifjúszépárgyérus
168. „	30. „	viz „	víz
168. „	34. „	viz „	víz
170. „	28. „	oroszlȧnyom „	oroszlányom
170. „	28. „	Órijás hússal „	Órijáshússal
170. „	32. „	Órijás húst „	Órijáshúst
-210-170. lap	34. sor	Órijás húst helyett	Órijáshúst
175. „	23. „	változataival „	változatával
175. „	42. „	elített „	telített
176. „	30. „	mesélés „	mesélésé
184. „	19. „	asszony „	aszszony
193. „	1. „	21., 22. számú „	21. sz.
193. „	1. „	22. számú mese „	22. sz. monda
194. „	1. „	mese „	monda
195. „	1. „	mese „	monda
196. „	1. „	mese „	monda
197. „	1. „	mese „	monda
198. „	1. „	mese „	monda
199. „	1. „	mese „	monda
200. „	1. „	mese „	monda
201. „	1. „	mese „	monda
202. „	1. „	mese „	monda
203. „	1. „	24., 25., 26., „	24.–26. sz. monda
203. „	1. „	29., 30., 31 számú mese „	29.–31. sz. kópéságok
204. „	1. „	mese „	kópéságok
205. „	1. „	43., 44., 46., 48., „	43.–48. sz. hiedelmek
205. „	1. „	51. számú mese „	51. sz. találgatós mese
205. „	1. „	testvérjit „	testvérijit,
206. „	1. „	mese „	találgatós mese
207. „	1. „	mese „	találgatós mese

1	akkor kiszakajtaní	akkor kiszakajtani
20	kinyomódík	kinyomódik
28	ktpiktoroljuk	kipiktoroljuk
32	kiszalatt	kiszalatt
43	a kís lán	a kis lán
47	Őrijás mind	Órijás mind
52	hajtod ki?„	hajtod ki?“
55	aszonta ne i	aszonta neki
64	aval klgyütt	aval kigyütt
85	Ördöugősvénaszszon élt	Ördöngősvénaszszon élt
93	vėka magyarót	véka magyarót

HAGYOMÁNYOK

Tartalom:

Bevezető.