*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64502 ***

Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=ouxkAAAAMAAJ

      Project Gutenberg also has II. rész.
      See http://www.gutenberg.org/ebooks/64501





JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCVII. KÖTET

ÉLETEMBŐL. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

ÉLETEMBŐL

IGAZ TÖRTÉNETEK. ÖRÖK EMLÉKEK. HUMOR. UTLEIRÁS.

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898




PÁRBAJ A CSATATÉREN.

Babért a múltnak!

Ha minden levelére egy hős nevét írjuk, nem koszorú: erdő lesz a neve!

A tápió-bicskei csata el volt már vesztve; az osztrák hadsereg vitézül
küzdött ezen a napon. Bastich veteránjai véres tusa után vetették vissza
rohamra vitt fiatal honvédeinket, a visszavonulás feltarthatatlan volt.

Hátunk megett pedig a megáradt Tápió volt s annak egyetlen egy hídja,
melyhez összetolongva sietett a megzavart sereg.

Az osztrák lovasság üldözésre rohant.

Dipold ágyúi meg-megállíták őket, kartácscsal üdvözölve a közeledő báni
huszárokat. Végre az ágyúk is ott vesztek.

A hadtest vezérei feladták a csatát, s gázlókon menekültek keresztül, a
hídról leszorítva.

Elveszett az ütközet, elvesztek az ágyúk, elveszett a nap dicsősége, s
még jött egy új csapás, hogy az egész hadtest oda veszszen; az ágyúszóra
Nagy-Káta felől elősietett Sternberg dandára, s oldalt fogta a menekülő
magyar hadtestet.

Nyolcz század osztrák lovasság jött egy tömegben a homokhalmokról alá;
ha ez a felzavart had derekába csap, az egész hadtest veszve van.

Csak hat század tartalékhuszár volt, a mit ellenük lehetett küldeni:
azok is lehangolva, elkedvetlenítve a vesztett csata miatt. De vezérük
volt Sebő őrnagy.

Csak egy ember, csak egy kard.

De egy ember, egy kard is elég, hogy olyan gondolatjegyet húzzon a
történelem folyamába, mely azt mondja: «itt most megállj, más fejezet
kezdődik».

Sebes ügetéssel közeledett az osztrák lovasság, s messze előtte lovagolt
vezére, Riedesel ezredes.

Egy athleta, egy óriás; teljes hat láb magasságú férfi, herkulesi
vállakkal, száz lépésnyire előtte járt ezredének, s kardját villogtatva,
messziről hívta ki a magyar huszárokat: van-e közöttük is olyan vitéz,
ki a hadsort el meri hagyni, s egyedül előre vágtatva a sík középre,
szemébe mer nézni az osztrák hadsereg legdélczegebb lovagjának?

Akadt olyan vitéz.

A büszke kihívásra a magyar huszárok őrnagya, Sebő előrenyargalt a
bajnoki találkozásra.

Kemény vitéz volt ő is, kinek mindig volt bátorsága a halál kaszáját
csorbára verni kardjával.

Miként a hajdani hős lovagkorban, a hol a csata előtt a vezérek keltek
vitézi párharczra: a Zalán futásának jelenetei látszottak megelevenülni
a lovagtornában, melyre a magyar és osztrák lovasság két legjobb bajnoka
egymás ellen rontott.

A két ellenséges hadcsapat között is szabad téren találkoztak össze,
egyedül, ezredeiket elhagyva, s ott szóváltás nélkül összecsaptak.

Csak egyszer villant mind a két kard, s azzal mind a kettő kihullott
vitéze kezéből.

Mindketten ugyanazon összecsapással lefegyverző sebet ejtettek egymáson;
a magyar vitéz kardja az osztrák óriás kezét csuklóban vágta tönkre, míg
ő maga az ellenfél ádáz csapásától hüvelykujját veszté.

De ez nem volt a párharcz vége.

A mint a két dalia egyszerre egy pillanatban kiejté jobbjából a kardot,
hirtelen megragadta egymást mind a kettő, s elkezdődött a tusa puszta
kézzel, balog kézzel.

Riedesel magasabb volt, de Sebő ügyesebb; gyorsan torkon ragadta
ellenfelét, azzal sarkantyúját paripája oldalába vágta, a két mén
megfordult egymásnak feszített oldallal, s azzal mind a két lovag
lezuhant a földre.

Erre vágtatva rohant a két ellenséges lovasság vezérei segélyére.

Mire oda értek, a földön dulakodó két vitéz közül csak az egyik kelt
föl: az Sebő volt; Riedesel halva maradt.

Mint hajdan Goliáth esése Izrael táborát, úgy lelkesíté új hősi
elszántságra e hősi jelenet a magyar huszárságot: visszaverték a
Sternberg-féle lovas-ezredet, s míg ők az első rohamot felfogták
kardjaikkal, azalatt megérkeztek a vörös sipkások, a 3-ik és 9-ik
zászlóalj törhetlen vitézei; azok aztán megmutatták, hogyan kell
szuronyszegezve ellenséget látogatni; délután öt órára vissza lett
nyerve az ütközet, az elveszett ágyúk, az elhagyott csatatér s a nap
dicsősége.

*

Ugyanazon huszárezred augusztus első napjaiban a Berettyó partjain
táborozott. Hanyatlóban, lemenőben volt már dicsőségünk napja. Csak az
okos paripák érzik talán, mit beszélnek az emberek: kihallgatják az
őrtüzek mellett gazdáik tépelödéseit s tovább adják, a mit hallottak,
egymás között. Egy éjszaka, mikor czövekeikhez voltak kötözve, mintegy
összebeszélésre, a legcsendesebb időben, elkezdettek nyeríteni,
tombolni; összetépték pányváikat, s nekiszilajultan törtek keresztül a
táborvonalon, s lovagjaikat elhagyva rohantak el a pusztába. Felét sem
sikerült összefogni: nagy része világgá futott.

Talán előre érezték, a mi következik?




A ZSOLCZAI HŐS.

Kikből támadt az a vitéz honvédsereg?

Értelmes hazafiak, ügyvédek, iskolaviselt tanuló ifjak, orvosok,
kereskedők, mérnökök, iparosok sorakoztak a háromszínű zászló alá a
földmívesek fiai közé, s azt mondták: csak puskát adjatok nekünk,
azonnal katonák vagyunk.

Hogy nevettek ezen a régi rendszer okos emberei, a kik úgy tudták a
dolgot, hogy egy ember, meg egy puska még nem egy katona; annak előbb
még egy esztendeig kell riktájt állni, négy esztendeig idegen országban
lakni, hat esztendeig rapportra járni, nyolcz esztendeig masirozni
tanulni, tíz esztendeig német szóhoz szokni, csak azután mondhatni el
róla, hogy ez már katona.

Hát még ahhoz, hogy valaki katonatiszt legyen: hadnagy, százados,
őrnagy, ezredes. Az kerül még csak nagy időbe, tenger tudományba. Hogy
tanulhatná azt meg a jámbor magyar ember, a kit sohasem tanítanak erre?

És azután mégis úgy lett: a mint annak a magyar fiúnak puskát adtak a
kezébe, mindjárt katona lett abból; némelyiknek puskát sem adtak, csak
kaszát és azzal is jó katona lett.

Csoda biz ez. De a hazaszeretet tud még a csodatételekhez.

Azok között, kik a nyugalmas polgári életpályát a kard tetteiért
elhagyták, egyik legkitünőbb bajnokunk volt Gózon Lajos.

Ügyvéd volt Pesten. Együtt jártunk iskolába. Ott is, mindenki úgy
ismerte, mint nemes kedélyű szelid ifjút.

Midőn a nemzet önvédelmi harczra kényszerült, egy önkéntes csapat
vállalkozott pesti értelmes fiatalokból a megtámadott haza védelmére:
Gózon is e csapattal ment el. Nem kalandot, nem új pályát kerestek ők,
csak a haza segélykiáltására ragadtak fegyvert, mint a hogy fegyverhez
kap minden jó gyermek, a ki apját, anyját hallja segélyért sikoltani.

Azonban a sors rendelkezett az eltávozottal.

Manswörth alatt rohamra kellett volna menni az ellenféltől megszállt
helység ellen, melyet erős ütegek védtek s a halálos vállalat
megreszketteté a legelszántabb katonák szivét is.

Ekkor a fiatal ügyvéd, a katonai hírrel nem biró Gózon Lajos kiragadta a
zászlótartó kezéből a nemzeti lobogót, «utánam barátim, éljen a haza!»
kiáltá és neki rohant a zászlóval az ellenség ütegének; s a példáján
fellelkesült csapatok elszántan vetették magukat bele az ellenfél
kartácstüzébe.

Őt minden golyó kikerülte, pedig tudjuk, hogy azok nagyon fel szokták
keresni azt, a ki zászlóval jár a kezében.

Ilyen férfit nem volt szabad visszabocsátani az íróasztalhoz. A vezérek
ott maraszták, tiszti rangra emelték; s ott azután a hány csatában
megjelent, annyi érdemet keresett magának: csupa érdemekért, nem
pártfogoltatásból, őrnagya lett egy vitéz zászlóaljnak.

Július 2-ikán és 11-ikén a háromszor visszafoglalt ácsi erdő tanúskodik
Gózon hősi elszántságáról. A hány szál fája van annak az erdőnek,
mindenik lehetne egy sírfejfája ott elhullott magyar és osztrák
vitézeknek.

Következett ama hírhedett körvonulása a felső magyar hadseregnek
Komáromtól a Tiszáig, mely két világhatalom hadseregei között annyi
hősiességgel hajtatott végre.

Alig múlt el nap csatározás, elő- és utóhadak összeütközése nélkül; ezek
voltak a hétköznapok: néha aztán egy-egy ünnep is jött közbe, teljes
ütközet napja.

Ilyen harczi ünnep volt július 26-ika a Sajó vizénél.

Tseodajeff orosz tábornok húsz ezer emberrel, azok között huszonöt
század lovas, sietett a magyar hadsereg balszárnyát megtámadni. E bal
szárnyat a 7-ik hadtest képezte Pöltenberg vezénylete alatt; alig több
ötezer embernél. Tehát egy: négy ellen.

A Sajó vize feküdt közöttük.

Az ütközetet jobbára a tüzérség vívta. Tseodajeff negyvennyolcz ágyút
vonatott elő a Sajó jobb partján, hol a folyam kígyózó területei, sűrű
csalittal borítva, kedvező előnyt nyujtottak neki ütegeit észrevétlenűl
közelebb tolni a magyar hadálláshoz.

Egy ilyen orosz üteg, két zászlóaljtól és egy szotnya kozáktól fedezve,
egész Alsó-Zsolczáig felnyomult a parti berkek oltalma alatt, s onnan
egyszerre váratlanul megnyitotta a gyilkos tüzelést a hadseregnek egyik
szemközti ütege ellen.

Azon üteg tüzérei csaknem gyermekek voltak még. Csak most váltak meg az
iskolától, hol épen annyit tanultak a mathematikából, a mennyi elég
arra, hogy valaki tüzér legyen vele.

Gózon Lajos, a 66-ik zászlóalj őrnagya, az orosz üteg veszedelmes
működését látva, mely a bal szárny állását ingatottá tevé, sietett
tábornokát figyelmeztetni, s egyúttal fölkérni, hogy engedje neki az
orosz üteget szuronynyal kivetni helyéből.

A tábornok válasza az volt, hogy neki a fővezér parancsa ellenére nem
szabad a Sajó jobb partjára hadoszlopokat vezényelni; nem is vállalhatja
a felelősséget ily vérontó vállalat áldozataiért magára.

A kis fiúk ütegéből pedig már két ágyú a földön feküdt, a harmadiknak a
kerekei sérülve voltak már, a szegény kis fiúkat egyiket a másik után
hurczolták el holtan, összezúzottan az ágyuk mellől. – Gózon Lajos nem
nézhette ezt; átadta a zászlóalj vezényletét a legidősebb századosnak,
kijelentve, hogy ő maga saját felelősségére önként vállalkozókkal fog
támadást intézni az orosz üteg ellen.

Azzal elindult lóháton gázlót keresni a Sajóban. Mikor azon szerencsésen
áthatolt, keresztül lovagolta a Sajó partján elterülő erdőt, egész
odáig, a honnan az orosz üteg állását kikémlelheté.

Ezzel visszalovagolt zászlóaljához.

– No most fiuk! szólt hozzájuk, a kinek a hazája élete kedvesebb, mint a
magáé, az jöjjön velem.

De az ily szóra aztán az egész zászlóalj vele akart menni.

– Elég lesz egy század! mondá Gózon: s kiválaszta egy századot, míg a
másikat csatárlánczra osztva, a Sajó balpartján elhelyezé.

Egy század két zászlóalj ellen, meg egy lovas kozák szotnya ellen, egy
ágyúüteg megtámadására! Nevetnének a hadtudomány vénei, ha valaki ezt
tanácsolná nekik.

Nálunk volt, a ki megtette.

A Sajóhoz érve a kis csapat, azt kérdezé: hogy megyünk itt át?

– Hát csak így ni! mondá Gózon, s leugorván a lováról, egy beteges fiú
kezéből kivette a puskát s beleugrott a vízbe, s a kikeresett gázlónak
indult: «itt a híd, fiúk; utánam, a ki magyar és szereti hazáját!»

Percz mulva a kis csapat hónaljig érő vizen át gázolva, eltünt a
jobbparti erdő árnyékában.

És most azután csendesen, óvatosan előre a bokrok között; nem szól más,
csak a nyugtalan szívdobogás, nincs más parancsszó, csak a szemek
intése. A kis csapat egyedül áll az ellenség táborának szivében, minden
segélytől távol, egyedül saját szuronyára bízva.

Már előtte az ellenség, mely jelenlétét nem is sejti. Gondolni és
végrehajtani csak egy percznyi idejök van.

Hanem az dicsőséges percz volt.

«Szuronyt szegezz, és előre!» hangzott Gózon Lajos szava, s abban a
pillanatban, mint martalékára a sas, csapott le az orosz ütegre a
maroknyi önkéntes csapat, s abban a perczben le volt ölve minden tüzér,
beszegezve minden ágyú, egy sortüzeléssel szétriasztva a fedezet. E
percz alatt el volt döntve a nap sorsa.

A mily bátran volt keresztül vive a hősi merénylet, oly nagyszerű lett
annak eredménye: az orosz csatarendben nagy zavar támadt; azt hitték, a
magyar hadsereg gázlóra találván, őket oldalba fogta; hirtelen
megszüntették a tüzelést az egész vonalon s azzal Tseodajeff felhagyott
a csatával s távol a Sajótól táborba vonta seregét.

És mind ebben egy maroknyi kis csapaté volt az oroszlánrész, s annak
vezetőjéé, ki egy év előtt még ügyvéd volt.

Maguk a vezérek is elismerőleg híresztelék Gózon Lajosnak e bátor
tettét; a sikerdús kivitelért a fővezér ott a helyszinén alezredessé
emelte őt, s az összes táborkar előtt megölelé, így szólva hozzá: «önben
ismét a manswörthi és ácsi hősre ismerek».

Nehány nap mulva a nyíradonyi főhadiszálláson augusztus elsején kelt
vitézségi bizonyítvány adatott át Gózon Lajosnak.

Ide irom azt egész terjedelmében; más jutalmat úgy sem adhatunk
hőseinknek, mint azt, hogy neveiket megkoszorúzzuk.

«Bizonyítvány. – Második rangú érdemjelre ajánltatik Gózon Lajos őrnagy
s 66-ik zászlóalj-parancsnok úr, ki hazája iránti buzgó szeretetből és
tántoríthatatlan hű ragaszkodástól ösztönözve, f. é. július 2-dik és
11-én Komáromnál az ácsi erdőben, s 26-ikán a Sajóvonalon küzdött
csatában, példás és harczias viselete, hősies elszántsága és halált
megvető kitartása által, vitéz jellemének kitünő jeleit adá. Legszebb
feladatomnak és kötelességemnek tartom, – addig is, míg ezen hősnek
melle érdemrenddel diszesíttethetnék, a méltányló haza nevében ezen
elismerést nyilvánító vitézségi bizonyítványt kézbesítni. – Kelt a
nyíradonyi főszálláson. Augusztus hó 1-jén 1849. A fővezér Görgei
Arthur. (P. H.)

Ime egy magyar hős életéből egy lap, mely életpályájában piros betükkel
van nyomtatva.

A harczok ideje alatt a munkáspolgárból az lett, a mivé kell tudni
átalakulni minden hazafinak: derék katona.

S a harczok lejártával a vitéz katonából ismét az lett, a mivé kell
tudnia átalakulni minden katonának: munkás, hasznos polgár.

Akkor tudta fegyverrel szolgálni hazáját, jól, híven, önfeláldozólag.

Most tudja szolgálni hazáját észszel, munkával, szintoly jól, szintoly
híven, szintoly önfeláldozással.

Ez az én eszményképem egy magyar honvédről.

Ez az én eszményképem egy magyar polgárról.




EGY VILÁGÍTÓ SUGÁR.

Ki ne ismerné azt a derék szerzetes rendet Magyarországban, melynek
tagjai fehér palástot viselnek? Ki ne tudná, hogy e fényes fehér
paláston a rágalom egy foltot sem ejtett soha? De ha dicséretüket akarná
elsorolni, tele írhatná vele a fényes fehér lapot a közvélemény. Ők
terjesztői a tudománynak, példaadói a jó erkölcsnek, ők buzgó apostolai
a vallásosságnak; és a mellett hívei a hazának és jó testvérei a
külömböző hitvallásuaknak.

… 1848-ban huszonkét fiatal növendék tagja volt e szerzetnek, mind
tudományosan művelt kitünő ifjak.

Jött a vérpazarló korszak, egy segélykiáltás hangzott végig a hazán,
mely áthatott minden zárt ajtón és kerített falon.

A haza fegyverbe szólítá fiait. Nem lázadásra hívta fel. Felkent királya
nevében, törvényes kormány szólítá fel a férfiakat törvény és alkotmány
védelmére, belső rend helyreállítására.

Akkor nem volt szükség kategoriákat állítani fel, kinek van hivatása
otthon maradni? doktornak, diáknak, papnak, prókátornak? mert úgy sem
maradtak volna otthon. A zászlók alá gyült a földmívessel a földesúr fia
és a doktorok és a diákok, papok és prókátorok egyenlően.

A fehér barátok huszonkét ifjú növendéke közül egyszerre tizenkettő vett
búcsút a zárdától, hogy a haza védelmére szálljon.

Nem szökve, nem alattomban váltak meg; bejelenték gvárdiánjuknak, hogy
ők honvédekké akarnak indulni, s az ősz gvárdián azt tette velük, hogy
rendelt számukra szekereket, süttetett számukra úti eleséget, mely a
táborig eltartson, s mikor szekereikre ültek, összecsókolá valamennyit
és áldását adta rájuk; s könyező szemmel nézett utánuk, míg a távolban
beláthatá kocsijaik porát.

Még azután is sírt, hogy a zárdába visszatért.

Az ott maradt tíz növendék egyike vigasztalni kezdé, hogy ne sírjon,
hiszen még itt maradtak ők.

«Hiszen épen azt siratom, felelt a tisztes agg, hogy ti itt maradtatok.»

Az eltávozottakkal együtt járt az agg gvárdián áldása. Vitézül
harczoltak mindannyian, szereztek babérokat, tiszti rangot, hírt, nevet;
minden csatában boldogultak. Nehány hősi halállal mult ki; azokat érte a
legvalódibb áldás, az lett legboldogabb.

Mert egyszer azután vége lett harcznak, dicsőségnek, s az élve
maradottaknak nagy okuk volt azokat irigyelni, kik egy szabad hazát
látva, hunyták le örökre szemeiket.

A nemzet virága, mely a felszinen úszott, sietett le a fenékre. Erdők,
berkek, gunyhók visszhangozák a jelszót: «qui bene latuit, bene vixit».

A kik megmaradtak a tizenkét lelkes ifjú közül, siettek vissza
zárdájokba; a fegyver ki volt verve kezeikből, más fegyverrel kelle
folytatni a harczot egy nemzet életéért; a tudomány fegyverével, a
szellem csataterén.

Újra felölték fehér palástjukat s folytatták a tudományos munkát ott, a
hol elhagyták.

Kitünő, tudományos emberek váltak belőlük, szerencsés volt az a tanoda,
mely közülök nyerhetett tanárt. Annak a növendékein is meglátszott a
szellemi tökélyesbülés minden ágazatban.

Ekkor kezdődtek az ultramontán agitatiók, a jezsuita betelepítések
Magyarországon.

Évekig figyelemmel kisérő tanúi voltunk a ki-kiszámított kegyetlen
üldözésnek, a minek e derék római kath. egyházi rend szabadelvű tanárai
czéltáblái voltak az ultramontán hierarchák részéről.

Ez üldözés mindaddig tartott, míg a jezsuiták barátai a legjelesebb
tanárokat tanszékeikből el nem távolították, hatáskörüktől teljesen meg
nem fosztották.

És ezen tanárok katholikusok voltak, de mivel szabadelvűségüket nem
akarták eltitkolni, mivel tudományos haladásukban nem hátrafelé, hanem
előre törekedtek, mivel erős lelkű hazafiak voltak: tehát nem használt
nekik sem roppant tudományosságuk, sem kitünő szellemi tehetségeik, sem
irodalmi hírnevük, sem katholikus papi buzgalmuk, sem honfi érdemeik: el
kellett temetkezniök zárdáik falai közé; most is ott találhatná őket, a
ki nem tartaná fölösleges fáradságnak, hogy elinduljon szellemi
kincseket keresni.




A BURG FEHÉR ASSZONYA.

Egy hamar elmuló zaj hallatszott tavaly a Burgban megjelent kisértetről,
mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent a császári
könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A fehér asszony
több éjjel egymásután kisértett a Burgban, míg egyszer aztán
dementirozták hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az egész. Az
élczlapok eltemették.

Pedig hát ez nem volt mese, hanem tökéletes valóság.

Három nap egymásután megjelent egy fehérbe öltözött hölgyalak, márvány
fehér arczczal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa, abban egy
égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan, de a falra világot nem vet; az
alak a folyosó egyik ajtajától a másikig végig haladt, az őrt álló
katona felhivására nem ügyelt, s a második ajtónál eltünt. Másik éjjel
az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra; arra a
kisértet nyom nélkül eltünt. Harmadik éjjel két őrt állítottak ki; azok
előtt is megjelent a rém; azok is kiabáltak rá: azután keresztülkasul
lőtték, mire a fehér asszony nem tünt el, hanem megállt és merően a
szemük közé nézett. E kisértet-nézéstől az egyik őr, egy izmos, erős
morva vadász ájultan esett össze.

Negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a
kisértetes őrállomást. Ez mint gavallér ember asszony ellen nem vitt
magával puskát, pisztolyt, csak úgy kardosan állt a lesbe. A mint a
tizenkét órát elkongta az István templom harangja: ott állt előtte a
fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt,
utána sietett, utolérte; abban a perczben a fehér asszony visszafordult
s a lámpát a tiszt arcza elé tartá.

Erre a tiszt hozzá kapott, hogy a kezét megragadja, a másik karját pedig
a fehér nő dereka körül fonta, – akkor eltünt a fehér asszony: a tiszt
megfogta és megölelte – a semmit.

Az eltünés pillanatában úgy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy
hideg csókot nyomott volna ajkára.

Már most ha tisztünk egy mult századbeli mousquetier tiszt lett volna,
kötelessége lesz vala e kisértet-csóktól halálra betegedni és belehalni;
minthogy azonban mai időkben a katonatisztek chemiát és optikát is
tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a kisértetlátással,
hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain, ablakain, s egyszer egy
ablakán a folyosónak kitekintve, észrevette, hogy a Burggal átellenes
ház egyik harmadik emeleti ablaka szokatlan fényesen ki van világítva.
Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az
átelleni házba, s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, a hol az
ablak ki van világítva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a
szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót, s szépen ott
lepte az egész kisértet-csináló apparátust. A nagy tükörüvegtáblát,
melynek segélyével és villanyvilágítással a kisértetes nőalakot a Burg
ablakán át annak folyosóján végig sétáltatták, sőt magát a fehér
asszonyt is, a kinek még akkor is be volt a képe mázolva krétával. De
most már csakugyan megfoghatta, ha a csókjából nem kivánt is.

A dologból inquisitio lett: a fényképész azt a merész tréfát nem a maga
mulatságából rendezte, hanem aztán annyi magas állású személy keveredett
bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abbahagyni, s az egész
kisértethistóriát meghazudtolni.

Az ultramontán-párt manővere volt az egész: ilyen együgyű
hókuszpókuszszal akarták az uralkodót a szabadelvű iránytól
elfélemlíteni.

Azoknak, a kik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek
róla. De hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy
mi is megtudtuk.




III. NAPOLEON PESTEN.

1831-ben a Korona-kávéházban, mely akkor a jurátusvilág kedvencz tanyája
volt, egy idegen kezdett feltünni, a kit a szolgálattevő személyzet gróf
úrnak czímezgetett. Az idegen mintegy 20–22 éves fiatal lehetett, bár
komoly, zárkozott tekintete idősebbnek hazudá. Arcza külföldiesen
borotválva volt egészen s a feszes angol divatú viselet nagyon kirítt az
általános attiladolmány világ közül, de még inkább a mély, hallgatag,
figyelmes tekintet a zajos könnyűvérű társaságból.

Rendesen ott ült a kávésnő emelvénye melletti szögletben, onnan nézte a
tekézőket.

Volt akkoriban egy híres tekehős a jurátusok között, úgy hiszem
Rékásinak hívták. Megvert mindenkit, még a marqueuröket is, a
tekézésben; senki sem birt vele, bár mindenki megkisérté. Csak az idegen
gróf nézte el csendesen, s nem ajánlkozott vele megmérkőzni.

Egyszer Rékásinak kedve kerekedett belekötni a szörnyen hallgató
idegenbe:

– Nem volna kedve megkisérteni vagy három piramidli partiet?

Az idegen szótlanul meghajtotta magát és felállt.

– Egy aranyba a játékot? ajánlkozék a tekehős. A gróf ráhagyta és acquit
adott.

Az idegen ifju igen sajátságosan játszott. Elébb minden lökést kimért,
kiszámított, a golyót ide-oda mérte, pontokat jegyezgetett meg magának,
sokáig czélozott, hanem azután minden lökése bizonyos volt, soha egyet
is el nem hibázott; ha egyszer kezébe vehette a dákót, ellenfele többet
lökéshez nem jutott. Ezt ugyan unalmas dolog volt nézni, hanem el
kellett ismerni, hogy igaza van. Rékási egyre vesztett, s a tételt
mindig duplázta; délig kijátszottak tizenhat partiet. Rékási úszott
32,768 aranyig. Ennyi pénze persze soha semmiféle jurátusnak sem volt;
tehát azt mondá, hogy majd holnap folytatja a tusát, «dupla vagy semmi»,
addig irja fel a gróf a tárczájába a nyereséget, vagy fogadjon el
váltót, ha jobban tetszik.

Másnap folytatták a tekeversenyt, «dupla vagy semmi». Délig elvesztette
Rékási Pest vármegyét a kis Kún és Jász kerületekkel egyben. No, holnap
majd megválik.

Harmadnap megint játszottak, a gróf megint legyőzhetetlen volt mérnöki
pontos számításaival; már ekkor Rékási elvesztette nemcsak Európát, de
Chinát és Braziliát, a perui ezüst bányákkal egyetemben.

Negyednap ujra összejöttek: dupla vagy semmi! Már ekkor Rékási
elvesztett három olyan földgolyót aranyból, mint a milyenen most lakunk.
A grófot kezdte mindenki bámulni.

Ötödnap nem jelent meg a gróf szokott helyén, hanem jött helyette egy
gyanus külsejű egyéniség, ki sokáig titkolózva beszélgetett a kávéssal,
s nagyon vakarta a fejét, mikor mondák neki, hogy a gróf az éjjel
elutazott.

Csak hetek mulva mondá el a kávés bizalmasabb ismerőseinek, hogy az a
fiatal idegen, kit a vendéglőben gróf Arenenberg név alatt ismertek, a
Nagy Napoleon unokaöcscse, ki ekkor Magyarországon keresztül akart
utazni Lengyelországba, hogy ott a forradalom élére álljon, s az alatt
itt tudósításokra várt; miután azonban eleve megtudta, hogy a lengyel
forradalom ügye hanyatlani kezd, s hogy őt el akarják fogni, hirtelen
visszament ismét Helvécziába; a kik elfogására jöttek, épen egy nappal
érkeztek később.

Ha Rékási akkor tudta volna, hogy a ki tőle három nap alatt elnyerte az
egész világot tekegolyókkal, egykor Francziaország császárja leend, s
épen olyan kiszámítva fog játszani országok és népek sorsaival, mint
akkor az öt fabábbal!

Még most is mutogatják a korona-kávéházban azt a helyet, hol egykor
Francziaország mostani uralkodója csendesen és figyelmesen nézte a
magyar ifjak zajgó csoportjait.




ÉLETKÉPEK.


I. A SZEGEDI VÉSZNAPOK.[1]

Megnehezült az Isten keze fölöttünk.

Egyik csapást még el sem sirattuk, már jön a másik.

Mi lesz belőlünk, mi lesz a világból, ha ez sokáig így tart? Itélet
napját várjuk-e eljövendőnek? Hová forduljunk, ha Isten is ellenünk?
Kinél keressünk oltalmat, kinél vigasztalást, ha már az égben sem
találjuk azt? Uram! uram! el akarod-e veszíteni a te népedet!!!

Ha erős lelkűek vagytok, hallgassatok ide; hallgassátok meg, mi történt
Szeged városában, a legnagyobb vész napjaiban és tanuljatok belőle.

A Tisza és a Körös és a Berettyó és egyéb urat nem ismerő vizei a magyar
Alföldnek túlhágtak partjaikon, elönték a szép kalászdús Kanahánt,
berontottak a legnépesebb városokba, elnyelték a gazdagok kincseit s a
szegények betevő falatját, házakat, templomokat ontottak halomra,
gulyákat sepertek el, milliókat vesztegettek kárba, egész megyéket
tettek sivataggá: tíz esztendő alatt ki nem heveri azt a romlást a fél
ország, a mit szenvedett miattuk.

Víz alatt voltak már a leggazdagabb városok határai, s az alább fekvő
helységek a megelőző gonosz hírből tudhatták előre a veszedelmet, mely
reájuk is be fog következni, okvetlenül, elkerülhetlenül; mert már csak
néhány napi járó földre, már a szomszéd városban jár, s nincs semmi gát,
semmi menedék, a mi azt feltartóztassa. Az Úr elszabadítá az ő ostorozó
angyalait és senki sem elég erős, hogy azokkal megküzdhessen.

Szeged város utczáin is hallatszott a jajveszékelés; síró anyák futottak
egy térről a másikra, sápadt gyermekeiket ölelve karjaikon; csüggedt
gazdák rakták holmiaikat szekérre, indulandók, maguk sem tudják, hova?
Tehetetlen népcsoportok állongtak a templomok előtt, a piaczokon, s
ijeszték egymást rémséges hirekkel; mezőkről futó gulyák nyargaltak a
város kapuin be, miket a veszély érzetének állati ösztöne emberi
hajlékok közé űzött; segítették növelni az égreható jajszót.

Vajh ki ment meg minket?

E közrémületben egy egyszerű férfi jelent meg a kétségbeesett nép között
s szólott hozzájuk az ő nyelvükön:

– Szeged lakosai. Mit jajgattok itten? Hát nincs-e Szeged városában
ötvenezer ember, ötvenezer embernek százezer keze? Százezer kéz nem
elég-e arra, hogy minket megmentsen? Isten a mi kedvünkért csodákat mai
nap nem teszen, de ha mi teszszük azt, ő is majd megsegít. Mai nap a
vizek nem állnak meg, mint a falak, miként Mózes idejében a
Veres-tenger, de ha mi megállítjuk őket, bizony megállnak azok. Nagy a
veszedelem, de ha összefogunk, egy szívvel, egy akarattal megfelelünk
neki. Nosza lássunk hozzá, hajtsa ki minden ember szekerét, marháját, ki
a város elé; minden kézbe oda illik most az ásó, kapa, nem szólnak meg
érte sem urat, sem szegényt, ha dolgozni látják. – Rajta a munkára! Egy
percz imádkozni, a többi dolgozni! Segíts uram Isten!

Mint a villámszikra terjedt el a jó szó a hallgató nép közt, kiki futott
haza ásóért, kapáért. Százával, ezerével, utóbb tízezerével jöttek a víz
ellen, urak és szegények és úri leányok, s nem szégyenlék a munkát és
nem untak bele.

Jöttek a tisztviselők, tudósok, tanult emberek, kimérték, kiszabták a
munkálatokat; jöttek a papok, lelki pásztorok, a tanítók, növendékeik
élén, lobogó zászlóikkal, a czéhek, minden munkabiró tagjaikkal, a
gazdagok szekereikkel, a szegények ásóikkal, kosaraikkal és elkezdtek
ásni, faragni, tölteni, itt rőzsekötegeket kötöttek, amott fenyőszálakat
faragtak, a lelkesült lakosok leszedték házaik tetőzetét, azokból adták
a gerendákat töltések czölöpeihez; nem volt semmi drága, semmi
megpanaszolt; közre bocsátá mindenki vagyonát, erejét, lelkesülését:
honn ezalatt nyitva volt minden tárház, éléskamra, pincze; sürgő
gazdasszonyok sütöttek-főztek ott szorgalmas munkások számára; és folyt
a munka, éjjel és nappal bámulatos erővel, kitartással. Éjjel és nappal
hangzott a karósulykok zuhogása, a szekerek csörömpölése; nem volt
pihenő óra; ha egy csoport kifáradt, a másik ott várta; egy ásó, egy
talyiga sem volt heverőben.

És minden órában ott lehetett látni a csodatöltésen azt a magas férfit,
a ki oly buzdítólag mondta ki az első felhivó szót, a mint segített
mindenütt, a mint osztotta fel az erőket a legszükségesebb helyekre, a
mint mutatta ki, hol mit kellene tenni, a mint legjobban volt.

Soha sem tanulta ő azt, hanem hiszen épen itt nyilatkoznak az Úr
csodatételei, hogy a midőn az idők teljessége eljő, az együgyűt, a
tudatlant teszi bölcscsé, kiválasztottá.

Mire a felvidékről rohanó árvíz megjelent Szeged határán, már akkor az
egy roppant töltést talált maga előtt, mely mindenütt elzárta előle a
pusztítás útjait.

Lám, hogy el lehet fordítani az ostort az öldöklő angyal kezéből!

De ne ujjongassunk még. Még nincs vége a vésznek; hátha erőtlen lesz a
gát, hátha egy helyen átszakítja azt az áradat, s vége az egész
munkának?

Rajta, még egy másik gátat építsünk!

Ugyanolyan gyorsasággal, ugyanazon lelkesedéssel, kitartással, mint
valami tündérhányás emelkedett ki a földből a második gát és utána a
harmadik, hogy ha elvész egy és kettő, még akkor is kész legyen az
ellenállás.

Nem bámulom én Sebastopol sánczait, de a szegedi munkálatok előtt
kalapot emelek; a hol a közlelkesültség önként ily műveket létesít
néhány nap és éj órái alatt, ott a nép életrevalóságának nem kellenek
dicsőbb emlékek.

Valamennyi munkálatnál ott lehete látni amaz együgyű férfit, a kit nem
birt semmi kifárasztani.

A czélszerű elrendezés miatt néhány külvárosi házat a gáton kívül
kellett rekeszteni. A közjóért fel kellett áldoztatniok. Birtokosaik
szivesen egyeztek abba. Egy éjszaka e kizárt házikók egyikében tűz ütött
ki. Ugyanezen órában borzasztó vihar dühöngött, mely a tűzvészt
siralmassá szokta tenni a nagy alföldi városainkban. Jaj! menekülni sem
lehetne most hová, ha a tűzvész meglepné a várost; köröskörül
másfélölnyi magasan áll a víz a házak fölött.

A vészharang szavára, a ki aludt is, felriadt ágyából s futott az
utczára, azt hitték, a víz törte át a gátot.

– Nincs semmi baj! kiálta a sietők elé az együgyű ember. Hála Istennek,
csak tűz van.

És azzal csónakokat hoztak elé a bátor férfiak, berohantak a víz
közepett égő házak közé s a gátakat ellepő nép bámulatára, ott fojtották
el puszta kézzel az égést, a tomboló vihar közepett szedve szét az égő
gerendákat, s ledöntve az égő háztetőt a csapkodó hullámba: egyik gonosz
szörnyet a másik torkába fojtva.

Egy pillanat műve volt az egész.

Jól mondá amaz egyszerű férfi: egy percz imádkozni, a másik dolgozni.
Segíts uram Isten!

És Szeged városa nyugodtan látta elmulni a vészt, melyet szomszédjai még
most is siratnak; öröm és megelégedés maradt a házakban és azokon kívül;
maradjon is, míg csak ez a világ tart.

A közhatóság közköltségen rendelé fölépíttetni azoknak házait, kik
önként feláldozák azokat a közszabadulásért.

Mi pedig mondjuk el ez esetet mentül többeknek, s jegyezzük fel
magunknak azt a mondást belőle: «nagy csapások viselésére nagy erő kell
és az csak minmagunkból származik».

Vajjon ki lehetett amaz egyszerű férfi? kérdezitek talán kiváncsian.

Nevét nem jegyezte fel senki. Százan és ezeren tették azt, a mit ő és
nem kivántak jutalmat érte, sem hálát, sem dicsőséget, pedig bizony
mondom, jobban megérdemelnék, hogy neveik fel legyenek irva, mint azoké,
kik egy bizonyos más országban bizonyos más sánczokat emberi holttestek
ezreivel temetnek be.


II. GONOSZ HÁZNAK GONOSZ VÉGE.

Úgy hull az ember, mint az őszi légy.

Mint a mezők virágai, vagyunk; ma élet és virulás, s ha a szél rájuk
fútt, menten elhervadnak.

Úgy hozzá szoktunk már a balesethez, hogy szinte sajnálkozni sem tudunk
egymáson. Ma megszorítók jó barátunk kezét s holnap fáklyát viszünk
koporsója mellett; ma még együtt vigadtunk, mulattunk, s holnap odakinn
látogatjuk meg őt a temetőben, – vagy látogat ő minket.

Ki volna oly vakmerő, hogy egy új reggelt merjen igérni magának?

Isten kezében vagyunk mindnyájan s ki merné azt mondani, hogy nem jó
minekünk ott lennünk?

Legyünk nyugodtak, legyünk készek arra, a minek jönni kell! Azokban a
szomorú sorokban, miknek minden betűjét egy-egy új sír képezi, Isten
beszél hozzánk: a ki azt mondja nekünk a halálharangok kondulásaiban, a
temetői szelek morajában, a temetők némaságában, hogy semmi sem tartós,
csak a szeretet az.

Azért legyünk jobbak, mint voltunk eddig. Szeressük az Istent,
embertársainkat, a hazát és mindent, a mi azt érdemli, mert nem tudjuk,
hogy meddig van időnk szeretni?

Annyi kedves ember elhalása után, annyi megsiratott áldozat között,
történt egy oly megrázó példa-eset, a melyre azt mondja minden ember:
«ime az Isten keze ez! lám, a boszúálló Úr látogatása!»

Volt egy nagy városban egy kis alacsony ház, de a mely házban mégis
többen laktak, mint a melyik legmagasabb; ismerték azt különösen az
ifjak és sokan átkozva hagyták el küszöbét; de minden átok daczára ismét
újak jöttek helyettük és jó kedvvel mentek be és átkozódva jöttek
vissza; ha minden átokból csak egy kő lett volna abban a küszöbben, nem
lehetett volna azon az utczán járni.

Bűn volt és förtelem, a mi ott szülemlék, családok romlása, ifju éltek
veszedelme, a szívbeli pestis! A bölcs emberek azt mondják, hogy ilyen
házaknak is kell lenni a világon.

A hol az emberek elfelejtsék a világot, bajaival, gondjaival, a hol
levethesse kiki emberi kötelességeit. Ha beteg család van otthon, ide
nem hallik nyögése; ha koldus könyörög, fázik, didereg ott künn, ide nem
hallik panasza; ha a félországot csapás csapásra éri, ki hallaná azt itt
pohár-csörgés, vidám kaczagás közt.

Midőn legjobban dühöngött a városban a halálhirdető járvány, mikor a
megrettent nép legjobban látogatta a templomokat, akkor volt a víg
háznak is legnagyobb kelete! Ott volt vígság, ott volt bú-elfeledés,
reggeltől estig és estétől reggelig. Hadd imádkozzanak mások, a bölcsek
élik a világot.

És ime egy napon, midőn legvígabb volt a mulatság, megjelenik ama
hivatlan vendég, a ki láthatlanul jár keresztül a bezárt ajtókon s nem
kér bebocsátást, nem vár jó fogadást, hanem oda ül a legnagyobb úri
asztal mellé, midőn legvígabban vannak és a hol ő megjelent, elsápadnak
ott az arczok.

E rettenetes vendég neve a kolera.

A legkicsapongóbb kaczagás közepett elsápadni látták a vigadók a
legrózsásabb arczot, elkékült, elzöldült az, és a piros rózsák nem
voltak egyéb, mint egy halott arczára festett máz!

Ah! ez lehetett a rémülés, ez lehetett az ijedtség! A kiivott pohár
fenekén ült a halál!

És másnap, a kik a vigalom és gyönyör párnáit keresni jöttek, – találtak
koporsót.

És harmadnap – ismét koporsót találtak.

És negyednapra találtak – két koporsót.

És egy hétig mindennap találtak koporsót e háznál.

Egy hét mulva aztán nem találtak semmit. Be volt zárva a ház. Az utolsó
víg lakó is kihalt belőle. Még most is be van zárva.

Senki! senki! még egy oktalan állat sem maradt benne élve. Még az idegen
is ott veszett, a ki benne meghált. És most borzadva gondol mindenki a
bezárt ablaktáblákra.

Ilyen itéletet tartott az Úr, az ezernyolczszáz ötvenötödik esztendőben,
a midőn nagy sírás volt mind az egész hazában és haltanak jók és
gonoszak az öldöklő angyal lehelletétől.

Élni nem jutalom, meghalni nem büntetés, ha Istentől jő ez; de éljünk
úgy, hogy ne azt mondják halálunkra:

«Ime az Úr keze! Ime a boszúálló Isten látogatása!»


III. EGY NÉPNEVELŐ.

Ötven esztendeig volt fáradhatlan munkása az Úr kertjének.

Azok az emberek, kiket apró gyermek-korukban a betűk ismeretére
tanított, kiknek gyönge kezeiket a legelső írásjegyekre oktatá, mind
kész öreg emberek lettek már mellette és vénebb aligha volt nálánál a
faluban.

Ötven év alatt sok jó és rossz nap letelik! neki csak a rosszából jutott
bőven, a jó nap csak ünnep volt közötte.

Oh be kevésszer evett eleget a kenyérből és az is megpanaszolt kenyér
volt. Azt mondták, de hijába eszi a más búzáját, a ki maga se nem ás, se
nem kapál, csak ül az iskolában s a gyerekeket tanítja.

Ha néha napján egy jó falat jutott asztalára, a mit valami nagylelkű
patronus küldött neki, ilyenforma szóval: «egyék mester uram, úgy is a
kutyáknak adnók,» azt mondták: ni hogy dorbézol, hogy duskálkodik a más
látottjából!

Ha egyszer-másszor egy pohár bor fordult meg kezében, azt mondták: ni
hogy részegeskedik, azért olyan rongyos!

Ha évszámra egyszer látogatója akadt, régi iskolatársa, vagy szomszéd
népnevelő, s összeültek, beszélgettek, azt mondták: ni hogy mulat, jó
dolga van ennek!

A legrosszabb rabszolgának csak egy ura szokott lenni, neki minden ember
ura volt, a ki csak a helységben lakott, urak és szegények, ifjak és
öregek, még a kis gyermekek is.

Voltak gyermekei is, mert hiszen ez az áldás olyanoknak adatik, a kik
azt nem kérik. Tisztességesen fölnevelteté valamennyit; maga szűk
napokat látott, hogy minden keserves forintját azokra költhesse. Úgy
gondolá, hogy majd vénsége napjaira gyermekeiben fog megnyughatni.

Azok pedig elhaltak egyenkint. Mikorra a munkabiró kort elérték, melyben
szülőik fáradságát megszolgálhaták, akkor haltak el.

A vén iskolamester egyedül élte őket túl hitvesével.

Ősz, aggott, időktől és sors csapásaitól meghajlott emberek voltak mind
a ketten.

Sokszor emlegeték azután sóhajtva: melyik fog kettőjök közül elébb
földben fekvő gyermekeihez megtérni? Melyik temeti el a másikat? milyen
szomorú lesz az itt maradó sorsa!

A férj, az apa maradt legutoljára, a nő költözött el elébb.

Azon órától fogva, midőn feleségét is leereszték a sírba, elkezdék
mondogatni az emberek: ni milyen veresek a mester szemei, bizonyosan túl
a rendén iszik.

Ki hinné el azt öreg emberről, hogy egy öreg asszonyt annyira sajnáljon,
hogy a szemeit is kisirja utána? mintha nem megúnhatta volna annyi
esztendő alatt az isten-adtát!

A vén iskolamester szemei pedig egyre gyöngébbek lettek a sok sírás
miatt. Hosszú álmatlan éjszakákon sokszor fohászkodék az éghez: ó bár ne
látnám többé ezt a világot!

És lőn úgy, a hogy ő mondta: egyszer megvakult és nem látta többé ezt a
világot.

Akkor azután azt mondták, hogy ha már megvakult és nem láthat munkája
után, tehát menjen koldulni.

Hisz ez rendes dolog; hogy a vak ember, kinek semmije sincs, és senkije
sincs, koldulni megy.

Ott vannak a házak küszöbei, ott vannak a templomok lépcsői, ott van az
országút; azok eltartják a vak embert.

És betölt volna rajta e sors, ha meg nem hallják ez eset hirét azok a
szegény emberek, a kik a legszegényebbek minden faluban: a többi
iskolamesterek.

Ezek a szegény iskolamesterek, kik maguk is az élet terheit egyenlőtlen
erővel viselik, nem engedék megesni azt a példát, hogy egyike azon
férfiaknak, kik napjaikat a magyar nép nevelésére áldozák, vénségére,
nyomorúságára idegen házak ajtajait kopogtassa sorba és elmondja: én
népnevelő voltam, oda adtam ifjúságom, vénségem napjait a hazának.
Könyörüljetek a szegény kolduson.

A jámbor népnevelőtársak összerakták megszolgált forintjaikat, hogy
pártját fogják az elhagyatottnak, hogy eltartsák őt nyugalomban,
békességben addig, a míg a jóltevő halál megnyitja szemei előtt az örök
világosságot.

És ugyan ekkor olvastuk országszerte valamennyi újságban, hogy az
ó-budai tehénpásztor jövedelme, kilencz hónapi hivatalos fáradságért,
ezerötszáz pengő forintra ment.


IV. EGY NEVEZETES GAZDA HONUNKBAN.

Azon férfi, kinek működését bemutatni szándékozom, nem szerzett magának
babérokat a harczmezőn, nem tette magát kitünővé irodalom és tudomány
utján, nem vívott ki magának nagy befolyású polczot, és mégis
megérdemli, hogy neve azok sorába jegyeztessék, kiket példaképen szokás
az utókor előtt felmutatni.

Az adatokat e minden tekintetben érdekes életíráshoz a megboldogult
egyik utódától kaptam, ki bizonyosan nem fogja rossz néven venni tőlem,
hogy egyszerűen élt, csendben elhalt ősének méltó emlékét a köztudomás
eléghetlen levéltárába leteszem.

… Tolnamegye határában, Paks és Kömlőd között terült mintegy huszonhárom
év előtt egy emlékezetes ingovány, egy éktelen széles mocsár, mely
mérgező kigőzölgésivel megvesztegette a körülfekvő táj levegőjét.

Nappal is oly szomorú volt e tájék képe; a sik, buczkás róna felé nem
vezetett semmi út, már messziről kivált az a mező többi része közül, a
fű nem olyan zöld ott, mint másutt, színe a vörösbe ment át, s ember
magasságnyira nőtt; törpe tövis fák, nyurga bokrok alig látszottak abból
ki, egy-egy kisebb emelkedő halmot körülfogott a mocsári fűzfa és
rekettye, s nagy elvétve látszott itt-amott egy-egy árva nyárfa, sárga
leveleivel gyászolva magánosságát. Pásztorok, csikósok messze kerülték e
tájat; mert az ott termő fűre nem jó volt a marhának ráéhezni. A csalóka
pázsit alatt rejtett víz és iszap lappang, ki tudja hány ölnyi mélyen?
csak ingadoz, csak süppedez eleinte, s ha egyszer azután beszakadt,
lassankint elnyeli martalékát; mentűl jobban eviczkél, küzködik, annál
lejebb süpped, hinárok, tóvirág-gyökerek összefonják lábait, kigyók,
vérszopó nadályok, csunya vizi férgek elemésztik testét, míg a fekete
rút iszap, mely ott a zöld füvek, harangos virágok, széles lapú-levelek
alatt lakik, összecsap elmerülő feje fölött. Jó állat nem is vetődik e
tájra, csak a kivert bika kereste fel néha boszújában, napokig elbömbölt
ottan, eltévedve, leszakadva a csábító söppedékben; s ha azután napok
mulva utána mentek a nyomán vakmerő czigányok, hogy a bőrét
visszahozzák, úgy találták meg, hogy csak a két szarva állt ki a fű
közül, mely azután ismét összevonult fölötte. Akkor azután hosszú
deszkákat rakva a zsombikokra, s dorongokat vetve az állat alá, úgy
vontatták azt fel kötelekkel. Akadtak nagy néha merész vadászok is, a
kik hasonló elővigyázattal, hosszú deszkákkal, csáklyákkal behatoltak a
mocsárból kiemelkedő halmokig, hol a sürű berek közepett csikasz farkas
szoptatta síró kölykét s lompos rókafiú ólálkodott libuczfészkek után.
Ezek rémséges dolgokat tudtak beszélni a sárkány-mocsár rejtekei felől.

Nem lakta azokat sárkány, miként hajdan képzelték a mese-hivők, de maga
a mocsár képe ijesztőbb volt a sárkánynál. Rút hemzsegő kigyóbolyok
robbantak meg a között, azon módon összebonyolulva, a hogy tojásaikból
fű kikeltek, míg az emberkar vastagságra meghízott kigyóanya fejét
feltartva a vizből s fülcséit szétfeszítve, sziszegett a jövevényre. A
zsombik közt a farktalan vizi kutya csúszott-mászott, utálatos
sikoltással utánozva valami emberi hangot; meg-megszólalt undok
vonitással az emberszagot érző farkas; társai felelgettek neki
innen-onnan. A vadász örült, ha visszajuthatott ép bőrrel az embertelen
tanyából s nem találta örömét a falkástól itt tanyázó vizi madarakban;
kócsagok, kanálos gémek, magyar papagályok, miket másutt mind ritkaság
látni, nem gyönyörködtették, sem a legcsodásabb mocsári virágok, miknek
töve a víz fenekén, fényes leveleik, kövér tündöklő rózsáik, dinnyés,
korsós gyümölcseik a víz szinén lebegnek. Örült, ha ismét
visszatérhetett a szilárd, száraz földre.

Hát még éjszaka, midőn az örök kékes köd leszállt a mocsárra; midőn
felzendült abból a vizimadarak zenéje, a békák egyhangú lármája, a mibe
a bölömbika harangos búgása s az éles rókaugatás vegyült, ismeretlen
ijesztő hangok; ki mert volna akkor arra közelíteni? Az eltévedt utas,
ki éjszaka a mezőkön keresztül kereste az utat, kikerülé azt a tájat, a
honnan egy-egy téveteg világ fénylett elé a távolból. Nem nyájas
gyertyafény, hanem gonosz bolygótűz világa volt, mit a köznép lidércznek
nevez, mocsári gőzök meggyuladt lángja, mely fut a közelítő előtt s
hideg mocsárba vezeti őt.

Most e mocsár helyén gazdag mező terül; középen mint egyenes ezüst
szalag foly alá egy csatornázott patak, a veres ormú malom hat kereke
olyan vígan kelepel fölötte.

Az ékes halmokon, farkasok berkei helyén, áldott gyümölcsös kert ágai
hajlodoznak az áldás terhe alatt; kigyók, rókák tanyája fölött
kalásztermő mezők terülnek, hol a buza harmincz maggal (!!) fizet;
távolabb buja zöld mezőkön vág gazdag rendet a kaszás háromszor egy
esztendőben s a kövér legelőkön tölgyelő tehenek, izmos tulkok hevernek
kényükre. A virágos mezőket egyenes utak szeldelik keresztül, nagy,
árnyékos fákkal beszegve két felől. Éjjel-nappal örömmel megy át e
vidéken az idegen utas, s azt mondja magában: «Isten áldása van e
tájon!» S többé nem riad vissza az éjjeli világtól a sárkány-völgyben,
mert az nem lidérczfény, hanem vendégszerető lak vigasztos
gyertyavilága.

S ki volt az, a ki e csodaváltozást oly rövid idő alatt előidézte?

Egy egyszerű férfi! nem is gazdag, nem is tudós, nem is hatalmas.

Semmi egyéb eszköz nem volt kezében ez óriási munkára, mint a vas akarat
s a csüggedetlen szorgalom.

A mint megszülemlett agyában az a gondolat, hogy ő ez átkozott vidéket
áldottá varázsolja át, azontúl meg sem pihent abban, a mig végre nem
hajtotta.

Ismerői először is kinevették érte, midőn hozzá fogott, s valóban volt
is okuk, hogy vállalatát lehetetlenségnek nevezzék.

Ő azonban bebizonyítá, hogy az emberi ész és lelki erő most is képes
csodákat elkövetni.

Legelsőbb is az ingovány egyik szárazabb dombjára lakházat épített, s
abba egész családjával beleköltözött, nem törődve sem az ijesztő
magánynyal, sem a zord hely okozta betegségekkel, s onnan kezdé meg
legelső munkáját, a mocsárt lecsapoló csatornát.

Akár jó idő volt, akár rossz, ott volt ő maga munkásaival, cselédjeivel,
munkaképes fiaival, s dolgozott velük egy sorban; megvonta szájától a
falatot, testétől az öltözet ruhát, minden kényelemről lemondott, hogy
jövedelmének minden forintját végczélja kivitelére fordíthassa; pedig e
mellett még nyolcz gyermeket kellett iskolába járatnia, neveltetnie. A
csatornát készitő munkások, (többnyire olaszok), lábaik alá csatolt
hosszú deszka-talpak segítségével léphettek a feneketlen mélységű mocsár
felszinére, melyen össze-visszanőtt fü- és nádgyökér, vizimoh és csuhé
képezett veszedelmes borítékot.

A nagy csatorna végre elkészült; azonban még ez csak kezdete volt a nagy
munkának, a hátralevő rész most még sokkal nagyobbnak mutatkozott; más
ember kétségbe esett volna rajta, ha azon végig gondol s ott hagyta
volna a megkezdett munkát. Ez a derék férfi akkor azon szerencsés
ötletre jött, hogy a csatorna lefolyó vizére malmot épitsen. Három őszi
hónap alatt megfeszített erővel dolgozott, maga volt építő mestere,
mérnöke, palléra a munkának; nem riasztatá magát vissza az őszi esőktől,
nem hagyta félbeszakítni munkáját a korai fagyok által s új év napjára
az elkészült malom legelső őrléséből sütött kenyér állt családja
asztalán.

Ilyen édes kenyér sem volt feltörve még egyhamar.

E naptól kezdve az a malom kereste ki az egész ingovány kiszáritásának
minden költségeit. Ez adott annyi jövedelmet, miből az óriási munkát
folytatni lehetett.

Három év mulva be volt fejezve az. Az emberek csak bámultak, midőn
látták, hogy a mezőkről eltünt a viz, a kiszáradt zsombékos bürük alul
üresen maradnak, az egész földréteg a másik fölött.

Akkor e kiszáradt zsombékokat minden felől meggyujtogatták. Tudósitónk,
ki még akkor is kis gyermek volt, beszéli, hogy ő is eljárt testvéreivel
e tűzeket éleszteni, a mik hónapokig elégtek ott a turfás föld alatt,
mig a felszinök beomlott s a libegő zsombékokra állva, úgy hintáztak az
izzó zsarátnak fölött. Szinte oda veszett egyszer e veszélyes
mulatságban, ha bátyjai meg nem szabadítják.

Így porladtak el lassankint a zsombékok, elhamvadt az egész mocsár
kiszárasztott felszine, s e hamvakból egy új paradicsom támadt, melynek
kövér televény földében csak az apró csigahéjak engedik még gyanítani,
hogy ott valaha vizfenék volt.

A táj, melyből csak halál származott a vidékre, most életet ad és
gyönyörűséget.

Ki e nagy művet végbevitte, becsesebb előttünk minden hadvezérnél, s
méltán megérdemli, hogy például mutassuk őt fel egész nemzetünk előtt.

Im egy magános, kis birtokú férfi, mily csodás eredményt bir kivívni
egyedül, országos segítség nélkül, csupán elszánt akarata, személyes
szorgalma, mindenét áldozatúl hozó kitartása által. Hány ily új
paradicsomot lehetne még hazánkban, mintegy varázsütéssel
felvirágoztatni, ha azon lelkesítő szellem, mely a magános embernek
hatalmat adott, egész lakosságot, községet szállna meg! Mennyi
gazdagsága, kincsforrása van még ez országnak a víz alatt; hány úri
telken osztoznak még most is kigyók, vizi kutyák, a hol a boldogság és
megelégülés úri kényelemmel üthetné fel tanyáját.

Adja az ég, hogy a derék férfi példája gyümölcsöző legyen, s buzdítson
másokat üdvös utánzásra.

E dicső szorgalmu hazafi neve: Petrich Mihály. Most már azon földben
nyugszik, melyet szorgalma tett gyümölcsözővé. Nyugodtan alhatnak
hamvadó porai, mert ő még a sírnak való földet is maga szerezte magának,
s minden kis fűszál, s minden illatos virág, a mi sirján nyilik és
zöldül, az ő munkás kezeinek köszöni lételét.


V. AZ OROSZ CZÁRRÓL.[2]

Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomorú
csendesség, mely őt országa fővárosába visszatértekor fogadta.

Hisz az udvari hírmondók, a hivatalos tudósítók, a mindig kész mosolygók
azt beszélik, írják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden
szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak; – honnan hát ez a
gyász, ezek a szomorú arczok az utczákon? Hová lett a színházak, a
tánczteremek népe, a fényes Szent Pétervártól ki lopta el ragyogványát?

Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arczokról,
hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság teremei, szóljon
a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben
szoktak.

A rendőrfőnök intésére megjelentek a visszavonult családok az operaház
páholyaiban, és ime, a hány páholy volt sorban és egymás fölött, mind
feketén, gyászban öltözött alakokkal telék az meg; a gyémántok helyét a
fekete ércz kösöntyűk foglalák el s a mi ragyogott itt amott, az nem
volt egyéb, mint a szemekben égő köny.

A zenekar víg dalokat hangoztatott, és e terem mégis gyászünnepet ült,
tapstalan közönségével a néma szünetek alatt hallani lehete a sóhajt:
«Kyrie eleyzon…»

Meg volt hagyva, hogy mulatni kell! A legelső grófi házak egyike
megnyitá dísztermeit, összehivá a birodalom legfényesebb főurait és
delnőit, s a külföldi művészeket, a kik őket mulattassák. A terem
megtelt a nagyságos nagy urakkal, és ime egy sem hozott orczáján jó
kedvet magával, de gyászt, fekete gyászt öltönyén, mint kik halotti
torra jöttek, nem vigadni, de temetni, és nem egymásnak örülni, hanem
egymást vigasztalni.

Egy hirhedett zeneművész leült a zongora elé s a legkedveltebb tánczok
zenéit verte el az érczhúrokon. Ah az érczhúrokat lehet kényszeríteni,
hogy vígan szóljanak, nem a sziv húrjait; senki sem állt a tánczba; csak
némán, szomorúan lézengtek, mint a kik félnek egymás bánatát sérteni
időtelen nyájassággal.

A művész elhagyta a tánczzenét és mintegy önkénytelen ihletéstől
áthatva, elkezdé a zongorán hangoztatni Mozart requiemét.

És e hangra egyszerre kicsordult a köny a jelenlevők szemeiből, e
legfájóbb, – keserűbb; a gyászolók, a sértett szivűek egymás vállára
borulva zokogtak a közgyász fölött, és a legnagyobb férfiak nem
tartották szégyenüknek együtt sirni a sirókkal; a zengzetes dalidóból
requiem lett, szomorú, halotti ünnep.

Minden ember sirt, zokogott s sietett el haza onnan: félóra alatt vége
volt az egész vig ünnepélynek.

Ilyen vigalmak történnek most a nagy orosz birodalom fővárosában.

És senki sincs, a ki oda vetné magát a minden oroszok urának lábaihoz és
szólna neki igaz szóval:

Oh uram, irgalmas úr, engedd el a vigalmak napjait nekünk: halottja van
minden háznak, gyász van itt minden családban; ha már halottakat szerzél
nekünk, engedd, hogy sirassuk őket. És te magad is sirj velünk; mert te
legtöbbet veszítél!… «Kyrie eleyzon!…»




EGY VERS TÖRTÉNETE.

Sokszor el volt már mondva, de nem lehet elégszer fölemlegetni, hogy az
1848-iki országgyülési rendek azon határozata, mely által a jobbágyokat
fölszabadíták, képezi egyik legfényesebb lapját a magyar történetnek.

Növeli e lap fényét az, hogy egy tagadó szó, egy kétségeskedő ellenvetés
nem vegyült a közegyetértés határozatába; egy általános «úgy legyen»
örökíté meg az indítványt.

A magyar nemesi, úri, előkelő rend egy közöröm pillanatában feláldozá
jogait, czímeit, vagyonát; a miért azután azt a jutalmat nyerte, hogy ha
megszünt dicsekedni az őseivel, dicsekedhetik most méltán a fiaival.

Pedig bizony csak alig hogy egy hajszálon mult, hogy e fényes lapján a
magyar históriának, ha nem is asteriscus, de legalább sajtóhiba alakban
egy kelletlen folt nem támadott.

Volt ugyanis Pozsonyban egy kis töredék; igaz, hogy nagyon kicsiny, de
mégis épen elég arra, hogy a nemzeti egyetértés csorbáját képezhesse;
melynek ez egyenlőségi elv egész kiterjedésében nem nyerte meg föltétlen
tetszését, s ennélfogva hajlandó volt az ellen valami gyönge oppozitiót
megkisérteni.

Kik voltak ezek? azt ne keressük már; kigyógyultak azok mind, rájok sem
lehetne ismerni többé.

Föllépésükből nem nagy veszedelem támadhatott volna ugyan, de mégis úgy
állt volna az ott, mint az ó intézmények vétója a megifjodó Magyarország
közóhajtása előtt.

… Egy vers kezdett el ez időkben kézről-kézre járni; akkor csak
kéziratban volt meg, nyomtatásra nem került.

A vers Petőfié.

Ezzel a sorral kezdődik:

«Dicsőséges nagy urak! Hát hogy vagytok?»

Az említett frakcziócska gyülhelyén épen azon reggel, melyen a nevezetes
indítványnak kelle tétetni, mint legújabb újdonságot olvasták ezt a
költeményt, s úgy látszott, hogy mindenki fázik utána; valaki Pestről
hozta azt, azzal a hírrel, hogy ott már éneklik az utczán.

K. Miklós, derék szabadelvü hazánkfiától kérdezik a halvány arczú
emberek, hogy igaz-e a hír, miszerint a Rákoson negyven ezernyi pórhad
van összegyülve?

K. Miklós, ki jól ismerte ekkor e szavak horderejét, az előtti nap
érkezvén Pestről, azt felelé:

– Bizonyosan nem tudom: – de biz ott könnyen lehet több is.

E remegés közben meglátják az ablakon át Széchenyit az utczán, s látva,
hogy ő is odasiet, reményteljesen néznek eléje, kiről tudták, hogy
véleményében semmi népgyűlés, semmi pamphlet meg nem ingatja, s ki a
pesti forradalmat nagy tréfásan «parapluie-revolutiónak» szokta nevezni.

A lépcsőkön egygyel az ultrák közül találkozott a nemes gróf; ki őt,
hosszú veres tollas calabriai kalapját fél szemére nyomva, köszönté új
divatú «adjon Isten»-nel.

– Bon jour, citoyen Széchényi.

A gróf utána nézett s visszaköszönté:

– Bon soir, citoyen Sansculotte.

Ezzel ment nyugton a klubb terme felé, felnyitá az ajtót, megállt a
küszöbön s végig nézve a sápadt, kétkedő arczokon, miknek minden
gondolatját olvasták delejes szemei, sarcasticus mosolygással így
köszönt be hozzájuk:

«– Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?»…

Tudta, hogy ez a sor cseng valamennyinek a fülében?

… Még aznap «egy szó ellenmondás nélkül» keresztül ment a táblákon a
jobbágyság felszabadítása iránti törvényjavaslat, minden záradék, minden
mentalis reservata nélkül; a maga tiszta, naptól született
szüzességében.

Hogy ez megtörtént, az ránk nézve nagy haszon; de hogy egy szó
ellenvetés nélkül történt meg, az a dicsőség!

A nagy majoritás «amen» kiáltásának dicsőségét engedjük az indítványt
tevő szónoknak; de a minoritás hallgatása Széchenyi «jó reggelének»
érdeme.




ADOMÁK SZÉCHENYI ISTVÁNRÓL.

1. A pesti megyegyűlések híresek voltak 1848 előtt a nagy politikai
kérdések fölötti vitákról, mikben az ország legelső politikai nagyságai
vettek részt. Kossuth, Széchenyi, Nyáry, Eötvös, Dessewffy Aurél stb.
Ezekhez csatlakozott azután a kisebb capacitások tábora. Báró B. Pali,
kit mind testének terjedelméről, mind szellemének a nagy testhez
aránytalan voltáról ismert mindenki, hol az egyik párthoz szokott
csatlakozni, hol a másikhoz. Egy kérdésben tetszett neki a conservativ
párthoz szegődni. Előre bejelenté Dessewffy Aurélnek, ki a párt
vezérszónoka s indítványtevője volt, hogy ő is speekelni fog mellette.

A gyülésben azonban vette észre Dessewffy, szokott éles figyelmével,
hogy indítványa az első ellenzéki czáfolat után fényesen meg fog bukni,
azért nagy hirtelen visszavonta azt, s B. Paliban bennrekedt a fényes
dictió. Délután Széchenyi sétál a Dunaparton gróf W.-mal és beszélget;
szemközt jön rá B. Pali s elkezd rögtön expectorálni, hogy: «nézzétek
ezt az ostoba Dessewffyt, már micsoda ügyetlenséget követett el ma a
gyűlésen!» Széchenyi nem felel rá, hanem úgy tesz, mintha W.-mal
beszélne.

«Hát a mi anekdotát elkezdtem, folytatom. (Semmi anekdotát sem kezdett
el azelőtt.) Húzza a hat osztrák matróz az evezőt keményen a Bosporusban
s halad nagy izzadva. Utánuk jön egy török a maga kaikjában, ez nem
fárasztja magát, felhúzta a vitorláját, a szél viszi ingyen, ő pedig
szépen csibukozik. Mikor elhalad a lapátoló osztrákok mellett, gyorsan
hátrahagyva őket maga mögött, az egyik matróz azt mondja a többinek:

«Jetzt schaut’s den dummen Türken an!»

B. Pali azt mondja: «nagyon jó!» s azzal odább megy.

Széchenyi utána néz s igy szól W.-hez:

«Jetzt schaut’s den dummen Türken an!»

2. Egyszer meg ugyanazon pesti gyülésen a hires iró Majláth támadta meg
Széchenyit vakmerő kiméletlenséggel. Gyülés után aztán, gyönge lelkek
szokása szerint, odaszaladt a méltatlanúl bántott ellenfélhez s
bocsánatot kért tőle, hogy ne nehezteljen erős kifejezéseiért. «Oh
egészen más van az eszemben, mond Széchenyi, mint rád haragudni. Épen
most egy jó szórejtvényt csináltam, a minek megoldását rád bízom, mint
híres rejtvénymegfejtőre.» – «Kérlek!» mond készen Majláth, ki nagyon
örült, hogy ilyen olcsón helyreáll a barátság. – «Tehát az egész egy
német Kraftausdruck; az első szótagtól rettegnek a hajósok; – második
szótag egy tulajdonszó, a harmadik szótag egy előrag, tudod præpositió,
a negyedik szótag pedig az emberi testnek egy része.» Majláth még
egyszer elmondatta magának a rejtvényt: «nehéz feladvány!» – «No ha ki
nem találnád, hát felirom a megoldását egy látogató jegyre, de ne nézd
meg addig, míg le nem tettél a megfejtés lehetőségéről.» – Majláth
megigérte s csaknem elkésett a fejtörésben gróf K… ebédjéről, hova ő is
hivatalos volt a többi ó-conservativ urakkal. Azok kérdezik tőle, hogy
hol késett? Mondja, hogy Széchenyi adott neki egy szórejtvényt, a mit
nem tud megoldani. Elmondja a többi uraknak is. Azok sem boldogulnak
vele. Az első szótag kitalálhatatlan. Mitől félnek a hajósok? «Sturm.»
«Wind»? Mind nem vezet a megoldásra. Végre előkérik a czédulát. – Hát
biz az az első szó «Leck». A mi jelent ugyan «hajón támadt lyukat» is,
de az ismeretes német Kraftausdrucknak egészen más bevezetésül szolgál.
– Ez volt Széchenyinek a válasza a dictióra!

3. Egyszer Gr. Károlyi István meglát Széchenyinek az oldalán egy szép
antik kardot, s azt mondja neki: «add nekem azt a kardot, megveszem.»
«Nem eladó.» «Adok érte száz aranyat.» «Már úgy eladó.» Azzal leoldta az
övéről a kardot, s az nap gr. K. I. két karddal, Széchenyi pedig kard
nélkül ment haza a gyülésből. Hanem az eladott kardjánál volt egy még
szebb antik kard Kubinyi Ferencz birtokában, a mire meg Széchenyinek
fájt a foga, ő meg ahoz ment: «Add nekem ezt a kardot, megveszem.» «Nem
eladó.» «Adok érte ötven aranyat.» «Már úgy eladó.» Látjátok! mondá
Széchenyi azoknak, kik mind a két jelenet tanui voltak, már ezt más
ember úgy csinálta volna, hogy a kapott száz aranyat egészen oda kinálta
volna a másik kardért, én pedig kaptam egy szebb kardot s nyertem rajta
ötven aranyat.




RABLÓ KALAND.

(Igaz történet.)

Ez évben történt, márczius 31-én, hogy egy öt tagból álló uri társaság
V. megye erdőségeiben szalonkára vadászott. Mind az öten fiatal emberek,
régi összeszokott jó pajtások, a művelt körök tagjai, tudományos pályát
végzett férfiak. Köztük az ifjú .....y, fia az egykori V. megyei
provisorium alatti főispánnak.

A provisorium főispánja nem hagyott nagy vagyont gyermekeire, azoknak
egy nagy erdőség képezi örökségüket, melyből a vágott fát adogatják el,
s az ebből nyert összeget a legidősebb fiu szedi be és osztja ki
testvérei között, ugyanaz, ki az emlitett vadásztársaság egyik tagja
volt. A többieket nevezzük X. Y. Z. Q.-nak.

Este felé X. meghívja a többieket nem messze eső lakába vacsorára, előre
izenve nejének, hogy vendégeket visz.

Ugyanebben az erdőben történt sok év előtt, hogy .....y apja, mikor még
főbiró volt, a mint kocsijával a hegyoldalról leereszkedik,
jajkiáltásokat hall, s látja, hogy egy híd előtt több rabló egy szenes
fuvarost fosztogat. A főbiró kapja puskáját, a rablók közé lő, egy
elesik, de megint felszedi magát, s menekül társaival az erdőbe. A közel
falu népe üldözésére indul, vérnyomokat találnak, azokat követik, a
vérnyomok azonban a bozótban elvesznek, s a rablók nem találhatók. Egy
jómódu birtokos gazda azonban soha se tért vissza házához többet.
Mindenki azt hiszi, hogy az volt a rabló, ki valahol a berekben
elveszett.

A vadásztársaság tehát vigan vacsorál egész napi fáradság után X.
vendégszerető házánál, midőn kétfelé tárul a szárnyajtó s belép rajta
három férfi felvont sárkányú fegyverekkel.

Senki se mocczanjon, kiált a középső. Melyik önök közül .....y?

A kérdezett feláll és mondja, hogy ő az.

– No hát tudd meg, hogy mi vagyunk annak az embernek a fiai, a kit a te
apád agyonlőtt. Megesküdtünk, hogy a fiain állunk boszút. Imádkozzál,
meghalsz!

A házi gazda e szóra a parancsoló rabló elé lépett s elkezdte azt
kérlelni.

– Édes földieim, csak nem fogtok itt az asszonyok előtt ilyen
gyilkosságot elkövetni…

– Igaza van az urnak, mondá a rabló. Ez nem volna illendő. Itt nem.
Gyere ki az udvarra!

A fiatal .....y követte szótlanul a fölhivást s kiment az udvarra.

– Add ide a mid van! parancsolá a rabló.

Az ifjú lehúzta gyűrűjét, átadta óráját, kétszázharmincz forint volt a
zsebében, egy «Pesti Naplóba» takarva, mit előtte való nap vett be az
eladott fáért, azt is odaadta.

A rabló megszámlálta: «kétszázharmincz forint!»

– Most vetkőzzél le!

Az ifjú levetette kabátját, mellényét.

De már tovább nem állhatta a házi gazda: odarohant a rablókhoz.

– Azt nem engedem, hogy itt az én szemem láttára egy pajtásomat
meggyilkoljátok, az én udvaromon. Szerencsétlenséget hoztok vele
magatokra is. Ilyen borzasztó tettre három vármegye hajtóba vesz
benneteket. Minden embert szerencsétlenné tesztek, a ki csak egy falat
kenyeret ád még nektek. Nekem is ezer bajt csináltok vele.

– Jól van: mondá a rabló. Tehát nem öljük meg itt. Hanem esküdjél meg,
te gyilkos fia, hogy ma éjjel tizenkét órakor kijösz hozzánk a g....i
puszta-kúthoz, ott azután majd megtudod, hogy mit végezünk veled?

Az ifjú .....y megesküdött a rablóknak, hogy ki fog menni hozzájuk a
puszta-kúthoz.

Azzal a rablók visszaadták pénzét, óráját, gyűrűjét, ruháit s
eltávoztak, gúnyosan kiáltva: «a viszontlátásig!»

A társaság visszament a szobába, hanem a jó kedvnek és vacsorálásnak
természetesen vége volt.

Mit fog most csinálni .....y?

– Hát kimegyek hozzájuk éjfélkor a g.....i kútra, a hogy megesküdtem
nekik.

– No azt a bolondot nem teszed! mondja neki Y. bajtárs. Ki tartana
becsületkérdést rablókkal szemben? Csakhogy kiszabadulhattál a körmeik
közül. Most legokosabb lesz, ha eljösz velem az én tanyámra, az jó három
óra járásnyira fekszik innen. Éjjel van, elmenekülhetünk. Nálam nem
fognak keresni.

Azzal valamennyien rábiztatták .....yt, hogy bizony szökjék, és rejtse
el magát Y. szállásán, míg végre a fiatal ember ráállt, s pajtása
vezetése mellett neki indult az erdőnek. Árkon bokron, hegyszakadékokon
keresztül szerencsésen megérkeztek éjfél tájon Y. tanyájára, mely egy
puskalövésnyire lehetett a falutól s ott siettek mentül elébb ágyba
juthatni.

Az izgatottság alig hogy engedé .....yt elaludni, a midőn egy óra táján
zörgetnek az ablakán s hangzik a rabló ismeretes szava.

– Hej hej! .....y! Szépen szavadnak álltál! Hát kijöttél a puszta
kúthoz? Ez az eskü? Most már gyere elő!

A fiatal ember rémülten ugrott fel ágyából s hasonmászva, hogy az
ablakból észre ne vegyék, két közbeeső szobán keresztül, átlopózott Y.
barátjához.

– A rablók nyomomba akadtak…

– Hallom, szól Y. De nem baj az. Az ajtók zárva vannak. Mi ketten
vagyunk, ők hárman. Mi belül, ők kivül. Ha be akarnak törni,
lelövöldözzük őket. Eredj vissza a szobádba a puskádért és öltönyödért,
s aztán gyere megint ide.

Az ifjú .....y ismét visszacsúszott hálószobájáig s még kétszer megtette
ezt az útat oda és vissza, az ablakokon dörömböző rablók előtt.

Végre a rablók Y. ablakára mentek zörgetni.

– Nyissa ön ki az ajtót, hadd hozzuk ki .....yt.

Y. kikiáltott, hogy .....y nincs itt.

– Ha nincs itt, odább megyünk, az urat nem bántjuk. De ha ki nem nyitja
az ajtót, rágyujtjuk a házat.

– No hallod-e, ez nem bolondság, sugá Y. bajtárs az üldözöttnek, ha
kipörkölnek innen bennünket, végünk van. Neked futnod kell innen. Itt az
előszobában alszik a hetesem, hű, megbizható ember, ez el fog téged
vezetni L**ig, a hol a szolgabiró lakik, ott beszállhatsz N. ügyvéd
bajtársunkhoz. L**ben már pandurok vannak, ott nem fog semmi zsivány
keresni.

.....y elfogadta a menekülési tervet, vette puskáját, a hetes
kalauzolása mellett a kerten keresztül menekült, míg a rablók az út
felől zakatoltak, s azzal neki a süppedéknek, bozótnak torony irányában
L** mezőváros felé.

Reggel négy óra lehetett, midőn L**be megérkezett, kifáradtan,
kimerülten, testi, lelki gyötrelmektől agyonkinozva. A felköltött házi
gazda bámulva kérdezé: mit keres itt ily szokatlan órában?

– Ne kérdezz semmit, szólt .....y, oda vagyok. Adj valami helyet a hova
lefeküdjem. Ne csinálj semmi hozzákészülést, lefekszem az irodádban a
pamlagra, betakarózom a köpönyegemmel, s alszom ott.

N. pajtás tehát engedte lefeküdni barátját, s maga is ment tovább
aludni.

Az agyonhajszolt ifjú aludt, a hova lefeküdt, míg barátja reggel át nem
jött irodájába.

– Nos hát hogy aludtál? kérdé tőle N.

– Elég jól, csakhogy most úgy érzem magam, mint a kit összetörtek, s a
fejem fáj erősen.

Ezzel N. szétnéz iróasztalán, s megdöbbenve mond:

– Hanem hat pajtás, ne tréfálj velem. Minek tetted el a pénzemet?

– Én? a te pénzedet? kiált felriadva .....y.

– Igen, igen. Tegnap este kaptam meg egy öreg asszony perében az
elmarasztaltnak a részletfizetését. Ide tettem az asztalomra. Azóta itt
senki nem járt, s a pénz most nincs itt.

.....y erre dühre gerjedten ugrik fel a fekhelyéről s puskájához kap.

– De most már ki innen a szobából, mert keresztül lőlek! Eredj, hivasd
ide nekem a szolgabirót, tartson fölöttem hivatalos vizsgálatot. Más be
ne lépjen, mert megölöm.

Szolgabiróért küldtek, az nem volt honn, jött helyette az esküdt, egy
pandurral.

– Mennyi volt az összeg, kérdé az esküdt az ügyvédtől, mely az ön
asztaláról eltünt?

– Kétszázharmincz forint, mondá N. Egy «Pesti Napló»-ba takarva.

.....y azt hitte, hogy a világ szakad rá!

– Igenis, kétszázharmincz forint van nálam épen, egy «Pesti Napló»-ba
takarva. De ez az összeg az enyim, tegnap kaptam faárában. Ez az összeg
az éjjel már a rablók kezében volt, hogyan kaptam? arra tanuim X. Y. Z.
és Q. barátaim, hivassa ön őket ide azonnal.

Erre N. ügyvéd elkezd nevetni, a nevetést osztja az esküdt, felnyilik az
ajtó s betódulnak rajta nagy kaczagás közt X. Y. Z. és Q. jó pajtások.

– Nem szükség értünk küldeni, itt vagyunk magunktól! Csak egy kis
«tréfát» akartunk veled csinálni. Nem tudod, hogy április elseje van?

… Tehát ez az egész testi-lelki agyonkínzás csak egy kis tréfa volt jó
barátok és művelt emberek között.

Össze voltak beszélve X. Y. Z. Q. és N. s azok rablóknak öltözött
cselédjei.

S miért követtek el ilyen kegyetlen tréfát egy jó pajtással?

«Azért, mert az a .....y olyan unalmas fiú, mindig közénk jár, s nem
akar velünk semmit «mitmachen.» Ki akartuk közülünk ugratni.»




EGY EMBER, KI GYALOG JÁRTA MEG PÁRIST.

E napokban egy meleg délután sajátságos alak vetődött a szinház
udvarára. Torzonborz őszbevegyülő szakálla s a különös öltözet, melyet e
szakáll kiegészíte, minden jövő-menőnek felötlött erősen. Fején katona
holczmüczli, ahoz vászon katonakabát, magyar nadrág s arra térdig érő
harisnya húzva, poros katona-bakkancsokkal.

A jövevény azonban nem szólt senkihez, csak hagyta magát a járó-kelőktől
bámultatni, vállával a falnak támaszkodva.

Egyszer a szinészek egyike jobban a szeme közé néz s elkiáltja magát:
«hisz ez te vagy!»

– Persze, hogy én vagyok, felelt a kuszált alak. De nehezen ismersz rám.

– Elhiszem azt, de te könnyebben rám ismerhettél, miért nem szólítottál
meg?

– Mert attól féltem, hogy azt fogod hinni, tán kérek tőled valamit.

– Hisz a mi kevesem van, abból kérés nélkül is adnék, de hát honnan
jösz?

– Párisból.

– Hogyan?

– Hát csak gyalog.

– Mondták az onnan jövők, hogy hirtelen eltüntél onnan, azt hitték
elölted magadat.

– Eljöttem, mert az utolsó garasom is elfogyott, s haza jöttem gyalog.
Két hónap óta jövök.

Ott rögtön több ismerős is veszi körül a jövevényt, régi erdélyi
hadjáratbeli fegyvertársak, most szintén nyugalmas polgárok; a ki még
nem ismerné, bemutogatják egymásnak: hadnagy, jó vitéz volt a maga
idejében, aztán a nem neki való időben kedve támadt olyan helyet
keresni, a hol azt mondták, hogy vitéz emberekre van szükség, kiment
Olaszországba, onnan aztán egy kutyának való időben ötvenketted magával,
mint nyugtalan, türelmetlen embert elküldték, sok viszontagságon át
Párisba tévedt, ott olyan jó dolga lett, hogy majd meghalt éhen,
ismeretlenekhez nem folyamodhatott, ismerősökhöz pedig épenséggel nem.
Egy nap aztán meggondolta a dolgot, s elhatározta, hogy haza fog jönni.

Hazajönni! annyi idegen országon keresztül, könnyű annak, a kinek tele
erszény, vagy alázatos ábrázat áll rendelkezésére, a ki vagy fizetni,
vagy koldulni tud, de hogy utazzék Páristól Pestig, a ki ehhez nem ért?

Eleinte eladogatta testéről a ruhákat, a büszke magyar jelmezt, s vett
kopott zsibárus rongyokat, úgy jött faluról-falura odább. Sehol sem kért
semmit.

Mikor már nem volt mit eladnia magáról többé, egy este fáradtan érkezett
meg egy nagy franczia városba s egy kávéház verandája alatt leült. A
veranda alatt délczeg katonatisztek siestáztak, kiket sértett a rongyos
alak megjelenése. Egy közülök megszólítá, mit keres itt?

– Ne olyan kevélyen vitéz uraim. Voltam én is valaha olyan kardos úr,
mint önök, s most sem vagyok se tolvaj, se koldus.

E szóra a franczia tisztek köré telepedtek, elmondatták vele élte
viszontagságait, s azután egymás között harmincz frankot gyüjtöttek
össze, ezt odadták utiköltségül a messze föld árvájának.

Ez adománynyal tudott eljutni egész a határszélig. A német földön
megállították. Utlevélnek persze híre sem volt nála. Elmondta őszintén,
hogy kicsoda, s hogy a Székelyföldön van otthona.

A lelkiismeretes urak rögtön táviratoztak Bécsbe, Budára, s szép időbe
került, míg a válasz visszaérkezett, hogy állítása való, ereszszék
szabadon. Ez alatt legalább az európai diplomatia költségén élt.

Ott adtak neki útlevelet és ötven krajczárt.

Ötven krajczár nem nagy kapitális, de untig elég arra, hogy takarékos
ember egy német fejedelemségen átutazzék vele; a fejedelemségben megint
adtak neki más útlevelet és ötven krajczárt.

Gondolta magában, ez így pompásan megy, utazni a szövetség költségén;
hanem a harmadik status határán megtagadták tőle az ötven krajczárt, ott
bizonyosan elébb a budgetben kell tárgyalni az ilyen költségeket.

Itt tehát már törni vagy szakadni kellett. Épen Németországban kezdeni
el a koldulást? az nem lehet. Éhen meghalni? azt inkább lehet.

Az utolsó hat krajczárral zsebében érkezett egy német városba, mely
híres fürdőhely, nagyon járják az angolok. A legelső vendéglőben, a hová
pihenni betért, azzal utasították el, hogy itt nincsen közkorcsma, ide
csak vendégek térhetnek be, a kik lóval jönnek. Ment a másikba, ott is
azzal utasították el, ment a harmadikba, ott is azt ismételték. Jó rend
van itt!

Ekkor újra visszament az elsőhöz.

– Ez azon vendéglő, a hová lóval lehet szállni? kérdé fennyen a
háziszolgától.

– Ez az.

– Mutassa, milyen az a lovak számára való szállás?

A szolga bevezette az istállóba, az is tele volt ugyan angol urak
lovaival, de egy hely még üresen volt, s szépen megvetve fris szalmával,
a jászolban illatos széna készen.

Friss szalma! illatos széna! Milyen jó angol urak lovainak lenni!
Jójczakát édes barátom. Majd csak magam aluszom itt.

Reggel megy a vendéglőshöz s mondja, hogy fizetni akar az istállóért,
egy lóért.

– Hát hol az a ló?

– Én vagyok magam az a ló.

Egy ilyen ötlettel valami franczia vaudevilleiró divatlionná lenne egy
saisonra; no de ő is nyert vele annyit, hogy a korcsmáros nem fizetteté
meg, inkább még reggelit is adott neki azért, hogy olyan jól
megnevettette. Mert nevetséges dolog ez nagyon.

És így jött egész Magyarországig, hallgatva és éhezve ott, a hol nem
kérdezték meg, mit szenved?

A magyar határon belül ért azután tetőpontot nagy insége. Itt csak nem
szólhatott az embereknek. Szép is lett volna! egy magyar vitéz, a ki
elhagyta hazáját, családját, házi tüzhelyét, a ki eltávozott fényes
reményekkel, büszkén, dicsszomjasan s most hazatér rongyosan, éhesen,
megalázva: hogy mondhatná ez valakinek, im itt vagyok!

Legsanyarúbb állomása volt a legutolsó, a budai lánczhidfőtől a pestiig.
Itt mind tudva van, két mérges oroszlány ül kőből kifaragva, a mi azt
jelenti, hogy minden átmenőnek két krajczár váltságot kell fizetni.

Két krajczár hiszen nem pénz! de hol vegye, a ki most esett le a
holdból?

Végre itt is megszánta néma arczát egy emberséges fuvaros, azt mondta
neki, kapjon fel üres szekerére, ha át akar jutni; s így ért el hazája
fővárosába, országa szivébe, az, a ki…

Nincsen tovább.




HINNI ÉS NEM HINNI.

Mit ér abban válogatni, hogy mit higyjünk és mit ne higyjünk? Mit ér az
imádság jó tett nélkül? A puszta szótól senki sem üdvözül, és
tudatlansága miatt senki el nem kárhozik.

Ezt tartsátok meg, hogy a hit szeretet nélkül, megholt állat, mielőtt e
kis elbeszélés olvasásához fognátok, mely bár egy kissé nevettetésre van
szánva, de tanuság vagyon annak mélyén.

Élt, de még most is él a Tisza két partján egy híres nevezetes család,
melynek minthogy nem akarom valódi nevét kitenni, nevezzük azt
Nemesházynak.

Még a tizenhetedik század közepén szakadás történt ezen jeles
nemzetségben, olyan formán, hogy az akkori országos zavarok közt egyike
a Nemesházy ősöknek kivándorolván Erdélybe, ott felvette a református
hitet, a többiek katholikusok voltak, s később helyreállván a békesség,
ő is visszatért jószágára, de azután is református maradt.

Ezután örökös volt a villongás a két külön templomba járó családág
között, mely firól fira adatott át, és soha se birtak kibékülni
egymással.

A mellett mindenféle praktikát elkövettek, hogy egymást saját hitökre
térítsék. A katholikus hitet követő családágból nagy hatalmas férfiak
támadtak, zászlós urak, prépostok, czimzetes püspökök, kik nagyszerű
kecsegtető ösztöndijakat alapítványoztak azon Nemesházyak részére, kik a
katholikus hiten vannak, vagy arra áttérnek, viszont a református család
tekintélyes férfiai, kik közé nem egy alispánt, főkurátort, sőt még egy
superintendenst is lehetett számítani, hasonlóul mindent elkövetének,
hogy a rokonág téveteg juhait magukhoz térítsék. A számos és elterjedt
kettős családban akadt is egyszer-másszor vagy egyik, vagy másik oldalon
egy-egy kevésbbé szilárd tag, ki elhagyta apái hitét, s nagybátyjaiéra
tért át, a min azután a milyen nagy volt az öröm és diadal az egyik
részen, oly nagy volt a harag és elkeseredés a másikon.

Ez a harcz pedig folyt ivadékról ivadékra. A két osztályos rokon-család
egyikének jószága a Tisza jobb partján, a másiké a balparton volt, s
minthogy időjártával a család nagyon elszaporodott, a jószág sok apró
részre eloszlott, egyik vagy másik azután vagy eladósodott, vagy
elprédálta vagyonát s kénytelenné lett birtokát eladni. Ilyenkor azután
a két családág egész hadjáratokat folytatott egymással, nehogy vagy a
református család vehessen meg egy talpalattnyit a katholikus ág
jószágai közepében, vagy ez amazéban, s lettek belőle a sok ősiségi,
zálogjogi, elsőbbségi, ujra osztozási, cserélési, s más eféle pörök, a
mik időjártával markális, violentiális, repoziczionális, kriminális s
más eféle ális pörökkel szaporodva egész asztagokká nőttek a családi
levéltárakban, és egynek se szakadt soha vége.

Már ebben a században történt, hogy Nemesházy Kálmán ifjú jurátus
korában megismerkedék Pesten egy, ugyancsak Nemesházy családból való
Erzsébet nevü leánynyal, ki akkor itt nevelőben volt. Valami házi
mulatság alkalmával látták meg egymást, s megtetszettek egymásnak.

Úgy hiszem igazuk is volt. A ki azon időbeli arczképeiket látta a
Nemesházy kastélyokban, Kálmánt asztrakán prémes fekete mentében, kondor
fekete hajjal, pörge bajuszszal, gömbölyű teli orczával, és Erzsébetet,
pásztor leánynak öltözve, hóna alatt átkötött piros övvel, mely fiatal
keble szelíd domborulásait még jobban kitűnteté, s a lefelé omló szép
szőke hajfürtökkel, s szelíd buzavirágszinü szemeivel, lehetetlen, hogy
át ne lássa, miszerint ahoz bizony nem sok biztatás kellett, hogy két
ilyen fiatal ember egymásba bele szeressen, kivált, mikor azt előre
tudták, hogy nekik némileg kötelességük is egymást szeretni, mert
mindketten Nemesházyak, bárha távoli is a rokonság.

Arra természetesen egyiknek sem volt gondja, hogy ki miféle hiten van?
Az ilyen fiatal emberek egészen más dolgokról katechizálják egymást, s
hamar túlteszik magukat mindenféle dogmán. Mire Pestről haza kellett
menniök, egyik is olyan szerelmes volt, mint a másik, s odahaza, mihelyt
alkalmuk nyílt, tudaták azt szülőikkel.

No iszen lett ebből szép történet. Kálmán szülői reformátusok voltak,
Erzsébeté katholikusok. Mind a két család ellene szegült e szövetségnek,
melyhez hasonló hallatlan volt még a két rokonág krónikáiban, kik
egymást ez ideig csak gyűlölni tudták, s fiaikat és leányaikat a
gyülöletben nevelték fel szépen.

Elébb ki akarták őket tagadni mindkét félről, de hogy a fiatalok a
Tiszába ugrást kezdték emlegetni, mégis meggondolta magát mind a két
fél, s inkább hasznot akart húzni ez esetből, hogy sem kárt, s azt
határozá el, hogy no hát, ha olyan nagyon szereti gyermekét az a másik,
hát bizonyítsa be, térjen át az ő hitére.

Mindkét félnek érdekében állván, szerelemből missiónáriusokká lettek, s
ki mi jót tudott saját hitéről, azt a másiknak szivébe oltogatá, úgy
hogy mikor a két szerelmes egy-egy boldog órát tölthetett egymással, nem
különben beszélének az alatt, mintha a tridenti zsinatban értekeznének a
hussziták paragrafusairól.

Eldicsérték egymás papjait, megismerteték a szép imákat, szép ünnepi
szónoklatokat, miket azok mindkét részről tartanak, és a miben
mindkettőnek igazuk volt.

Végre is a szerelem sokat tehet.

Mikor az ember nagyon szerelmes, még a pokolban sem igen válogat, nem
hogy még a mennyországban, s ha néha e tárgy fölött kissé csípősebb
szóváltások történtek a szerető felek között, az «osculum-pacis» (a béke
csókja) ismét rendbe hozott mindent, mely mint tudjuk azon egy különös
pont, melynek érvényességét semmiféle schisma (hitszakadás) sem vetette
el, s melyben orthodoxusok és reformátorok egyaránt örömest találkoznak.

Erzsike annyira haladt már, hogy egy vasárnapon a kálvinista tiszteletes
prédikácziójára is elment, s megvallá, hogy az igen szép volna, csak
olyan hosszú ne volna. Kálmán viszont péntek napon ebédre maradt Erzsike
szülőinél, s elismeré, hogy vannak ételek, melyek vajjal is igen jók, s
biz ő – Erzsikéje kedvéért – nem csak bőjtölni, de még koplalni is kész
volna; – a mi két külömböző dolog.

Ilyenformán szépen közeledének az ifjak egymáshoz; kölcsönösen átjártak
egymás szülőihez, rokonaihoz, kik nagy örömben kezdének már lenni a
fölött, hogy családjaik ilyen szépen közelednek egymáshoz s mindegyik
előre dicsekedett a hódítással, melyet közel gondolt lenni. A midőn egy
napon Kálmán atyja Egerből kap egy levelet fiától, melyben az tudtára
adja, miszerint ő részint az igaz hit tanai által meggyőzetve, részint
szerelme által indíttatva, az alólírt napon a római szent egyház hívei
közé tére át.

Ugyanazon a napon Erzsike apja Egerben kap levelet a leányától
Debreczenből, melyben az tudtára adja, miszerint ő egyfelől
meggyőződését követve, másfelől Kálmán iránti szerelemből, e mai napon,
kitöltve a hatheti vizsgálatot, a református hitre tére át.

E szerint megint ott voltak, a hol az előtt, csakhogy megfordítva. A
szülők végre is kénytelenek voltak beleegyezni a házasságba, a mi nem
sokára meg is történt, s mint tudjuk, nem volt Isten áldása nélkül.

Tanulság pedig ebből az: hogy hit dolgairól vitatkozni nem laikus
embernek való. Minden hit jó, csak megtartsátok, s legyen mindenki
tisztelettel a másé iránt. A teremtő egyik embernek is olyan édes atyja,
mint a másiknak, nem elég, hogy valaki azt mondja: «uram-uram!» hanem
szükséges, hogy szivében szeretet legyen, mely nélkül a hit megholt
állat.




SYLVESTERÉJ UTOLSÓ PERCZE.

Deczember 31-dike van. Éjfél körül jár az idő. A befagyott ablakokon
szikrázik a jégvirág. Benn a fényes teremben jókedvű társaság ül együtt,
hosszú terített asztalnál, kedélyesen poharazva. Az asztalfőn ül egy
piros, életerős férfi, mellette egy teltarczú fekete szemű hölgy, karját
annak nyaka körül fonva, s fürtös fejét vállára fektetve; köröskörül
fény és bőség.

Ki ne tudná első látásra, hogy e vidám társaság itt Sylvester éjét
ünnepli, a hogy szokták jámbor keresztyének; s hogy az ott a ház ura,
kit Isten minden jókkal megáldott, s mellette, a ki vállára fonódik, az
a hű életpár, a kedves feleség.

De ez nem igaz.

Itt nem Sylvesteréjet ülnek, hanem halotti tort; – ma temették el a ház
asszonyát, tegnap halt meg, – ez a ház nem azé, ki benne dőzsöl; hanem a
meghalt nő árva gyermekeié, kiket a férj elűzött a világba, – s az a
némber ott, az a titkos szerető, ki miatti bánatában a nő meghalt.

Hanem azért hát mulatnak.

A szoba bútorzata ódon; bizonyosan úgy maradt ivadékról ivadékra; milyen
jó lesz azt az özvegy férjnek majd elkótyavetyélni.

Van egy régi lábas óra a szögletben, fekete már a vénségtől, alakja
olyan, mint egy ódon zárda tornya, bástyafokkal, szélvitorlákkal. Valaha
templomos barátok refektoriumában állhatott az, s midőn a zárdát
megszűntették, az is dobszóra került s most profánus társaságnak mutatja
az idők mulandóságát.

De azért itt is csak teszi kötelességét. A torony aljában ül egy
arasznyi kis vörös barát, csuklyája hátracsúszva nyakába; csak olyankor
emeli fel fejét olvasójáról, mikor az óra üt. Mikor pedig az óra reggeli
ötöt, esti hetet, delet, vagy éjfélt üt, akkor a kis vörös barát
felemelkedik helyéről, csuklyáját fejére húzza s megy a toronyba, a
háromszoros csengetéssel jelt adni a hivőknek az imára, mint tevé akkor,
midőn még minden ajtón jámbor vörös csuklyások serege jött elé a
csengetésre; – kiknek már emléke is szinét hagyta.

No de most is megemlékeznek a kis vörös barátról.

Minden kéz a poháron, minden szem a kis fabáb lehajtott fején; a
házigazda mulatságos történetet regél.

«A mint igértem, hogy éjfél előtt öt perczczel egy mulatságos történetet
fogok nektek elbeszélni. Hát ez így volt. Mikor a jámbor asszony már a
végsőt járta, odahítt magához s minden szentekre rimánkodott, hogy ha
azt akarom, hogy nyugodtan haljon meg, igérjek meg neki egyet; igérjem
meg neki azt, hogy ha ő most meghal, ebben az esztendőben nem nyújtom új
feleségnek a kezemet. S én azt neki megigértem.»

«Hahhahha!» hangzott fel a kitörő hahota erre a szóra.

Ebben az esztendőben!

Deczember harminczadikán kéri egy haldokló nő férjét arra az áldozatra,
hogy ebben az esztendőben ne nyújtsa új feleségnek kezét.

Nehéz kisértés! A temetés után nyolcz óráig, tán épen a koporsó háta
mögött, tán épen a lehantolt új síron keresztül, megállhatni, hogy ne
nyújtsa kezét a másiknak.

No de a fogadott idő, bármilyen hosszú is, nagy lassan letelik, kivált
ha annyian segítenek azt fogyasztani; az óra ütőgépe serken; a barát
felhúzza fejére csuklyáját, mindenki nevetve rámutat; a határidő lejárt
már.

A mutató tizenkettőre ért, a barát indul a toronyba, az óra üt, egyet,
kettőt és a többit sorba.

«S most az igéretnek vége!» kiált a házi úr, s fenékig kiivott poharát
elhajítva, kezét szeretőjének nyújtja. A vendégek felugrálnak s zajosan
összecsörrentik poharaikat az új pár egészségére; a pohárcsengés,
éljenzengés között alig hallani keresztül a barát csengetését.

A hevült mennyasszony is, míg jobbját vőlegényének nyújtá, baljával
poharát ütötte a többi poharak csoportja közé, mintha mindannyinak
jókedvét akarná kihívni.

S azután, a mint poharát letette, úgy tetszék neki, mintha az a kéz,
melyet jobbjában tart, olyan volna, mint egy száraz, hideg, nehéz kő. És
a mint vőlegénye arczára nézett, egy halottat látott maga előtt. De a
halott arcza nem volt sárga, hanem szederjes fekete, és szemei nem
voltak behunyva, hanem néztek fagyottan maguk elé, és szája még mindig
kaczagott.

A mennyasszony sikoltva rántá vissza kezét; a hulla lerogyott széke
mellé: a vendégek elnémultak mind.

A barát akkor csengetett harmadikat a toronyban.




A HOSSZU ÁLOM.

Sokszor mondja azt az ember, ha valami nem szeretem napok következnek
reá: «bárcsak megtehetném, hogy most lefeküdjem, s csak fél esztendő
múlva ébredjek fel újra.» Jól esnék keresztül aludni a terhes időket,
háborút, éhséget, döghalált, s csak akkor ébredni fel, a mikor ismét
boldog világ van, s az ember térdig járhat a bablevesben.

Az ezernyolczszáztizenegyedik esztendőben élt Nógrád vármegyében egy
fiatal paraszt ember, Herczeg András, kinek neve a vármegye levéltárában
is megtalálható, mert oly rendkívüli dolgok történtek ő vele, minőket az
Isten egy ezer esztendőben egyszer enged megesni ő irgalmából.

Ezen becsűletes földmíves már azelőtt is sokat dicsekedhetett Isten
áldásával: vetései jobbak voltak, marhái egészségesebbek, mint másoké,
de megérdemelte, mert szorgalmatos volt, maga nézett minden dolog után;
és a mi mindennél nagyobb áldás, felesége nem csak legszebb, de legjobb,
legtakarékosabb, leghűségesebb volt a faluban, és Herczeg András azt is
megérdemelte, mert viszont ő is olyan férj volt, a milyennek hét
vármegyében nem lehetett találni párját, mindig józan, mindig jókedvű;
még ha megharagították is, felesége iránt nyájas maradt, nem úgy, mint
egy némely bolond ember, a ki a házon kívül kapott boszúságért feleségén
tölti haragját. Úgy is éltek e jámbor emberek, mint az angyalok az égben
s nem hiányzott semmi boldog házasságukból, mint csupán csak –
találjátok ki, hogy mi hiányzott? könnyű pedig azt kitalálni: egy kis
síró-rívó portéka kellett volna a házhoz, akár fiú, akar leány, a ki az
öregek szivét felderítse.

Mikor pedig azt mondom: «öregek» ezalatt nem azt értem, hogy ők már
öregek voltak, hanem csak így szokták egymást nevezni szerető
házastársak, bármilyen fiatalok is: «édes öregem» tudnivaló, hogy nekik
egymással kell megöregedniök, és a szeretettől csak az ásókapa választja
el Å‘ket.

Végre ezen óhajtásuk is teljesült a boldog házasoknak, még András maga
semmit sem tudott róla, a midőn az éltesebb komámasszonyok,
nászasszonyok és szomszédasszonyok félrehívták, s titokban
figyelmeztették rá, hogy ugyan bizony vigyázzon ám a Juliskára (ez volt
felesége neve), ne engedje valami nehezet emelni, vagy valami magas
polczról levenni valamit, avagy döczögős szekéren járni, s száz egyéb
ily veszedelmes dolgokat elkövetni, mert abból azután nagy baj lehetne.

De majd kibújt a bőréből Herczeg András ilyen beszédeket hallva, csak
hogy üveg alá nem tette a feleségét, úgy őrizte minden bajtól; fütyölt,
danolt örömében egész nap, csak úgy égett a keze alatt a munka, s milyen
boldog volt, hogy ragyogott az orczája, mikor estenden haza térve a
szántásból, a tűzhelynél sütő-főző menyecskének azt mondhatta, hogy:
«anyjuk te!» s aztán odament és átölelgette az elpiruló asszonykát, s ha
az tréfásan kezére legyintett, mondván: «menjen kend apjuk, illik is a
legyeskedés ilyen öreg emberekhez, mint mi,» akkor meg már örömében a
gazda nem csak danolt, de tánczolt is. Mert a míg fiatal az ember,
szereti, ha öregnek nevezik.

Április tizenharmadika volt már, s Herczeg András uram nem nyughatott,
hogy ő bemegy a városba, mert neki okvetlenül bölcsőt kell vásárlani.
Váltig mondták neki, hogy bízza azt másra, ne menjen maga: «no az volna
a szép,» felelé ő. «Nem ért ahoz senki más úgy mint én.»

Pedig szántás ideje volt; lónak, szekérnek nem lehetett elhagyni a
munkát; de mind nem gátolta az Andrást, el fog menni gyalog, mondá; úgy
is közelebb a város gyalog a hegyeken keresztül, mint kocsin az
országútra kerülve, az idő is szépen kinyílt, a mezők kizöldültek már,
derült tavaszi napok jártak, csupa gyönyörűség most egy pár mértföldet
gyalogolni az embernek, a kinek a szive tele van örömmel.

András tehát bement a városba gyalog, kiválasztotta a legszebbet, a
legtartósabbat amaz ingó-bingó bútorok közől, ki volt festve az tarka
tulipántokkal, s felvette a hátára, úgy ment haza felé. Dehogy volt
nehéz, egy cseppet sem volt nehéz az a bölcső, el tudná azt vinni a
világ végeig, s meg sem érezné, hogy nyomja, hát még ha benne volna a
bölcsőben az, a mire gondol! akkor még tán tovább is elvinné.

Ilyen boldog gondolatok között ballagott haza felé, s alig vette észre,
hogy a midőn jól benn járt a hegyek között, milyen hideg szél kezd fújni
egyszerre; az ujjas ködmen, mely elébb lekivánkozott róla, most ismét
felkivánkozott rá; s a mint körül kezdett tekinteni, látta, mint lepik
el az eget a mindenünnen tóduló sötét, fergeteges felhők, a szél zúgott
a fák között, s nem sokára elkezdtek egyes szállinkozó hópelyhek esni az
arczára.

De már ebből nem jó idő lesz, gondolá magában András, s kettőt lépett
egy helyett, és hogy hamarább otthon lehessen, mint e zimankós idő
előlkapja, félre csapott egy mellék útra, melyen járt már egynehányszor
ifjú legény korában, mikor társaival őzre vadászott, s nagy sietve ment
előre, nem is aggódva egyében, minthogy ha a hó esni talál, a bölcső
mind összeázik.

Már jó kerülőt tett a hegyi úton, a midőn egy kis patakhoz ért, melyen
át kellett mennie. Igen bizony, de a kis patak most nagy folyam volt, a
sok napi olvadástól megáradt, s egész szál fákat, miket a két partról
kicsavart, ragadott alá magával.

András nem tudott átmenni. E közben a zivatar teljes haragos mivoltában
utolérte, a szél bömbölt, s vágta a havat nagy sűrű pillékben az ember
arczához, három lépésnyire nem lehete tőle látni; András aggodalmasan
kezde a patak partján felfelé menni, azt remélve, hogy valahol még is
csak átgázolhat; e közben mind jobban rá esteledett az idő, végre
eltévedt a hó lepte vidéken, azt sem tudta merre jár már, sehol emberi
hajlékot nem látott, sem emberi hangot nem hallott, csak a hollók
károgtak a feje fölött, a kiknek tetszik az, hogy zivatar van.

Odahaza azalatt nagy aggodalommal várták. A fiatal menyecske szászszor
is kinézett az ajtón, ha nem jön-e a férje? minden kutya ugatásra
kifutott, de csak nem jött András. Este is lett, éjszaka is lett, a férj
még sem érkezett meg. A szegény asszony ezer aggodalom között volt, ha
férjét e zivatar útban találta kapni, a rossz út, vadállatok, a hideg
éjszaka! elveszhet, megfagyhat. Gondolni is irtózatos rá. Végre elővette
bibliáját, s olvasni kezde belőle, és a mint olvasá az Isten
csodadolgait, mint őrizte meg, mint vezérlé ezernyi veszélyek között az
ő hiveit, lassankint megnyugodott, s csendes érzéssel hajtá álomra
fejét, gondolva, hogy András is bizonyosan jó emberek biztos hajlékában
nyugszik, s ha ma meg nem jön, majd megjön holnap.

Reggelre azonban akkora hó esett, hogy a házajtót nem lehetett kinyitni,
a tegnap még oly szép zöld vidék most fehér hóabroszszal volt bevonva.
Jaj annak, a ki úton van.

Két napig szánnal sem lehetett menni egyik faluból a másikba, míg
csapást nem törtettek, s a hegyek közti utak úgy be voltak hordva hóval,
hogy arról a tájról madárnál egyéb nem jöhetett.

Juliska képzelni sem merte, hogy férje most haza jöhessen. Bizonyosan
ott maradt a városban, míg ez itélet-idő elmúlik, s majd csak akkor jön
haza, ha a hó elolvadt. Ezzel nyugtatá meg magát.

Azonban a hó elolvadt, s András még sem érkezett meg. Juliska
aggodalmasan ment be maga a városba, a hol testvérei laktak, s azoktól
megtudá, hogy András elindult azon reggelen, melyre a zivatar
következett, egy szénégető pedig bizonyítá, hogy látta is őt az úton, a
mint egy tarka bölcsőt vitt a hátán, még tüzet is kért tőle a pipájába.

A nő erre kétségbeesetten kereste össze a környék valamennyi kunyhóit,
szénégetőit, hámorait, kérdezve, tudakozódva fűtől fától férje után; de
arról nem tudott senki. Eltűnt, elveszett végképen.

Az atyafiak, az ismerősök vigasztalták a nőt, hogy majd csak előkerül
András, tán ide vagy amoda mehetett, tán más ember helyett elfogták,
pedig magában mindenki azt hitte, hogy ama fergeteg éjszakáján megették
a farkasok, vagy megfagyott, vagy valami hegyszakadékba lebukott s ott
veszett.

Juliska nem szűnt meg őt várni. Azonban elmúlt egy hét, két hét, egy
hónap, két hónap; András még sem érkezett. Saját testvérei is letettek
már a kereséséről, de Juliska még mindig remélt. Hiszen ha megették
volna őt a farkasok, a bölcsőt csak nem ették meg: arról rá kellene
találni, de annak sem volt semmi nyoma.

Azonban a tavasz is elmúlt, a nyár meleg napjai is eljöttek, Juliska ez
alatt meg is jött a hosszú útról; egy szép kis fia lett, azt
megkeresztelték Andrásnak.

Özvegynek tartá már minden ember, pedig még gyászt sem viselt.
Lassankint jöttek vigasztalók a szép özvegyhez; akadt elég derék fiatal
ember, a ki sajnálta, hogy a kis Andris árván maradt, örömest lett volna
atyja; de Juliska nem hallgatott rájok; bár egy hónap a másik után múlt
el, ő csak azt mondta mindig: «meg kell még Andrásnak jönni, mert én még
soha sem álmodtam vele, pedig ha meghalt volna, meglátogatna álmomban.»

Szegény asszony! sohajtának ismerősei, még eszét veszti bele.

De csakugyan hova lehetett András?

Ott hagytuk el, a hol eltévedt április 13-dikán. Összevissza bódorgott
azután az erdőben, remélve hogy valami hajlékra talál, s a közben sokat
sóhajtott Istenhez, hogy szabadítsa meg a veszélytől, a midőn egyszerre
egy barlangra bukkan, mely odvas fenyőfák tövében szinte kinálkozni
látszott eléje.

Ilyen állapotban nincs mit válogatni sokáig. András körül nézte az
odvat; szűk volt biz az, és alacsony, de feküdni jól lehetett benne, s
legalább az ember biztosítva volt a megfagyástól; elhelyezé tehát magát
benne, a hogy lehetett, egy nagy követ hengeritett a nyílásra, nehogy
vagy egy portyázó farkasban hálótársra akadjon, a bölcsőt megfordítva
feje alá tette, s azzal buzgó fohászszal Isten oltalmába ajánlva magát,
csendesen elszunnyadott; hallá ugyan egyszer, mint rohan alá a
bérczekről egy irtóztató hógörgeteg s csapódik barlangja nyílásához, de
újra elkezde imádkozni és újra elaludt csendesen, Isten nevével ajkain,
s nejére gondolva szivében.

És Isten gondját viselte neki ott.

… Késő reggel van már András! hallod, hogy szólnak a rigók, ideje volna
már felkelni és folytatni az utat haza felé!

András egyet nyújtózott és barlangja szájáról elhárítá a követ; úgy
tetszék neki, hogy ez a kő most nehezebb, mint tegnap volt, vagy az ő
karjai gyöngébbek.

De mi Isten csodája ez? A tegnap esett hónak sem híre, sem helye, a fák
mind tele vannak zöld lombbal, s az erdőkben minden virág nyílik és a
gombák előjöttek a haraszt közül.

«Én vagyok-e én, és tegnap volt-e tegnap?» kérdé András önmagától, és a
mint ruhájára tapintott, akkor vevé észre, hogy a mely oldalon feküdt,
azon a köntöse mind lerohadt róla.

Nagyon sokáig kellett neki ott aludni.

Kibotorkázott ezután az erdőből, de érzé, hogy tagjai gyöngék, alig birt
menni.

Félóra múlva az erdő széléhez jutott; hát itt mit látott ismét? A
tulajdon szántóföldje volt előtte; azon héten, melyen lefeküdt, végezte
a vetést, s most hogy fölébredt, már érett a kalász. Augusztus
huszonhatodika volt az nap.

Az aratók énekeltek mindenfelé a mezőn. Az ő szántóföldein már a kepéket
rakták.

Egyik kereszt tövében ült egy fiatal menyecske, fehér kendővel a feje
bekötve, szép gömbölyű keblén egy kis piros pozsgás gyermeket
szoptatott.

András odakerült mögéje észrevétlenül s megszólítá: «anyjuk.»

Hogy ugrott fel egyszerre az asszony, hogy sikoltotta el magát, férjét
megpillantva, hogy borult nyakába s hogy árasztotta el csókjaival? azt
elképzelni könnyebb, mint elmondani.

Az aratók és az egész falu népe összeszaladt e csodára; senki sem
híhetné azt el, ha számtalan szemtanú bizonysága nem erősítené, hogy
Herczeg András huszonnyolcz hétig aludt a beresznói barlangban étel és
ital nélkül.

Nosza minden ember sietett őt legelőször is étellel kínálni, de kevés
hasznát vehette annak András, mert gyomra úgy össze volt húzódva, s
állkapczái alig birtak nagy fájdalom nélkül mozogni; s rágni épen nem
tudott, úgy hogy levesnél egyebet nem birt magához venni, azt is csak
keveset. E miatt mindig erőtlenebb lett, s csodálatos felébredése után
harmad napra ismét elaludt, úgy hogy mindenki holtnak tartá. Juliska
azonban nem engedé őt eltemetni, s azt igen jól cselekvé, mert harmad
nap egy kelevény fakadt fel András fülében, s a mint az kitisztult, az
ember újra feléledt, s nehány hét múlva egészségesebb lett, mint valaha
volt, és még azután igen sok szükség volt arra az emlékezetes bölcsőre a
háznál.

Ezen dolog pedig épen nem mese, hanem valósággal megtörtént eset,
melynek hitelesített folyamatát megtalálhatja Nógrádmegye leveltárában,
a ki nem restel oda fáradni.




EGY EMBER, A KI NEM AKAR KORONÁZNI.

Az «Üstökös» egyik számában közöltetett kuriozumképen Kérdő Márton
hódmezővásárhelyi férfiú folyamodása, melynek végén az áll, hogy a míg
pedig panaszló sérelmei meg nem orvosoltathatnak, addig a király
megkoronáztatásába semmiképen bele nem egyezik.

Két nap múlva az Üstökös megjelenése után beállít hozzám egy öles
termetű délczeg férfiú, piros, napbarnította egészséges arczczal,
tisztes fehér körszakállal, sűrű hátrafésült hajjal, díszes polgári
magyar öltözetben, melyet kiegészitett egy hatalmas verestoll-csokor a
kalapja mellett; rengő lépteit roppant ezüst sarkantyúk pengése kisérte.

Egészen illedelmes üdvözlés után bemutatá magát a daliás alak, helyet
foglalva a számára előtolt karszékben.

– Én vagyok az a Kérdő Márton, a kinek a folyamodását ki tetszett adni
az Üstökösben: e végett jöttem fel Pestre.

(No itt most szük lesz a kapcza! gondolám. Kérdő Márton uram ezért
bizonyosan megapprehendált.)

Hiszen ha még csak aprehenzió lett volna belőle!

Kérdő Márton uram napbarnította arczán, melynek összevont homloka
emlékeztet az oroszlánra, nem harag, de bizalmas mosoly derengett.

– Azért jöttem tehát önhöz, hogy miután erről az én folyamodásomról
senki sem akar tudni semmit: pedig megjárta már a törvényszéket,
felküldetett a királyi táblához, beadatott az országgyüléshez: itt a
vevények róla a korelnöktől, mostani elnöktől, (valóban ott voltak) még
sem tudok semmi nyomára jutni, hogy mi lett vele; végre megtalálom azt
önnek az újságában, szóról szóra kinyomtatva; önnek tehát tudnia kell,
hogy mi lett az én dolgommal és mit határoztak benne?

– Bizony, kedves Kérdő Márton uram, én önnek nem tudok Felelő Márton
lenni, ha csak el nem mondja ön, hogy mi az a bizonyos ügy, a mi az ön
panaszának alapja?

– Hát az én panaszomnak az alapja az, hogy mikor 1865-ben követválasztás
volt, engemet, a ki birtokos gazda vagyok, nem eresztettek be a
szavazáshoz: a drabant utamat állta a városháza ajtajában s a főbiró
parancsára elutasított. Panaszt tettem a választási elnöknél, a
főispánnál, mind azt mondták, hogy ez nagy eset; de csak nem segítettek
rajta.

– De hát mi okát adták az elutasító urak annak, hogy Kérdő Márton uramat
nem bocsátották a szavazáshoz?

– Hát azt az okát adták, hogy kilencz esztendősnek irattam be magamat, s
minthogy a törvény 24 esztendőn alóli embereket nem bocsát a
szavazáshoz, mint kiskorút elutasítottak.

– No bizony akkor nagyon erős okuk volt rá, mert hát a törvény szava
betöltendő.

(Azt hittem, hogy no most én kerültem fölül.)

– Úgy-e bár? De mikor az adót kell rajtam megvenni, akkor nem kérdik,
hogy hány esztendősnek állítom magamat? Én szerintem az, a ki adót
fizet, nagykorú is már, akárhány esztendős!

Ez olyan argumentum ad hominem volt, a mit nem lehetett megczáfolnom.

– De hát, az ég áldja meg, Kérdő Márton uram, ugyan minek is tréfál hát
a törvénynyel? mért iratja be magát kilencz évesnek, mikor legalább is
hétszer kilencznek látszik?

– Azért, mert valósággal kilencz esztendős vagyok. Ez előtt kilencz
esztendővel meghaltam, két napig halva feküdtem, akkor újraszülettem, s
fogadást tettem, hogy ezentúli életem napjait újjászületésemtől fogom
számítani.

– De mégis törvény előtt onnan szoktuk számítani az emberi élet napjait,
a midőn anyától születtünk.

Nem használt a védokom. Rögtön készen volt rá a felelettel.

– Az én anyám Magyarország, atyám az Isten; s én megfogadtam nekik, hogy
újjászületésemtől számítom éveimet.

(Ezt nem lehetett megdönteni.)

– Már ez akkor vallásos kegyelet dolga, Kérdő Márton uram, s ezt nem
akarom megháborítani; hanem mint törvénytudó, azt a tanácsot adom, hogy
jövőre, ha választói jogát akarja gyakorolni, polgártárs, ám nevezze
magát gyermeknek: de a paptól vegye ki annak a meghalt Kérdő Mártonnak a
keresztlevelét s azt mutassa be az összeírásnál.

Kérdő Márton uram hitetlenűl mosolygott.

– A sem fog érni semmit, nem bocsátanak engem oda azért, mert jól
tudják, hogy akkor a nép engemet fog vezetőjeül fogadni. Hisz az egész
történet ezen indul meg. Mert, hogy én nem akartam megengedni a népnek,
hogy földes uraival, a három K. gróffal kiegyezkedjék, azért engemet
elcsuktak gyógyíttatni. Sokáig nem tudtam semmiképen kiszabadulni;
utoljára 37 napig sem nem ettem, sem nem ittam, s végre meghaltam
egészen. Negyven óráig voltam jéggé meredve, meghalva. Akkor a volt
törvényszéki elnök, Komers kibocsátott a zár alól halva; s én Isten
csodája által ismét feléledtem, ujjászülettem, megvagyok. Azért nem
akarom elismerni a halálom előtti ó-emberrel való ugyanazonosságomat,
mert akkor az üldözőim újra meg fognak a múltakért. Mint kilencz évest
pedig nem vádolhatnak semmivel.

(Át kellett látnom, hogy ebben az eszmejárásban valóságos rendszer van.)

– Ezt nem akarják az urak átlátni. Ezért mellőzik mindenütt a
folyamodásomat: jó szerencse, hogy az Üstökös végre kiadta azt; mert ha
ezen a bajon nem segítenek, akkor nem lehet a királyt megkoronázni.

Már ez iránt bátorkodtam némi kétségemet kifejezni.

– Már pedig úgy van; felelt a kemény ember, mély meggyőződés tekintetét
szegezve rám. Mert ha én, birtokos polgár, szavazatra nem vagyok képes,
akkor adót sem fizethetek; ha adót nem fizetek, akkor azt rajtam
exequálni fogják; ha exekuczióval jönnek rám, akkor én nem lehetek
megelégedve; már pedig azt mi nagyon jól tudjuk odakinn, hogy ő Felsége
olyan rendeletet adott ki a miniszterekhez, hogy mindaddig a koronázást
végre ne hajtsák, a míg az országnak minden lakója, a legnagyobbtól a
legkisebbig teljesen meg nincs elégedve.

– Hiszen azt nem vonom kétségbe, édes Kérdő Márton uram, hogy ő Felsége
kegyes szivében erősen él ily boldog óhajtás; hanem hogy az valami
legmagasabb rendeletben határozott kifejezést nyert volna: arról nekünk
idebenn semmi tudomásunk nincsen.

– No lássa! mi odakinn pedig jól tudjuk ezt. Azért tehát kár az én
folyamodásaimat az országgyülési elnök úrnak a fiókba elrakni.

Meg kellett igérnem, hogy majd előkeressük a folyamodásait a fiókból.

… A mi pedig e történetben legjellemzőbb, az: hogy a nép egy részénél
Kérdő Márton uram szavai csakugyan orákulomok.




SZEGED.[3]


I. A ROMTEMETŐ.

Mint hajdan Plevnának, nyissunk most egy állandó rovatot Szegednek.

Mert hosszú ostrom lesz az, a míg ezt a várost bevehetjük. Még most
csónakon megközelíthető; de, ha lefogy róla a víz, én nem tudom, minő
úton-módon indul el valaki, hogy hozzá kezdjen a megvívásához?

Szeged elpusztult része (kilencz-tizedrész) most rosszabb a semminél. Ha
a «semmi»-nek volna superlativusa, ez volna az. A mi van, az ellenséges
akadálya annak, a mi lesz. Tűzvész pusztitása nem ily rettenetes, mert
az, a mit elrombolt, azt megsemisítette: de itt az összerombolt tömkeleg
ott van hagyva, egy halomba döntött chaos, a mire a saját birtokosa rá
nem ismer.

A nagy szádfal elkészülése s a szivattyúk lecsapoló munkája óta a
belváros utczáiról és tereiről már lefutott a víz, csak egyes pocsolyák
maradtak még, zöld békalencsével bevonva: ott ümmögnek, brekegnek a
posvány urai; a Dugonicstér négy nymphája körül rettenetes hangversenyük
van; hanem a főutczán túl még olyan mély ár feneklik, hogy néhol az
evezővel nem lehet elérni a feneket, a mint e romegyetem közt végig
hajózunk.

Ezt a látványt se festő irónja, se iró tolla nem képes megérthetővé
tenni, ezt csak látni lehet és aztán álmodni róla, s aztán kérdezni,
hogy melyik volt a való?

Utczákról szó sincs. A viharral együtt tartotta rettentő menyegzőjét az
áradat, s ők ketten olyan orgiát csaptak itt, hogy egyik ház jobbra,
másik balra dült, s az úszó házfödél ott állt meg keresztben az utcza
szegletén, mint a tengeri monitor, bezúzva gerendaorrával az útban
talált ház oldalát. Egész városnegyedből nem látunk egyebet, mint a víz
fölött úszó háztetőket, mik csodálatosan szétfacsarva, laposan
elterülve, nyergesen meggörbülve, féloldalt fordulva torlódnak egymás
fölé. Itt nincs fal: csak sárhalmaz, a csónak fenekét horzsolja az állva
maradt ablak szemöldökfája.

S a hol a sekélyebb vízből már kiemelkednek félig az elsülyedt város
romemlékei, az egy olyan látvány, mely elfojtja a szót, megbénítja a
gondolatot. A leszakadt háztetők alatt belátni a dült falak közé;
némelyik még szépen ki van festve; a roskatag háztetőt fentartotta a
nagy tömör kapu, s a szobában még látni a zongorát, a mire a házi gazda
czölöpöket feszített, hogy a plafondot feltartsa; czifra nyoszolyák,
fiókos szekrények ott úsznak az udvaron, hinártól belepve; gépek
korongjai faállványaikon félredülve mutatják, hogy ott valaha gyár volt,
körülöttük halomradőlt gerendatördelék, fentartva egy óriási hordó
által. S ugyanaz a romegyveleg ezernyi változatokban, állvamaradt
kimeredő falak, sártömeggé ázott téglahalom, pozdorjává tört bútorok,
vasrud, czifra rácsozat, nád, zsindely, azok között odaszorult vörös
kígyók, a házak bádog csatornái, a víz tetejére fölfeküdt kerítések mint
ha járdának lennének odatéve, s a háztetőkre halmozott inséges
bútormaradvány, a hol a menekült nép, a réméjeken, napokon át tanyázott.
Valóságos romkaleidoskop, mely mindig változik, ugyanazon ábrákat
mutatva más keverékben. Egy-egy ház nagy ritkán, mely nem dült össze
végkép, ott áll még szomorúbb képnek. Az ablakai fehérek a penésztől, a
hol egy ki van törve, ott kicsüng a hímzett ablakfüggöny megbarnultan.
Egy hajdani fűszeres bolt ledült sarkán át még látni a feliratos
fiókokat, s a polczra föltéve egy kis gyermekhintót. Egy tornácz
oszlopsorának mindegyik szobra tánczra készülni látszik, a középső
derékban hajlott meg, ha az elkezdi, az egész ház utána omlik.

És mind ezek a házak körül vannak véve kertekkel. Szép, gyönyörű kertek
gondosan ápolva. Látszik, hogy a ki ültette, szerette a fákat. Csakhogy
most nincs rajtuk levél. Forró nap süt: nyár van, s ezeken a fákon nincs
semmi zöld, meg vannak halva. A mi még zöldülne, az is haldoklik már; a
kihajtott lomb vöröslik, alá lankadt, minden növényzet kiveszett innen,
csak egy szörnyű düledék közül virít elő egy csoport oleánderbokor, ott
valami vendéglő kertje volt. A szegedi fákra nézve nem jött el a tavasz.
Ott most nincs nyár, hanem csak izzó tél.

S a házaknak e kietlen nagy temetőjében egy emberi alakkal nem
találkozunk. A sírok hallgatása köröskörül. Kormányosunk figyelmeztet
előre, hogy most egy háztetőhöz fogunk érni, a hol egy kutya lakik, mely
az evezőcsapások hangjára előjön odujából. Most is ott őrzi a házat, s
el nem csalható a helyéről; a hajósok kenyeret dobnak neki, mikor arra
járnak; olyan bozontos már a szőre, mint a farkasé s elfeledett ugatni.
Még mindig a gazdáját várja haza. Egy másik romhalmaz közepett pedig
szép kokinkinai tyúkok laknak egy kakassal. Egy harmadik háznak az
udvarából pedig egy anyalúd jön elénk tizenkét kis libájával, a miket a
romok között költött. Ezek a jelenlegi lakói a vízalatti városnak.


II. AZ ILLOVAI MALOM.

Az utolsó házak egyike előtt látható még most is az a hat nagy hordó, a
miket a ház tulajdonosa kötelekkel egymáshoz erősített, azután deszkákat
rakott rájuk, s erre az úszó tutajra hordta fel a bútorait és a háza
népét, s mikor jött az áradat, csak úgy nevette onnan az elemek
dühöngését. Nem messze tőle egy gőzgép katlanának a felfordított födele
fekszik. A húsz mázsás vas edényt az áradat sodorta ide az összedöntött
gyárból. Azontúl aztán egy végtelen víztükör terül elénk, a miből csak
egyes szigetek emelkednek elő; néhol mint egy világító torony mered ki a
vízből egy munkapihenő szélmalom. Ez a naptól ragyogó víztükör a
legszebb buzavetésnek a takarója. Most már kezd a nádnak a hegye
keresztűl törni a fölszinén s a vizi virágok levelei úszkálnak fölötte.
Az egyik zöld sziget a temető. A csendes lakókat nem háborította meg a
katasztrófa. Egyedül ő nekik vannak zöld fáik, olyan szépen virít a
jerikói rózsa egy sírbolt homlokzatán. Egy másik kis sziget a sik víz
közepén a gyászemlékű illovai malom. Temető ez is. Mikor a király itt
járt, kérdezé a vele volt főispántól: «mi ez?» «Ez, fölséges uram,
huszonkét embernek a sírja.»

Szép, erős épület volt az. A gazdája feleségével, gyermekeivel lakott
benne. A malom fala köröskörűl be volt zsindelyezve, mint a svájczi
házaké szokott lenni. A végzetes éj előestéjén a molnár ipa odament
szekérrel, s azt mondta, hogy elszállítja onnan a leányát és az unokáit.
Az apa nem engedte: biztos helyen vannak itten. Ez a malom örök időkre
van építve. Még a védgátról is húsz munkás menekült oda a zivataros
éjszakán: családos férfiak a szomszéd Vásárhelyről. Az a zivataros éj
valamennyit eltemette. Egyedül a molnár maradt élve, egy sánta, béna,
összetört alak, hogy hírmondója legyen a borzalomnak. Őt is úgy
fürészelték ki az egymásra omlott keményfa-gerendák közül, miket
csónakból megmozdítani lehetetlen. Ez beszéli el, hogy a húsz munkás
odalenn volt a malomban, ő pedig a családjával fenn a malomműhelyben.
Egy roppanás hangzott, egy iszonyú halálordítás, s ő abban a perczben
feleségét és két gyermekét a lábai előtt látta elsülyedni. Hova tüntek
el azok, hogy maradt ő meg élve? azt nem tudja. Most a malom helyén egy
gömbölyű agyagdomb áll, a tetején az összetört gerendely a
malomvitorlából, a korong, a garad állványa, és a négy malomkő: az
eltemetettek sírkövei. A legnagyobbik kövön még most is ott van az
idősebb fiú összegyürt kalapja; köröskörül a kis szigetet már fölverte a
nád.

Ez amaz emlékezetes hely, a hol a király szeméből kicsordult a köny.


III. A SZÁDFAL.

Azt a sokat emlegetett, rágalmazott, kigúnyolt meg ellenzett, eltagadott
töltést nevezik így, mely az áradattal áttört régi töltésen kívül épült,
s most már tökéletesen elzárja Szegedet az áradattól.

Ezt csináltatta az ország határozatára a magyar kormány.

Egy ötezer méter hosszúságú czölöpfal, minek az értékét akkor lehet csak
felfogni, ha az ember a töltésen magán végtől-végig halad s aztán két
oldalt ott látja a ketté választott vízárt. A gáton belüli víz egy
csendes síma kék tükör, a miben minden fűszál viszképe meglátszik, s a
miből a nap égetőn ver vissza; a gáton kívül pedig az ott egész az
Öthalomig és Dorozsmáig egy háborgó barna tenger, mely ugyanakkor oly
hullámokat hány a nem is nagy szélben, hogy azokhoz képest a Balaton
hullámzása dajkaringatás. Előttünk két földszállító hajó küzd az árral;
utoljára is kénytelenek horgonyt vetni, s egy közülök mégis elsülyed;
ugyanezen a vízen egy csónakkal játszanak a habok szemeink láttára,
melynek evezői között van a budapesti tornavilág egyik viadora, s a
szegedi csónakászok legkitünőbbje, s azokat is úgy kiveri a hullám, hogy
kénytelenek egy fához kikötni. A vízcsapás, a mely a szádfalon megtörik,
keresztülcsap a fejeink fölött, s a túl oldalon az őrházakat fecskendi
össze. Mi lehetett ez a tenger egy olyan viharban, a minő az ápril
30-iki volt? Az egész töltés czölöpfala készen volt már, a földmunka is
javában folyt, kilenczvenkilencz verőgép dolgozott a pilóták leverésén,
száznegyven dereglye hordta három gőzössel a földet a szomszéd
Öthalomból, kétezer munkás dolgozott feszített erővel. Ekkor jött egy
olyan vihar, mely még az árvíz éjszakáján dühöngőt is felülmúlta; a
kilencvenkilencz verőgépből nem maradt állva csak egy; kettőt úgy
keresztűl dobott a szél a magas töltésen, mint egy gyermekjátékot, a
többit darabokra törte. Hetven hajó a fenékre sülyedt, valamennyi
tanyahajó mind elmerűlt; a munkások ezreit a falakról kellett
megmenteni, de egy sem veszett oda. És azt az erős czölöpfalat úgy
látták ingadozni a rémséges elemostrom alatt, mint egy nádkerítést.
Végre keresztültört rajta az ár, s újra kellett kezdeni a munkát.

De nagyon jó barátunk volt ez a vihar nekünk! Csókoljuk meg a kezét! Ez
volt a nagy examinátor, a ki eljött megbirálni a munkánkat, s aztán azt
mondta: «hohó! emberek fiai: ha istenekkel akartok harczolni, nagyobb
erővel induljatok hozzá!»

Aztán nagyobb erővel fogtunk hozzá. A vihar jó leczkét adott. Most már a
három méternyi koronájú töltés ellenkező oldalán erős horgonyczölöpöket
vertek le, s azután a külső czölöpöket ezekhez erősíték meg puskacső
vastagságú vasrudakkal. Most azután áll a fal, mint a Sion hegye. A
hullámnak kétezer vasrudat kellene összetörni, hogy azt megingathassa. A
két fal köze pedig ki van töltve földdel, a mit az Öthalomból hordtak
át. Csupa agyag, a mit víz közé raktak le: ha az keresztül szárad,
keményebb lesz a sziklánál.

Egy milliónál többe került az a fal. De remekmű az; minden külföldi
épitész bámulva szól róla, s vakmerőnek ismeri el az eszmét és
kivitelét, mi pedig nyugodtan mondhatjuk el, hogy e gátfallal örökre meg
van mentve Szeged felső területe az árvíz rombolásaitól.

E szádfal védi egyúttal az alföldi és az államvaspályák összekötő
vonalát is, mely most készült el czölöpzetekre építve, épen úgy, mint az
államvaspálya szatymaz-szegedi vonala. Akár csak Velenczébe menne az
ember vasúton, az Adria lagunáin keresztűl!


IV. A MAGYAR ZUIDERSEE.

Ha én tavaly nyáron azt mondtam volna itt kepét kötő aratóknak, meg a
koszorút-fonó arató leányoknak, hogy ennek a szép pipacsvirággal
tarkázott buzatengernek a helyén esztendő ilyenkorra gőzhajóval, nem,
egy flottával fogunk hajókázni: hogy a szemem közé nevettek volna!

A mi álomnak is szörnyeteg lett volna, most itt van előttünk; egy új
tenger: tele járókelő hajókkal; meg vannak neki azok a rossz
kiváltságai, a mik a Balatonnak, hogy mikor vihar nincs, akkor is
háborog. Ha pedig szél fú, akkor a tengeri betegséget is megkapja rajta,
a kinek az idegei érzékenyebbek. A hajósok már kitanulták, mikor kell
belőle menekülni? Jár rajta mindenféle jármű; volt itt a többek között
egy kis propellernaszád is, a mi az utczákon is csinált kirándulásokat.
Furcsa kis gépe miatt elnevezte a néphumor «sparherdes csónaknak.»

Erős É. É. NY. szél mellett szálltunk fel a «Szent-Gellért» gőzösre, a
királyi biztos, a bizottság tagjai, a vállalkozó, Deutsch, és egy
újságíró, a «Cap der schlimmen Hoffnung» felé való expediczióra; derék
kis gályánk bátran szembeszállt a széllel és hullámmal. A pilota a hajó
orráról mérte a rúddal a vizet, folyvást kiáltozva «hét! nyolcz!» Épen,
mint a Balaton mélysége rendes időkben.

Mikor az árözön közepén jártunk, akkor lehetett belátni azt egész
nagyszerűségében. A tó egyik partját az új szádfal képezi, mely ötezer
méternyi hosszúságban, mint egy fehér bástya vonul el egyenesen, túl
rajta a szegedi tornyok. A másik oldalon Dorozsma házai zárják el a
láthatárt, egész odáig hullámzik a víz. A harmadik oldalon végre a zöld
Előfok, az Öthalom emelkedik ki, s közben egy kútgém, meg egy tanyának a
teteje beszél róla, hogy ez a tengerfenék itt hetvenezer embernek a
kenyerével adós!

Szatymaz felé elnézve, látcsövünk felfedezi az államvaspálya új
vágányát, a min ide jöttünk. Czölöpökre van az építve, egy öllel
magasabban a régi vasútnál. Annak a réginek a helyéből kiforgatott
síneit úgy összevissza görbítgette az ár, mint valami sodronyt. Épen
előttünk megy rajta végig egy vonat. Úgy tünik fel, mintha a víz szinén
kocsikázna végig valami százkerekű ördögszekér.

Fél óra telik bele, míg gőzösünk az öthalmi kikötőig elhatol.

Kikötő az Öthalomnál! Egész hajósereggel. S ezek a hajók, a gőzössel
együtt mind egy, még ennél is nagyobb tóról jöttek ide, s ugyanazon még
vissza is akarnak innen térni.

Ez a mi Zuiderseenk.

Nem a megszokott kiöntés ez; hanem egy valóságos új tó az ország
közepén. A ki ezt előidézte, annak nem ember a neve. A rendkívüli
időjárás volt az. Ezredév lefolyik, míg ehhez hasonló előfordul valaha.
Hiszen már négy év óta permanens a Tiszaáradás. Új-Szegeden egy olyan
tavat láttunk, a mit még az 1876-ki áradás hagyott hátra. Azóta folyvást
a «vizöntő» jegyében éltünk, már tavaly őszszel a szüretünk lerohadt a
folytonos esőzéstől, s azóta folyvást hó és zápor váltogatta egymást.
Ezt az áradást ember meg nem akadályozhatta, s ennek következményeit
semmi mérnöki tudomány el nem hárítja. Hanem a ki ettől a tengertől
visszafoglalja megint azt a földet, az lesz az igazi «honfoglaló,» annak
lesz «ember» a neve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tisza Lajos, királyi biztos, mikor Székesfehérvárott, a kiállításon
volt, ajándékba egy pálczát adtak neki, mely tisza-fából készült. Nagy
szüksége lesz reá! Kívánjuk, hogy Tisza ne sajnálja a Tiszától e tiszát!
Értse, a ki érti!


V. AZ ÖTHALOM.

Egy huszonöt méternyi magasságú zöld domb emelkedik ki az alföldi
rónából, messze földre ellátható. Ez adta a földet a most emelt szegedi
töltésekhez. Szeged elmondhatja, hogy az ősök hamvai védelmezik meg
ezentúl, mert az Öthalom egymásután következő ivadékok temetkezési helye
volt, a bronczkortól kezdve egész a hunnkorszakig. A kiásott maradványok
tanuskodnak erről, miket a muzeumnak egy kiküldött fiatal tisztviselője
gyüjtöget nagy buzgalommal és őriz féltékenyen, rögtönzött
fakunyhójában.

A földhordás természetesen az Öthalom talapjánál kezdődött, a magas
halmot magát jóformán meg sem közelítette, még is tömérdek őskori
leletet hozott napfényre. Épen pihenő nap volt; az új ivadék ott aludt
édesdeden a sírjaikból kizavart kelták és dentumogerek helyén,
szerteszét meghagyott földobeliszkek mutatják a réteget, mely el lett
innen kubikolva. Valamikor nem fogja tudni a késő ivadék, hogy mit
jelentenek azok az agyagoszlopok ottan, s mennyi tudós értekezést fognak
írni – a papiroskorszakbeli ősök építkezési módjáról!

Maga az Öthalom most is gazdag buzavetéssel van takarva. Megmaradt
mustrának, hogy ilyen lett volna az idei termés.

Fiatal tudósunk elvezet bennünket fakunyhójába s kitárja elénk szerzett
műkincseit.

Legelől jön a bronczkorszak: réz kardok, sarló alakú kések, réz
karpereczek, fibulák, a mik a csontmaradványokat ékesítik; ezekkel
együtt a durvább agyagedények, roppant nagy urnák fekete agyagból,
sír-mécsek, korsócskák, a minőket a halottaknak útra szoktak adni.
Később aztán a bronczzal párosuló vaskorszak, a hol a fegyver még
rézből, de a kengyel már vasból van, s azokkal már a finomabb kor
divatcziczomái, szép szines üveggyöngyök, nagyobbak fehér porczellán
földből; aztán jön a hunnkorszak. Azt mondják, hogy annak a lovagnak, a
kit lován ülve, kutyájával együtt találtak a földben, magyarnak kellett
lenni, mert őseinknek volt az a szokásuk, hogy a vezérférfiút lovával és
kutyájával temessék el. Talán épen Thonuzoba volt? Akárki volt, derék
ember lehetett, mutatja nemcsak a koponyája, de az is, hogy ezüst
pitykegombokat viselt és csatokat a mentéjén.

A többi koponyák is tiszteletreméltó férfiak mind. Szerettem volna fél
órára doktor Lenhossék barátom lenni, hogy kellő szenvedélylyel
élvezhettem volna azt az érdekes találkozást négy olyan hazafival, a
kiknek mindegyike más ezredévet s más népfajt képvisel. Négy olyan
koponya, a melyik mindegyik merőben külömbözik a másik háromtól. Minő
kiálló pofacsontok! minő hatalmas álla van egynek, s mily gyönyörű
fogai, teljesen ép koronákkal! Ez nem rágta az ételt, bizonyosan csak
úgy nyelte. Nem értek hozzá. Mindig nagy respektusom volt az üres
koponyák iránt, azok harapnak legjobban. De azt az egyet mégis
megbámultam, a melyiket a broncz eszközökkel együtt találtak, nemcsak
azért, hogy olyan hátra lapult homlokot, olyan visszahajló agyacsot élő
embernél nem látni mostan, hanem különösen a miatt, hogy e derék
ősünknek az orra fölött is van egy tökéletesen kifejlett zápfoga,
beleékelve a pofacsontba. Mekkora tekintélye lehetett ennek, a míg élt,
azért a képéből kiálló agyaráért. Ennek bizonyosan nagyon sokat
hallgattak a tanácsára. Az embercsontokon kívül még szarvasagancsokat is
találtak, s később remekűl készített mázas cserépedényeket, a mik már
kifejlett iparra mutatnak.

Egy veremre is akadtak a föld alatt, mely kulacs alakura volt készítve,
s megtöltve fekete kölessel.

Hanem pénz igen kevés akadt őseink körűl. Úgy látszik, hogy még ő náluk
sem volt rendezve a valuta kérdés.

Az egész Öthalom valószinüleg mind tele van ilyen őskori emlékkel s
valamikor azok mind napfényre jönnek. Mert meg vagyok felőle győződve,
hogy az egész Öthalmot el fogják hordani, kerüljön a mibe kerül, hogy
azzal Szeged városát feltöltsék, mint a hogy feltöltötték 1836 óta
Pestet. Az Öthalomnak ez a hivatása. Most töltsük fel belőle a
főutczákat; azután évről-évre télen, mikor egyéb dolog nincs, a sok
szegedi szekeres töltse fel belőle a háza táját. Ezt arra teremtette az
Isten, nem pedig, hogy a mindenféle pogány népek várják alatta az
itéletnapot, a kikre a feltámadás igérete úgy sem szól, vagy ha szól,
rossz kimenetele lesz rájuk nézve. Védje meg az Öthalom Szegedet a
jövendő árvizektől!


VI. AZ OTTHON – HÁZ NÉLKÜL.

Soha sem láttam annyira ragaszkodni otthonához népet, mint a szegedit.
Mikor ez az otthon nem állt már egyébből, mint egy hosszú töltésből, a
mit egyfelől az árvíz, másfelől a Tisza hullámai vernek, oda letelepült
– épen annyi ember, a mennyi ráfért. Még most is ott vannak. Száz napot
töltöttek ottan. S minő száz nap volt az! Az időjárás minden mostohasága
folyton váltakozva, s a visszatéréshez semmi remény. És mégis jól esett
onnan a magasból visszanézni a bedült ház tetejére. S a mindenét
vesztett nép nem zúgolódott, nem vádolt embert, nem káromolt Istent a
rázúdult csapásért; tűrt, szenvedett oly általános nemes nyugalommal,
hogy az ily tömegben összesítve valami isteni fogalom. Magán a nagy
katasztrófa napján sem vesztette el ezt a nyugalmát. Beszéltünk egy
polgárral, ki asztalos műhelyét ott állítá fel egy vasuti szín egyik
zúgában; ez a vész elől egy fa tetejére menekült fel. Aztán mikor jöttek
érte mentő csónakokkal, azt mondta a szabadítóknak: «én itt még biztos
helyen vagyok, de ott ama házban hallok nagy segélykiáltozást, előbb
azokat szabadítsák meg.» És tizennyolcz órát töltött így a kegyetlen
viharban a fatetőn, elutasítva a szabadítókat más nagyobb veszélyben
forgó lakostársaihoz; csak akkor engedte magát elvitetni,
összedermedten, mikor már más mind meg volt mentve. Római jellem ez!

Most már csak az öregek és gyermekek tanyáznak e szárnyékok alatt, a
munkaképes rész kenyérkereset után lát. Az ott maradottaknak aztán
tűzhelyeik is vannak. Végtől-végig a töltésen, az út mellett, minden
partoldalban kis katlankák vágva a földbe, ott főzik az ebédjüket.
Egy-egy uszó háztetőt partra húztak, a boros hordót aláhengerítették, s
kész a csapszék, a hol a szegedi schillert árulják tíz krajczárért.
Egyúttal gyógyszertár is az, mert a ki bort iszik, azon nem fog a
hidegláz.

A vasuti waggonokban pedig az iparüzőket találjuk letelepülve; ott
szabó, csizmadia műhely van, s varrógépek dübörgése hangzik a
lokomotivoké helyett.

Ilyen a hajléktalanok otthona.

De a belvárosi romházak omladékai között is találunk még beköltözött
lakókat, a kik fáskamrákból, félszerekből rögtönöztek a düledék tetején
hajlékot, a mit az omladvány tulajdonosa átengedett nekik, s a hová csak
mesterségesen gerendákra rakott deszkapadlókon át lehet eljutni. Ez is
otthon.

Hanem fecskét nem láttam egész Szegeden. Milyen szomorú tájkép, a mi
fölött nem jár madár, s a mi különös, még gólya sem. Csak az ember
tekinti még – otthonnak.


VII. A SZIVATTYÚK.

A küláradat már el van zárva, a belül maradt víztömeg azonban még mindig
egy tó, a minek a körülete mintegy huszonnégy ezer méter.

Ennek a leapasztása a nehéz feladat.

Legjobb volna a Tiszába leereszteni, csakhogy a folyam alig 5
centiméterrel alacsonyabb a belvíznél, s Tokajnál áradást jeleznek,
tehát a töltést megnyitni még bajos. Ha a Tisza egyszerre nagyot esik,
akkor rögtön hozzá lehet e módszerhez folyamodni.

De addig is segíteni kell, a későbbi időkről pedig előre gondoskodni.

Terv van elég irásban és nyomtatásban.

Olvastam egyet, a melyik azt ajánlja, hogy miután «egy» Tisza nem elég
levezetni ezt a tömérdek vizet, ássunk még egy «másik» Tiszát a Bánáton
keresztűl, legyen azoknak is árvizük.

A másik azt proponálja, hogy – ez a tó innen sehová le nem folyhat, mert
a Tisza medrénél mélyebb. Azért ide kell hívni Zsigmondyt, fúrjon nagy
ártézi kutakat a tó fenekére, (kérem, nem kell nevetni!) nem azért, hogy
a föld tulsó fenekén folyjon ki az a viz, hanem hogy az alsó
homokrétegekbe behatolva, azokon át elszivárogjon. Egészen geológiai
tanulmányon alapuló tervezet.

A harmadik, a miről, hallottam (nem olvastam, de hiteles hallomás után
irom), azt tanácsolja, hogy épen nem kell azzal vesződni és költekezni a
kormánybiztosnak, hogy az álló vizeket kiszivattyúztassa, hanem
vettessen beléjük jó sok fűmagot, az ott kikel s benövi szépen az egész
területet. (Talán úszó lápra gondoltak a tervezők?) Ezek mind
tekintélyes szakértőktől jönnek.

A királyi biztos és az országos bizottság azonban e helyett az álló
vizek kiszivattyúzásához fogtak, koczkáztatva, hogy mennyi viccz fogja
ezért érni a fejeiket, miután «pumpálni» annyit is tesz, mint
«kölcsönözni».

A város több helyén vannak felállítva gőzszivattyúk, mik a megrekedt
vizet a töltés fölött a Tiszába átemelik; de a főtelep az államvasut
raktárudvara előtt van, a hol egy félszer alatt tizenkilencz ilyen
vaselefánt szívja fel orrmányába a vizet, a mi azután két csatornába
egyesülve zuhatagkint omlik a Tiszába oly erővel, hogy száz lépésnyire
meglátszik, a mint visszafelé folyik az ár. Olyan az a gépcsoport, mint
egy valóságos ostromtelep, a föld reng a dübörgése alatt.

S az eredmény: négy centiméter apadás naponkint.

De ez a négy centiméter egy-egy megszabadult utczát jelent. Benn a
városban mutatja a tovafutó ár, hogy az emberek harcza nem
eredménytelen. A víz kezdi uralmát átengedni – a sárnak.


VIII. A HÉT VÁLASZTÓFEJEDELEMNÉL.

Maga a sár, a piszok is lehet fenséges, ha nagy tömegben jelenik meg;
egy lapátra való sár és szemét undorító, de hát még egy egész tenger;
egy habaréktó nyulós iszapból, szétmállott vályogból, rohadt nádból és
pudvás fából, élénkítve zöld békanyállal bevont tömpölyökkel, mikből
ungok-békák ütik fel a fejeiket, kuruttyolva a keskeny padlójárók
fülébe: «rosszúl van! nem jól van! rossz kormány! nem kell nekem! nekem
sem!»; a száraz fákról lelógó hinár, a minden színt váltó megnevezhetlen
minőségű dugvány, s aztán a fölötte, mint egy rémszellem, végig lengő
mocsárbűz, a mitől az embernek minden tagja lúdbőrzik. Ennek az
iszapárnak a szélében áll egy földszinti szegletház, a minek a
szegletből nyiló ajtajához lépcsőkön kell fölmenni. Még tegnap csak
csónakkal lehetett idejönni, vízben állt, ma már szárazon van; a
kőművesek épen most kezdenek hozzá, hogy leverjék róla az átázott
vakolatot s felgyürkőzött emberek lapátolják ki az udvarából a büzös
sarat. Ez a «vendégfogadó a hét választó fejedelemhez». Ide gyülnek
össze délben egy kis elkülönített szobába ebédelni azok a derék emberek,
a kikre rábizta az ország, hogy ennek a sártömegnek ismét városalakot
adjanak; itt találkoznak össze, miután kora reggeltől déli két óráig ez
iszaptömeg tetején jártak, összetört háztetőket, gyurmává alakult
falakat, butorpozdorját megbecsültek: mit érhetett az, mikor még valami
volt? Bizony nem kevés elszántság kellett hozzá, hogy ezt a megbizást
elfogadják. Minő sártenger, a mi előttük áll! S a jó közönség még
szaporítani segíti ezt a sarat, azzal a mit a fejükhöz hajigál.
Mindennap szemükre hányják, hogy tíz forint napi díjt húznak. Ezért a
munkáért! Ujságíró egy czikkéért, énekes a daláért, igazgatótanácsos a
jelenléteért, képviselő a távolléteért hogy fizetést kapjon, ez igen jó
és természetes; hanem a kinek egy város ujjáteremtése munkáját kell
végrehajtani, az tegye azt a maga kenyerén, s érje be a – mindennapi
kritikával. No ha áll az a közmondás, hogy a «felpanaszolttól meghízik
az ember», akkor ennek a bizottságnak nagyon meg fog használni a szegedi
működés. Még Horváth Gyula csak jól jár vele; de mi lesz szegény
Komjáthyból, a kinek most is elég istenáldotta termete van?

«Akadt volna elég ember, a ki elvállalta volna azt ingyen». Elhiszem,
csakhogy ha én nekem valaki azt mondja, hogy ő kész ingyen vállalkozni
12–15 milliónyi összeg befektetésére, azzal, ha egy szobában kell
hálnom, éjszakára nem húzom le a lábamról a csizmámat.

Mert drága a fülemüle hangja, de drágább a kacsáé, a ki azt mondja, hogy
«sáp, sáp, sáp».

Hiszen épen azért húzódtak ide félre a bizottság tagjai, a szerény
hétválasztó udvarszobájába – mert a grand hotelben nem lehetett nyugton
ebédelni a rájuk tóduló sápistáktól.

Azzal az ő tíz forintjukkal millióknak jól elhelyezése s jó és czélszerű
munka teljesítése függ össze.

De hát ki áll jót arról, hogy e mellett a bizottság mellett is nem
énekelhetik a kacsák a maguk drága nótáját?

Hát először is azoknak a férfiaknak a jelleme. Azután pedig az a
szellemdús összeállítás, a hogy annak a tagjai megvannak válogatva.
Három kormánypárti képviselő, három ellenzéki, egy köztiszteletben álló
kanonok, egy közbecsülést kiérdemelt szolgabiró, aztán meg három Szeged
választotta polgár, köztük a polgármester. Itt minden visszaélés logikai
lehetetlenség.

És végre a királyi biztos személye.

Hideg, megközelíthetlen alak. A ki nem igér, hanem tesz, nem biztat,
hanem segít; gavallér a szó legtisztább értelmében. És a mellett tud
dolgozni, s a mit más dolgozik, azt megitélni.

Hanem egy hibája van, az, hogy nem szereti az anekdótákat.

Például Józsa Gyuri adomáját, a ki tiszttartóját úgy szerződtette, hogy
«semmi fizetés, hanem szabad lopás»; vagy báró W. hazánkfiát, a ki azt
mondta egyszer Eötvösnek: «wer sich schämt, der wird nie reich». (Nem is
lett gazdag Eötvös, már t. i. a József.) Vagy Ferencz császárét, a ki a
szegényűl maradt élelmezési fönöknek azt mondta: «az ökör a jászolhoz
volt kötve, miért nem evett?» vagy a bélabányai hevérekét, a kik azt
mondták, hogy nem kérnek semmi fizetést, csak azt az aranyport, a mi a
ruhájukra ragad.

Hanem hát Tisza Lajos az ilyen adomákat nem goutirozza, azért nem is
lesz népszerű ember soha. S épen azért való Szegedre királyi biztosnak.

A ki ezt megitélni legkompetensebb, az én igen tisztelt barátom Dáni
Ferencz, főispán, azt mondta nekem, hogy «valóságos isteni gondviselés
újjmutatása volt Tisza Lajosnak királyi biztosúl ide küldetése!» s a
merre csak jártunk, mindenütt úgy mutatá őt be a népnek, mint Szegednek
a gondviselés által kiválasztott újjáalkotóját, a miért a szegény
reménykedő nép mindenütt lelkesülten kiáltá utána, hogy «áldja meg az
Isten! tartsa meg jó egészségben!» A mit mi is utána mondunk, sőt
kivánunk.

Hanem azért az ungok-békák csak azt kiabálják minden léptére: «nem jól
van! rossz kormány! nem kell nekem! nekem sem!»


IX. A SZEGEDI LEGENDA.

Ezt a legendát szegediektől hallottam.

Körülbelül most száz éve, hogy Szeged város porig leégett. Akkor is
büszke szép magyar város volt. A lakosság sírva üldögélt házainak
füstölgő romjai fölött, s azon sóhajtozott, vajh lesz-e még valaha
Szeged olyan szép és olyan nagy, mint a milyen egykor volt?

Ekkor egy jóslat keletkezett, mely szájról-szájra kelve, elterjedt az
egész nép közt, s mind e mai napig is fenmaradt.

«Akkor épül fel Szeged olyan nagygyá és széppé, mint hajdan volt, mikor
a halottak visszatérnek a városba.»

A nagy katasztrófa napján a duló vízár felszakgatta az alsó-város
temetőjében a sírhalmokat, s egyszer csak azt látta a töltésekre
menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott
utczákra.

Most aztán szentűl hiszi a nép, hogy a régi jóslat teljesüléséhez
közelít.

Én is hiszem.

Isten segítsen rá bennünket.




KÉT LÁNGÉSZ EGY HÁZBAN.

Két kard egy hüvelyben, két lovag egy lovon, két nap egy égen, két kakas
egy udvarban, két első szerelmes egy szinpadon, két szinbiráló egy
lapnál, két hódító egy világrészben, ezek mind egy és ugyanazon
impossibilis dolog synonymonjai, melyről még a természettan is azt
állítja, hogy két test egyszerre egy helyen nem lehet.

Hát még ha azt mondjuk, hogy két lángész egy házban! Két nagy szellem, a
kinek egy ország, egy világ nem elég, a ki egyedül létében önmagának is
sok, s a sivatag közepett is ismeretlen légiókkal rendelkezik, a kik
csak az ő szavát ismerik s más elől elfutnak; – párjával összezárva egy
szűk födél alá, a hol még egymás köhentését is hallja!

A múlt század vége felé élt a mi hazánkban két különös ember. Két óriási
lélek azok előtt, kik őket végig látni tudják, két korhely csavargó
azoknak, a kik csak a sarujaik bojtjáig látnak fel.

Köznapi fogalmak józan rőfével megmérve, bíz ők nyughatatlan naplopók
valának, kiknek sehol sem volt otthon; munkakerülők, rendetlen emberek,
nem valók tisztességes társaságba, józan magaviseletre; csak
korhelykedni, csak barangolni, enni, inni s sopánkodni, hogyha nincs
mit; adósságcsinálás, egy városból a másikba szökés legszebb virtusaik;
egy tisztes öltözet nem akad meg rajtuk, mert azt is beiszszák. Jó hirű
leányzó szégyel velök az utczán szóba elegyedni, s komoly szolid ember
nem ülteti őket asztalához; hivatal, mesterség nekik mind nem izlik; nem
kár értük, hogy ha éhen is meghalnak. Arra is jutnának, ha magukat elébb
agyon nem innák szaporán.

Így beszélt városról városra a jámbor közvélemény a két csavargóról.

A két csavargó neve Csokonai és Lavota.

Két éneklő madara a szabad természetnek.

Különös sajátságuk pedig az énekes madaraknak, hogy előttük a
legczifrább kaliczka is kaliczka. Récze, liba hagyja tömni magát, s
visszamegy a hizlalóba, a hol enni adnak, de a fülemilét hiába táplálod
reszelt sárgarépa-, hangyatojás- és egyéb drága jó csemegével, elrepül
az tőled, mihelyt kaliczkája ajtaját kinyitod, mert már az a hivatásuk
az éneklő madaraknak, hogy ők a szabadságot olyan igen nagyon szeressék…

Mielőtt azonban e meséhez fognék, szolgálok elébb egy kis
irodalomtörténettel. Ez ugyan nem lesz olyan tudományos szépségekben
gazdag, mint az én nagyon tisztelt barátom és pártfogóm dr. Toldi
Ferenczé, de szinte olyan tanulságos; ő azon sokkal magasabb szempontot
tűzé ki feladatául, mely szerint rendszeres sorozatot alkosson abból, ki
hogyan verselt régi és ujabb poétáink közül? én ennél sokkal kevesebb
igényű dologban fáradok, csak arról értekezvén, hogyan tudtak magyar
verselők egymás után megélni holtig?

Tudományos értekezésről levén a szó, illő, hogy paragrafusokra osszam
buvárlataim eredményét, korszakonkint véve obdukczió alá a poéták belső
részeit, s majd azután megmondva, hogy kinek mit találtam a gyomrában?

Első korszak a hegedősök korszaka. Boldog világ! nincsenek vendéglők, a
hol az embernek a hitelt megtagadják, ellenkezőleg vendégszeretet van
mindenfelé; a hegedős alkatrészét képezi a vallásos szertartásoknak, az
áldozásoknál verset mond, éneket csinál rá és hegedül hozzá; a míg ő
magasságaik a poharakat ürítgetik, ő köszöntést mond rá, megénekli a hős
urakat, rájuk fog minden megtörténhető vitézséget, megénekli a
tányérjukon levő tyúkot, a villára szúrt sonkadarabot, addig énekel róla
a hátuk mögött, míg a hős dalia megszánja és hátra ád neki egy
őzszárnyat, hogy ne keseregjen tovább. A táltos urak is megengedik neki,
hogy mikor már megsavanyodott a lótej s más nem ihatja, megtölthessék
belőle a kobakjokat. Attila udvaránál is énekeltek a jámborok, Priscus
rhetor emlegeti őket a lakománál; de arra nem emlékezik Priscus rhetor,
hogy tányért is tettek volna a kegyes hegedősök elé.

Második korszak: elmulik a pogány világ, széthányják a forrás melletti
áldozathalmokat, megtiltják a lótej ivást, a szegény hegedősöknek
hátukhoz verik a lantot, s azt mondják nekik, hogy ha énekelni akarnak,
tanuljanak meg diákul. A poézis fazékat vesz a kezébe, ablak alá jár
énekelni kegyetlen rithmusokat, de nem szerelmi kegy végett, hanem egy
darab lepényért, meg egy kis rántott levesért, mit ád nekik a gazda,
hogy engedjék már aludni Isten adta kántálói!

Harmadik korszak a Kelemen diákék ideje. A diák irástudó ember, szépen
ki tudja a kezdő betüket pingálni tulipántokkal, meg énekes madarakkal;
ha kell, levelet ír eő kegyelmességhe parancsára, ha kell boglyát rakat,
izenetet visz lóháton, asztalnál felszolgál, bort hoz a pinczéből,
oktatja a kegyelmes úrfiak agarait, rendezi a névnapi ünnepélyeket a
kegyelmes úrasszony tiszteletére, másolgatja a hivatalos okiratokat; a
mikor üres ideje marad, s veszendő papirosra tesz szert, verseket is
írhat, senki sem bántja érte. Igen szép és kényelmes állapot!

Negyedik időszak az uri poéták kora. Kegyelmes és méltóságos urak
kiveszik a tollat a diákok kezéből, múzsák, heliconi istenasszonyok
kézcsókolva fogadják excellencziás vendégeiket, Apolló mosolyogva
dörzsöli kezeit, az Olympon tapsolnak a fölötti örömben, hogy valahára
olyan halandók kapaszkodnak a szent ligetbe, a kik nem azért tépik a
babérfát, hogy sovány bogyókat rázzanak le róla, sőt inkább most a
versiró traktálja azokat, a kik verseit hallgatják; boldog idő!
költészet aranykora! A költő palotában lakik s a publikumot vacsorával
édesgetik a konczertbe.

Csakhogy ez nem sok ideig tart: következik az ötödik korszak, a melyben
épen nincs szükség többé sem költőkre, sem hallgatókra; nem ír és nem
olvas senki, az erősebbek búsulnak és nem kell nekik semmi, a gyöngébbek
vigadnak és kell nekik az, a mi külföldön terem; a magyar költészet csak
a népdalokban él még, a népköltő pedig legalább is juhászbojtár, vagy
pedig kis béres, becsületes konvencziója van, mellékjövedelme is, ha
szorgalmas; kap szűrt és fejelés csizmát, nem szorult senki
pártfogására; a bekötött fejü múzsa boldog, ha Dömötör napján piros
csizmát kapott.

Lassankint megint tavaszodni kezd a pieridák berke; következik a hatodik
időszak: a mæcenások kora. Sorsukkal elégedetlen falusi rektorok,
keménynyakú diákfélék beleizlelnek az ambroziába; tél, tavasz, nyár és
ősz, a békesség és háború, s más ártatlan tüneményei a természetnek
rábeszéltetnek, hogy engedjék magukat versben bemutatni; nevezetes
hazafiak, főispánok, alispánok, zászlós urak örökíttetnek ékes
rhythmusokban epochalis események alkalmával, tisztujítás, beiktatás,
házasodás nagyszerű ünnepélyein; a poéta alázatosan dedikál, a patronus
kegyelmetesen reflektál; megtéríti szegény nyomorultnak a nyomtatási
költségeket: annyiba veszi, mintha tűzkárvallottnak adta volna. A poéta
is jól jár vele: a nyomtatott példányok megmaradnak neki, mehet velök
falura, a hol zsindelyes házat lát, betér vele s kedveskedik könyvével a
házi úrnak; ha meg nem adják is az árát, de egy hétig legalább itatják
érte, s így duplex libelli dos est; megismerkedik az egész nemzettel
személyesen, s végig iszsza mind a négy districtust.

Követi ezt a kort nyomban a «buzgó hazafiak» kora. «Pártoljuk a
nemzetiséget!» ez a jajkiáltás hangzik egyik novellaíró szélítől a másik
versíró partjáig. Ha egy buzgó közbirtokos Pestre vetődik, ha egy szende
kisasszony férjhez megy, ha egy ótekintély sírjába száll, a megtisztelő
epithetonok mellé azt is odateszik: «és buzgó pártolója volt a honi
irodalomnak, előfizetett a lapokra, megfejtette a Hölgyfutárban a képes
rébuszokat, megvett minden képes kalendáriumot». Kis városokban és
falvakon nem bátorságos az egyedül járás; minden kaputos ember és minden
napernyős kisasszony rejtekben előfizetési íveket hord magával, a mik
mind így kezdődnek: «pártoljuk a nemzetiséget!» és azzal megfog, meglő,
megsebesit minden útjába találót; a hirlapok a szerint mérlegelik a
jóllétet az országban, a szerint jövendölnek hosszú életet, vagy kora
halált a nemzetnek, a mint előfizetőik száma emelkedik vagy csökken, s
minden egyes könyv elterjesztésére annyi kitartó buzgalom szükséges, a
mennyibe az elkészítése, bizonyomra mondom, nem került.

Megint tovább megyünk: a költő nem fecske, hogy mindig a levegőben
keresse táplálékát; lám, mennyivel jobb dolga a pitypalatynak: ő a
búzában lakik; a szent küzdelem a buzgó hazafiak szűk markával
kifárasztja a múzsákat; új æra kezdődik: «hallják kigyelmetek!»
Boldogítsuk a népet! Terjeszszük a mívelődést! ez a magasztos jelszó.
«Az én könyvem csak egy pint bor ára.» – «Húsz vers egy susztákért!» –
«A ki vesz, annak lesz.» – «A ki az én könyvem megveszi, kap rá egy
kalendáriomot, meg egy Krimia mappáját, meg Canrobert arczképét.» – «Az
enyimnek kemény borítékja is van, az is megéri a húsz krajczárt!» – «Én
ingyen adom a könyvet magát, csak az elküldésért kivánok egy huszast!»

Végre azután jön a kilenczedik időszak: a midőn senkit sem ragadnak meg
többé sem szürénél, sem attilájánál fogva, hogy pártolja az irodalmat,
hanem olvas minden ember azért, mert életszükségévé vált, mint a
kalapviselés; a költő nem szaladgál a közönség után, mert tudja, hogy ha
valami jót írt, azt zaj nélkül is felkeresik, s az embereket épen úgy
nem dicsérik meg azért, hogy buzgó pártolói voltak az irodalomnak, mint
nem magasztaltak eddig senkit azért, hogy buzgó pártolója volt a
pékeknek és mészárosoknak.

Ez a legutóbbi korszak, mint tudjuk, még nem következett el; s a míg
odáig eljutnánk, sok keserves kantikumot fognak addig még írni mindazon
érdemes ügyfeleink, a kik az irodalmi tolvajnyelvből megtanulták, hogy
mit tesz magyarul ez a két szó: «medve» és «rák».

(A könyvárusok egymás között «medvének» híják az olyan kéziratot,
melynek nem akad kiadója; «ráknak» pedig az olyan könyvet, melynek már
akadt kiadója, de nincs vevője.)

Azért is én hallatlan elismeréssel és tisztelettel viseltetem mind azon
elődei iránt becsületes mesterségemnek, kik az irodalom rögös útját
simára taposni előrementek; őszinte szeretettel gondolok reátok, ti
jámbor hegedősök, jokulatorok, krónikaírók, Kelemen diákok és korhely
poéták, s ha mégis oly sokszor tréfásan emlékezem felőletek, az is csak
azért történik, hogy oly igen sokat gondolok reátok. Aztán van is abban
a tréfában mindig valami szomorú, a mit ért, a ki érez; ha pedig az
ifjabb kor poétáival évődöm is olykor, azért sem kell neheztelni; nekem
szabad az, mert magam is régi betűvető mesterember vagyok már; de
bántaná csak őket más valaki…

Hanem hova tértem már a felvett tárgytól!

A jó Csokonai e szép korszakok melyikébe tartozott, azt nem nehéz
kitalálni. Gyönyörű versei között annyi a köszöntő vers, a háladatos
példázás és keserves panasz jó és rossz urakra, hogy azok után könnyen
kitalálhatja mindenki, miszerint az égiektől származott múzsának sokszor
kellett pirulni a kegyes pártfogók előszobáiban.

Megfoghatatlan dolognak tartaték még akkor, hogy valaki úgy végig
élhesse az egész életét, hogy soha se legyen semmi más czíme, mint
poéta.

Hát még mi?

Csak poéta.

Hát mit csinál egész nap?

Poétázik.

De miből él?

Poétázásból.

Ilyen ember nem is volt több abban az időben a jó Csokonainál; de híres
is volt e bolondságért. Nem mondom vele, hogy több egykorú költő nem élt
akkor hazánkban, hanem annak mind volt valami czíme, hivatala, a miről
nevezték, jószága, a miből táplálkozott; csupán ez maga állt elő azzal a
bizarr eszmével, hogy ő nem akar egyéb lenni, mint versiró.

Az iskolából kitiltották, s azontúl járhatott, kelhetett a tágas
világban.

Sok bohóság történt vele összevissza; szivesen fogadták mindenfelé, de
sokáig nem tudott egy helyen maradni, pedig, a mint mondják, szerelmes
is lett volna.

Az is csak poétázás volt.

Egyszer az almási szüreten meglátott egy szép komáromi leánykát, a kit
Lillának híttak; a megszeretés hamar ment nála; a leányka szülői azt
mondták a fráternek, hogy nincs ellenükre a szeretet, hanem szerezzen
magának valami életmódot, a mit ő szentül meg is fogadott.

Csokonai azzal megint belebódorodott a világba, s miként egykor «csapot,
papot, mindent elfelejtett», hasonlóul elfelejté az almási szüretet és
Lillát és mindennemű fogadását állandó életmód után.

Somogyban élt akkor egy derék birtokos úr, a kire méltán elmondhatja az
utókor: «és buzgó pártolója volt az irodalomnak».

Házánál mindig szivesen látott vendég volt tudós, poéta és művész, kiket
akkoriban naplopóknak és komédiásoknak volt szokás tisztelni.

Ott elélhetett volna Csokonai holtig a legnagyobb kényelemben; ámde a
derék mæcenás sokkal többre becsülte a költőt, mint hogy elégnek
tartotta volna csak annyit tenni érte, hogy napjairól gondoskodjék; ő
jóllétet, önállást akart biztosítani az ifjú tudósnak, mely annak
szellemi vágyaihoz méltó legyen.

Nem kevesebbet tett érte, mint hogy egy mezővárosban, hol maiglan is
virágzó tanoda áll, alapítványképen egy költészeti tanszéket állitott
fel, s megválasztá bele Csokonait tanárnak.

Derék mæcenas! milyen messzeterjedő figyelemmel volt védencze iránt!
Soha költészet jobb mesterre nem talált, mint Csokonai volt, és Vitéz
Mihály sem lelkéhez illőbb hivatalra, mint a költészetet beoltogatni az
ifjú nemzedék fogékony keblébe.

Most már tehát meg is házasodhatott. Volt hivatala, tisztessége,
kényelmes laka, rendes fizetése, bora, búzája, tüzelő fája; iskolába
járó úrfiaktól ajándékokat is kaphatott, üres óráiban dohányt
ültethetett, fákat oltogathatott, volt hozzá elég szép kertje, abban
méhes tele kasokkal, ott szépen lehetett verseket írni: egyszóval semmi
sem állt útjában, hogy ezentúl a legboldogabb, a legirigylettebb ember
lehessen és késő vénséget érjen unokák nagy örömére.

Fél év mulva megszökött a kathedrájától, odahagyta hivatalát, fizetését,
deputatumát, méhest és a fiatal versiró scythákat s megint elment
országot-világot látni.

Ő bizony nem vesződik a sok hájfejű ficzkóval, hogy ő azoknak a poézist
magyarázza, mikor egynek sem jár ott az esze a csapni való
gazembereknek!

Régi mæcenásához természetesen képpel sem fordult többet, hanem bolygott
megint északtól nyugotig, a mint egyszer véletlenül megint
összetalálkozik ott, a hol nem is sejtette, hajdani pártfogójával.

– No kopé, most ugyan el nem mégy többet a kezem közül, mondá neki a
derék úr, megfogva a szökevényt. Viszlek haza és ott maradsz ezentúl
nálam mindig.

Csokonai megadta magát. A jó pártfogó még csak nem is pirongatta, nem
fenyegette, hogy vissza viszi megint professzornak; csak nevetett az Å‘
emberi bohóságán. Meglehet, hogy magában pedig siratta.

Útközben levén találkozásuk, a mæcenás bemutatta Csokonainak utitársát,
a ki együtt ült vele az asztalnál; egy jókedvű vidám ficzkót, a kinek
ugyan ki volt a könyöke szakadva, s valamenyi lábujja mind mosolygott ki
a csizmából, de a ki azért olyan derült arczczal ült a pohárnál, mintha
senki sem volna rajtok kivül a világon: tudniillik csak ő és a pohár.

Ez volt Lavota.

Útfélen, dülöngőfélben szedte fel őt a derék mæcenás, korának egyik
legnagyobb lángelméjét s kivétel nélkül legnagyobb korhelyét.

A mint a két genie egymást megneveztetni hallá, összeölelkezett,
megcsókolták egymást, el voltak ragadtatva e dicső találkozás által, s
elragadtatásuk tökéletes lett a bekövetkező áldomásnál, melynek
következtében a derék mæcenás a két lángelmét olyan állapotban
szállittatá szekerére, a milyenben az ember semmit sem szokott tudni a
földön történő unalmas dolgokról.

Haza vitte őket jószágára. Ott az erdő szélében, gyönyörű kilátással a
távoli hegyekre, építtetett a derék úr egy regényes kis házikót, a
minőkről a költők szoktak ábrándozni; rózsalugas a ház előtt, melyben
csalogányok költenek, a tetőt vadszőlő futja be, csipkés leveleivel
árnyékozva az ablakokat; az út mellett vidám patakcsa csörgedez, apró
zuhatagokat képezve – s a többi.

A házban két szoba volt kényelmesen felszerelve bútorokkal, pipákkal és
poharakkal, a mik nélkül a geniek el nem lehetnek.

Ide szállítá a két lángészt a mæcenás.

– Ezt a házat számotokra építtettem: monda nekik, bevezetve őket a
kényelmes lakba; itt írhatsz, verselhetsz, és komponálhatsz, nem
háborgat senki. Élhettek távol a világ zajától, a mit olyan nagyon
gyűlöltök; még csak annak a képét sem fogjátok látni, a ki az ételt ide
hordja; ha csak jó kedvből fel nem keresitek a világot, az helyetekbe
nem jön.

A derék úr ilyen szépen bekvártélyozva heliconi vendégeit a csendes
Tusculanumba, abban a boldog gondolatban nyugodott meg, hogy már most
azok teljes kényelemben lévén, menten minden életfentartási gondtól,
majd annyi sok szép könyvet irnak, annyi zenét komponálnak együtt, hogy
győzze a világ bámulni.

Első napokon csak megvoltak a confiniált múzsák csendes hajlékukban,
Lavota horgászott egész nap a patak vizében, Csokonai pedig tilinkót
faragott bodzafából.

Lavota egész nap sütötte nyárson az apró szálkás halacskákat, pedig
előtte voltak az úri asztal minden süteményei; Csokonai pedig egész nap
próbálgatta, hogy megtanulhatna-e az ember magától furulyálni? pedig
előtte volt a haza legnagyobb zenésze.

Néhány nap mulva fogtak egy eperszedő parasztfiút, attól beizentek a
nagyságos úrhoz, hogy küldjön ki nekik egy tuczat kártyát, mert nem
tudnak idekinn mit csinálni.

Akkor azután reggeltől estig ütötték együtt a filkót és füstöltek maguk
körül, hogy alig látszottak ki belőle.

Végtére azonban az ész is követelte adóját, mely nem engedi magát sem
agyonkártyáztatni, sem agyonpipáztatni; egy pár esős nap meghozta azt a
nyugtalan kedélyállapotot, melyben a költő és zenész a magányt keresi,
hogy elfeledve földi lételét és mindent, a mi körüle történik, egyedül
az égiekkel társalkodjék. Lavota gyantázni kezdett, Csokonai tollat
faragni.

Egyszer meglátogatta őket pártfogójuk. Elébb Csokonaihoz ment be, s
kérdezé tőle, hogy mint van?

Csokonai rosszkedvű volt. Szétszórt papirosain, a mit irt, mind ki volt
törülve, egy pár vers olyan apróra széttépve és elszórva a padlón, mint
a hó.

– Mi bajod öcsém? Mi hiányosságod van?

– Minden bajom van, nagyságos uram. Minden ellenemre van.

– Mi az a minden?

– Hát mindenféle.

– Mondj legalább egyfélét.

– Nem tudok dolgozni; ez a szoba olyan rossz helyen fekszik, az ablak
előtt mindig dongnak a darázsok, bizonyosan valami fészkük van itt a
venyige között; olyan alkalmatlan ez a szőlőlugas itten. Lavotának
sokkal alkalmasabb szobája van. Ide még a nap sem süt soha.

A pártfogó fejet csóvált s látva, hogy poétája ma ballábbal kelt föl,
ott hagyta őt, s átment a másik lángészhez.

Az még akkor is aludt, még pedig nem az ágyon, hanem az ágy alatt.

A mæcenás felczibálta s magyarázatot kért tőle:

– Miért fekszik az ágy alá?

– Mert innen nem lehet leesni.

– Hát szerzett-e már valami szép dalt?

– Lehet is itt.

– Ugyan mi baj van?

– Tele zörgéssel ez a szoba. Valami veszett füleműle ide fészkelt az
ablak alá, s az egész éjjel ordít, mint a barom, százszor is elhajtottam
már, de megint visszajön engem bosszantani. Aztán a nap már éjfél után
egy órakor besüt az ablakon, nem tudok hova lenni tőle. Ez a pimasz
poéta a jobbik szobát választotta el magának.

A mæcenás rögtön elcserélte a két lángész szobáit, egyiket átszállíttatá
a másikéba. Gondolta, hogy így meglesznek elégedve.

Egy hét mulva megint meglátogatá őket.

– Hogy halad a verselés, Vitéz?

– Sánta, béna a pegázus, nagyságos uram.

– Mi lelhette?

– A török átok fogott rajtam.

– Milyen az a török átok?

– Az a török átok, hogy «adjon az Isten neked rossz szomszédot».

– Mi panasza lehet szegény Lavotára?

– Mindenféle. Nem állhatom ki azt az embert. Akkorákat ásít, hogy
behallik az ajtón. Ebédnél villával piszkálja a fogát, s olyan rossz
élczeket mond, hogy az ember dühbe jön tőle. Hogy hegedül, czinczog az
Istenadta, azt még felvenném tőle, csak élczeket ne mondana; tudja,
nagyságos uram, ehhez ő nem ért, mert ő csak muzsikus. Mikor legszebb
ideáim volnának, mikor legjobban fel vagyok lelkesűlve, egyszer csak
elkezd valami rossz anekdotát mondani, s leestem az Olympusról. Nem
lehet ezt kiállani.

A mæcenás szomorodva ment át a másik geniehez; az épen akkor verte a
süvegét mérgében a falhoz.

– Jó, hogy jön a nagyságos úr, már épen én akartam odamenni. Ez az ember
engem megöl.

A jó úr megrettent:

– Ki akarja önt megölni?

– Ez a – izé; ez a poéta vagy micsoda. Hiszen kín ezzel együtt lakni.

– Mit csinált önnek?

– Kérem alássan; minden reggel úgy köhög, hogy nem tudok miatta
komponálni. Alig fogok meg egy pár szép gondolatot, ühüühü, közbe köhög
s pokolba repült minden eszmém.

– De ha egyszer hurutja van.

– Minek hütötte meg magát? tudhatja, hogy a poéta embernek kényes a
bőre, mit nyargal késő este a harmatban? De nem csak azt teszi, hanem
még mást is tesz. Nem is akarom mondani.

– De én akarom tudni, unszolá a földesúr, ki el nem tudta gondolni, hogy
mit gyanítson?

– Hát kérem alássan: faragott magának egy bodzafa tilinkót s azon
sipítoz itt a fülembe valami együgyü nótát, majd meg elkezd énekelni, s
a legutálatosabb félhangon és hamisan, hogy szeretnék a szeme közé
ugrani érte. Nagyságos uram, én csak sok mindent ki tudok állani,
hideget, meleget, éhséget és szomjúságot; de ezt az embert ki nem állom.
Hogy naphosszant deklamál mindenféle bolond verset, azt még csak
elnézném neki; csakhogy ne furuglyálna, meg ne énekelne, a mihez nem
ért.

A nagyságos úr hozatott bort, összebékíté a haragos feleket jó
badacsonyi mellett, kezet kellett nekik fogni; végefelé összecsókolóztak
a külömböző múzsák választottai és Lavota megigérte, hogy zenét fog
szerezni Csokonai legszebbik dalára, Csokonai pedig azt fogadta, hogy
versekben fogja örökítni Lavotát; a derék mæcenás örömkönyeket sírt,
hogy ilyen egyetértésben hagyhatá el a két lánglelkű költőt, kik közül
az egyik zenét adott a szónak, a másik szavakat a zenének.

Egy hét mulva megint meglátogatá a kis erdei lakot.

Egészen üresen találta a szobákat.

A két genie úgy elhagyta a házat, hogy csak a kapufélfától vett búcsút.

A mentegetőzés egyiknek sem volt szokása.

A költő megszökött a zenész czinczogásaitól, a zenész pedig a költő
szavalása elől, s inkább választá mindegyik a holnapi nap aggodalmait, a
nyugodt kényelem unalma helyett. A változatos országút, a pusztai
csapszék, szegény diákok konviktusi lakomája, czigányok élete, abban
telt az ő gyönyörűségük, ott születtek legszebb dalaik, verseik, a mik
örök időkig kedvesek maradnak.

Csak azután irta meg Csokonai azokat a szép dalokat epesztő ideáljához,
kinek Lilla nevet adott, s kinek annyi édes bús keservdalait köszönheti
a magyar költészet.

Ha megmaradt volna Csurgón professzornak, elvehette volna Lillát, lettek
volna apró gyermekei, tán írt volna egy pár hasznos könyvet a
méhészetről és dohánytenyésztésről, de hol maradtak volna akkor azok a
szívbe visszaható hangok, a mikben a költő olyan sokáig fog élni, a
milyen rövid volt élete itt a porban!

Még azután sok szép földet bekóborolt a két elszabadult kósza lélek,
Csokonai és Lavota; többé nem engedte magát egyik is kaliczkába zárni,
de ha jártukban-keltökben valahol hallottak egymásról beszélni; ha
hallották a hír magasztalásait kölcsönösen: úgy ragyogtak a szemeik
örömtől s sóhajtozva mondák:

– Csak még én egyszer összejöhetnék azzal a Lavotával.

– Csak még én egyszer láthatnám életemben azt a Csokonait.

A sorsnak nem tetszett ezt az óhajtásukat teljesíteni.

Mindig keresték egymást és soha sem találkoztak többet.




A VÉN HUSZÁR KAPITÁNY.

Igen sokan ismerték; talán egész Erdély úgy emlékezik rá, mint közös
rokonára, azon kövér, termetes öreg úrra, azzal az egyenesre kipödrött
ősz bajuszszal, azzal a piros orczával, melyen hol a jókedv, hol a jó
bor hajnala mosolygott. Piros mentét, dolmányt viselt, szürke
prémezettel; még az a mente is mosolygott piros arcza mellett, még az a
prém is megőszült, mint a deres bajusz.

Ebben a fekete kabátos, gyászoló világban magától is eléggé feltünő
lehet egy ilyen szürke bajszú, piros arczú ember piros mentéjével, mint
valami boldogabb időkből feljáró jókedvű kisértet; de legkivált Bécsben,
és főképen, ha e valaki oly mennydörgő hangon beszél mindig, mintha
tizenkét eskadront kellene rohamra buzdítania s kiejtésében csodálatosan
vegyíti a fölösleges «ss» és «ch» betűket, a mire nyelvének szokatlan
kövérsége kényszeríti.

A jó öreg urat úgy ismerték Bécsben, mint Erdélyben: az úri mágnások és
a székely góbék, a katonatisztek és a kocsmárosok, az öregek és a
fiatalok, az udvari hölgyek és a szobalányok. Ha kérdeznék tőlük,
mindegyik tudna róla valami furfangos adomát, valami szeszélyes ötletet
mondani, a mi nem is állna jól másnak, csupán csak egyedül ő neki;
csupán az ő joviális, komolynak látszani akaró, de lenni nem tudó
arczához, az ő fürge, kövér termetéhez, az ő fiatal ősz fejéhez s
divatos piros mentéjéhez.

Ismerte őt maga a császár is, a jó öreg Ferencz; midőn
nyolczszáztizenhétben ott járt Erdélyben, bemutatták neki az akkor még
ifjú deli legényt, a ki akkor is ép olyan keveset tudott németül, mint
harmincz esztendei Bécsben lakás után.

A császár kérdezé tőle: «hogy hívnak?»

– Székely.

– Micsoda nemzet vagy?

– Székely.

– Minő ezrednél szolgálsz?

– Székely.

A császár nevetve monda kisérőinek: «ettől tanuljatok rövidséget: három
kérdésre egy szóval tud felelni.»

Még akkor hősünk igazán hős volt, csataterek hőse; látta Napoleont: nem
is futott tőle, ha nem parancsolták, s ott volt a verésében is. A
lipcsei véres napokon erősen pusztíták a franczia golyók a jó huszárok
rendeit; kettőt, hármat kiütött a sorból a gyilkoló teke.

Székely János csak pödörgette még akkor fekete bajszát, s hetyke
mosolygással mondá szomszédjának:

– Itt szeretném látni az excelsum guberniumot Erdélyből, Mihály
bátyámmal együtt, erre mondana valami artikulust bátyámuram, ha tud!

Hejh, ez a bátya nagy keserűség volt a jó Jankó úrra nézve. Ép oly
komoly, mint minő víg az öcscse, jámbor, otthonülő férfi, tudományos és
szigorú ember, a ki nem tudta szó nélkül hagyni mások bohóságait.

Képzelhetni, ha még olyan dolgokért is megszólítá uraöcscsét, hogy az
egy izben egy jó barátja feleségét elszökteté.

János úr szép és merész legény volt még akkor, nem szeretett sokat
ábrándozni, verset irni sem volt szokása; megkérdezte az asszonytól, ha
szereti-e? Igen, vagy nem? A mint a nő igent mondott, kivezette a
tánczteremből, mikor legjobban járták a lengyelt, az udvaron állt Mihály
bátyja szekere, abba felültette, a kocsisnak megmondta, hogy ha
Kolozsvárig meg mer állapodni, főbe lövi s reggelre Kolozsváron volt
Mihály bátyja udvarában a lopott asszonynyal.

Képzelhetni azt a rettenést, a mivel a törvénytudó férfi e hallatlan
merényletet fogadta.

– Szerencsétlen, tudod-e, mit tettél?

– Hát mit tettem? Kolozsvárra kocsikáztam egy szép asszonynyal.

– Elkoczkáztad az életedet, szabadságodat, jövendődet.

János úr, sehogy sem értette, hogy miért?

A törvénytudó testvér mindjárt felnyitotta előtte a tripartitumot s
megmutatta neki a rettenetes artikulust, mely a nőrablás ellen van
hozva.

Hát ki mondja azt, hogy én raboltam? Rablás az, ha valakinek kedve jön
velem utazni? Én nem raboltam el szegényt. Kérdezd meg kocsisodat: nem
az egész úton csókolóztunk-e? a csókolózás ellen pedig nincsen törvény
hozva; azért, ha a férj akarja, kihívhat párbajra, azt pedig minden
pereputyjával együtt leaprítom. Az approbatával nem törődöm, kardtól,
pisztolytól nem félek!

– Egyébiránt, tevé hozzá kis idő mulva, midőn lassankint lecsillapult,
ha olyan nagy lármát csináltok érte, hát inkább visszaadom neki az
asszonyt.

Úgy is történt: visszaadta a nőt. Hogy a férj hogyan köszönte meg az
addigvaló gondviselést? arról hallgat a krónika. Annyi bizonyos, hogy
János úr ez alkalommal mind az approbata, mind a tripartitum papiros
mennyköveit szerencsésen kikerülte.

A méltó bűnhödés csak később érte utól ifjúkori bűneiért: megházasodott.

Annyi borzasztó példa nem riasztotta vissza ettől.

A bátor, vakmerő férfiú azután, kit sem a francziák ágyúi, sem Verbőczi
törvényczikkei meg nem tanítottak a félelemre, feltalálá végre azt a
hatalmat, a mely életében egyedül volt képes rajta imponálni. Nem a
háború, hanem a házasság a gyönge szivek próbaköve.

Kivált ha az ember szereti a szépet, főleg a másét, a maga felesége
pedig nem szép és féltékeny; ha az ember szeret pipázni, s a felesége
ideges, a ki elájul a füsttől; ha az ember szeret kártyázni, s a
felesége azt kivánja, hogy olvasson fel neki verseket; s ha végre az
ember szeretne úr lenni a háznál, és a felesége is épen arra törekszik,
és aztán az ember fél a feleségétől, az pedig nem ő tőle.

A derék János úr gyakorta megvallá bizalmas barátai előtt, hogy hitvese
rettentőbb rá nézve egy század franczia dzsidásnál.

Egyszer falura utaztak együtt, nagy, bőrös, ablakos hintóban, bőrládák,
katulyák a hintón kívűl és belül számbavehetetlen mennyiségben. János úr
nem pipázhatott az egész úton, a szép tajtékpipát tehát rábízta inasára,
ki a bakon ült, hogy viseljen addig rá gondot.

Mikor megérkeztek a nagyságos asszony kastélyába, kiki sietett a saját
szobájába; az inas hordta fel nyalábbal a hintóból a holmikat.

Régi, háborúi bajtárs volt a legény, Tanaszinak hítták, hajporos
czoffját még most is viselte.

– Rendben van-e minden? nincs-e valami kár? – kérdé János úr a szolgát
aggodalmasan.

– Jól van minden, vitéz kapitány uram; hanem a…

– Tán a pipám?

– Az meg van; hanem a nagyságos asszony főkötős katulyája behorpadt.

– Nagyon-e?

– Vitéz kapitány úr rajta tartotta a lábát az egész úton.

– No, ezt jelentse kend a grófnénak.

– De én ugyan nem jelentem. Parancsolja vitéz kapitány uram, hogy az
udvari lánczos medvének húzzam ki a zápfogát, azt megteszem; de a
nagyságos grófné elejbe nem kerülök.

– Biz én se, barátom! – szólt a derék borbereki Bayard, naiv
hunyászsággal.

Ez a jámbor inas együtt vénült meg a vitéz kapitánynyal, úgy egymáshoz
voltak már szokva, hogy el sem válhattak többé. Tanaszi még a
gondolatját is tudta már urának, s örült, ha azt megelőzhette.

Csupán egy állandó óhajtásának szegült ellene makacsul.

Valahányszor este a sarkantyús csizmát le kellett huznia gazdája
lábáról, János úr mindig felszólítá őt, szeliden és érzékenyül.

– Tanaszi: én neked adom ezt a csizmát sarkantyústól; hadd híjjalak én
téged úgy, hogy «Naszi»; látod, neked olyan csúf hosszú neved van, s az
én nyelvem olyan nehezen forog; elég lenne, ha én neked azt mondanám:
«Naszi».

– De már azt ugyan nem. Engem Tanaszinak keresztelt a pap, Tanaszinak
híjon az úr, vagy ereszszen el s fogadjon mást, a kinek rövidebb neve
van.

Soha sem hajlott sem szép szóra, sem kecsegtető igéretekre az állhatatos
szolga, hogy nevéből két betűt elengedjen. Hiába is próbálta egyszerűen
«Naszi»-nak nevezni az ura, mert akkor nem hallgatott rá, akármit
parancsolt neki.

Tanaszin kívül még egy embere volt, a kit szeretett, a szelid Barcsay
János.

Pedig Barcsay soha sem ivott bort, sem asszonyokat nem szöktetett, sem
kártyázni nem tudott, tivornyára való sem volt, még csak nem is
káromkodott.

Épen ezért szerette őt János úr mindenek fölött. Felkereste, akár hol
volt, és megérzett rajta a rossz kedv, ha soká nem látta.

Legtöbb kalandjánál ez volt jelen, s kisegíté a kelepczéből, ha néha
belekerült.

Bécsben ismerték már minden vendéglőben, ismerték pedig arról, hogy ha
egy asztalhoz leült valami ismerősével, onnan minden más embert
elnézett. Olyan hegyes szemeket tudott az emberekbe fúrni, hogy a jámbor
bécsi kedélye sehogy sem szívlelhette el az ülvemaradást, inkább vette a
tányérát, poharát, s átköltözött más asztalhoz.

Egyszer jön Barcsayval s keresi az üresebb asztalokat.

Egyik mellett csak két fiatal ember ült, a kik közül az egyik ismeré,
mert a mint meglátta, hogy odaközelít, felkelt és azt mondta társának:

– Menjünk innen, jön a Vámpyr.

János úr fülét megütötte e szó; megakadt benne nagyon.

– Te Jankó, – kérdi Barcsaytól, – mondd meg nekem, mit tesz az a
«vámpir». Én már tudtam egyszer, de elfelejtettem.

Barcsay is hallotta e megjegyzést, s méltán félt, hogy ha a szó igazi
értelmét megmondja, olyan háború lesz belőle, hogy hét országra szól.

– De honnan jön neked afféle az eszedbe? Tudóstársasági tag akarsz te
lenni, hogy szavakkal bajoskodol?

– Csak te nekem felelj, egyenesen és igazán! – kiálta rá János, kinek
már ekkor kezdett forrni a fejében valami.

– Ha épen akarod, – felelt Barcsay szokott szelid flegmájávál, ámbár én
nem azért jöttem vendéglőbe, hogy filologiai értekezést tartsak, – ez
egy új nyelvszabály szerint alkotott szó, melyet a tudósok most hoztak
be, hogy két szónak egyberagasztása által a hosszadalmas kifejezéseket
megrövidítsék.

– De a németek tán csak nem foglalkoznak magyar grammatika készítésével?

– Hogyne? nagyon foglalkoznak. Bécsben most alig van jóravaló ház, a hol
magyarul ne tanulnának.

– Igazán! – szólt megengesztelve a lecsillapított hadfi; de végtére még
most sem tudom, hogy mit tesz hát a vámpir?

– Hát az bizonyosan annyit jelenthet, mint vám alá nem eső pir.
Bizonyosan az orrodat értette alatta, melyen ki s be hordod a karmint a
vámon, s nem fizetsz érte.

– Óh be bolond! – kaczagott János úr hahotával; – ha még azt is mondta
volna, hogy «borpir».

Később mégis megtudta János úr a vámpyr igazi értelmét, s szidta azután
eleget Barcsayt, hogy mért nem mondta meg neki akkor igazán, hogy ez
valami krokodilus féle állat, majd megmutatta volna ő annak a fráternek,
hogyan szokás elevenen megenni az embert?

Az udvari dalidókba rendesen hivatalos volt, a mit leginkább azért
szeretett, hogy ott jó borok és csemegék teremtek. Tánczolni nem igen
szeretett már, de örömest elnézte, hogy mások hogy tánczolnak. Egyszer,
jól evén és iván, hogy még másnap is örömmel emlékezhessék vissza e
dalidóra, telerakta a csákóját a kredenczben narancscsal, a csákót
azután bedugta egy pamlag alá, s gyönyörködött az előtte ellengő
párokban.

Valami csintalan gárdista észrevette a narancscsal tele csákót, s a mint
azon lejtett tánczosnéjával a keringőben, mintha véletlenül tenné,
hirtelen kirugta azt onnnan.

A csákó valamennyi narancscsal együtt kigurult a terem közepére, minden
rendű úri vendég láttára, a kik azt nagy vidámság között felemelték, s a
narancsokat megint vissza rakva bele, kérdezék, hogy kié ez a csákó?

Természetesen, hogy nem akadt gazdája; senki sem ismerte el sem a
kalpagot, sem a narancsot sajátjának.

Jankó bácsi ott szepegett a szögletben, onnan nézte, hogy teszik le
kalapját a terem közepén közlátványra. Mellette állt Barcsay:

– Te Jankó, – monda neki. Látod, te könnyebben hajolsz, vedd fel nekem
azt a kalpagot.

– De már azt ugyan nem teszem.

– Vedd fel kérlek; ha felveszed, mind neked adom a narancsot, a mi benne
van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Bécsben lakó magyar fiatalság egy időben nagyon odakapott hozzá. János
bácsi minden jó helyen otthon volt a városban, s vezette az ifjabb
nemzedéket mindenüvé, a hol valami újabb mulatságra volt kilátás.

Ilyen alkalommal ez volt jelszava:

«Kalapot! pálczát!»

Akkor azután haladék nélkül vette mindenki kalapját, pálczáját, s
követte a vidám öreg urat tüskön-bokron keresztül.

Egy silány, esős őszi délután hosszasan unatkoztak már az öreg úr
vendégei az egyszinű pipafüst mellett, ő maga pedig legjobban
unatkozott; unta vendégei képét, szavát, s egyáltalában nem volt semmi
kedve.

Egyszer mégis közmeglepetésre leteszi pipáját, s kimondja az örvendetes
jelszót.

«Kalapot, pálczát!»

Valamennyien örvendve szöktek fel e régvárt kommandóra, s mentek az öreg
úrral le a lépcsőkön, ki az utczára.

A kapuban megállt János úr elgondolkozva.

– Merre megyünk, kedves urambátyám? – kérdék kedvrederült ifjú vendégei.

János úr hidegvérrel felelt:

– Ki jobbra, ki balra; én magam megyek haza.

Azzal visszafordult, kicsukta vendégeit a kapun, s ott hagyta őket.

Azok szép csendesen tovamentek: nem mertek zúgolódni, mert az öreg úr
nem hagyott tréfálni magával.

Már ekkor öreg úr volt; csakhogy nem akarták azt neki elhinni. Most is
Jankónak hítta mindenki, s Erdélyben csak úgy bántak vele, mint holmi
suhanczczal, a ki minden gyereknek iskolapajtása.

Pedig regálista is volt, s nagyon szerette volna, ha az országgyűlésen
meghallgatják vagy egyszer, a mit beszél. E vágya nem teljesülhetett
soha; a mint legelső szavait kimondá:

– «Ne diskuráljunk urak hiába, tiszta bort töltsünk a pohárba!» azonnal
elkezdett az egész gyülekezet unisono hahotával kaczagni; a derék úr
hiába ütötte botja végével a pallót, öklével az asztalt, hiába
protestált, hogy «a chszolláchs chszabadchsság ninchcss tiltva
chachzánkban!» annál jobban kaczagtak rajta, mig egy hang a karzatról le
nem kiáltott rá: «volát!» a mire azután a derék úr elkeserülten ült
vissza székére.

Egyszer életében tudott csak volátot adni, pedig úgy szerette a
tarokkot, hogy még utaztában is megfogta az ismeretlen embereket s
kényszeríté a vele játszásra.

A tordai kaszinóban csipte el így egyszer a jámbor segédlelkészt;
rosszúl játszott a derék tiszteletes, egy darabig csak tűrte János úr,
végre nem állhatta szó nélkül a dolgot; – «ugyan kérem, kihez van
szerencsém?» kérdezé jámborul.

– Én, szolgálatjára, Miklós Miklós vagyok, – felelt szerényen a lelkész.

– No, hát akkor én Jankó Jankó legyek, ha az úrral tovább játszom! –
mennydörgé a vitéz kapitány úr, asztalhoz vágva az egész tuczat kártyát.

Ezen hajlamáért kellett a jó úrnak sokszor megszenvedni. Hivatalos
utasítás, vagy napirend helyett sokszor kiosztották neki a pagátot.

Pedig a jó úr igen kellemetes politikus volt, elvei nem voltak; de hát
minek is az? türelmes volt minden vallásfelekezet iránt; ő maga azt sem
tudta, melyikhez tartozik. Jó pajtásai voltak a kormánypárton is, mint
az ellenzéknél, és ő soha sem bírta megérteni, hogy mi különbség van a
kettő között? Hanem azért mind a két párt lakomáit szorgalmasan
látogatta. Egy ily mulatságban egy székely atyafi, mint taxalis követ,
vonta magára figyelmét zajos vidámsága által. A vitéz lúfő akkor tanulta
először ismerni a champagnei pezsgőt, s pohara ürültén szörnyen kezde
kiabálni saját székely nyelvén.

– Azt a Sánfánét!

– Fenyővizet! Fenyővizet ennek a góbénak! – dörgött reá János úr
haragja, az egész társaság kitörő kaczaja mellett. Ne sutor ultra
crepidam!

A sarkalatos főhivatalnokok választása volt ez idő szerint Erdélyben a
főpolitikai kérdés, melynél a pártok véleménye leginkább megoszlott.
Minden szavazatképes követnek egy lapra kellete felírni jelöltjeit, még
pedig az országban bevett négy vallásfelekezet mindenikéből hármat.

János úr mind a négy osztályba Barcsay Jánost kandidálta.

Magyarázták aztán neki, hogy az nem lehet. Barcsay csak a maga helyén
fordulhat elő, ott is harmadmagával, a többieket pedig egészítse ki
szinte.

– Hát mi baja azzal az országnak, hogy ki melyik templomba jár? lám, én
egybe sem járok. Aztán hogy válaszszak én ki a szász nemzetségből három
nekem tetsző embert? mikor az egészből csak az egy Kleinkaufot szeretem,
ez pedig már meghalt.

Azonban a szomorú napok őt is elszólíták Erdélyből.

Legjobban megpróbálta szivét az a bánat, a mit Barcsay halálán érzett.

Ez a kedvelt barátja igen gyászosan végezte életét. Tutajokat
szállíttatott alá a Maroson s a mint egyikről a másikra átakart ugrani,
a hullám hirtelen tovább taszította azt s Barcsay a kettő között a vízbe
hullott; a mint azután ismét felmerült a vizből, a hullám ismét úgy
csapta össze a két tutajt, hogy a felmerülő fejét összezúzta vele.

János úr vigasztalhatlan volt e derék barátjának halála fölött.

– Szegény Jankó, – mondá könyezve, – mindig mondtam neki, hogy
őrizkedjék a viztől. Lám a víz pusztítá el utóbb is. Ha a borra bízta
volna magát, most is élne. A bortól nem ért soha senkit ilyen fátum.

Nem is maradt azontúl egyéb jó barátja, csak a bor.

Az áldott bor volt egyedüli vigasztalója, ébresztője, mulatsága,
enyhítője.

Fiatal katonatisztek kötekedtek vele, hogy a bor nem való huszárnak,
csak bakancsosnak, mert lám bakator annak a neve.

– Igen bizony, – felelt a búsuló hadastyán. Mert a baka torán iszsza azt
a huszár!

Ivott is annyit a derék férfiú, hogy ha minden, a franczia háborúban
elesett baka torát meg akarta volna ülni sorban, még azon is túl ment
volna.

E bús mulatság végre nagyon megrongálta szemeit, a miket a rossz poéták
a lélek ablakainak szoktak nevezni.

– Milyen csunyaság, hogy két ablak miatt igy elpusztul az egész épület!
– zúgolódék az öreg úr ismerőseinek s panaszkodott, hogy milyen csunya
város most ez a Bécs, napról-napra sötétebb lesz.

Azok nem hagytak addig neki békét, míg el nem tuszkolták egy hires
szemorvoshoz, a ki megvizsgálta szemeit, rendelt mindenféle gyógyszert,
mosdó vizet, tapaszt és lapdacsokat.

De a minden pontok pontját elfeledte János úrnak lelkére kötni, s csak
akkor jutott eszébe, mikor már ez eltávozott; azért utána szaladt s a
lépcsőn lekiáltott rá:

– Mindenek fölött pedig, kapitány úr, bort nem szabad inni!

– Ugyan jó, súgá János úr kisérőjének, hogy ezt nem hallottam.

Nem is fogadta meg.

Azt szokta mondani, hogy sokat látott már ő e rongyos világon, de
mindaz, mit látott, és a mit még azután láthatna, nem ér fel egy pohár
borral.

Így azután mindig sötétebb lett előtte Bécs városa, a fényes paloták, az
emberek arczai egyre sötétültek; a nap sem úgy ragyogott már előtte,
csak jó kedve maradt fiatalon.

A vén Tanaszi is elköltözött már előre, szállást csinálni azon a nagy
állomáson s a másik siheder, kit «erre a kis időre» fogadott magának,
haszontalan ficzkó volt. Mikor beteg volt az ura, halálos ágyán feküdt,
mindenét ellopogatta lassan.

Az öreg katona még látott annyit, hogy ezt észrevegye; nem bánta, ha
lopták, de azt restellte, ha szemeláttára teszik. Odainté hát magához a
ficzkót s mikor megkaphatta, odahúzta magához üstökénél fogva s azt a jó
tanácsot súgta a fülébe:

– Tanuld meg gaz fiú, hogy addig ne lopd el a csizmám, míg benne van a
lábam. Nem várhatsz már addig, míg meghalok?

Meg is halt nemsokára. Végóráján elmondhatá, hogy «élt.»

Öröksége nem maradt, a min utódai czivódjanak; de ha azt az örök
jókedvet, melylyel a sors megajándékozá, szét lehetne osztani emberek
között, abból ugyan gazdagon jutna sokunknak elég.




IDEÁLIS ÉS PRAKTIKUS.

Két utas szállt Southampton kikötőjében a Leopard gőzös fedélzetére.

Az egyik egy komoly, tekintélyt tartó férfiú, állig begombolkozva,
azonfelül megborotválkozva; a másik egy vad, torzonborz öreg úr,
imigy-amúgy megfésülve, egy kis prémes sipkával a fején.

Első tekintetre fogadni lehet, hogy az egyik egy mylord, a másik egy…
szky; amaz magas származású angol tory, ez pedig valami lengyel herczeg.

A mylord gutta percha köpenyt visel gyapot felöltönye fölött, mely igen
praktikus öltözet, hideg ellen meleget tart, meleg ellen árnyékot tart,
az esőt nem ereszti át, és nem akad meg semmi piszokban: mosni lehet. A
lengyel valami zsiros bekecscsel tünteti ki magát, mely elég alkalmas
ugyan arra, hogy az embert a londoni cokneyk csoportostúl kisérjék végig
az utczán, de épen ott nem tart meleget, a hol kellene.

A mylord jó kaucsuk félczipőket húzott csizmáira, melyek biztos lépést
adnak a hajón, a lengyel sarkantyús csizmákban jelent meg, a mikkel
minden perczben eleshetik, beleakadhat a kötélzetbe, s elölheti magát.

Az angol lord számos kisérettel jött, a kik mind komoly, kevés szavú
emberek, egy főintendáns, egy titkár, egy sebész, egy szakács, egy
pénztárnok, egy pitvarnok és akárhány cseléd, kik mind nagyon jól értik
saját szakmáikat, s a másokéba nem elegyednek. A szakács szemeláttára
belefújta a szél a mylord paplanát a tengerbe, mert azt megkapni a
pitvarnok kötelessége, s a pénztárnok a világért el nem húzta volna a
lábast a tűzhelyről, mikor látta, hogy a kávé kifut, mert ez a szakács
hivatása. A lengyel herczeg egy lovász kiséretében jött; kettőjüknek van
egy kulacsuk, abból iszogatnak felváltva, s a melyiknek kezében van a
kés, az metsz a másik számára a szalámiból.

Fél napig tartott, mig a szekrényeket, bőröndöket felhordák a hajóra,
melyek a mylorddal jártak. Volt ott mindenhez való készület; egész
felállítható sátrak, sütő, főző készületek, tűzszerszámok,
villanytelegráfok és sebészi eszközök; mindenkinek a segédszemélyzet
közül valami akasztva a nyakába, kinek táska, kinek földabrosz, mágnestű
és távcsövek; hordozható tábori szék, írókészlet s több efféle
nélkülözhetlenség. A lengyel úr minden készülete egy roppant nagy
dohányzacskó, meg egy csibuk. Van egy gyanús bőröndje is, mely úgy néz
ki, mintha szinte csupa dohánynyal volna megtöltve, hogy olyan könnyünek
ne tessék, a mikor megmérik; egyébiránt minden útban levő hordó és
málhaköteg arra szolgál neki, hogy széket, asztalt és ágyat képviseljen
számára, miken igen jól tudja magát elhelyezni.

A hajó még vagy félnapig várt a betakarodás után a kikötőben, mely
hosszú idő alatt a lengyel nem tudott hova lenni türelmetlenségében,
eleinte jött ment végtől végig a hajón, mintha azzal hamarább odaérne,
mint más, a ki egy helyben ül, azután beleveszett egyenkint a
matrózokba, a kapitányba, hogy miért nem feszítik ki már a vitorlákat,
mért nem szedik fel a horgonyt, mért nem adnak jelt az indulásra? a
mióta itt sütkéreznek, tíz mértfölddel közelebb lehetnének Sztambulhoz,
következőleg az aldunai csatatérhez, ott már ezóta ki tudja, verekesznek
is s meglehet, hogy ez a félnapi késés adhat fordulatot a dolognak.

Végre mondták neki, hogy ne lármázzon, mert a hajó lord Blackswel
sürgönyeire várakozik, a kit az angol kormány megbízott, hogy menjen el
Sztambulba s angol vezénylet mellett jó fizetésért toborozzon össze
nehány ezer törököt lovas katonának.

– Én is azt akarom, állítá a lengyel, – én is csapatot akarok
vezényelni.

Nem is csinált belőle titkot, elmondta mindenkinek, a kivel
összetalálkozott, hogy ő lengyel herczeg, kinek hét faluja volt; saját
költségén állított ki 1830-ban egy lovas ezredet, széllyelvert vele
nyolczezer kozákot. Most igen jövedelmes állást hagy el Angliában, hogy
még egyszer összemérhesse kardját az oroszszal; mert szégyennek tartaná
a tollat faragni, midőn tudja, hogy van a földön egy darab hely, a hol
az oroszszal verekednek.

Ezt elmondta minden matróznak, minden szurokkabátos közlegénynek és a
kormányosnak, nemkülömben a kapitánynak.

Lord Blackswel nem beszélt senkivel és hozzátartozandói szinte nem
beszéltek senkivel, kiki bezárkózott a maga kajutjébe. Onnan ki sem
jöttek, mig a hajó fel nem szedte vasmacskáit s ki nem lapátolt a
kikötőből.

A jó lengyel majd leszaggatta a süvege karimáját, annyit integetett vele
a parton álló néptömegnek, pedig hihetőleg egy embert sem ismert közüle;
s a fölötti örömében, hogy csakugyan mennek már, boldogot, boldogtalant
kinált szivarral, mintha estére megint állomásra érnének, a hol újakat
vehet. A mylord nem jött elő kajutjéből, csak midőn már a tengeren
voltak, akkor kiült egy háromlábú székre, maga elé tétetett egy
háromlábú asztalt, arra egy háromlábú theakannát, az alá egy háromlábú
spirituskatlant, s szépen főzte és itta a theát, nem kinálva vele
senkit, s koronkint egy háromlábú perspektiván keresztül nézve a mindig
távozó part felé.

A jó lengyel a mylordon kivül mindenkinek adott már szivart s
mindenkinek elmondá, hogy ő Törökországba utazik, lovas csapatot
vezényleni s miután megtudta, hogy a derék lord is hasonló kollégiális
törekvéssel indul oda, lehetetlen volt, hogy ismeretséget ne kössön
vele; kényszerítve őt, hogy igyék az ő pálinkájából, a mely valódi
lengyel készítmény, épen 32 esztendős.

A lord kénytelen volt inni, vagy birkózni.

Azután a lengyel odahengerített mellé egy kis hordót, arra ráült s
elkezdett vele barátságosan beszélgetni, mintha diákkori ismerősök
volnának.

– Lehetetlen önnek kezét meg nem szorítanom, derék férfiú, ön is az
orosz ellen harczolni indul, mint én. Tudom, ez önnek titka, de nekem
nem titkom. Én nem rejtegethetem el azt az örömemet, a mit érzek, hogy
még egyszer csapatot vezényelhetek az északi kényúr ellen, én fenhangon
kiáltom, hogy nem akarok meghalni másutt, mint a csatamezőn. Nem félek a
kémektől; verekszem a legelsővel, a ki utamban áll. Ön derék férfiú,
becsülöm önt, keveset beszél, de sokat cselekszik, ilyen az angol; a
lengyel sokat beszél, de sokat is tesz. Szolgálhatok egy gyufával? alig
várom, hogy Sztambulban kiszálljunk; olyan régen ültem lovon. Úgy érzem
magamat, mintha menyegzőre készülnék.

Lord Blackswell a kilenczedik csésze theát itta, s attól még is annyira
ment, hogy kérdést intézzen a bőbeszédű útitárshoz.

– Ön tehát csapatot szándékozik alakítani törökökből?

– Oh igen, a mint partra szállok.

– Van önnek megbízása erre valamely kormánytól?

– Oh nincs. Szenvedélyből teszem.

– Talán ismeretségei vannak, vagy összeköttetései?

– Egy lelket sem ismerek én ott.

– Tehát pénze van sok hozzá?

– Oh az épen nincs. Erre nem szoktam gondolni.

Lord Blackswel a szemöldeit fel a kalapja alá, az állát le a
nyakkendőjébe húzta s nagyon furcsán kezdett nézni az öreg fiúra.

– Tehát mint fog ön kezdeni kitűzött czéljához: csapatot szerezni?

– Az legkönnyebb. A hol egy csoport embert látok ácsorogni, oda megyek
közéjök; tudok törökül, arabul, megmutatom nekik a kardomat, huszonnégy
csatában volt az, s most is fekete az orosz vértől; elmondom nekik, hogy
ujra elhoztam ezt a kardot, lekoptatni róla a rozsdát, leírom a
borzalmakat, miket az oroszok minden megtört népen elkövettek, s ha van
a törökökben vér, jönni fognak velem, a merre mondom, s minthogy
átlátandják a legelső alkalommal, hogy közöttük én értek legtöbbet a
hadi mesterséghez, örömest fognak követni.

A mylord a fejét kezdte csóválni, s még mélyebben húzta állát a
nyakravalóba.

– De mivel fogja ön fizetni embereit?

– Oh az nagyon egyszerű. Iparkodni fogok átjátszhatni a csatatért az
ellenség földére, s ott jó eszköz a requisició. A nagy Napoleon
megmondta azt már, hogy «avec du pain et du fer on peut aller au Chine»,
kenyérrel és vassal a kézben Chináig el lehet menni.

A mylord álla egészen eltünt e szavaknál a shawl redői között: oda
intette a két lábú gépeit, elhordatta maga elől a három lábúakat, jó
éjszakát kivánt a lengyelnek, bement a szobájába, s feljegyzé naplójába:

«Mai nap találkoztam egy bolonddal, a ki meg akart tanítani arra egy óra
alatt, mint kell egy idegen országban katonákat toborzani? mely kérdésen
két hónap óta dolgozott a Downing-Streetben egy egész sectio…»

A mylord megmelegítteté az ágyát, flanellbe takargatá magát; bevett két
Morrison-lapdacsot, s miután kajutejében minden asztalfiókot bedugatott,
hogy azokból légvonat ne jöjjön elő, rheumás karját megköté
elektrogalvanikus lánczczal, s még egyszer végig lapozá §§-okra osztott
praktikus tervezetét a leendő ujonczozás felől; a kellemes mulatságban
elszenderűlt. – A jámbor ideális lengyel pedig előkeresé szürke
köpönyegét, a melyen az a nevezetes volt, hogy az is ott volt már az
osztrolenkai harczban, s a legközelebbi kátrányos málhaköteg mellé
leheveredett, lábtól az inasa, ugyanazon köpönyegre, s olyan szépen
horkolt onnan, hogy a mylord minden órában felébredt reá.

Gibraltárnál három marokkói saracén szállt a Leopardra, kik szinte
Sztambulba igyekeztek.

Jó, izmos legények voltak, erős csontokkal, elfeketült bőrrel: az ember
szeme könnyen megakadt rajtuk.

A my dear lord kegyeskedett őket észrevenni, s miután konduitjokról
értesült, s előbbi életmódjukat kielégítőnek találta, utasítást adott
titkárjának, hogy adjon felhatalmazást a főfelügyelőnek, miszerint bizza
meg a dragománt (tolmácsot) értekezni e hadfiakkal, hogy álljanak be a
mylord által szervezendő lovas csapatba, kétszáz piaszter felpénzt
felveendvén a pénztárnoktól, ki szinte írásbeli utalványokat nyerend, s
egy-egy teljes egyenruhát a montur-komisszáriustól, ki ez iránt
utasítással van ellátva, az illetők majd kellő időben beadván
jelentéseiket.

A jó lengyel pedig éjszaka odaült a hadfiak közé, s elkezdett nekik
mesélni ezeregy-éjszakai regéket, nagy hősök életét és viselt dolgait,
kik a moszkó irtásában szerzettek magoknak halhatatlan nevet; elmondta
nekik, hogy a félholdnak az egész világon kell uralkodni, vagy elébb
vagy utóbb. Mert ez a végzet már az emberek arczában eléggé ki van
fejezve; miután az emberek szemei fölött félholdat képez a szemöldök.

Az arab vitézeknek tetszett ez a beszéd; elhallgatták volna napestig
étlen szomjan a bohó lengyel daliát, ki nekik meséket mondott; a
mylordnak pedig azt izenték vissza a dragomántól a titkáron keresztül,
hogy a főintendánsával semmi közük, mert annak nincsenek szemöldökei,
melyeket pedig Allah azért rendelt az emberek arczára, hogy bennök a
félholdat dicsőítse.

Épen, a midőn Sztambulba érkeztek, akkor fogyott el a lengyel részéről
az utolsó pipa dohány és az utolsó szelet szalámi; gyönyörűen ki volt
számítva minden a napjára.

A kiszállásnál még egyszer megölelte a lordot és a körüle állókat mind,
kezébe kapta kardját és pisztolyait, s első volt, a ki partra ugrott,
oly vidáman köszöntve az ott állongó müzülmánokat, mintha mind legjobb
pajtásai volnának, s azzal belevegyült a tarka világba.

A derék mylord elébb személyzetét szállíttatá a partra, azután málháit,
maga számbavette az intendánstól az illetményeket; – Perában kibérelt
egy tágas hotelt, azt bekerítteté léczekkel, befestette zöldre és
sárgára, kitűzött eléje egy nagy kék-veres lobogót; az ablakokból
ajtókat vágatott rajta, az ajtókat elrendezte az intendatura, a
beiratási bureau, a fizető hivatal, a mázsahivatal, a mértékhivatal és a
titkári comptoir számára, feliratva nagy betűkkel angolul minden hivatal
jelentőségét.

Azután beigtatott egy hirdetményt a Journal de Constantinapoleba,
melyben felhívja Törökország férfi lakosságát, hogy az alább olvasható
kreditivák értelmében megbizatva levén lovas csapatot toborzani, a
világosan kitett föltételek mellett ujonczok elfogadtatnak a körülírt
utczában pontosan meghatározott óráiban a napnak; ugyanezt falragaszok
is hirdették bőven.

Pontosan meghatározott óráiban a napnak ott ült kiki a maga hivatalos
asztala mellett: a főintendáns, a titkár, a pénztárnok, a mázsamester, a
mértékmester, az orvosok és irnokok.

De újoncz nem jelenté magát.

Másnap bátorkodott a dragomán alázatos észrevételét közleni a titkár
úrral, miszerint ezen a praktikus úton kevés sikert lehet reményleni,
mivel a muzulmán közönség nagyobb része nem tudja olvasni a
falragaszokat, jobb lenne tehát a felszólítást dobszó mellett élőhangon
kihirdetni a szegleteken.

Lord Blackswellnek erre nem volt specifikus utasítása; kénytelen volt
elébb sir Stratfordot megtudakolni: s csak harmadnapra engedé meg a
dobszó melletti hirdetést.

Ez csakugyan sikerre vezetett; másnap már egy csoport muzulmán elkezdte
bámulni a zászlót a tarkára festett ház előtt, s az ablakban ülő urakat.

Azonban bemenni senki sem mert egyhirtelen e hallgató urakhoz, a kik még
csak nem is intenek az embernek.

Akkor jött már kedvök bemenni, a mikor vége volt a hivatalos óráknak, s
midőn zörgetni kezdtek az ajtón, többé nem bocsátottak be senkit.

Másnap ismétlődött a jelenet; a dragomán felhatalmazást kért, hogy
kimehessen az emberekhez s biztathassa őket a betérésre.

Erre néhányan vállalkoztak megkisérteni a szemöldöktelen giaur
szolgálatát. Egy csoport kaikdzsi és vízhordó nagy nógatásra beállított
a festett udvarra, gyanusan tekintgetve maga után, ha lesz-e merre
elszaladni?

Legelőször a bejelentési hivatalban kellett megállapodniok; ott
mindnyáját beirták egy nagy sárga könyvbe. Szerencséjökre az illető
registrátor nem értett a kimondott török neveknek betűkké idomításához,
s Dzsafir helyett Tapeczirert, Kirbizli helyett Ribizlit írt.

Innen bevitték őket a mázsáló és mértékvevő hivatalba; egy
tizes-mázsamérő ott állt a középen, arra fel kellett állni a
mozlimeknek, s megméretni magukat, hogy hány fontot nyomnak? Már ez
kissé megbotránkoztatta őket. Kinek van jussa Allahon kívül az embereket
fontra tenni és meghatározni súlyosságukat? ő egyedül tudhatja, ki
mennyit nyom az ő bűneivel együtt? Hát még mikor az ölmérték alá kellett
állniok; ez már egészen felháborította őket. Ki mérné a vitézséget
singgel, avagy araszszal? De csordultig tölté borzadásuk mértékét, a
midőn a legelsőt, ki a mértéket megütötte, ott menten levetkőztették
szép bőséges török kantusából, s húztak rá szűk kabátot és
kimondhatatlant, melynek fele piros volt, fele zöld. De már ezt nem
birták kiállani tovább. Azt az egyet ott hagyták vesztére, a többiek
pedig földhöz csapták az előpénzt, s elszaladtak valamennyi hivatalon
keresztül ki a kapun; az utczán levők azt hitték, hogy ezeket nyúzni
akarják, ők is elfutottak sebtén.

Maig sem fogott lord Blackswell annál az egy rekrutánál többet a maga
lovascsapatjához; pedig mint praktikus férfiu még a kapujára is
kiszegezteté saját kormánya utasítását a szultán felhatalmazása mellé.

Az az egyetlen egy ujoncz pedig nem mer új egyenruhájában az utczára
kimenni nappal, mert a mint egyszer kinn őgyelgett, valami szűk utczában
megszorította egy vén müzülmán s megfogván tarkóját hátul, rá ordított:
«hát te istenkáromló vad kutya, nem szégyenled müzülmán létedre a
próféta szent zöld szinét tested alsó részein viselni», s ezt mondva úgy
rúgá meg papucsos lábával a fentemlegetett testi részeit az ujoncznak,
hogy ez négykézláb terült el a sárban.

Azóta a jámbor csak lovon mer megjelenni az utczán és csak ura
kiséretében, a midőn a balga ozmanlik kaczagva mutogatnak reájok: ime
itt jön a felemás giaur a maga ezredével.

A mylord azért mindennap pontosan és praktice vezeti naplóját, s
időközönként megküldi hivatalos bulletinjeit illető osztályfőnökének
Londonba.

«Az ujonczozás kivánt stádiumba kezd lépni; a személyzet egészségi
állapota kielégítő; az időjárás enyhülni kezd; a thermometrum ennyi meg
ennyi fokon áll: a pénz elfogyott stb.»

A jelentésekből, valamint a hirlapok tudósításaiból nem lehet világosan
kivenni: vajjon fogott-e azóta a kiállítandó szabad csapathoz második
ujonczot is, vagy sem?…

… Hát a jámbor lengyellel vajjon mi történhetett az alatt?

Ha a praktikus férfiak is ily sikertelenséggel kénytelenek küzdeni,
képzelhetni, minő vesztébe rohan egy oly ideális bohó, mint ő, ki
kreditivák, megbizások, intendaturák, titkárok, sátrak, mappák,
perspektivák s kiváltképen pénzek nélkül indul neki a kék világnak,
egyedül egy karddal az oldalán, s egy szivarral a szájában, hogy
hadsereget toborzon.

A legelső dolga az volt, hogy vett magának és lovászának két paripát;
azután megkérdezte, hogy hol verekesznek legközelebb? odáig elment
lovon, beállított a török fővezérhez, megölelte, összecsókolta, szóhoz
sem engedte jönni, elmondta neki ötven esztendő történetét a multból és
száz esztendőét a jövőből, bebizonyította neki, hogy a lengyelek és
törökök mindig jó barátok voltak, elmondta, hogy ő huszonöt év előtt
tábornok volt, most pedig ha megengedi a vezér, lesz őnála – közlegény.
Arra azután választ sem várt, hanem kirugtatott a legelső basibozuk
csapathoz; azokat összecsókolta, kebléhez szorongatá, megtanította őket,
hogy kell a dzsidával bánni, egyszerre két karddal hadakozni; danolt
nekik lengyel tábori dalokat, s éjszaka neki zudította őket a legelső
orosz kémjáratnak, mely hat annyi volt, mint ők; azt meglepték,
megaprították, a lengyel alól kilőtték a lovat, fogott helyette magának
kettőt, kapott egy sebet, adott helyette tizet és reggelre kétezer
embere volt, ki élni, halni akart érte.

Ilyen furcsa az élet.

A bölcs, praktikus férfiak most is ott irják Sztambulban a thermometrum
állapotját; a szeles, ideális bohó pedig azóta már harmincz csatán is
átesett, háromszor elfogyott, s ujra megszaporodott a serege,
keresztülkasul vágta magát ezerféle bohóságon, a mit más kigondolni is
restelne, s az egész világ tele van csodadolgainak hírével; – pedig
senki sem hatalmazta fel rá, hogy azokat elkövesse.




KÉT MILLIOMOS.

Herczeg *** magyar előkelő mágnás Angliában utaztakor meglátogatta a
baathi hirhedett fürdőket, a hol Ó-Anglia főnemessége szokott nyaranta
összegyülni.

Ugyanakkor a jelenlevő gazdag vendégeknek eszökbe jutott, hogy a fürdői
évszak idejére maguknak egy operatársaságot hozassanak; még pedig nem
kell hinni, hogy tán egyet azon százra menő kóbor signorik és signorinák
közül, kik a világ minden részeiből összegyülnek, hogy sub titulo olasz
operatársaság systematizált népvándorlást intézzenek a művelt Európa
fővárosai ellen; hanem az akkor leghirhedettebbnek tartott európai
művészeket gyűjteték össze egy arra rendelt impreszárió által, a kinek
magának is csak kellett valamit nyerni a vállalaton.

Ilyen tréfa sok pénzbe kerül, s annak kivitelét csupán a főrangú
vendégek bőkezűsége tette kivihetővé. E czélra önkénytes adakozás
nyittatott, s az aláírók nevei és czímei nem engedék, hogy a kitett
összegekben egymástól meszsze maradjanak. Az angol büszkeségét az is
eléggé tanúsíthatja, hogy ő tízszerte nagyobb pénzben beszél, mint mi,
huszonötször nagyobban, mint a franczia, és százszorta nagyobban, mint a
jámbor török atyafiak. (Egy font sterling nálunk 10 frt,
Francziaországban 25 frank s Törökországban száz piaszter.)

Midőn az említett magyar lordhoz került az aláirási ív, már akkor hosszú
lajstrom volt arra feljegyezve, s a mi őt különösen megbotránkoztatá,
nemcsak rangjához illő herczegek és marquis-k, hanem simplex Earlek és
Lordok, sőt imitt-amott még egy-egy konfidens miszter is, minden «of»
nélkül a neve előtt.

Ilyenkor adni az aláirási ívet egy magyar főúr elé, ha készakarva
történt, megbocsáthatlan bántalom, ha pedig figyelmetlenségből esett,
igen nagy szórakozottság.

Boszút is állt érte. Megfelelően. Jellemzetesen.

Maga elé vette az egész aláirási ívet, s a mi számok fel voltak rá
jegyezve hosszában, azokat mind összeadta, s ezt az egész összeget írta
saját neve után.

Az Earlek és Lordok és mindenféle miszterek meg voltak szégyenítve. Igaz
ugyan, hogy azzal vigasztalták magukat, miszerint herczeg *** ezáltal
csak azt mutatta meg, mint lehet valakinek rongyos másfél millió évi
jövedelemből meg nem élni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A múlt évben történt, hogy báró Rothschild, a pénzek nagy fejedelme itt
járt Pesten, s mindenütt a merre járt, nagy kitüntetéssel fogadtatott.

Megmutogattunk neki mindent, a mink van, s örömünk határtalan volt, ha
azon férfiu, ki ha akarná, megvehetne minden buzát a világon, s ha nem
akarná, nem adna nekünk belőle, és akkor mit csinálnánk? – néha-néha
kegyeskedett egyet és mást megdicsérni abból, a mit itt nálunk
meglátott.

Tetszettek neki boraink, kilátásunk a budai hegyekre, Dunánk, mely nem a
mi érdemünk, s minden kétségen kívül szép hölgyeink is. Mint udvarias
férfiu, ezt még csak nem is tagadhatja el.

Ámde hogy engedhettük volna őt elmenni Pestről a nélkül, hogy a mi itt
legnevezetesebb, a mi igazán leginkább a mienk, azt meg ne ismertessük
vele?

Természetesen a czigány zenét értettem alatta.

A pesti czigány zenészek egyik bandáját felszólítók, hogy produkálja
magát a világhírű férfiú előtt.

A barna zenészek felvidulának e szóra, mert hiszen Rothschild neve
előttük is ismeretes; megszűnt az tulajdonnév lenni, s rég fogalomnévvé
vált, mint Julius Cæsaré.

Húztak is neki olyan dalokat, minőktől még a félholt is felelevenül, a
miket nem bír utánozni külföldi zenész, ha körülrakja is magát
hangjegyekkel.

A pénzfejedelemnek igen tetszett a zene. E kifejezést világosan lehetett
arczán látni, már pedig a czigány szeme mindig annak az arczán függ, a
kinek muzsikál, mintha arra volnának a hangjegyek felirva; ha az
lelkesűlt lesz, ő is tűzbe jön, ha az elábrándozik, az ő nyirettyűje is
méla hangot ád; hát még ha az a tárczáját kezdi keresni!

Rothschild elővette tárczáját lelkesülése és elragadtatása pillanatában.
Most egyszerre minden szem e tárczához fordult.

Ez hát azon tárcza, melyben milliók pihentek már, mely rejtve tartja az
országok fennállhatásának titkát, a világ harmoniáját, a századok
jövendőjét, háború és béke titokteljes sorsát; ez a fantáziateljes
tárcza, a melyben minden van, mint a bagdadi biró utitáskájában; egész
városok és hadseregek, hajóhadak és énekesnők; az ember lélekzete eláll,
midőn a nagy pénznimródot ezen ezeregy éji barlangjába látja nyulni.

És Rothschild belenyulván tárczájába, kivett abból egy egy forintos
bankót és megajándékozá vele a boldog zenészeket, megveregeté az ő
vállaikat s elégült arczczal távozott onnan.

A czigányok ugyan azt mondták rá a maguk nyelvén, hogy «kánápé»; hanem
az okosabb emberek azt jegyezék meg, hogy Rothschild bölcs férfiu, ki
felfedé előttünk a titkot, mint kell milliomossá lenni?




ISMERETLEN NAGY EMBEREK.

Annyi ismeretlen kincse van dugaszban a mi rejtélyes hazánknak! Rajta
járunk a gyémánton, s kendert áztatunk Hygaeia forrásában, zsírt
használunk tüzelőnek s kapálni hagyjuk a lángészt.

Nem hivatásom e lapokon a kőszén míveléseért szót emelni, miket méltán
neveznek fekete gyémántnak; kincsfakasztó gyógyforrásaink sem nyernének
az én jajveszékeléseimmel; valamint azt is érzem, hogy a gazdászatban
sem fogok új korszakot előidézni, ha még eddig nem cselekedtem; de
feladatomul ismerem napvilágra hozni azon ismeretlen nagy szellemeket,
kik itt-ott elrejtőzve hamvadoznak, – véka alá rejtett világok, – s
kiknek lételéről senkinek sincs módjában annyira tudomást szerezhetni,
mint ki sokáig volt egyik vagy másik lapnál szerkesztői minőségben.

A természettől csodára született tátos, ki soha sem tanult semmit, mégis
mindent tud; a világnyelv feltalálója, ki ötven év óta foliántokat írt
össze egymáshoz hasonlító szavakból; az önképezte gépész, ki minden
esztendőben előáll egy örök mozdonynyal; a természetbuvár, ki a bölcsek
kövét, a háromszinű macskát, a kék georginát keresi angol társaságok
számára; a nagy hadviselő, kit ha meghallgatnának, három nap alatt
bevégezhetnék a mostani háborút, eltörölhetnének minden várat,
elseperhetnének minden hadsereget a föld szinéről; a tisztán látó
kritikus, ki régóta meggyőződött arról, hogy minden eddig leirt betű
ostobaság, és nem méltó arra, hogy olvastassék; a hatalmas családok
ivadéka, ki fél Magyarország birtokáért pöröl, stb. Nem is említve azok
légióit, kik titokban, elrejtőzve drámákat és verseket írnak, s
koronkénti megjelenésükkel félelmet és ijedtséget gerjesztenek a
szerkesztők szivében.

Mindezek rejtett nagy emberei hálátlan korunknak, kiknek neveiket, ha
nem adhatom is át a halhatatlanságnak, de alakjaikat megmentem az
enyészettől, ide rakva egymás mellé tiszteletet érdemlő múmiáikat, e
nagyságukhoz bár nem eléggé érdemes papiros-mauzoleumba…


I. A TÁTOS.

Mikor a három esztendős gyerek, a kiről még senki sem teszi fel, hogy
valamire figyelmez, beleszól az öregek beszédébe, s váratlanul valami
okosat mond, azt mondják rá:

«Nézd, a tátos!»

Vagy ha magától elkezd a gyerek képeket festeni, a nélkül, hogy valaki
tanítaná rá; ha még csepp korában megtanul tánczolni, hegedülni,
számokat kivetni, akkor mindig azt mondják rá, hogy ebből tátos lesz.

Ezt a sok kis hegedű-, zongora-, melophon-virtuózt, csodaszámvetőt, apró
tánczművészt, jól-őrzött-leányt s több eféle csodagyermeket, a ki itt
Pesten produkálja magát, kinn a falun mind kis tátosoknak neveznék, s
félre vernék eléjük a harangot.

De van ennél még egy sokkal anyagiabb fogalom is a tátosokról; midőn a
természet tévedései valamely szülöttet külső rendkívüliséggel ruháznak
fel; hogy vagy felemás szeme van, az egyik kék, a másik fekete, vagy
tizenkét ujja a két kezén, vagy már foga volt, midőn világra jött, s
több eféle szokatlanságok abba a gyanuba hozzák a szülöttet a köznép
előtt, hogy ebből tátos lesz; s az ilyennek azután semmi sem lehetetlen:
ez olvas a bezárt levélből, ez meglátja az elásott pénzt a földben, ez
puszta kezével kinyitja a lakatot, ez merő tekintetével elűzi a
betegséget, ez megigazítja a romlott órát, meggyógyítja a puffadt
tehenet, megnyeri a veszendő pert, egyszóval mindent véghezvisz könnyű
szerrel, a mi másnak erejébe kerül.

Az ilyen beszédekhez hozzá szokta mindenki tenni, hogy ez mind tréfa és
ezt okos ember nem hiszi, de azért a sok mindenki között akad elég
akárki, a ki mégis hisz belőle valamit.

Legnagyobb azonban a baj, ha maga az illető az a nem okos ember, a ki
ezeket a mondákat elhiszi, s fejébe veszi, hogy ő már most tehát
csakugyan tátos.

A Jászságban volt egy ilyen példánya a rendkívüliségnek, a kit tátosnak
neveztek.

Oka volt neki a tátosságra az, hogy három sor foggal birt kettő helyett;
az alsó állkapczájában a külfogsor mögött egy tökéletesen kifejlődött
belső fogsor képződék, a mi természettudományilag eléggé érdekes
tünemény. Azonban a szokatlan fogsor, valamint nem gátolta őt az evésben
és beszédben, hasonlólag nem lett volna akadály a gondolatok egészséges
folyamatára is, ha már gyermek korában tele nem beszélik a füleit azzal,
hogy ő tátos, a kinek tanulni sem kell, mégis mindent fog tudni,
dolgozni sem kell, mégis mindennel fog birni.

Növelte az ismerősök e hitét még az is, hogy hét esztendős korában e kis
tátos már le tudta írni nevét és olvasott rendre; pedig soha sem járt
iskolába.

A kis tátosnak tetszett, hogy úgy bámulják s elhallgatta, miszerint
otthon a nénjeitől tanult írni és olvasni.

A minden tudományok ingyen megszerzése tehát már megkezdődött hét éves
korában; hanem az ismét kicsinált dolog, hogy a tátosi hatalom
gyakorlása csak hétszer-hét esztendő mulva kezdődik meg; hétszer-hét
pedig annyi mint negyvenkilencz; addig az ideig a rendkívüli ember
meghalhat éhen a várakozásban, hacsak mindennapi emberek nincsenek hozzá
közel, a kik gondoskodjanak földi szükségeiről.

A míg férfivá nőtt, addig apja, anyja terített számára; hogy azok
elhaltak, akkor keresett magának feleséget, s minthogy őt magát Ádámnak
hítták, addig keresett leányt, a míg olyat talált, a kit Évának
neveztek, egyebet nem kivánt tőle, csakhogy Éva legyen, s hogy még
bővebben utánozza az első paradicsomi embereket, két első szülöttét
Kainnak és Ábelnek keresztelteté.

A paraszt-munkával soha sem foglalkozott és a paraszt emberekkel nem
beszélt, hanem minduntalan a város olvasott uraival társalgott: a
lelkészszel, a rektorral, a jegyzővel és a furfangos ügyvéddel; azokkal
beszélt bölcs, fejtöréses dolgokról, világ keletkezéséről, az azelőtt
történhetett dolgokról, csillagokban lakozó emberekről, utolsó itélet
napjáról, emberi léleknek hol lakozásáról, s más eféle tárgyakról, a
mikről senki sem tud semmit.

Eleinte zúgolódtak a tisztelt urak az ilyen értekezések ellen: hanem
utoljára kénytelenek voltak mulatságot csinálni belőle; különösen a
furfangos ügyvéd még tódította is a balgaságokat, a mik a tátos agyában
rendre születtek, s egy bohóságból csinált neki kettőt.

Egyszer az a bizarr eszméje támadt a tátosnak, hogy ő az egész bibliát
versben kidolgozza. Látta ugyanis, hogy ott minden fejezet versekre van
felosztva. Ő előtte vers csak az lehetett, a miben rímek vannak.
Gondolá: a legelső fordítók bizonyosan nem birtak elég költői ihlettel,
hogy azokat igazi versekbe foglalják; ez a nagy feladat ő rá várakozik:
neki ült tehát és dolgozott e roppant munkán tizenöt egész esztendeig!

Ez a fáradatlan kitartás valóban tiszteletreméltóvá teszi.

A tisztelendők, a rektorok ugyan fejet csóváltak e munkára, de ő meg
volt győződve, hogy ez neki világhírt fog szerezni. Amazok ugyan mondták
neki, hogy verseit nem lehet érteni, de ő azt felelte arra, hogy épen
azért versek; a furfangos ügyvéd pedig azzal biztatta, hogy ne féljen,
csak végezze be óriási művét, ne riadjon vissza az irigység ármányaitól;
ha készen lesz, vigye fel a tudóstársaságnak, rögtön megválasztják érte
akadémiai taggá.

Az óriási munka véget ért: a tátos szekeret fogadott neki, s felhozta
magával Pestre, s itt nyalábra fogta s vitte magával a magyar
tudós-társaság akkori boldog emlékezetű elnökéhez.

A finom gróf megértve, hogy a derék hazafi valamit hozott a
tudós-társaság számára, leülteté őt maga mellé, s várta, hogy beszéljen.

A rendkívüli férfiú azonnal megismerteté magát, mondván, hogy ő ilyen
meg ilyen Ádám, a kinek felesége Éva, két fia pedig Káin és Ábel.

A nemes gróf már itt kezdett dolgozni históriai szemöldökeivel, hol
lehúzta, hol felvonta; az ismeretlen nagy férfi pedig folytatá, hogy ő
azonkívül tátos is, mert három sor foga van; nyuljon csak be a nagyságos
gróf úr a szájába s tapintsa meg, hogy igaz.

A gróf már ekkor kezdte odább húzni a székét az ember mellől.

A tátos ekkor felmutatá neki tizenöt évi fáradságos nagy munkáját, a
bibliát versbe alakítva, melyből még csak a geneologiai táblák sem
voltak prózának hagyva, s előadván a maga dolgát, követelte, hogy már
most ezért őtet aztán nevezzék ki tudós-társasági tagnak.

A nemes gróf felállt ezeknél a szóknál, s azt mondá neki szeliden: hogy
csak vegye a hóna alá még egyszer azt a munkát, és kocsikázzék vele
vissza a Jászságba. Más országban vannak ugyan már olyan intézetek, hová
hasonló dicséretes törekvésekért befogadják az embert; Magyarországon
még nincsen; de mihelyt lenni fog, biztosíthatja felőle, hogy ő lesz az
első, a ki abba rendes taggá ki fog neveztetni. Addig legyen jó
reménységben.

A nagy férfiú teljes megvigasztalódással tért vissza hazájába,
elbeszélve mindenkinek, mily örömmel fogadta őt a tudós-társaság elnöke,
hogy bíztatta, miszerint a tudóstársaság nem elég nagy arra, hogy őt
elfogadhassa, hanem majd egy másik intézetbe kinevezik, milyen már más
országban is van, meg is mondta a gróf úr a nevét, de elfelejtette
hazáig.

«Nem a Bedlám?» kérdezé a furfangos ügyvéd.

«De, olyan formán hangzott.»


II. A KI A KÖR NÉGYSZÖGÍTÉSÉT FELTALÁLTA.

Egy csunya esős, sáros, zivataros reggelen, mikor minden jó lélek örül,
ha otthon ülhet, beáll hozzám egy csinos külsejű fiatal ember, okos
értelmes ábrázattal, a kiről az ember legalább is azt teszi fel, hogy
előfizetni jött valami divatlapra.

– Jó napot kivánok.

– Hasonlóképen kivánom.

– Legyen ön szives nekem megmondani, hol kapom én meg azt az egy millió
forintot.

– Olyan tájékot magam is szeretnék ismerni, – azt hiszem: Kaliforniában.

– Kérem; nem tréfálni jöttem. Talán nem tetszik ismerni? Én vagyok az a
* *, a ki feltalálta a kör négyszögítését.

– Hogyan?…

– A circuli quadraturát.

– Tudom, hogy úgy híják deákul.

– No hát azt én találtam fel. Benne van az ujságokban is.

– Igen, emlékszem rá. Nagyon örülök rajta; de egy millióról tetszett
kérdezősködni.

– Azt Angliában tűzték a kör négyszögítés feltalálására.

– Azt hát csak fel kell venni.

– Természetesen, de nem tudom hogy hol?

– Ebben a tudatlanságban én is szenvedek.

– De önnek pedig tudnia kell, mert imhol van az ön újságjában megírva
szép világos nyomtatással.

S azzal elővesz egy számot abból a lapból, a minek akkor épen én voltam
a szerkesztője, s melybe évek előtt valami szerencsétlen újdondász
szorúltságból valami egyvelegféle pótló czikket tolt be, átcsenvén azt,
ki tudná miféle külföldi lapból, miszerint egy gazdag angol egy millió
jutalmat, és még talán épen egy millió font sterlinget tűzött ki annak,
ki a kör négyszögítését föltalálja s most imhol egy ember egész
komolysággal nekem áll, hogy adjam elő azt a millió izét!

S erről a millióról csak úgy beszélt, mintha más ember azt mondja: tíz
garas.

– Igazán feltalálta ön azt a kör négyszögítést?

– Már az újságok is hirdetik.

– Óhajtanék tapasztalatilag meggyőződni felőle.

Az ember megijedt tőlem. Úgy lépett hátra, mintha kést tartottam volna a
torkára, hogy adja ide azt a milliót.

– Megbocsát uram; de a hol egy millióról van szó, ott az ember nem lehet
bizalmával nagyon pazar.

– Vagy úgy? ön fél, hogy titkával visszaélek.

– Hja uram, egy millió forog kérdésben…

– Sajnálom, hogy nem igazíthatom önt útba, de a mikor ez a lap kijött,
még én akkor Kecskeméten voltam jurista, s ezt más szerkesztette.

Az ember türelmetlenűl vetett fittyet az ujjával.

– S hol lakik ez a más, ez a volt szerkesztő?

– Úgy hiszem ahhoz is hijába fog menni, mert ezt valószínűleg az
újdondász írta.

– Hogy híják azt az újdondászt?

– Sz… úrnak.

– Hol lakik?

– Nincs Pesten; elvitték valahova valami kis városba hivatalnoknak, a
helység nevét nem tudom.

– Alásszolgája!

Az ember kapta kalapját, meg sem köszönte, hogy ilyen jól útba
igazítottam, kirohant az ajtón.

Ez órától számított hat hét alatt legalább hat rendbeli levelet kaptam
különféle városokban lakó Sz… uraktól, a kik mind az egekre kértek, hogy
ne uszítsak én ő rájuk több ilyen veszett embert, a ki a millióját
keresi rajtuk.

A szerencsétlen utoljára sem talált rá az igazi Sz… úrra.

Végre a hírlapokban kezdé el hirdetni:

«Azon bizonyos Sz… úr, ki 184* évben a ** lap újdonság írója volt,
fedezze fel tartózkodása helyét előttem. Igen fontos ügyről van szó,
melyben ő is nyerhet százezer forintot.»

Valaki bizonyosan megírhatta Sz**nak, hogy «meg ne mukkanj!» mert a
hirdetmények sokáig ismétlődtek.

Azóta nem tudom, megkapta-e már azt az angolt, a ki neki egy millióval
tartozik a kör négyszögítéséért, a min Pythagorász óta hiába törték a
bölcsek az eszöket.


III. A TUDOMÁNY BOLONDJA.

Kevésbbé szerencsés volt a kör négyszögítőnél az, a kiről most akarok
beszélni. Amaz legalább elment odáig, a honnan nem mehetett tovább, de
ez mindig változatlan távolban látta maga előtt kitüzött czélját. Amaz
csak azzal bajlódott, hogy keresett egy millió forintot és nem talált;
de emez elveszté azt is, a mie volt.

Még igen fiatal koromban ismertem őt meg. Fiával együtt jártam iskolába,
s az igen jó, derék fiú volt.

Egyszer ünnepi szünnapok alatt elhítt magával falura, s ott ismertem meg
az öreg Macskait.

Nem ez volt az igazi neve; de minthogy azt nem akarom előhozni, csak e
néven ismertetem őt meg. Annyiból igazam is van, hogy szokás volt őt
ezen a néven csufolni, hogy mi okból? majd az is kiderül.

Az öreg Macskainak szép úri birtoka volt e hazában; pompás kastélya,
melyben lakott, gazdasága szerencsés, ő maga takarékos, nem pazarló,
minél fogva a legtehetősebb embernek tartatott a környékben.

Ész szerint is volt elég tekintélye, a zöld asztaloknál szívesen
hallgatták, a mit beszélt, s a közéletben nem látszott rajta semmi
rendkívüliség.

Iskolatársamon kívül még egy leánygyermeke volt, akkor még alig tíz
éves. E két gyermekét valódi gyöngédséggel szerette. Egész ott létem
alatt csupa nyájasság és szívesség volt, eltréfált, enyelgett velünk s
mindenben kedvünket kereste.

Csupán egyet nem bírtam megmagyarázni magamnak házánál; azt az irtóztató
sok macskát. Hiszen más ember is szereti a macskát, – ha szereti;
ötöt-hatot egy rakáson nem ritkaság látni; szép állatok is, mikor úgy
esznek egy közös tálból, hegyes piros nyelvecskéiket mártogatva a tejbe,
s finom selymes talpacskáikat nyalogatva s mosakodva a napon, vagy
kedélyesen dorombolva a kemencze párkányon; de ennél a háznál nem
öt-hat, hanem egy pár száz macska volt; külön konyhán főztek számukra, s
egész nyáj volt együtt, mikor ebédre csengettek nekik.

A környék ezért csúfolta az öreget Macskainak s én nem mertem
megkérdezni e sok macskatartás okait.

Egy este azonban szokatlanúl jó kedvében volt az öreg úr, s miután
gyermekei lefeküdtek, nevelőjük és nevelőnéjökkel, engem behítt dolgozó
szobájába, melybe már az előtt is vetettem néha-néha egy-egy kiváncsi
pillantást, a képzerőt ingerlő csodás tárgyak közé, mikkel az tele volt,
s mikről azután órákig el tudtam ámolyogni.

A természettudományi műtermek akkor sem voltak már ritkaság előttem, de
hasonló fantasztikus összehányásvetésben még egyet sem láttam, s a
legtöbb tárgynak minden utána emlékezés mellett sem bírtam valószínű
rendeltetését kitalálni.

Láttam elzárható légmentes retortákat, öntött rézből, mikbe több helyen
kristály golyók voltak alkalmazva; némelyik a levegőben függött két
sodronyra akasztva; roppant csavarokkal ellátott gépeket, roppant
nagyságú volta-féle villanytelepeket; azután megfoghatlan óraműveket,
mik üveg prizmákat forgattak, előttem ismeretlen czélokból; rejtélyes
optikai készleteket, egészen szokatlan idomokban; s a tudományos
készletek között viszont cserépkádakban őrzött nagy dahlia bokrokat,
magas üveg harangokkal leborítva, közben ismét egyszerűbb mezei
növényeket, miket nálunk katángnak (cichorium) neveznek. A falak teli
voltak háromszínű macskák képeivel, ugyanolyanok álltak mindenütt
kitömve, s hasonlók járkáltak elevenen e sok nem nekik való tárgy
között.

Tudtam, hogy ezek kedvencz tárgyai a derék úrnak, de hogy mi szándéka
velök, arról sejtelmem sem volt.

A mondott estén szokatlanúl felhevűlt arczczal hítt be magához, s
kérdezte, hogy vajjon kitalálom-e, hogy ezen tárgyak mire valók?

Gondolkoztam, feleltem is valamit, de nem találtam el.

– Ha megigéri ön, hogy a míg én élek, senkinek sem szól felőle,
megismertetem velök.

Szavamat adtam, hogy hallgatni fogok felfedezéseiről, még tulajdon
gyermekei előtt is.

Azzal bezárta szobája ajtaját, s elkezde nekem annyi sajátságos
furcsaságot beszélni, természeti és természeten kívüli dolgokról, hogy
felére sem emlékezem többé.

A teremtő erő titkait fürkészte; azt az átláthatlan rejtélyt, mely fát
és virágot teremt a földből, tarka szineket virágszirmok, állatok
számára, szivárványt a napsugárból, érczet a kőből, levegőt az érczből,
villámot a légből.

Miért ne tehetné mind ez erőket az ember is szolgáivá? A villámot el
tudja már fogni, s előállítja, a midőn akarja, a napsugárt szétosztja
szineire, a léget alkatrészeire, s kényszeríti azt tűzzé, vagy vízzé
alakulni; mi lehetne hát rá nézve titok?

Ha az ember ily mélyen haladhatott a teremtés titkaiba, miért ne
haladhatna még mélyebben?

Miért ne leshetné el, mint alakul sötét szénanyagból a ragyogó gyémánt?
föld sötét gyomrában az arany? állatok és növények alakulatának
természeti rendét, hogy lehet egy még hatalmasabb emberi erőnek
alávetni?

Az arany előállítása régi chimærája az emberi észnek; a gyémánt
önkénytes alakítását is szeretik lehetőnek hinni; e régi merész
eszméknek az újabb kor két parodiáját találta fel, a kék dahlia, és a
háromszínű kandur létrejöttét.

Most kaczagok, midőn ezt leírom; de akkor midőn legelőször tudomásomra
esett, nagy áhitattal hallgatám, hogy vannak külföldi természettudományi
társulatok által roppant jutalmak kitűzve arra, hogy ki tud kék dahliát
és háromszínű kandurt bemutatni.

Igen okos emberek foglalkoztak e kérdéssel.

A dahliák minden színben állíttattak elő; a minő színváltozatok a
sötétpiros, lilaszín, sárga és fehér keverékeiből előállíthatók, azokat
mind ezer számra jegyezték fel a műkertészek lajstromai; csupán az
égszínkék volt előállíthatlan.

Ezt megtagadta tőle a természet szeszélye.

A szenvedélyes kertészek megpróbálták e szenvedély leküzdését, s a miket
nekem Macskai e tusakodásról beszélt, az más vállalatnál valóban
tiszteletreméltó fáradság lett volna. Azon növényrendben, melyhez a
dahliák tartoznak, csupán csak egy virágfaj van, mely kékkel virul, s ez
a katáng; megkisérlék tehát a dahliát katánggal párosítani, és
megfordítani, egyiket a másik szárába, gyökerébe oltva, himporaikat
összevegyítve. Azután azt próbálták, hogy a lilaszínnel viruló dahliát
megfoszszák a színkeverékét alkotó pirostól, melynek elvételével csak a
kék maradna ott; majd a fehér dahliára iparkodtak a napsugarak prizmán
megtört szivárvány fényével hatni; majd ismét a földeket vegyíteni
szalmiákkal, kénnel és timsóval.

E kisérleteket mind kicsinylő mosolylyal mondá el előttem Macskai.
Kisszerű tapogatózások. Rendesen semmi sikerük sem lett.

– Egyetlen hatalom van a természetben, mely mindent alakít, ront és újra
teremt; ez a hatalom a delej, magnetizmus.

Az öreg oly lelkesülten, s helyenkint oly tárgyavatottan szólt a
delejről, annyi tényt, annyi kisérletet tudott előttem felmutatni e
tárgyról, hogy én még azután is sok ideig valódi tudós természetbuvárt
véltem benne megismerni.

Saját tudatlanságom kimenti e hibámat. Később átláttam, hogy azok mind
csalékony ál-okoskodások voltak, miket én akkor új felfedezéseknek
hittem, s az a mi tudományos szenvedélynek látszott, nem volt egyéb,
mint egy kártyás kapzsisága.

Ő is gyémántokat akart jegőczíteni, higanyt verhető érczczé változtatni,
aranyat előállítani, a mikben annyi bölcs megbolondult már; méltó
büntetésűl, hogy a tudomány égi titkait üzér gondolatokkal fürkészte. Az
égiek nem hagynak magukon ily gúnyt elkövetni.

Ő is angolok által kitűzött jutalmakat akart megnyerni a kék dahliával,
s a háromszínű kandúrral; innen az a mértékletlenűl sok macska a háznál.

Nehány év múlva már valódi őrültséggé vált benne e rendkívüli
szenvedély; elhanyagolta egész gazdaságát, mindene veszendőnek indult;
nem törődött senkijével és semmijével; gyermekeitől elvonta a
nevelésükre szükséges összeget, hogy bolondos gépeket, folyadékokat
szerezzen össze; adósságokat szedett fel bárminő kamatra, eladogatta a
jószágmíveléshez szükséges barmokat s midőn egy ízben derék becsületes
kasznárja e rendetlenségek miatt szót emelt, elkergette őt jószágából.

Később azután a gyermekeit is elkergette. A leányát szerencsére hajdani
kasznárja megszánta és nőül vevé; hanem a fia szomorú véget ért. A
derék, nemesszívű ifjú, kire oly szép jövendő várt, elkeserültében
szinészszé lett; úgy vetődött fel Pestre betegen, nyomorultan és
elaljasodva: mikor már én találkoztam vele itt, oly állapotban volt,
hogy ő szégyelt rám ismerni. Rossz társaságok egészen tönkre tették.
Talán még ha visszatért volna falusi magányukba, ember lehetett volna
belőle. E végett írtam atyjának, érzékenyen szívére beszélve, hogy fia
milyen állapotban van itt, mentse meg, a míg teheti.

Nem is válaszolt levelemre.

A fiú azután elbujdosott valamerre, s utóbb mint nyomorék halt meg
testvére házánál.

Csak később, néhány év után, keresett meg bizodalmas levéllel az öreg
Macskai. Már akkor olyan szomorú állapotban volt, hogy mentegetnie
kellett magát, a miért levelét nem bérmentesíté.

Tudtomra adá, hogy sikerült már annyira haladnia, miszerint a szénenyt
folyó testté bírja összesajtolni, és így csak egy lépés van hátra a
gyémántalkotástól. Az aranyelőhozás processusa is az utolsó szakában áll
már, s a kék georgina esztendőre bizonyosan sikerülni fog. De már ő neki
nincsen módjában nagyszerű vállalatait bevégezhetni, anyagi akadályok
miatt: szóljak tehát e végett Nendtvich tanárral és Encz tudorral, az
egyik vegyész, a másik nagy kertész; vállalkozzanak vele közös erővel e
nagyszerű kisérletek folytatására, ő szivesen felezi velök a hasznot, s
eddigi költségeit nem kivánja a nyerendő jutalomból megtéríteni. Nekem
is igért mellesleg egy pár ezer forintot: – mintha én alkusz volnék, a
ki zabot meg lovat ád el.

Én aztán megírtam neki, hogy tisztelik Nendtvich és Encz urak, és azt a
tanácsot adják, hogy semmiből sem lehet olyan könnyen és gyorsan aranyat
csinálni, mint a trágyából; ha nem ismerné a módját, utasítom Schlipf
mezőgazdasági kézi könyvére.

Ezért azután megharagudott rám, s több hasonló megbizásával nem tisztelt
meg.

Én azonban híven megőrzém titkát halála órájáig, adott szavam szerint.

Ő maga ugyan rég felfedezte azt már, mert midőn hitelezői sarkalták,
midőn ismerői dorgálták, elmondta nekik mind azon fényes reményeket, mik
tudományos fürkészéseihez voltak kötve, megmutogatta nekik
előmeneteleit, bebizonyítá csalhatatlan haladását, s csak arra kérte
őket, hogy várjanak, míg egy utolsó kisérletet tesz a villanyossággal,
és egy általa újon feltalált gáz nemével, mely egy percz alatt nem csak
olvadt állapotba helyez bárminő érczet, de gőzzé is alakítja azt.

Egy napon azután a szomszédok csodálkozva látták, hogy az öreg macskái
hogy hagyogatják el a házat, nyugtalan nyivákolással idegen házakba
szökdösve, mintha sokásuk szerint előre megéreznék a rosszat.

Egyszerre roppant csattanás ijeszté fel a környéket; mire az emberek
kiszaladtak az utczára, az öreg Macskai kastélyának csak a féloldala
állott, a másik fele össze volt omolva. Ott találták a romok között
ismerhetlen tömeggé zúzott hulláját összetört gépek és dahliák közepett,
a macskák veszettül futottak az egész faluban szerteszét, egyik
háztetőről a másikra szökve.


IV. HÁROM VÁRMEGYE ÖRÖKÖSE.

Volt egy sajátságos egyéniség; – sőt még most is megvan; – a kivel
legalább hat külömböző részében az országnak találkoztam, a nélkül, hogy
tudnám, kicsoda. Pedig a mellett oly kiváló volt egész alakja, hogy a ki
egyszer meglátta, soha nem felejtheté el.

Egy irtóztató posztószél tarisznya volt nyakában, melynek súlya alatt
hosszú termete már egészen összegörnyedt, nagy szemei, éles sasorra úgy
látszottak valamit keresni a világban, a mit talán neki eresztett
bajusza nem engedett meglátni, mely egész álláig lejárt.

Rongyos volt és csatakos mindig; s a mellett mindig az előkelő urakat
kereste az utczákon, hogy velök szóba eredjen.

Így találtam őt Pesten a personálissal beszélve, Komáromban az alispán
előtt, Erdélyben a helytartósági titkárt üldözve, s megvallom, hogy
mindig nagyon megnéztem.

Ugyanazon rongyos mente volt mindig rajta, kalapja mindig konyultabb,
arcza soványabb, orra vékonyabb, csupán az emlékezetes tarisznya
látszott mindig terjedelmében szaporodni, mintha viselője arra volna
elboszorkányozva, hogy egész életében ezt a nyakába akasztott dæmont
hizlalja.

Egyszer Pesten, a mint a magyarutcza szegletén befordulok, mint a
kisértet szemközt toppan velem. Én nem mertem ránézni, attól tartva,
hogy rossz néven veszi hivatlan figyelmemet; azonban nagy meglepetésemre
Å‘ fogott meg.

– Álljunk meg egy szóra.

Nem mertem elszaladni.

– Az úr Tóth Kálmán ugyé?

– Még nem vagyok az; de azért parancsoljon velem.

– Hát nem az? Hm, hm. Ez baj.

Azzal kinyitá rejtélyes tarisznyáját s elkezde benne könyökig turkálni,
valamit keresve. Az alatt belepillanték, hogy mi van benne? Csupa merő
papiros, beírt, piszkos, elsárgult akták, csomagokba kötve, penésznek
vált pergamentdarabok, pecsétek kapszulákba rejtve s más efféle
életveszedelmes tárgyak.

Végre megtalálta a mit keresett: egy kis verses kötet, melyben Kinizsi
Pál hőskölteményre ismertem.

– Hát nem az úr írta ezt ni?

– Nem. Tetszik talán?

– Elhiszem; viszonza büszkén féloldalra vetve tarisznyáját, én vagyok
annak a Kinizsi Pálnak az unokája.

– Az nagyon szép.

– Nagyon bizony. Híres nevezetes familia volt az, de ki is keresem én
annak az örökségét, most épen abban járok itten.

– Kinizsi Pálnak a birtokáért?

– Hát! – Bizony nem is hagyom ám, hogy mások duskálkodjanak az én ősöm
vérrel szerzett vagyonában. Nemes Kinizsi Péter az én nevem, ármálisom
is van; egyenes ágból származtam attól a nagy Kinizsi Páltól, a ki két
kézzel hadakozott a háborúban; első felesége volt nemes Lórándfy Kata,
ettől nem volt semmi gyermeke, a második volt nemes Kokányi Böske, ettől
volt egy leánya, Susa, azt elvette Laczfy Dénes főispán, ez kiforgatta a
harmadik feleségét fiú gyermekével együtt a jussából, s maga foglalta el
Kinizsi Pálnak mind a hatvankét faluját; de megvan minden írás: itt van
a táskámban, kikeresem én azt, a míg élek, s kiturom a határból az egész
Bánffy, Kendeffy, Kornis familiákat, meg a Dessewffyeket, a kik most az
én törvényes birtokomban uraskodnak.

Ez alatt mentünk végig az utczán, én már örömest szabadultam volna tőle,
de elkisért a szállásomig, feljött velem a szobámba, ott letelepedett,
elmondta nekem kilenczven családnak a geneologiai összeköttetéseit, az
egész per folyamát, nagy urak és fő-fő bírák, hogy és mi oknál fogva
szövetkeztek ellene? hányszor volt már audienczián; hogy felvilágosítá
az udvari ágenseket; ezek, meg ezek a nagy urak, hogy iparkodtak vele
kiegyezni, ha keresetéről letesz. Kaphatott volna már négy falut
erdőstül, de neki mind a hatvankettő kell: és azzal elszámlálta
névszerint mind azon falvakat, minden benne levő birtokosokkal együtt, a
kiknek természetesen mind takarodni kell azokból.

Ott beszélt késő estig, a míg azt nem mondtam neki, hogy el kell mennem
a színházba, akkor azután összerakta ismét a tarisznyáját, de még
egyszer megállított az ajtóban, hogy tudtomra adja, a Pesten lakó táblai
ügyvédek fejenkint mivel biztatták, mit mondtak neki?

Az egészben bizonyosan egy szó sem volt igaz; – és ő azt mind komolyan
hitte, a mit csak képzelete talált fel.

– Hanem hát hol lakik Tóth Kálmán? kérdé utamat állva az ajtóban.

A keresztyéni szeretet azt mondatta velem, hogy elutazott bizonytalan
időre.

– Hová? mert utána megyek ám én, ha Horvátországba utazott is. Jártam én
már messzebb is az ügyemben. Okvetlenűl beszélnem kell vele, mert sokat
írt az ősömről, ő tudni fogja: s ez már azután hiteles, mert nyomtatva
van!

Valóban nem tudtam neki megmondani, hogy hova utazott.

Félesztendő múlva megint belátogatott hozzám.

– Kezemben van már! mondta diadalmas arczczal. Kezemben van!

– Mi van a kezében?

– Mind a hatvankét falu, most csak utiköltség kell még, mert nagyon
kiköltekeztem a peremre; de legalább megnyertem valahára. No iszen
szepeghettek most ti Bánffyak, Kendeffyek, meg te is Kornis. – Itt a
parancsolat nálam.

S azzal előhúzott a tarisznyájából egy még egészen új írást.

– Rajta van a pecsét is; maga a fő-fő itélőmester ütötte rá a saját
kezével.

Kértem, hogy mutassa meg, hadd nézzek bele.

Oda nyújtotta, de úgy, hogy az egyik végét a kezében tartotta; mintha
attól tartana, hogy a Bánffyak és Kendeffyek kedvéért kitalálok vele
ugrani az ablakon, s elszaladok az igazságával.

– Ez aztán a végső itélet; diákul van irva.

Hát azon irat «testimonium paupertatis» szegénységi bizonyitvány volt,
melyben felszólittatnak a hatóságok, hogy e szegény ügyefogyottat
gyámolitsák és engedjék akadálytalan haza menni.

– No, úgye hogy jól van? mondá diadalmas arczczal tekintve rám.

– Nagyon jól van, mondám, kezébe nyomva egy forintot, melyet Kinizsi Pál
præsumtiv örököse nem utasitott vissza, hanem megigérte, hogy mihelyt
helybe fog vergődhetni az uradalmaiba, rögtön küld a számomra – egy
süldő malaczot.

Nem tudom, eljutott-e már oda?




A SOK-EMBER.

A jó öreg Megyeri utazott hajdanában arra fel Saarozs vármegyébe. Egy
vendéglőben meg kellett szállnia, míg kocsisa etet. Mig ő ott szerény
ebédkéjét elkölté, jön nagy ostordurrogással a vendéglő udvarára egy
négy lovas hintó, s nehány percz múlva betoppan a közös étterembe, mely
a vendéglő egyetlen használható szobája volt, egy tekintélyes egyéniség,
nagy posztóbundával a nyakában, nagy szőrbotosokkal a lábain, s prémes
sipkával a fején, melynek a fültakarói álla alatt össze voltak kötve.

Olyan tekintetes úr, a ki szereti, ha nagyságosnak hiják.

Megyeri megült a szegletben, és végezte ebédjét, mig a tekintélyes
jövevény mindenképen azon törekedett, hogy magát észrevetesse vele.

Senkisem volt rajtok kivül a szobában, még is elmondta háromszor is,
hogy milyen nagy kár, hogy az én kedvezs baradom uram, a földesúr ő
nagysaga nincs idhon, hogy ilyen embernek izs, mint én, ebe a csardaba
kell meg szalni.

Kiejtésén félreismerhetlen volt a sarozs vármegyei akczentus, mely a
hosszú magánhangzókat és a kettős betűket nem kedveli.

Hogy igy nem lehetett Megyeribe belekötni, kiment a szobából,
megparancsolta a kocsisának, hogy tudja meg attól a másik kocsistól: ki
az az idegen úr? Megértve, hogy szinész, visszajött s ugyanazon
bundában, botosban és prémes sapkában leült nagy kegyesen Megyeri
asztalához, s nagy mosolyogva megszólitá:

– Á, á, hat magacska theadrista a pesti theaterből. Az is csak jo. No az
jo. Nem mondom, hogy nem jo. Had maga Kassara megy? Én izs patronus
vagyog a Kasaba. Atam én is két forintod theadrumra banko czedulaba. Hát
maga csak theadrista? no, no, no.

Megyeri szerényen mondá, hogy bátorkodik igen is az lenni; hát ő viszont
kit legyen szerencsés tisztelhetni a nagyságos úrban?

– Aj, aj! mondá az, fejét megrázva s kezeit visszadugva nagy téli
keztyűibe. Én sog vagyom, nagyon sog vagyom.

És azzal egyre rázta a fejét, mintha maga sem hinné, hogy azt mind elő
lehessen egy nap alatt számlálni, a micsoda sok ő.

S végre odaütött az asztalra, s kimondá azt, a mit legelőkelőbbnek
tartott czimei között.

– Vagyog én tekintetezs Sarozs varmegye tabularis azezora.

Azzal fölkelt helyéből, s kezeit összetéve háta mögött, egyet sétált
végig a szobán, s engedte az alatt Megyerit bámulatában akárhová lenni.

Mikor visszaért hozzá, megint mondott neki valamit.

– Vagyog meg a dunántuli superintendentialis partikularis koadjutor
kurator.

Azután megint sétált egyet s visszajött.

– Meg több izs vagyog. Hat meg a meltosagozs Palfy Fidelis uradalom
koordinatuzs fiskalizs! Hán! Ugy-e?

Megint járt egyet, megint visszajött.

– De meg mazs izs vagyog. Meg tekintetes Barzs varmegye azezor is
vagyog, Vazs varmegye azezor izs vagyog! Hohó! Sog vagyog én.

A jámbor Megyeri semmivé lenni érzé magát ennyi sokasága előtt egy
embernek.

Az pedig ujra visszajött a botosokkal, a bundával, a fülére kötött
sipkával, s számlálta a téli keztyű ujjain.

– Ezs azutan a Kővago nagysagozs familia masze kurator vagyog. Ezs a
szekesfejervari kaptalan plenipotentiarus vagyog. Vagyog Komarom
varmegyebe compozezor, vagyog a Fajdy de Fajda, Kublanczi de Sztrecso,
Lubovay de Libetbanya s mazs uri familiakkal osztalyos atyafisag… Ah,
oh, nagyon sog vagyom én.

S azzal, mintha letett volna annak a lehetőségéről, hogy minőségeit
hiánytalanúl előszámlálhassa, elvándorolt ismét az ablakhoz, mely
időközt használva Megyeri, felkelt az asztaltól, s igyekezett kiosontani
a szobából.

De az ajtónyikorgásról észrevette a sok-férfiú, s mielőtt elszökhetett
volna, visszafordult és rákiálta:

– Meg banyaszati inspektionalis komissionalis azezor izs vagyog!

Megyeri fizetett és szaladt. Ennyi emberrel csakugyan nem lehetett
elférni egy szűk szobában. Hisz ezzel egy magával tele van egy emeletes
ház.

És mégis az ily nagy férfiak nevei enyésznek el a háladatlan világ
előtt, a kiknek teljes czime semmi levél borítékára fel nem fér: mig az
olyan jött-ment embereket, mint holmi Megyeri, kik csak művészek voltak,
még csak nem is honoratiorok, holtuk után is emlegetik a késő századok.




EGYSZERRE NAGYGYÁ LENNI.

Nekünk van nagyravágyásunk elég, talán több is, mint más nemzetnek.

Mi is szeretjük magunkat kiemelni, felküzdeni, csak soká ne tartson.

Egy akadémiai jutalomhirdetésre valaki egyszerre tizenkét szinművet
adott be. Nagyobb ajánlat végett azt jegyezte alájuk, hogy ezeket ő még
tizenhét éves korában írta. Kölcsey azt mondta rá, hogy biz azokat
írhatta tizenkét éves korában is. Mind a tizenkét dráma sem ért annyi
tiszta papirost, a mennyire le volt írva.

Nálunk a fiatal iró legelőször is drámán kezdi működését. A helyett,
hogy előbb tanulna nyelvtant, helyesírást, tanulna logice gondolkozni,
költőileg eszmélni, azután tanulná ismerni a bel- és külföldi irodalmat,
annak lángelméit és végre tanulná ismerni az életet és világot,
magasságától mélységeig, az emberi szivet szenvedélyeivel, a sorsot vas
következetességével; társadalmat és családi kört, néptörténetet és
magányjellemet; – a helyett első fölléptével oda veti a keztyűt
Shaksperenek.

Minden évben találkozunk egy-egy ismeretlen nagysággal, ki valami
örökmozdony félét talált fel, melyből azután végtére az sül ki, hogy
épen nem akar megmozdulni. Mennyivel rövidebb utja volna a dicsőségnek
ennél, ha egy egyszerű fonógépen, vagy egy czélirányos zsilipen törte
volna a fejét.

Egy fiatal ember, ki hajdan velem járt iskolába s akkor sem tartozott a
különös elmés emberek közé, egy időben nagy zajt ütött a világban azzal,
hogy hír szerint külföldi udvaroknál roppant hasznot hajtó
felfedezéseket tőn. Ezekért azután rendkivüli kitüntetésekben részesült,
czimeket és érdemrendeket kapott, uradalmakkal ajándékoztatott meg, főfő
hivatalokba léptettetett elő; e dologról vagy egy esztendeig beszélt
valamennyi hirlap; akkor kisült, hogy az egész lármából egy szó sem
igaz; nem történt semmi felfedezés küludvarok javára, következőleg nem
osztogattattak sem czimek, sem rendjelek; – hivatalok és uradalmak mind
a túlgazdag fantázia körébe tartoznak. Az illető annyit csakugyan elért,
hogy magát könnyű szerrel nevezetes emberré tette, mert e botrány miatt
elitélték nehány esztendei fogságra.

Ha szorgalommal, észszel fáradt volna azon, hogy hasznos polgára legyen
a honnak, talán senki sem beszélt volna róla, így pedig egyszerre nagy
ember lett.

Ah, a valódi nagyság elrejti magát, s nem keresi a világot!

Nyomtalanul tűnt el Kliegl, ki a betűszedő géppel új korszakot készített
volna elő a tudományos világban, ki a vasútakat egy sínnel volt képes
kiállitani; s ki elveszett, mert nem tudta árulni tudását.

Halhatatlan lesz a növényszappan áruló, ki félhasábos hirdetményekkel
kürtöli be a népek füleit, s keresve kell kutatni a víziszony
kigyógyítóját, ki nagybecsü titkával, szegény földműves, múlik el valami
félre eső faluban.

Összes munkáinak gyűjteményére nyit előfizetést az iskolából kilépő
ifjú, bátor önbizalommal vallva meg, hogy a közönség általános óhajtása
buzditá ez elhatározásra; mig a lángelmű költő, ki nehány év előtt, mint
honának leghasznosabb polgára, a legnagyobb nyomorban halt meg Erdély
egyik kis városában, soha egy szóval sem említé munkái lételét, mik
évtizedeken át rejtve hevertek szekrénye aljában, miket csak holta után
fedeztek fel barátai, hogy annál több okuk legyen a sajnálkozásra.

Hanem hiszen így tarka az élet!




AZ ELLENSÉGES KOPONYÁK.

Minthogy ez az elbeszélés kissé borzalmas természetű, előre is
figyelmeztetek minden gyöngébb szivű olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt
egészen olvasatlanúl; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak
a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés
előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes
felelősséget vállalni.

Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog, s hogy ilyen
sokáig eltudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik
becsületére.

Még akkor fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként nyomtatásban
kijött bűneim tanúskodnak róla, nagyon hajlandó a földfeletti mystikus
eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós sejtelmek, végzetes
események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb szakállam, de több hajam,
kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt, mint most: és ez akkor úgy
volt jól, most meg igy van jól.

Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával
egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez mivelt főurainknak, kit
ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor úrnak fogok nevezni.

Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő
pedig házi gazda, és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki
kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat
beszállásoljam hozzá, ki is igen szivesen fogadott; külömben is a vendég
nem volt nála nagy ritkaság.

Gábor úr egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt
könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött
állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is
tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat
foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági
haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak
szánva; például, hogy az ajtóban álló vas ember, a mint valaki az ajtót
kinyitja, rögtön felemelje fegyverét, s a mint beteszi, ismét
tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivű látogatót majd a
nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el
mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem
lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, úgy megfogták.

Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni, s
készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor úr
nem is produkálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem,
könyvtárába vezetett, megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsű
kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsétgyüjteményét, mikhez igen
érdekes históriai adatokat tudott elregélni; én megkértem, hogy engedje
meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem.

– Szivesen, csak tessék: mondá ő egész udvariassággal s gyönyörűséget
látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori
hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg
az a félczipő, a mi itt előttünk áll.

Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy
idejöttem.

Gábor úr kűlönösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott
adatai irányában tanúsíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes
történetkék elbeszélésében.

Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét.

Vacsora fölött magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy
titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor úrral egyedül
maradtunk.

Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy
órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam.

A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon
bútorairól nyerte ezt a nevezetet, s egy pár középkori fülkéről, a mik
valami góth idomzatot képviseltek.

A középen tágas kandalló volt, megrakva pattogó hasábfákkal, mellette
kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen
szürcsölgetve a füszerillatú pekko nedvét.

A kandalló melege, késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira
elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit
sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből, s fejem határozottan a
pamlag vánkosa felé húzódik.

Gábor úr észrevette ezt az állapotomat, s mosolyogva mondá:

– Ön, úgy látom, hogy álmos is már.

Nem volt okom őszintének nem lenni.

– Bizony én akár itt e helyben elalugyam.

– Azt pedig nem tanácsolnám, szólt Gábor úr komoly arczczal; ez a szoba
nem igen jó hirrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak.

Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről.

– Tán kisértetek látogatják?

– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel-nappal.

A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széjjel tekinteni.

– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó
lánczos rémet; a mi itt van, az igen egyszerű és kézzel megfogható
tárgy. Van kedve talán megnézni?

Hogy lehet ilyet még kérdezni is!

Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom.

Gábor úr egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt
lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott,
melyek egy gömbölyű üveggel voltak betakarva, s elég csudálatosan
egymásnak háttal fordulva.

Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami
kisértetszerűt elismerni. Emberi csont maradványok; csak annyira
félelmesek, mint egy kihúzott fog, a mitől senkinek sem jut eszébe
megijedni.

– Ez két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez uradalom
birtokosai voltak, s e kastély egy részét is építették. Nagyon tragikus
életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással, s czivakodtak a
kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés szine alatt
meghivta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős boraitól,
mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg most is ott
van. Később egy szolgája, ki részes volt a bűntudatban, elárulta a
bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint elásták a
vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a családi
sirbolta, hova a sirboltőr az orozva meggyilkolt testvér csontjait is
eltakarítá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két testvéri főt;
még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha sem türhették
egymást, arczczal egymás felé forditva. Egyszer azonban, a mint valami
dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve látta, hogy
a két testvér feje egymásnak visszásan van fordulva. Az ember nem volt
nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal; azt hitte,
valami vándor patkányok tehették ezt a koponyákban, s ismét
összefordította őket arczczal. Másnap újra lement őket megtekinteni,
ismét meg voltak fordulva tarkóval egymás felé.

Ez így tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a
koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztaták helyzetűket; utoljára a
sirboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer
a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a
szivét?

A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt
már maga is csaknem kisértetté változott egészen.

A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás
embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a
sírboltba, az állított csodát megtekintendő.

A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött
rá, hogy ő tegnap estve is megfordítva helyezé őket egymás mellé.

– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata.
Ez nem más, mint két csont darab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi
magától nem mozdulhat.

S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik
koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az
csakugyan mozgásra képtelen tömeg.

Abban a pillanatban úgy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy
az alig bírta azt fogai közül kiszabadítani.

A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset
után, a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis
újján.

Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint
midőn én ez uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses
lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leírta, azzal végezve a
mystikus regét, hogy az elhagyott sirbolt ajtaja itt meg itt van –
befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá, s a helyiség egészen
feledésbe ment.

Mindjárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyű volt rátalálnom a leirás
után, kibontattam azt, s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a
két ellenséges koponyát, miként állítva volt, egymástól elfordulva.

Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem
mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém, s úgy
hozattam fel e szobába.

Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát
tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak
mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot, midőn
erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök
időkre melankolikussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt
ebben a szobában, s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este
arczczal összefordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek egymásnak
fordulva.

Rendesen úgy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a
titokteljes tényről, s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte
többé megczáfolni.

Gábor úr szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e
csodás titokról szemlátomást meggyőződni.

Melyik huszonkétéves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna
érdekelni?

Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak, s
fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat.

Gábor úr nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a
gömbölyű üveget felemelte, a két halálfőt nagy óvatosan egymásnak
arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk.

Azzal megmutatta az alkovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát
kivánt és egyedül hagyott.

A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főúr pitvarnokával. Cselédsége
mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája
között három kisebb-nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam
meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden
emberi lehellettől.

Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi filozófiát tartottam
meg magamnak, hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb
megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába?
azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható,
kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót
bezártam retesszel, s még azon felül a pamlagot is eléje huztam, s arra
feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével.

Azontúl még egy biztosítékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a
fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői
redőzeteket képezett.

Elővettem utitárczámat, s a függönyt legkisebb redőivel együtt
lerajzoltam abba.

Ez igen furfangos ötlet volt.

Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a
függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre úgy
elfognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem
hasonlíthat.

Azután új hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a
karos gyertyatartót a kis egylábú asztalra, s ledültem a pamlagra azzal
az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni.

Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren
tartja; újra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál
rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól
majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé.
Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van
feltéve. Gábor úr kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen
különös, hogy most úgy óhajtom ezeket az erős szeszeket.

Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt;
csészémbe töltöttem belőle, s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé
nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni:
odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a
kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem
vissza a thea asztalhoz.

Szép meglepetés várt rám.

Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda, két úri ember ült,
a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik
rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehajú,
hosszú lelógó bajuszszal, símára borotvált állal, a feje tetején egy
kerek kopaszság volt látható.

Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben; az utóbbi
barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése.

Ez a két úri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit
én magam számára elkészítettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle,
azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon.

Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájuk
közelíteni, leültem egy sötét szögletbe, s onnan néztem, hogy mit
csinálnak?

A két úr sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben
beszélgettek is egymással.

– Jó estét öcs.

– Jó estét bátya.

– Itt vagy megint öcs?

– Itt is maradok bátya.

– Szűk kettőnknek ez a kastély.

– Tágas volna, ha egyikünk odaalant laknék.

– Hol odaalant? A pinczében?

– Még alantabb: a sírboltban.

– Ezt elkellene végeznünk egymással öcsém.

– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk.

– Pisztolyt szeretsz-e jobban vagy kardot?

– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik.

– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz.

– Méreg pohár volna jó, és sorshúzás bátya.

– Nem volna rossz, de meglátszik a hulla arczán.

– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le
egymást.

– Hát azután?

– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti.
Itt egy hosszú szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki sem tud
meg róla semmit.

– Igazad van, kivált tenálad kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold van
a fejem tetején.

– Ne félts te engem!

Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás
fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett
hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és
pamlagot.

Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor
a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, színültig egészen, hogy a
nedv színe a csésze szélén fölül lebegett.

– Egészségedre bátya.

– Egészségedre öcs.

A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá ezt mindig, midőn a lenyelt
kábító nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott
előre-hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek
kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek.

«Igyál öcs, igyál bátya».

E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha
valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb
lilaszínbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre
jobban szédelgett; vajjon melyik fog elébb ledülni?

A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban
olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem bírtak már egymáshoz
beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra, s kínálták némán
a kábító italt.

Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltűnt
egyszerre.

Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a
kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül
voltam a szobában.

Álmodtam, ezt mondám magamban, és nevettem rajta és a fogaim úgy
vaczogtak. Álom volt, álom volt, bizonyítgatám; most már megyek
lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s
aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak
kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni.

A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt
szükségem gyertyára, a miket úgy sem gyujthattam volna meg, mert
csutakig leégtek. Az ágyat így is megtalálom. Levetkőztem nyugodtan, az
órámat felhúztam, azzal félre vontam az alkoven függönyeit az ágy elől,
hogy majd bele fekszem.

Az irtózat fogta el minden érzékemet.

A vetett ágyban ott feküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan
eléktelenült két hulla. Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé
fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje; a
másik pedig mellette feküdt mellére fordítva, s a feje szemközt az
égfelé.

A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt
szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni
akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim
elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát, s rettenetes
kínnal kiáltottam valami szót, a mire azután – felébredtem.

A kik rossz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kínba kerül az
embernek akkor egyet kiálthatni.

Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül.
Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem
magamban, hogy nem fogok elaludni.

A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt.
Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba
semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam.

Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része.

Hát a fülkében mi történt ez alatt?

A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske
sem változott el rajta.

Ehez tehát nem nyulhatott senki.

Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól léptem a titokteljes
fülke felé, s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt.

És ime… a két halálos ellenség koponyája háttal volt egymásnak fordulva.

Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül;
mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig.

Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek,
zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a
legrejtélyesebb fantomot.

Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen
tudomásuk.

Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és
gyűlöl és elfordul egymástól.

Nem hiszem, nem lehet, nem igaz.

Látom, borzadok tőle, de még sem igaz.

Igaz, de még sem hiszem.

Eszembe jutott a lelkész története, ki szinte tagadta e földfeletti
csodát, s rá merte tenni kezét a kisértet fejére, s azután holtig
viselte annak harapását.

Nem bánom.

Hadd harapjon meg engem is.

Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott.
Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és
megfordítottam.

Ha!

Mi történt? megharapott-e?

Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem,
miszerint valami furfangos óramű van belsejében alkalmazva, mely azt egy
rúgó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva.

A reggelinél találkoztunk Gábor úrral. Ő szokása szerint komoly volt, én
is.

– Hogy aludt ön? – kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal.

– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet
üldözött tőle.

– Hát a koponyák mit csinálnak?

– Úgy látszik, hogy engem nagy kitüntetésben részesítettek, mert nemcsak
hogy hátat fordítottak egymásnak, de még fejtetőre is álltak.

Gábor úr nagyot nevetett e szóra.

– Ön megnézte, hogy mi van bennök?

– Azt tettem.

– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a
csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs e valami a koponyákban?

– Féltek, hogy úgy járnak, mint az ördögűző lelkész.

– S ön nem félt?

– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom, s most már nagyon
sajnálom, hogy azt tettem.

– Miért?

– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok.

Gábor úr még jobban kaczagott.

– Még egyet szabad legyen kérdenem. Vajjon a többi históriai adatok is
mind ilyen érvényesek, miket én tegnap feljegyezgettem?

A főúr mosolyogva monda:

– Bátran pipára gyujhat ön velök.

Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni.

Csak arra kért Gábor úr, hogy ha tehetem, ne szóljak e felfedezésemről
senkinek, hadd szerezzen általa ezentúl is másoknak üdvös ijedelmet.

Megigértem, hogy tíz esztendeig titokban fogom tartani.

A tíz esztendő épen a múlt héten telt le; a két kisértetes koponya
története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává.




MILYEN A TÖRÖK NÉP.

Egy kiváló magyar diplomatától, ki a keleten hosszasb ideig viselt magas
küldetést, hallottam e napokban igazán megragadó adatot a török köznép
jellemzésére.

A keleti háború a vége felé járt; az orosz seregek túl voltak a
Balkánon, s Adrinápoly felé közeledtek. Stambulnak minden kapuján tódult
a menekülő ozmánlik serege, egész népvándorlás, hozva az ölében a
gyermekeit, s hátán az értékes holmiját, gyalog, szekéren, lovon,
teveháton, targonczán. A vasutak vonatai egyre betegeket és sebesülteket
szállítottak. A szultán nem nézte ezt a látványt. Ő az egész nagy
hadjárat évei alatt ki nem jött a palotája erkélyére, hogy csak egyetlen
egy csatába induló török zászlóalj elvonulását is megnézze. Attól félt,
hogy valamelyik török katona rá talál lőni.

A török «veres hold» (ugyanaz, a mi nálunk a vereskereszt) igazgatója X.
X. basa, keresztény születésü orvos, éjjel-nappal ott volt a pályafőnél,
s az ezerével érkező nyomorultakat rendre vizsgáltatta, kinek milyen
betegsége volt, a szerint küldte a megfelelő kórházba; a könnyebb
sérülteket, lábbadozókat elosztotta magán házakhoz, a kiknek a sebe
azonban már olyan veszélyes stádiumban volt, hogy az életet fenyegette,
azokat ott mindjárt a pályafő helyiségeiben operáltatta.

Egyszer egy óriási alakot lát leszállni a waggonból. Redif volt, az első
tartalékosok közül, kik a Sipkaszorosnál oly vitézül harczoltak.

Az igazgató maga vizsgálta meg a feltünő daliás alakot s úgy találta,
hogy annak a jobb karján olyan lövés-seb van, mely csontot zúzott, s az
elhanyagolás miatt már üszkösödve van.

– Atyámfia, – mondá a redifnek – a te karodat le kell vágni rögtön,
külömben meghalsz.

– Ha te mondod, uram, akkor meg kell lenni, szólt a dalia. Vágjátok hát
le.

– Ne félj. Fájdalom nélkül esik meg. Valami szert felszívsz, s attól
elalszol; nem érzed, a mi veled történik.

– Nem, uram. Nem szívok fel semmit. Látni akarom, mi történik a
testemmel. Mikor alszom, akkor Allah vigyáz rám, akkor nem nyulhat
hozzám senki.

– No hát legyen úgy, a hogy kivánod.

– Csak arra kérlek, hogy ha jót akarsz velem tenni, adj egy szivart.

Az igazgató oda adta neki a szivart, a redif rágyújtott, s szítta hideg
vérrel.

Bizony pedig egy karnak a lecsonkítása fájdalmas műtét, könyhullatás
nélkül senki sem nézheti azt el, hogy fosztják meg a munkabiró s
fegyverhordó jobb karjától.

A redif a szivarnak felét elszítta, felét összerágta, mire a
bekötözéssel elkészültek az orvosok. Akkor azt mondá az orvosnak:

– Látom, hogy jó ember vagy; javát akarod a szegénynek. Hanem már most
adj még egy második szivart is.

– Adok szivesen, édes atyámfia.

– Csak azért kérem ám, hogy még egy másik sebet is hoztam magammal, azt
is vizsgáld meg. Itt van a czombomon.

Az igazgató akkor vette csak észre, hogy a redif sántit.

A megvizsgált lövés-seb a czombon épen olyan életveszélyes minőségü
volt, mint a másik.

– Édes atyámfia, neked a ballábszáradat is el kell vágnunk.

– Hisz akkor egész koldus leszek.

– A miatt ne legyen gondod. A koldusok megélnek. Azoknak az egész világ
adósa: megfizet. Ha a lábadat nem hagyod levágni, meghalsz.

A redif nagyot sóhajtott.

– Allah akarta igy, legyen meg.

És ismét nem engedte magát elaltatni; látni akarta, mi történik vele?
Vére omlott, könye csorgott, de a szivar nem aludt ki a szájában.

A második műtét is végre lett hajtva szerencsésen.

Mikor készen voltak az egészszel, az orvos azt mondá a hősnek:

– Most el fognak vinni a kórházba; ott én mindennap meglátogatlak, míg
egészen meggyógyulsz, s azután is lesz rád gondom.

– Köszönöm uram – szólt a csonka vitéz. – Látom, hogy jó úr vagy, jót is
tettél velem. Nem mondom, hogy Allah fizesse meg, mert az neked nem
lenne jó. Én majd csak megélek, ha életben maradok. De hát mi vagyok én?
Egy porszem! Egy fűszál! Ki törődik én velem? Hanem mondok egy szót.

S arra ez a megcsonkított dalia felállt arra a megmaradt fél lábára,
felemelte az égre azt az épen maradt fél karját, s fanatikus
lelkesedéssel kiálta fel:

«Azt mondom, hogy éljen a padisah!»

*

A padisah pedig ott ült a háremében a rózsavizek szökőkútja mögött, s
magyaráztatta magának a kedvencz kadinájával a «Journal amusant»
illustrált bohóságait.




TÖRÖK POÉZIS.


I. AZ ÖRÖK HARCZ.

Ketten találkoztak a mezőn: a muzulmán és a gyaúr.

A muzulmán igaz hősök sarjadéka, kinek atyái kalifák és nagyvezérek
voltak, a próféta családjából származva le egyenesen, kinek kertjeiben
rózsák és cziprusok közt sétálnak kelet szép hölgyei, kiknek homlokát
más szem nem érinté, mint a férj és a nap szeme.

A gyaúr koldus ivadék, koldus volt apja, anyja, egész nemzetsége, ki
soha életében jól nem lakott, s egész hazaföldén nem találna semmit, a
mit megkivánjon.

Mi hozta a gyaúrt a harczba? Az éhség!

Mi hozta a csatába a muzulmánt? A dicsvágy!

Kenyér kellett a gyaúrnak és hús; olcsó arany, ezüst; kopott ruha
helyébe új, tarló helyett jó legelő; a muzulmánnak volt mindene:
gyümölcse zamatos, virága illatos, ruhája hímezett, országa viruló,
kedvese gyönyörű; csak egy zöld levél kellett még neki: egy zöld
babérlevél; azért jött el a csatamezőre, azért kereste fel ellenét, a
moszkót.

Moszkó harczos, ozman vitéz egyedül találkoztak a rónán. Senki sem volt
tanujok, egyedül a vándor madarak, mik lekiáltottak reájok az égből
búsan, midőn elrepültek fölöttük, és a lengő szellő, mely átkaikat
felfogta, és viharrá lett tőlük.

Az oroszlán és a tigris, ha találkoznak a pusztában, így törnek azok
egymásra.

Nem fáj a seb azon perczben, melyben azt adják, veszik; igaz vitéz nem
érzi azt, hogy szivéből kifoly a vér, hogy hull köröskörül róla a sok
piros gyöngycsepp a földre, mintha rózsalevelek hullanának a fáról,
mikor azt a szél paskolja.

A lóról lehullott egyszerre a két harczos férfi, a két megriadt paripa
elszáguldott erre-arra, ők ketten maradtak együtt, tört fegyverek
markolatai kezeikben.

Még egy lélekzet volt a moszkó mellében, még egy mozdulat volt az ozman
karjában, oda vonszolták magukat egymás közelébe; az ozmán lenyomta
kezével a gyaúr szemeit, hogy ne lássa az a napot és az eget halála
perczében; a gyaúr fogait meríté a muzulmán testébe, hogy végső csepp
vérét ne a föld igya meg, hanem ő.

Még órák múlva is, midőn minden nesz elült a tájon, s egyedül járt a
borongó szél a rónán, egy-egy mozdulással megrándult a halottak hült
tagja, mint a ki álmodik s meg-megrobban reá, mint a megölt kígyó, mely
ketté vágva is vonaglik, míg a nap le nem megy: emitt a fej ott a
törzsök; az fulánkot lüktet, szemeit nyitogatja, ez farkával csapkod,
gyűrűkbe csavarog.

Azután elcsendesültek lassan.

Szél befútta őket lágy fehér homokkal, föld benőtte őket sűrű zöld
bokorral, tavaszszal két halom volt a rónán egymás közelében.

Nőttek a két halomból tövises virágok, – hosszu éles tüskék, minden
virágtalan a moszkó hamvából; – piros rózsabokrok a muzulmán sirján; s
naponta éjente, ha délről, északról jött süvöltve a szél, a két
ellenséges bokor úgy harczolt egymással, úgy szaggatták egymást éles
tövisekkel, tépett leveleik, lefacsart gallyaik csak úgy repültek a
szélben, a zúgó viharban.

S mikor meleg délben kisütött a napfény, mélyen átmelegítve a földet, és
a mi a füvek gyökerei alatt lakik, akkor a két sirból, mint egy
ösztönszóra, harczvágyó rovarok jöttek elő: – sötét rút bogarak a moszkó
sirjából, – aranyos szárnyuak a muzulmánéból; – azok is harczoltak,
verekedtek ottan késő alkonyatig, a míg visszatértek újra poraikba.

S ha gonosz napokon délről és északról száguldó viharok találkozót adtak
egymásnak a rónán, s összecsapva ott a két porló sir fölött,
összeölelkeztek, átkozott forgóvá támadva egymástól, mely fákat
kiszakgat és felkap az égbe: hah! a két elhamvadt hős sirjának pora hogy
indult e harcznak, porszem porszem ellen; a legkisebb atóm ellenére
ismert és még por képében is folytatta a tusát, a mit itt elkezdett!…

… Csak lelkeik nem harczolhattak egymással a túlvilágon.

A muzulmán lelke felszállt a paradicsomba, a hetedik égbe.

A gyaúr lelke elment másfelé.

És ez Mahomedtől – kinek neve áldva legyen – roszszul van intézve: hogy
moszkó és ozman ott össze nem jöhettek.

Mire való annyi hős odafenn, ha ellenség nincsen?

Mit csinálhatnak ők odafenn harcz nélkül? Mit ér a paradicsom, ha nincs
benn dicsőség?


II. AZ ELSŐ HARANGSZÓ SZTAMBULBAN.

Ha kérdezik tőled, milyenek a dzsinek? könnyü rá felelned.

Rövid veres haj borítja koponyájukat, ellenkezően az igaz hivőkkel,
kiknél a fő szép simára van borotválva. Ellenben a szakáll és bajusz le
van koppasztva arczukról, az oly diszes szakáll és bajusz! Viselnek szűk
feszes ruhát, mit Allah büntetésül szabott rájuk, kemény örvet, mely
állukat mozdulni ne engedje, s hegyes füleket vászonból, a mit
csúfságból hordanak.

Beszédük nem szép zengő és nyugodt, miként a hivők szavai, hanem olyan,
a mely kínnal jön ki a szájból, s facsarja a nyelvet. Nyilván ez is
büntetésül van reájuk mérve Allahtól.

Italuk sem olyan mint a mienk; nem tiszta hűs víz, hanem pokolbeli égető
nedv, mely lángolva ömlik alá a belekbe. Allah a kínzást mérte rájuk
gonoszságaikért. Legyen áldva az, a ki egyedül itélhet.

Ha még nem láttál ilyen dzsint soha, jere Sztambulba és fogsz látni
eleget. Ott járnak az utczán fényes nappal, hallhatod őket beszélni, és
megtépheted ruháidat, kérdezve Allahtól: miért van ez?…

… Több száz év előtt, midőn az ozmanok legdicsőbb uralkodója meghódítá a
büszke Byzanczot, s adott neki áldottabb, magasabb nevet, történt, hogy
egy napon az ulémák vénje Al Faraby, a ki nagy és híres tudós volt, s
ismerte mindazokat, a mik a föld fölött és a föld alatt laknak,
összehivatta az imámokat és dervisheket, a kik Sztambulban laktak mind,
és azt mondá nekik:

– Ime a hivők birodalma elfoglalta a hitlenek világrészének sarkát és
nagy leend, a míg innen ki nem mozdítják őt.

– Ám lássátok, hogy most engemet eltemessetek a földbe, mert elakarok én
utazni innen ama tudás hazájába, a hol szinre látni mindent.

– Visszajövök pedig ötöd nap elmultával, és akkor ismét vegyetek fel a
sírból, hogy elmondjam nektek azokat, a miket láttam és hallottam.

Ezt mondá, és az imámokkal megmosatva testét, lezáratva szemeit, elhagyá
magát temetni a városon kívül a cziprusok ligetébe, arczczal Mekka felé
fordulva.

Öt nap és öt éjjel ott őrködtek sírja mellett a dervisek és imámok: ötöd
nap felbontották sírját, kiemelék belőle a holttestet, megmosták
szemeit, arczát, és ime feléledt az, a szíve elkezdett dobogni, és
szemei felnyiltak, mint a ki csak aludt és fölébredt.

Akkor elmondá az imámoknak, a mi öt napig történt vele a túlvilágon.

Ott járt a hatodik égben, egészen a hetedik ég kapujáig, hol az Al
Siráth hídja van, a honnan vissza nem lehet térni többé.

A hatodik ég pedig a zsidók paradicsoma: ott ül ezüst trónusában az
idegen népek prófétája, Szalómon; a kinek a földön lakozó minden
szellemek szolgálnak, a ki érti a madarak nyelvét, s parancsol minden
dzsineknek.

Al Faraby odajárult a bűvész királyhoz, és elmondá neki, miért jött?
Hogy megtudja, mint lehetne megőrizni a szép és hatalmas ozman
birodalmat az enyészettől.

És ekkor azt mondá neki a bölcs király, földig rezegvén ezüst szakálla:

– A mely napon a zsidók meghintik a páskha vérével küszöbeiket, az nap a
dzsinek, a mik a világot lakják, mind összegyülekeznek a Horeb hegyen,
egy nagy és mély kút öblében, s abban tartózkodnak, míg a hajnalcsillag
fel nem jő.

– Te akkor eredj oda a Horeb hegyére, a mély kúthoz. Vidd magaddal azt a
harangot, mely Sztambulban legutoljára kongott a szultán bevonulása
előtt, s midőn a dzsinek mind együtt lesznek ott a mély kútban, fedd be
őket ama haranggal, s hogy fel ne emelhessék azt valaha, pecsételd le a
harangot négy oldalról az én pecsétnyomó gyűrűmmel.

– Meghagyd azonban a te utódaidnak és a kalifáknak rendben, a kik egymás
után fognak következni Omár khán trónjára: hogy soha Sztambul falain
belől harangot ne engedjenek megkondulni, mert ez a hang muzulmánok
veszedelme; ezen hangra feltörik a pecsét a horebi kútról s kijönnek a
dzsinek, szétbomlik az ország.

Ezt beszélte az imámoknak Al Faraby, és mindenki bámulatára most is ott
volt balkezének mutatóujján a gyűrű, a mit Szalómon adott neki a hatodik
égben. Pedig ott őrzék őt az imámok éjjel és nappal.

A bölcs uléma úgy tőn, a hogy parancsoltatott neki. Elment a Hóreb
hegyére, a Sztambulból vitt haranggal lezárta a mély kútat, midőn
legjobban zúgtak abban az összeszorult dzsinek, s akkor lepecsételé őket
mind a négy oldalról feltörhetlen erejű pecséttel.

Ismét visszajött azután, ismét eltemetteté magát, hogy Szalómonnak
vissza vigye a szent gyűrűt. Öt nap újra virasztottak sírja mellett, s
midőn másodszor felbonták az üreget, melyben feküdt, újra életre tért az
uléma. Csak a gyűrű hiányzott ujjáról, mely az alatt tűnt el onnan, míg
ő a sírban feküvék.

És azután még elélt Al Faraby húsz évig és két hónapig. (Áldassék az, a
ki örökkön él!) Akkor halt meg és bizonyosan átment az Al Siráth hidján,
mert vissza nem tére többet.

Azóta pedig sok száz esztendő lejárt. Avagy hány birodalom van a gyaúrok
földén, mely meg ne bomlott volna az alatt? Azt csak azok tudnák
megmondani, kiknek ily hasztalanságokra is van gondjuk.

Sztambulban nem volt harangszó mind ez ideig.

Az ulémák, a kalifák megőrzék jól a hagyományt, s nem engedték ez
érczeket megszólalni fejük fölött.

Közeledik pedig az idők teljessége reánk.

Ime születik az omárok vánkosain egy padisah, a ki hasonló akar lenni a
gyaúrok fejedelmeihez, ki velük enyeleg, hozzájok folyamodik, velük
öltözködik, nyelvüket beszéli és elfordul atyái sírjától.

A padisah megengedé, hogy a hitetlenek építsenek tornyokat maguknak
Sztambul városában és harangokat húzzanak fel azokba.

Hallgassátok, mit beszélnek e harangok!

– Romlik bomlik ozmán ország! hullong, ödöng rendje rangja. Hajdan
félték, mostan szánják. Omár harcza bolond kaland. A múltak híre balga
hang!… Bilim, balam!!…

A dzsinek elszabadultak!




KÜLÖMBÖZŐ ÉLETÍRÁSOK.


I.

Lord X. ó-angol család sarjadéka, melynek minden tagja historiai nevet
vívott ki magának.

Ősei mind hírneves arisztokraták, kiket nem onnan ismer a közönség
csupán, hogy lovaikkal kis gyermekeket gázoltattak el, hanem pártfogói
voltak a hazai iparnak, művészetnek, tudománynak: jó katonák, bölcs
státus férfiak.

Lord X. maga is méltó utóda őseinek.

Fiatalsága tudományos előkészületekben folyt el, férfi korát a
csatatéren tölté, egyik karját ott temették el Waterloo alatt.

Azután is híven szolgálta hazáját, minden intézmény, melynek virulása
nemzetére fényt, hatalmat, gazdagságot hozott, benne önzetlen
pártfogójára talált.

Férfi korában megnősült: erényes, szilárd volt szerelmében, derék fiakat
és leányokat nevelt hazájának.

Idő haladtával bölcs tapasztalatait hozta a közügyek oltárára, mint
követ a küludvaroknál eszesen, bölcsen tartá fenn nemzete tekintélyét.

Az országteremben a szabadelvűség bajnoka volt, a nép ügyeiért küzdött,
örömét találta a gyors és hatalmas fejlődésben.

A közéletben szegények gyámola, ügyefogyottak védője, ifjak példaképe
volt.

Midőn kiütött a nagy nemzeti harcz Anglia és Oroszország között, ő is
elhozta a csatatérre azt a félkarját és azokat az ősz hajfürteit, hogy
még egyszer viselhesse rajtok nemzete nehéz napjait.

Egy fia szeme láttára esett el az almai csatatéren, másik karja közt
halt meg kholerában. A harmadikat is odahivatta magához.

Mint öreg tapasztalt katonára egy lovas csapat vezényletét bizták. Egy
emlékezetes ütközetben félreértett parancs miatt vakmerő támadást tett
az ellenfélre, a roham becsületére vált mint katonának, hármas
kereszttűz között törte át az ellenség gyalog sorait, elfoglalta
tűztelepeit, ágyúit beszegezte; hanem a szép lovas csapat, a britt sereg
virágának kétharmada odaveszett, maga a derék lord is három nehéz sebet
kapott, azokban becsülettel meg is halt.

És a midőn meghalt, a britt közvélemény oda állt sírja szélére, s
itéletet mondott fölötte.

Elmondá egy, hogy ámbár nagy ember volt, ámbár free-tader volt, és jó
katona, és nagy státusférfi, de seregvezényléshez nem értett semmit;
fiatal korában talán jó kapítány lehetett, de a háború több egy parádé
manoevrenél. Kárhoztatja, hogy miért vállal többet, mint a mit megbír.

A másik összecsapta kezeit, s jajgatva panaszlá, hogy ime egyetlen ember
vakmerősége miatt mennyi derék brítt alattvaló veszté el életét, a kik
ha Bright quaekkerei lettek volna, még most is portert ihatnának; ez már
Lord X-t őrjöngő dæmoniakusnak mondja, ki hogy itthon felelősségre ne
vonathassék, azt a malitiát követte el, hogy maga is elesett.

Harmadik szeretné tudni, hogy vajjon mi érdemei voltak Lord X-nek, a
miért ily fontos állomás bizatott reá, miért kellett őt a kandalló
mellől a köszvényes lábzsacskóból elővonni, fél kezével, fél eszével,
öreg ember létére?

A negyedik már meg is mondja, hogy mi érdemei voltak erre? egyik leányát
a hadügyészség titkárja bírja nőül; az anyja pedig született Lady Z. a
külügyér unokahuga, stb.

Az ötödik még tovább megy; kimondja rá egyenesen, hogy áruló, hogy egész
élete kemény kritika alá vehető: mint ifjú könnyelmű volt, mint
státusférfi makacs, büszke tory, mint követ tapintatlan; Aberdeen azért
engedte őt a harczba menni, hogy ez is egy eszköze legyen a hadviselés
fonákságaiban; hogy elveszett, egyenesen Isten büntetése rajta.

Végre a karikatur lapok furcsa gúny és torzképei fejezték be a halotti
beszédet, a hol fél kezü és fél fejű emberek nyargalnak lóháton kerített
sánczoknak.


II.

Gróf Y. szinte régi hatalmas család ivadéka Magyarországról. Az ő ősei
is mind historiai nevű férfiak, kik a hírnevet kereső minden pályán
meghozták a babérokat hazájuk számára; ott függnek koszorúik a hosszú
ősrégi családfa ágain, mint borostyán, mint cser és olajág, vagy
gabonafüzér és pálma, a hős, a költő, a hadvezér, a békeszerző, a
gazdagító, a diadalmaskodó jelvényei; a nemes gróf családjának utolsó
ivadéka, az ő számára maradt ág sem leend koszorúzatlan, arra is jut, ha
egyéb nem, egy pár kamélia bouquet Pepita da Olivától.

Gróf Y. fiatalságában nem tanult semmi tudományt, szépen felnőtt a
nélkül is: mikor teljes korúvá lett, akkor kiment külföldre és
elfelejtett magyarúl, még a nevét is megfordítva írta, elől a
keresztnevet, hátul a családjáét, mintha nem elébb lett volna gróf Y. és
csak azután harmadnapra Nepomuk János.

Sok időt élt ő is; hanem büszkén elmondhatja magáról, hogy soha nem
szolgált senkinek, sem Istennek, sem hazának, sem emberiségnek.

Jószágain elpusztultak templomok és iskolák, megszaporodtak ellenben az
uzsorások és pálinkaboltok.

Ott, a hol az ország ügyeiről tanácskoztak, késő vénségeig nem ült,
csupán a homburgi és badeni játékházaknál szokott, mint rendkívüli
követ, működni hazája érdekében.

Gyönyörű szép birtoka volt a hazában, egy nap fogadásból sem
lovagolhatott volna egyik végétől a másikig; az összes hazai
intézményeknek mind együtt nincs annyi alaptőkéje, mint neki egy évi
jövedelme volt: ezt a szép javadalmat gróf Y. úgy elpazarlá az utolsó
zsellértelekig, hogy midőn ötven éves volt, már jövedelmeit más kezelte,
a nélkül, hogy valami hazai intézmény egy fillérét látta volna.

Ez az ötvenes szám gonosz szám, az ember huszonnégy éves korában azt
hiszi, hogy jól osztotta fel vagyonát és idejét, ha ötven éves korára
mind a kettőt elpazarlá: s ime előjönnek a fehér hajak, s mikor az
embernek már nincs kedve élni, és pénze élhetni, akkor még előtte áll ki
tudja milyen hosszú szánom-bánom idő.

A fehér hajakat még csak el lehet takarni egy ideig az álhajjal, a
pénztelenséget a hitellel: a nemes grófot ez a két szomorú jó barát haza
üldözé a jó Magyarországba.

Itt ugyan nem voltak sem Steeplechasek, sem híres ballettánczosok, de
volt helyettök országgyülés; s ha egyéb nincs, ez is jó mulatság.

Ott gróf Y. a bal oldalra ült, mert a jobb oldalon mit konzervált volna?
tartott is egy beszédet, melyről nem lehetett megtudni, hogy micsoda
nyelven volt elmondva, hanem azután kijött az nyomtatásban, s ezért a
derék grófot szabadelvű férfiúnak nevezték.

Titkárjával iratott hatalmas felszólításokat a nemzethez, hogy
adakozzunk a nagy nemzeti czélokra, a közintézvényekre; ő maga nem adott
semmit: ezért a derék urat nagy hazafinak nevezték.

Azt is megtette, hogy fél esztendeig eljárt a más páholyába, ezt a rossz
magyar operát hallgatni, a mi elég szép áldozat volt tőle, s nem is
valami csekély ok miatt maradt ki, hanem azért, mert ez a canaille von
Schauspielern und Schauspielerinnen szinte ott ül egy sorban a többi úri
renddel: az ember a páholyokban nem tudja őket megkülömböztetni a
komteszek és baroneszektől. Ez derogált neki, a miért a derék urat
nagyon elegans gavallérnak nevezték.

A nős életet nem sokra becsülte, az embernek nem az a rendeltetése, hogy
gyermekeket neveljen a nyakára és saját örömeit kevesítse általuk; sem
pedig, hogy menekülhetlen különczhöz kösse magát holtig, midőn az egész
világon válogathat magának virágot; mely nézetért a nemes grófot igen
okos embernek nevezték.

Mikor aztán odajutott ez érdemes úr, hogy egészen tisztában állott a
világban, mikor tudniillik épen két annyi volt a jószágain fekvő
adósság, mint azoknak értéke, mikor már a harmadik meghosszabbítás
határideje közelgett legfenyegetőbb váltóival, akkor egy szép reggel
szokása ellenére tíz óra előtt felkelt, elhivatta a fodrászt, parókáját
felsüttette, megfőzette a theáját, megevett mellé két híg tojást,
meggyujtott egy valódi Havannah szivart, azt kiszívta kétharmadáig,
azután megkefélte a fogait, a szemöldökét kiviaszkolta, tükröt tett maga
elé, s a tükörből szépen sziven keresztül lőtte magát.

És a midőn ily nemesűl bevégzé számadásait az élettel, a magyar
közvélemény rendviselői megjelentek ravatala körül és elmondák: «hogy
gróf Y. a geniális férfiú meghalt, a vitézlő, szabadelvű hazafi, a
daliás lovag megtért az ő őseihez. A világfájdalom, a nemesebb kebel
vágyainak meghiúsultán elfonyadt remények, az emberiség jobb jövője
fölötti kétségbeesés megtörték a nemes férfi szivét.»

– Élte legvirulóbb szakában, épen akkor, midőn már csak hogy el akarta
kezdeni nemes tetteinek sorozatát, dönté ki ez oszlopát a hazának egy
eléggé meg nem siratható balvégzet.

– Mennyi jövendő nagyság, milyen szép munkásság reménye szállt vele a
kora sírba, mely nagyratörekvő, de örök akadályokra találó szellemének
egyedül volt képes nyújtani vigasztalást.

*

Oh nagy emberek, ne menjetek Angliába születni; jertek mi hozzánk!




ODA FENT ÉS ODA ALANT.

(Kitépett lapok két szinésznő naplójából.)


I.

Pest, 185…

… nem lehet tovább kiállani!… Az egész kétheti repertoir ismét úgy van
elkészítve, hogy egy főszerepnél többet nem játszom benne: és az is egy
bérletszünet és egy jutalomjáték közé esik… Ez kiszámítás! Oh az emberek
oly gonoszak itt a szinház körül: minden jó szerepemet a nyárra fogják
szorítani, a mikor már nincs közönség; hogy így bizonyítsanak ellenem.
Szerencsére vannak, kik e világos cselszövényeket keresztüllátják, s
reménylem, hogy X. X. nem mulasztandja el az unalmas szebasztopoli
háborútól annyi tért elszakasztani lapjában, mennyi egy üldözött
művésznő közérdekeinek kivívására szükséges, s ez bizonyosan jobban
érdeklendi az olvasó közönséget holmi háborúi tudósításoknál. Hadd tudja
meg a világ, hogy nekünk is van háborúnk, nem csak a töröknek, s nem
csak Krimiában esnek el az emberek, hanem mi nálunk is: igaz ugyan, hogy
itt megint felkelnek…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… ma valaki az előadásra virágokat küldött számomra; sejtem, hogy
kicsoda? Midőn haza tértem szállásomra, egész departementom egy virágos
kertté volt átalakítva… Milyen gyöngéd figyelem. A kellemes meglepetés
szerzője szerényen eltitkolá magát: de énnekem sikerülni fog nevét
kitudnom. Egy új ruhát igértem szobaleányomnak, ha utána jár… Ah, ha
gróf Z. volna!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… a virágárus megmondta szobaleányomnak a tegnapi virágküldő nevét: egy
fiatal hivatalnok, ki egy negyedévi fizetését költötte el e virágokra…
Minő vakmerőség! Nagyon rosszúl látszik ismerni elveim szilárdságát…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Ma háromszor is keresett az igazgató. Megmondtam szobaleányomnak, hogy
csak akkor ereszszék be, ha harmadszor keres. Haragszom rá. Ne is
szóljon, tudom hogy miért jön: mondám neki, azt kivánja, hogy azt a
gyülöletes szerepet eljátszszam. Nem fogom tenni. Tudom, hogy vannak a
szinháznak törvényei, de azt is tudom, hogy vannak nélkülözhetlen
művészei, a kiknek a kedveért kivételeket szokás tenni. Nem játszom, nem
játszhatom azt a szerepet. Egy nőt, kit a színpadon megvetnek, kit
kigúnyolnak. Soha. Inkább felbontom a szerződésemet; valahányszor
rágondolok, megbetegszem bele, s betegen csak nem játszhatom. Adják
másnak: én csak nem játszhatom oly nőt, a kinek, a darab végén már 16
esztendős fia van… Az igazgató kénytelen volt okaimat helyeselni. A
szerepet visszavette és bocsánatot kért…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… egészen magamon kívül hagytam el a mai előadást. Azt a gyülöletes
szerepet csakugyan másnak adták. Vetélytársnőm csupa daczból elfogadta.
Természetesen az ő pártja jól működött: midőn kilépett, tapsokkal
fogadták, s azután is minden szavát megéljenezték. Könnyű volt így, mert
rosszúl fogta fel a szerepet. Ő a kigúnyolt nőből egy szenvedő alakot
csinált, hogy részvétet gerjeszszen. Így könnyű a hatást vadászni. A
közönség bele volt bolondulva ebbe a szerepbe. Oh milyen értetlen nép ez
a közönség! Azért is vissza fogom követelni ezt a szerepet. Majd
megmutatom én, hogy kellett volna azt helyesen visszaadni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… nem értem ezt a dolgot: ma egészen hatástalanúl múlt el az előadás,
pedig tudta a közönség, hogy azt a szerepet ma én játszom; alig kongott
egy-két ember a színházban, s a karzat csaknem üres volt. Érdemes itt
művésznőnek lenni! Azért fárad az ember egész életén keresztül, azért
áldozza fel éjeit, nappalait, hogy azután tizenkét embernek játszszék!
Oh! inkább lennék Vámos-Pércsen, vagy Rácz-Becsén primadonna, mint itt:
ott legalább lelkesült közönség értené meg szavaimat, míg itt csak a
kritikus a rendes színházjáró…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… látott az ember ily tengeri szörnyetegeket, mint ezek a színházi
referensek! Még összehasonlításokat tesznek köztem és az elébbi szereplő
között: az egyik lap oly orczátlan, hogy még jobbnak találja azt, mint
engemet, s tanácsokat ad nekem! én nekem! Kedvem volna ellenbírálatot
írni reájok. De érdemesek-e? nem minden ember kaczagja-e, a mit ők
mondanak…? Felfogadtam, hogy mától fogva több magyar lapot el nem
olvasok soha…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Ma tökéletes diadalmamat ültem. Soha ily tömött színházat nem láttam,
mint mai jutalomjátékom alatt. Volt benn ötszáz huszonhat forint. Ezt
még a játék alatt megkérdeztettem a pénzszedőtől. Kilépésemkor özönlött
lábaimhoz a koszorú, a taps nem akart szünni, valódi virágzápor volt
taps mennydörgéssel (milyen naiv gondolat, méltó volna, hogy ki legyen
lapban nyomtatva, ha volna oly lap, mely méltó volna, hogy
belenyomassék). Felvonás közben egy becses ajándékot is kaptam a nagy
közönség részéről: megér kétszáz forintot. Most itthon vagyok ennyi
diadal után, körülem virágok és koszorúk halmaza, fülemben még az
elhangzott tapsok viharja cseng. És lelkem belűl elsötétül, ha
rágondolok, hogy hát mi ez mindössze is? Ez hát a művészet netovábbja
nálunk? Egy ruháskosár koszorú és egy bagatelle, mely kétszáz forintot
ér? A mellett rongyos százötven forint havi fizetés. Midőn egy Rachel
jutalomjátéka van, a gyöngyfüzérek omlanak így lábaihoz, s ezreket érő
gyémántokkal tisztelik őt meg herczegek és lordok, pedig százötvenezer
frank fizetése van mellette, s két fogatot is tart. Olyan kedvem volna
kihányni az ablakon mind ezt a sok koszorút, és a színpadi ruhákat és a
szerepeket utána és elmenni kapálni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… ma végig olvastam valamennyi lapot: hogy hízelkednek, hogy iparkodnak
hódolatukat kifejezni irántam. Szegények. Ha tudnák, hogy én soha sem
szoktam őket olvasni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… ma nagy vitám volt a rendezővel: ő azt állította, hogy a mai darabhoz
XIV. Lajos korából való öltözet kell; de én bebizonyítottam neki, hogy
ahhoz a renaissance korábóli viselet szükségeltetik, s már azt el is
készíttettem: természetesen nekem volt igazam…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… asztalomon tizenkét jegy hever, csupa megtisztelő meghívások ugyanazon
napra, előkelő delnők tánczestélyei, nyilvános vigalmak, hangversenyek,
melyiket boldogítsam a sok közül? kénytelen vagyok sorsot húzni: egy
hangverseny, egy estély, egy tánczvigalom egy napra elég lesz…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… nagy beteg vagyok. Ezer okom van rá. Az öltözőszobában kétszer rám
nyították az ajtót, bizonyosan keresztülhültem. Meg is boszantottak,
későn húzták fel az előfüggönyt, midőn harmadszor kihivattam. A
hangversenyen elfoglalták a helyemet, s az estélyen zöld ruhám kéknek
tetszett. Mindjárt éreztem, hogy nagy bajom lesz. Kénytelen vagyok az
ágyat őrzeni s csak annyi erőm van, hogy ezt a naplót megírhatom. Az az
egy vigasztalásom van mégis, hogy betegségem felforgatta a játékrendet,
van nagy zavar: legalább most érezik, hogy mennyire nem lehetnek el
nálam nélkül. Korán reggel kétségbeesve jött hozzám annak az eredeti
darabnak az irója, a mit holnap után kellene adni, s hüledezve rebegé,
hogy csak reám várt a darabjával: elhalasztassa-e? Csak adassa galambom
nálam nélkül, mert kijut az időből, a május rossz hónap, ne várjon rám.
Az orvos itt volt. Komolyan aggódni látszik állapotom fölött. Kiváncsi
voltam belepillantani a recipébe, melyet számomra irt, «aquæ destillatæ
unc. duo. sachari albi dr. sechs. rad. liquiritia sem. duo.» Ez a
rövidség engem nagyon aggódtat. Csak valami heroikus kurát ne használna
ellenemben. Az a sachari albi valami hirtelen hatású gyógyszer lehet.
Pedig mondtam neki, hogy csak engedjen időt a betegségnek, de ezek a
színházi orvosok mind olyanok: azt akarnák, hogy az ember mindjárt
meggyógyuljon; más orvos annak örül, ha soká beteg az ember. Csak
legalább négy napig ne engedne felkelni.


II.

Rácz-Becse.

… nem lehet tovább kiállani!… minden nap játszom, minden nap új szerepet
adnak, néha kettőt-hármat is, a mikor csak egy szerepem van, akkor
időközben súgnom kell. Micsoda előadások! Ha valaha Pesten megtudnák,
nem hinnék el, hogy az egész társaságban csak egy férfi van, az
igazgató, a többi mind némber, azokat öltöztetik fel férfiaknak,
bajuszszal, szakállal, s azok játszszák a hősöket és szerelmeseket. Az
embernek a szeme ég ki ily művészet fölött. Ma a Szökött Katonában én
játszottam Gergely kovácsot, mert csak én tudok énekelni, kétszer
elbuktam a hegyes csizmákban, a mikhez nem vagyok szokva, s a közönség
úgy röhögött. Gyakran felhangzik egy-egy kofa kritikája a játék alatt:
ni a szemtelenek!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… ma a játék után egy részeg suhancz erőnek erejével be akart törni
szállásomra, s hogy bezárkóztam előle, behajította az ablakot. Valami
előkelő ember fiának kellett lenni, mert a bakterok nem merték elfogni.
Egész éjjel nem mertem elalunni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… A tegnapi garázda fiú anyja megtudva kiállott aggodalmaimat,
engesztelésül egy tál kocsonyát s egy kulacs bort küldött. Az Isten
áldja meg érte. De régen ettem egy napra eleget. Megizentem neki, hogy a
fiát ne bántsa miattam…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… az igazgatónk mind elkártyázta a társaság pénzét, háromszor is voltunk
rajta, mig megkaphattuk, hogy adjon legalább annyit, a mennyiből
kenyeret vehessünk. Azt mondta, hogy ha békét nem hagyunk neki,
elkártyázza még a ruhatárt is, s akkor igazán éhen halhatunk. Nincs más
mód, mint újra játszani…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… megúntak már itt bennünket, s az volna jó, hogy ha egyszer kivernének,
de sőt inkább nem eresztenek: mindenikünk odáig van adóssággal a
városban, lehetetlen tovább mennünk, ha pedig itt maradunk, lehetetlen
el nem vesznünk; a mi darabjaink vannak, azokat már mind ismeri a
közönség, s kétszer egy darabba nem jő. Mi azután előveszszük a
régieket, uj czimeket adunk nekik, a személyek neveit elforgatjuk; így
hozzuk szinre. A közönség azután fütyöl és rothadt almával hajigál,
mikor látja, hogy rászedtük. Milyen boldogság az emberre nézve, hogy ha
nem tudja magát szégyenleni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… ma nagyon rakonczátlan nép volt a szinházban, vidékről jöttek
disznóhajtsárok, igaz hogy ezüst huszasokkal fizettek, de az is igaz,
hogy felét azoknak eldugta az igazgató, mire hozzájutottunk. Don Caesárt
kellett volna előadnunk, de nem engedték végig játszani, nagyon unalmas
volt nekik felkiabáltak, hogy énekeljünk valamit, azután énekeltünk
nekik magyar és rácz népdalokat, egy öreg rácz, látva, hogy nincs
bassista köztünk, kisegített bennünket, és közénk énekelt, a többi meg
ütötte bottal a taktust a pajta oldalán, azután bort hozattak és itattak
bennünket, utoljára kidobtak mindnyájunkat az ajtón…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Ismét férfit kellett játszanom, a pajkos közönség csak azért tízszer
egymásután előhitt, hogy zavaromban gyönyörködjék. Utoljára sírva
fakadtam. Még most is sírok! Oh! inkább lennék Pesten az utolsó
kardalnokné, ott legalább ha magamat megbecsültem, megbecsülne más is…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Egy újság akadt a kezembe, hogy megdöbbentem, midőn a vidéki rovat
alatt Rácz-Becse nevét láttam ragyogni. Jaj nekünk, ha ez bennünket
megemlít. Szívdobogva olvastam végig. Hála Istennek, csupa kukoricza és
repczéről volt szó, minket meg sem említ benne. Milyen jó ember ez a
becsei levelező, hogy elmellőzött bennünket, az Isten áldja meg érte…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… ma lett volna jutalom-játékom, erre számítottam, hogy majd ebből
kifizetem minden adóságomat, s tovább megyek innen, tán ruháimat is
kiválthatom. Szerencsétlenségemre valami városi előkelő urnak nevenapja
volt ma, a közönség odacsődült s a szinház üresen maradt. Ennek a
reménységemnek is vége. Az igazgató deficit fejében lehúzott tőlem két
forintot. A jövő héten házról-házra kell orczátlankodnom, ha azt nem
akarom, hogy éhen haljak. Bárcsak a kukoriczafosztás s a disznótorok
ideje itt volna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Szállásomból régen kivertek volna, mert nem birom fizetni, ha
gazdasszonyom, egy vén rácz kufárné, el nem hinné, a mit minden nap
mesélek neki, hogy az én apám egy gazdag földesúr, a ki majd eljön
értem, s kivált innen, és azokat, a kik velem jót tettek, megjutalmazza.
Mindennap új hazugságot kell kigondolnom számára. Oh! hogy irigylem ezt
a napszámosnőt, a ki itt a kertben dolgozik naponként tíz garasért, hogy
szeretnék vele egy este összebeszélni, daróczot kötni fejemre és elmenni
kapálni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… utolsó darab öltönyemet ma adtam zálogba, estére nem tudom, hogy kitől
kérjek kölcsön egy tarka viganót, a miben eljátszszam Erzsébet
királynét. A kik itt elmentek az ablakom alatt, el nem tudják gondolni,
megbolondultam-e, hogy olyan nagyokat kaczagok magamban?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Sokáig tartottam magamat, most egyszerre oda lett minden erőm. Tudtam,
hogy a mint egyszer lefekszem, többet azután fel nem kelek. Házi
asszonyom egy pohár paprikás pálinkával akart meggyógyítani, mondtam
neki, hogy nincs nekem arra már szükségem. Ma reggel aztán rajtam
rontott, hogy ő nem engedi meg, hogy itt haljak meg nála, hanem menjek
máshova. Igaza is van, nem elég hogy tartott, hanem még el is
temettessen, jó lesz, ha kitaszít a sövény alá, úgy is mindegy a
meghalás, akár itt, akár ott. Úgy szomjazom már reggel óta, s nincs a ki
egy ital vizet adjon. Az ajtón keresztül látom a korsót, a hideg vízzel,
de nincs erőm odáig menni. Érzem, hogy ha egy nagyot ihatnám belőle,
attól rögtön meg tudnék halni. Olyan nehéz minden tagom. Kinek írom e
kuszált sorokat? Bárcsak olvasná valaki, a ki arra az útra akar indulni,
a minek végén én vagyok. Szemeim le-lecsukódnak. Én Istenem. Ha
elalszom, ne ébreszsz föl engem többet…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




EGY TITKOS DRÁMAIRÓ KINSZENVEDÉSEI.

(Siralmas történet egy levélben.)

Uram!

Háromszor kerestem az urat a lakásán, mindig azt mondták, hogy nincsen
odahaza, többször nem mászok fel azon a hetvenöt lépcsőn, hanem itt
hagyom ezt a levelet, olvassa el.

Én magam megyek haza holnap borjukat nevelni.

Nevemre bizonyosan fog ön emlékezni. Én vagyok az a Kis Endymion
Száldobágyról, a ki egykor a Divatlapban X betű alatt, a Honderűben
pedig a bakkecske jegy alatt azokat a közelismerést kivívott
levelezéseket és báli tudósításokat irtam. Akkor nagyon jártak utána,
hogy megtudják ki vagyok? most bevallom. Úgy sem veszek több tollat a
kezembe! még fogpiszkáló formában sem…

… Van annak nyolcz esztendeje, hogy legelőször feljöttem Pestre. Hoztam
magammal egy nagyszerű munkát. Egy szekérderékra menő hőskölteményt
hexa- és pentaméterekben, ez volt a czime, hogy «Egy század»! Csak száz
esztendőcske volt benne feldolgozva a magyar históriából. Kútforrásaim
voltak: Fessler, a hármas kis tükör, és a mágusok története. Kilencz
esztendeig dolgoztam rajta. Ennyi időt úgy hiszem elég koczkáztatni a
halhatatlanságért. Valóságos hazárd játék.

Pestre felérvén, a mint kiléptem a Vörös ökörből, első dolgom volt
szellemi áldozatomat, mielőtt azt a múzsák oltárára letenném, az
irodalmi táltosok egyikének bemutatni. Nem azért, hogy megbirálja, hanem
azért, hogy rekomendálja el valami kiadónak. Kikerestem a
legszelídebbet, a legjámborabbat, ahoz vittem el. Először megörült, azt
gondolta laptölteléket hozok. Jó is volna. Eltartott volna neki három
esztendeig szakadatlanul. Magasabb czéljaim voltak. Megismertetém velök.
Megigérte, hogy két nap alatt elolvassa művemet.

Már az nagy szeget ütött a fejembe. Ha azt mondta volna, hogy jőjjek
vissza a jövő pesti vásárkor, vagy egy év mulva, vagy egy olympiád után,
nem zavart volna meg; de két nap alatt el akarni olvasni azt, a mit én
kilencz esztendő alatt irtam, még is keserű megbántás.

Két nehéz nap mulva megjelenek nála. Összeszedtem minden szerénységemet,
hogy elbirjam viselni mindazon magasztalást, a mivel személyem el fog
halmoztatni, úgy léptem hozzá.

A táltos karszékében ült, s nem kevés meglepetésemre szolgált, hogy
asztalán kiterített munkám fölött oly nyugodt lélekkel pipázik, mintha
hőseimnek valami szükségök volna a felfüstöltetésre, s nem csak hogy
nyakamba nem borúl, de még meg sem illetődik, a hogy meglát.

Azt hittem, hogy nem ismert rám. Tán rövidet lát?

Én vagyok Kis Endymion.

– Tudom, felelte egykedvüen az egyfejű sárkány, s azzal pipáját kiverte
a szegletbe. Önnek a munkáját áttekintettem.

Én jónak láttam fülig elpirulni.

– A versek nem érnek benne semmit.

Ha látott valaki maga mellett mennykövet leütni, az képzelheti, hogy mit
éreztem e pillanatban! Hiszen egyéb sincs benne, mint vers! Arczom
kérdezni látszott a statariális itélet indokait.

– Először azért, mert nem csak öt és hatlábuak vannak köztük, hanem
pláne tarantulák és emlős állatok, nyolcz és négy lábakon járók.

– Hiszen, ha csak az a baj, felelém, segíthetek rajta, a melyiknek sok
van, amputálom, a melyiké kevés, mankót kap.

– Másodszor, folytatá gyilkos hidegséggel a Minotaurus, mértéknek híre
sincs benne, a versek döczögnek, mint a fakó szekér a fagyon, az ember
nyelve bennereked a kátyuban, forspontot kell az olvasónak maga elé
fogatni, hogy keresztül vontathassa magát rajta.

De már ez veszett állapot. Hát én már most mi tévő legyek? A Dunába
ugorjam?

– Azzal ugyan ne boldogítsa az újdondászokat, hanem tudja mit? A
hősköltemények úgy is kimentek már a divatból, dolgozza át ön e
költeményt regénynek, úgy hamarább elcsúszik a sok között.

– Újra kilencz esztendő! sóhajték fenhangon.

– Soha se kell arra annyi idő. Irassa ön le újra, a sorokat egymás után,
senki sem fog rájok ismerni, hogy valaha versek voltak. A kész
liktáriumot szeldelje fel szakaszokra, adjon a szakaszoknak mottókat
Bulwerből, Dumasból, Homérból, Békásiból s egyéb nevezetes külföldi
írókból, s nevezze regénynek.

A tanács megtetszett. Megigértem, hogy szót fogadok s azzal takarodtam.
A mint behúztam az ajtót, jól hallottam, hogy lármázott odabenn az a
kannibal az inasára, hogy máskor be ne ereszszen senkit ennyi papirossal
a hóna alatt.

Két hónap alatt újra volt írva az «Egy század», s jött velem a legelső
könyvnyomtatóhoz, a kinek a firmáját megpillantottam az utczán.

Belépek hozzá, mutatom neki a nyalábot s mondom, hogy én vagyok az a Kis
Endymion, a ki mind ezt kilencz esztendő alatt összeírta, volna-e kedve
kinyomtatni?

Az ember nagyon galant lett e szóra, kért, hogy hagyjam ott délutánig,
addig majd átnézi.

Szinte elsülyedtem. Ez pláne délutánig akarja az egészet átnézni!

No de csak azt akarta belőle megtudni, hogy hány ivet ad ki
nyomtatásban? a szerződvényt ahoz alkalmazandó.

Tehát a munka belbecséről nem is kételkedett, miután nevemet hallá, s
engemet reményemen felül talált azon nyilatkozata, hogy rögtön
szerződést köt velem.

Generozus akartam lenni. Elmondám, hogy én alkudni nem szándékozom, a
minő díjt szaband beleegyezem, munkámat nem akarom túl becsülni. Mire a
szellemi petrefaktor még nyájasabb képet mutatott, s biztosított, hogy
meg leszek vele elégedve.

Az nap nem ebédeltem örömömben,

Pontban, a mint a három órát ütötte az invalidus kaszárnyán, ott voltam
a betűk feldmarsalánál, a legelégültebb, legvidámabb képet tolva be
hozzá. Kezeit dörzsölve lépett elém a derék férfiú, megkinált egy
szivarral, s előmutatta a már elkészített szerződvényt.

Alig mertem belepillantani.

Tán jó volna látatlanba aláirni? gondolám magamban.

– Méltóztassék elolvasni, szólt azonban Guttenberg pereputyja, ha tán
valami kimaradt volna belőle.

Olvasni kezdém.

A munka 80 ivet teendett ki. Híztam.

Az ivenkénti díj 22 forint 45 krajczárra volt szabva pengő pénzben.

A világ keringett velem.

Ily jutalmaztatást legmerészebb képzeletemben sem tigértem magamnak.
Össze akartam számitani magamban mennyire megy az 80 ivvel sokszorozva?
A világért sem udtam kihozni. Annyit bizonyosan sejtettem, hogy azi,
igen nagy somma lesz.

Tovább olvastam, ha vajjon nem találok-e még valam, új meglepetést
számomra? Igen is találtam. Azt a 22 frt 45 krt. p. pénzben minden ivtől
nem a könyvárus volt nekem fizetendő, hanem én ő neki a miért munkámat
kinyomatja.

Én láttam Levassort, de nem látott Levassor engem arczomnak annyira el
kelle változni e váratlan felfedezés alatt, hogy a könyvnyomtató azt
kérdezte egyik faktorától, hogy hová lett az az úr, a ki az elébb itt
állt?

Ha látott ön már valakit, a ki szilvórium helyett faolajat ivott, s ezt
titkolni akarja, akkor lehet önnek valami fogalma arról, hogy milyen
képekkel álltam én ott?

Szerencsémre teremtő géniusom kisegített a zavarból.

– Valamit akarok javítani munkámon, hebegém, mi előtt sajtó alá
bocsájtanám, egy kicsinyt hazaviszem, majd azután megint visszahozom.

– A mint tetszik, mondá a főtipográfus, s elbocsátott szine elől.

Az nap nem vacsoráltam búbánatomban.

Az éjszaka nekem jó gondolatokat szokott hozni. Úgy lőn. Reggelre
kialudtam a kudarczot, s a mint megvirradt, újult erővel indulék neki,
szülöttének szellemem keresztapát találandó.

Sok járás-kelés után elcsíptem vele egy könyvárust. Megemeltetém vele
munkámat, s kérdeztem, hogy mit ád érte?

Ő meg azt kérdezte tőlem, hogy «van-e politikai tendencziája?»

– Nincs, egy csepp sincs, biztosítám megnyugtató hangon. Csupa
költészet, romantika és klasszicitás az egész.

– Úgy sajnálom, felele ő fancsali ábrázattal. Mai világban semminek
sincs kelete, csak a politikának. A regényeket tavaly még vették, az
idén már nem. Miért nem hozta ön akkor?

Ez az ember az ablakon dobja ki szerencséjét, gondolám magamban, s a
nélkül, hogy egy szót vesztegetnék tovább, köpenyeg alá fogtam
regényemet, s mentem egy másik könyvárus boltjába, ott nyomtam azt is.
Elakart osonni a hátulsó ajtón, de megkaptam a kaputja szárnyát, be
kellett várnia a rohamot.

– Mit ád az úr ennyi halhatatlanságért?

– Van e benne politika, kérem? firtatá a jó ember.

– A mennyi csak kell! állítám tele torokkal, politika, diplomatika,
taktika, strategika, heraldika…

– Engedelmet kérek! kiáltá közbe szabódó képpel a szellemi
négerkereskedő, úgy nem merek bele fogni, mai világban nagyon kétséges
vállalat politikumokat kiadni, inkább, ha belletrisztikum lett volna,
örömestebb vállalkozandottam.

Dühös valék! Kalap nélkül futottam ki az utczára, s avizáltam magamba az
ördögöket, hogy mért nem jöttem elébb ide, s később amoda? Denique már
megvolt, s én kereshettem, hogy melyik lámpásra akaszszam fel magamat?

Ekkor csillagzatom és unalmam elvezetett a színházba, ott a Londoni
koldusokat adják, s bennem e körülmény azon gondolatot szüli, hogy ha
ezt a drámát lehetett regényből csinálni, miért ne lehetne az én
regényemet is szomorújátékká önteni?

Úgy lőn. Haza mentem. Bevásároltam egy hétre való eleséget és világítót,
s addig ki sem jöttem a szobából, míg regényemet felvonásokká és
jelenésekké nem gyúrtam. Dolgoztam mint egy igavonó állat. Ha az
ánspániger lovak tudnák azt, mit dolgoztam én? hogy esnének térdre és
adnának hálát, hogy ők csak szekérbe vannak fogva, nem a dicsőség
talyigájába.

Drámám nagyszerű volt! Szeretném is azt az embert látni, a ki nyolczvan
ives regényből tudna kisszerűt csinálni.

Volt benne szomorú is, víg is. Három külön esemény ment benne végig, nem
számlálva az epizódokat, haltak benne rakásra az emberek, mégis maradt
elég. Az első felvonásban annyian születtek, hogy mire a harmadik
felvonásban az első generáczió kihalt, az utódok folytathatták tovább a
negyediket és ötödiket.

Mikor beadtam drámámat a biráló választmánynak, oly szenzácziót
költöttem csupa külső kinézése által, hogy két tag rögtön leköszönt, nem
érezve magában elég kompetencziát annak megbirálására. A megmaradottak
pedig azt kérték ki maguknak, hogy otthon olvassák el. Valának ők
számszerint hárman.

Kettő csakugyan előbb utóbb elolvasá; mint reszketve tudám meg, az egyik
elfogadta, a másik nem.

A harmadiktól függött életem, vagy halálom.

Hallja az úr, az a harmadik egy inkarnátus szellemfaló Poliphemus, a ki
minden reggelire egy fiatal poétát eszik meg s szellemvért iszik bor
helyett!!!

Hallott valaha a világ ily égre kiáltó istentelenséget!?

A mint megkapja munkámat átolvasás végett, elmegy hazulról, senkinek sem
mondja, hová? Két hónapig el van Szegeden, onnan belódul Erdélybe, ott
elcsavarog félesztendőt, onnan bebujtorogja fél Magyarországot, Gömörből
lekerül Somogyba, Somogyból felkerül Biharba, s úgy jön csak haza
tizenöt egész hónap mulva, mi alatt engem a kétségbeesés gutái
kerülgetnek, nem tudva, hogy hová tette a munkámat?

A mint megsejtém, hogy itthon van, rajta rontok, megállok előtte, mint
egy sírból fölkelt lélek s kérdezem tőle túlvilági hangon:

– Hova tette ön a munkámat?

– Micsoda munkáját? kérdi tőlem szörnyű hideg képpel.

Mintha volna nekem több munkám ennél? Drámámat: az «Egy századot!»

– Bizony nem tudom azt, viszonzá a szellemi ragadozó állat kegyetlen
ábrázattal. Tavaly hurczolkodáskor meghagytam az inasomnak, hogy minden
fölösleges iratomat égesse el, meglehet, hogy az is közötte volt.

És ezt csak olyan hangon mondta, mintha egy eltévedt malaczról van szó.

– Azonban megálljon, utána nézetek, talán megmaradt; s inasát behíva,
felszólítá, hogy ha maradtak valahol írások, hozza elő.

– Maradtak, viszonza az inas. Maradt egy nyirkos nyaláb piros bőrbe
kötve, a mit nem lehetett megégetni a belső nedvesség miatt.

– Az az enyim! kiálték fel magamon kívül, s összevissza csókoltam az
inast, megyek érte magam!

– Megálljon a tens úr, majd én előhúzom! s képzelje most az úr, az én
drámámat egy szénvonóval kelle előczibálni a sütőkemenczéből!

Ki akartam az embert hívni párbajra, de eszembe jutott, hogy ő a
harmadik biráló, s e helyett igen alázatosan megkértem, hogy olvassa el
már egyszer azt a munkát.

Megigérte, és igéretét kénytelen volt beváltani, mert az alatt mindennap
a nyakára jártam, engem látott meg, mikor fölébredt, én belém ütötte az
orrát, mikor szobájából kilépett, én kivántam kedves egészségére az
ebédet, mikor a kanalát letette, még álmában is velem kellett neki
vesződnie, elolvasta a munkámat, hogy hazajáró lelkétől megszabaduljon.

Végre tehát egy napon a választmányi jegyző kézbesíté munkámat, melynek
táblájára ez vala írva:

«Némi módosítások mellett elfogadtatik.»

Idvezültem! E perczben én voltam a legboldogabb ember az egész
kontinensen.

– S mik legyenek ama némi módosítások? kérdezém boldogságom hírnökétől.

– Azt **y úr fogja önnek elmondani.

Ugyanazon irodalmi Dsingiszkán, a ki tizenöt hónapig tartotta a
kemenczében a darabomat. No de megbocsátám neki, mert elfogadására
szavazott, s siettem hozzá a «némi módosításokat» megérteni.

Csekélység volt az egész.

Csak az egyik férfi szerelmesből kellett asszonyt csinálnom, s két
testvért úgy módosítanom, hogy utoljára férj és feleség válhasson
belőlük, a harmadik felvonást az első és a második közé illesztenem, az
ötödiket végképen elhagynom, e helyett az elejére egy előjátékot
készítenem.

Továbbá egy gazembert kelle becsületes emberré javítanom, egy boszorkány
ártatlanságát kiderítenem, egy megholt anyát új életre hoznom, a
monológokból dialogokat csinálnom, az előforduló gyilkosságokat még
nagyobb gyilkossággal motiválnom. A fő intrikussal a primadonnának össze
kellett házasodni, az első szerelmesnek pedig, a helyett, hogy
megházasodik, megkellett őrülni, s úgy mondani el azt, a mit én különben
mint okos embernek adtam a szájába.

Uram! Ez gyilkos munka volt. Inkább három új darabot írtam volna. No de
elkészítém ezt is. Megviselt csunyául, mondhatom.

Azt hivém, hogy most már tehát átestem a nagyján, most már czélnál
vagyunk.

Tehát semmi sincsen hátra, mint a szerepeket kiosztani, és azután
betanulni, és előadni a darabot.

A kiosztás felségesen sikerült, minden személynek első szerep jutott, az
utolsó dárdahordozónak sem maradt kisebb szerepe négy árkusnál. Még így
sem voltak elegen. Az orkestrumban az egyik brúgós, meg az egyik
klarinétos tud magyarúl, azokat is a játszó személyzet közé kivántam
igtattatni, sőt az egyik kortinahúzónak is, hogy ne heverjen hiába,
juttattam egy monológot, a mit a zsinórpadláson kellett elszavalnia
láthatlan szellem képében.

Ez a nagyszerűség volt megölő betűm. Hallja csak tovább uram. Várok egy
hétig, egy hónapig, ez alatt kiki megtanulhatta már a szerepét, akkor
kérdeztem, hogy mikor adják már a darabomat?

– Most nem lehet, – lőn a válasz, – mert az első hős elutazott
vendégszerepekre: nem jön meg hat hétig.

Kegyetlen fátum.

Elmulik a hat hét. Ott lestem az első hőst a gyorskocsinál, megragadtam
a bundagallérját, vittem egyenesen a szinházhoz:

– Itt van uraim. Elfogtam, kezeim között van! mikor adjuk a darabomat?

– Hja, biz azt megint nem adhatjuk hat hétig, mert az első szerelmesnő
szabadsággal fürdeni ment Füredre.

– Oh bárcsak kiszáradna az egész Balaton! hogy ne fürödhetne benne,
jönne vissza! A Hölgyfutárból egy héttel előbb megtudtam, hogy már jön
vissza.

– Rajta, rajta uraim. Siessünk! Mindjárt itt lesz. Adjuk azt a darabot!

– Megint lehetetlen, mert az első hősné szabadsággal a zöldbe utazott.

– Zöldebb leszek én a leveli-békánál, csak jőjjön vissza és adjuk azt a
darabot!

Denique nem lehet rajta változtatni.

Uram! ez így ment tíz hónapig: hol az előjáték, hol az utójáték
személyei voltak utazóban, egyik berekedt, másik megbetegedett, minden
elutazó művész után én sirtam el az elválás keserveit, minden beteg
művésznőért én imádkoztam legbuzgóbban.

Végre, úgy november táján, együtt voltak valamennyien: ott nyomtam őket.
Meg ne mozduljon, a kinek az élete kedves! Innen ugyan ki nem szabadul
addig senki, a míg a darabomat elő nem adjuk.

Megijedtek tőlem. Látták, hogy nem tréfálok, kitüzték a darabomat
valamelyik péntekre. Azt mondták, hogy az drámai nap.

Legalább tehát megállapodtunk egyszer.

Van a szinháznál egy jó öreg úr, a ki rendesen igen szivesen bánik a
fiatal drámaírókkal; az karon fogott és szép nyájasan megszólíta.

– Ugyan édes Kis Endymion úr, nem találja kegyed, hogy ez a dráma egy
kicsinyt – hosszaska?

– De tudom. Az az egyik érdeme.

– Nem gondolja kegyed, hogy jó lenne egy kissé megrövidíteni?

– Hogyan megrövidíteni? nem értem.

– Lehetne például egyes jeleneteket kihagyni belőle.

– Egyes jeleneteket! De uram, nem azért vannak azok megírva, hogy ki
legyenek hagyva. Semmit, semmit sem engedek, egy árva betüt sem.

– Így még is igen hosszu lesz. Eltart holnap reggelig.

– Hadd tartson. Ha sok a közönségnek, fizessen dupla belépti díjt, ha
sok egy napra, adják két nap, de ki nem hagyok belőle semmit!

Komolyan megharagudtam. Ezek az urak bizonyosan restelik a tanulást,
azért akarnak rábeszélni, hogy egész jeleneteket hagyjak ki darabomból,
miért ne egész felvonásokat?

Másnap olvasó próba volt. Felmentem. Ott voltam.

Én abban a képzeletben éltem, hogy a próbán minden ember úgy fogja a
szerepét szavalni, a hogy én szoktam azt, mikor mások előtt felolvasom,
s nagy meglepetésemre szolgált, hogy a mint a szereplők körül ültek az
olvasó teremben, nem is szinpadon, egyszer csak azt mondták: csendesség!
s azzal csak kezébe vette minden ember a szerepét, s elkezdett olyan
lassan beszélgetni belőle, mintha abban valami titok volna irva.

– Nem hallom! Semmit se hallok. Ahá! ott egy asszonyság most kezd
beszélni; oda tartom a fülemet: «tegnap a szakácsné mind összeégette a
lúdmájat.» Ez nem az én drámám. Amott látok most egy ihletett arczot,
keblére tapint, hallgatom: hogy szaval? «utczu teringette otthon
feledtem a szobakulcsot!» ez sem az én drámám! Az első hős és a
főintrikus a szerepekkel kezeikben erősen gesztikulálnak, ott foly az én
dialogom. Az ám. Arról beszéltek, hogy honnan lehet legjobban meglátni a
napfogyatkozást: a Svábhegyről-e, vagy a Rákosról?

Ki játszsza hát itt az én darabomat?!

Ráakadtam végre a gombolyag szálára. Árpád beszélt. Belenézek a
szerepébe, hogy fordíthat olyan sebesen? s látok benne keresztül-kasul a
sorokon végig mindenféle huzásokat.

– Nini, uram! Mik ezek az izék itten?

– Ezek? Ezek itt ni? Ezek – meghúzások.

– Meghúzások, meghúzások! Tudom, hogy meghúzások; de hát mire valók ezek
a meghúzások?

– Ezek a súgóért vannak, hogy ott ne súgjon.

Most még kevesebbet tudtam, mint azelőtt.

Nézzem a többi szerepeket, azok is tele vannak ilyen «meghúzásokkal.»

Kínos sejtelmektől gyötörve félre húzom Árpád személyesítőjét, s
kérdezem tőle: «talán bizony, a mik itt ki vannak huzva, azokat a
szinpadon el sem akarják mondani?»

– Csendesen uram, – súgá ő fülembe: – meg mondom önnek a dolog titkát,
de ne közölje senkivel; mert mindkettőnket bajba keverhet. Ezek a
czenzura miatt vannak kihúzva; ha ezek benne maradnának, önnek a darabja
nem lenne megengedve… Csitt… Hallgatás…

Le voltam ütve, mint egy tulok. Látnom kellett, mint ontattak halomra
legszebb frázisaim: a költészet virágai kaszával vágattak rendre! Tíz
sor közül megöletett kilencz; kérdésre nem jött felelet; a hét vezér
közül egy, a kinek Árpád trónfoglaló beszédére három íves
válaszfeliratot kellett elmondani, az egészből annyit hagyott meg, hogy
«ühüm,» s a primadonna legszebb monologja azon kezdődött, hogy
«egyébiránt» s végződött e szóval «pedig».

Így azután könnyü volt a próbának reggeli nyolcz órától délutáni egyig
bevégződni.

Meg vagyok ölve; szét vagyok tépve; sütve, főzve, tráncsirozva! de azért
nem tesz semmit; Sybilla könyveiből is elveszett hat, a megmaradt három
még is furorét csinált. Megálljatok drámaírók!

Hogy a szinháznál elakarnak nyomni, azt igen természetesnek találtam. A
szinész mind drámát ír, a szinésznő mind drámát fordít, tehát
irigykednek rám; de a közönség majd annál nagyobb elégtételt fog
szolgáltatni.

Ragadni fogják a zártszékeket, páholyokat; egy páholyt előre le is
foglaltam magamnak. Az utczaszegleteken csoportosulni fog a nép, hogy a
szinlapot olvashassa; a karzattól le a páholyig mindenki magán kívül
lesz ragadtatva. Ki fognak híni nyilt jelenet közben; minden felvonás
után hatszor. Én elbuvok a páholy odvában, és nem akarok kimenni.
Azonban még is fehér keztyüt és fénymáztopánt tartok kéznél. Mikor már a
szinházat összedöntéssel fenyegeti a népkegy, az ügyelők rohannak fel
hozzám, hogy menjek le, mutassam meg magamat. Az ügyelőknek nem megyek.
Ekkor rohan a titkár s kér mindenre a mi szent, hogy jelenjek meg a
szinpadon. Én annak is ellenállok. Végre jön az igazgató maga, s
felszólit a kaszinópáholy nevében, hogy jelenjek meg. No már erre nem
lehet többé tagadó választ adni. Le engedem magamat hurczoltatni;
kilökettetem a szinpadra. A koszorueső lesujt lábaimról, hölgyek
leragadják kebleikről a bokrétákat, s úgy hajigálják reám. Magam sem
tudom, hogy fogom át élni ezt a perczet megőrülés nélkül?

Csak egy nap volt még hátra. A lapok már hirdették előre darabomat.
Egész nap az utczán csatangoltam. Azt hittem, minden ember azért néz
rám, mert ismer. Azt hittem, hogy elől-hátul mutogatnak rám, a hölgyek
kihajolnak hintaikból, a kávéházakból kiszaladnak az utczára, és
mondogatják egymásnak:

– Itt megy az, a kinek a darabját adják holnap a szinházban.

– Miféle darabot?

– Az Egy századot!

– Hah, az Egy századot!

Ki ne hallotta volna hirét az Egy századnak?

Késő estig lótottam-futottam az utczán, mint egy eszeveszett.

Egy pillanatra eszembe jutott az is, hogy mit fogok kapni darabomból?
Ejh! Aljas haszonvágy ne fertőztesse tiszta ábrándjaimat. Az összeg
mindenesetre nagy lesz: feléből alapítványt csinálok fiatal drámaírók
felsegélésére, másik feléből jutalmakat tüzök ki derék csizmadia
mesterek számára, kik évenként tartoznak egy-egy ifju drámaszerzőt annyi
csizmával ellátni, a mennyit az a darabja után való lótás-futásban
elszakgathat. A többit jó barátokkal elköltjük.

Este felé úgy vettem észre, hogy elvagyok fáradva és megéheztem. Egész
nap az izgatottság, a lelkesülés nem engedte e prózai eszméket
észrevennem.

Betértem egy vendéglőbe, s ott egy szögletben letelepedtem. Hozattam
magamnak valamit enni és inni. Mit? Azt maig sem tudom; ez nem is
tartozik ránk, csak a pinczérre.

A szomszéd asztalnál egy csoport fiatal ember ült; vacsora vége felé
lehettek már és nagyon jó kedvük volt, valami mulatságos tárgyról
beszéltek és fölségesen kaczagtak rajta.

Hallgattam is én arra, a mit ők beszélnek; volt is nekem arra gondom!
Hanem egyszerre még is megüté a füleimet ez a kérdés:

– De hát honnan ismeritek ti ezt a darabot, a mit holnap adnak? Ezt egy
doktorképü ember kérdezte.

– Én egyik hét vezértől hallottam róla beszéltetni, a ki játszik benne,
– felelt egy vörösorru ifju, a ki körül volt rakva félmeszelyes
batteriákkal.

– Én meg a próbán voltam benn az orkestrumban. Mondá egy szokatlanul
borzas ifju.

– Én meg a kéziratot olvastam a leirónál; mondá egy harmadik, kinek
olyan barátságosan állt a haja, mint a babukának.

Ohó! Ezek az én darabomról beszélnek.

– Hát igazán olyan pompás mulatság lesz ez holnap? kérdé a legfeljül
tisztelt egyéniség.

– Fölséges, barátom. El ne maradj belőle, mert olyan «századot» egy
ezredév alatt sem szippanthatsz.

– Minden ősöd és ivadékod nem kaczagott és fog kaczagni annyit, mint te
holnap estétől reggelig.

– Csak nem tart el addig?

– De köszönd meg, ha akkorra eltudják igazítani, hogy ki kinek a fia?
annyi elvesztett, és megkerült gyerek jön össze benne, hogy utoljára
maguk a tisztes anyák sincsenek biztosítva felőle, hogy nem ők a
fiaiknak a leányai.

– Ez mind semmi, hanem a nyelv remek; – szólt a babuka fejü, – ihol
feljegyeztem belőle egy frázist; – s előhuzott egy kis papirosszeletet
zsebéből és olvasá: «Takard el vén fogatlan idő rongyos kötényeddel
jövendő lábaidnak piszkos sarújait, hogy az emberiség törpe gyg szai ne
számlálhassák meg rajta azon sárfoltokat, miket idegen nemzetek vérével
kevert honi földnek iszap tengere fecskende reájok.»

Tányér rengető hahota fogadta e gyöngyét darabomnak.

– Van e több is ilyen? – kérdé egy laikus, olyan nagyon kaczagva, hogy a
torkában meglehetett látni, mit eszik?

– Így megy végtől végig! – biztosítá az elébbi.

– Annál gyönyörübbek az egyes jelenetek, – szólt bele a piros orru
Minosz; mikor – Árpád apánk úgy üti főbe Svatoplukot a tajtékpipájával,
hogy rögtön szörnyet hal bele.

– De ez még nem elég költői igazságtétel Svatoplukra nézve, – toldá a
másik. – Ármány valamivel megpiszkálja a fülét, mire magához tér, s övét
leoldva annál fogva felakasztja magát az Ullman páholy melletti
csillárra.

Mennydörgő kaczaj!

– De legislegszebb az a gondolat benne, szólt a borzas szőke Aeacus, –
mikor a hős tikkadtan elárvul a pusztában; oda jön a kedvese, de nincsen
egy pohár víz, hogy megitathatná; mit cselekedjék? nemes önfeláldozásra
jön gondolatja: elkezd sirni s tele sirja a hős sisakját, azzal itatja
meg. Ez nagyszerü gondolat!

Az emberek kirugdalták a székeket maguk alól, úgy kaczagtak, csak én
sápadtam; az üres kanalat az üres tányértól a számig hordtam abban a
képzeletben, hogy tojásos levest eszem, a mi pedig mellettem állt egy
csészében.

Ekkor egy fekete szakállu úri ember szólalt meg az asztalnál, a kinek
igen komoly képe volt:

– Ejnye de szeretném azt a fiatal embert ismerni; mindjárt neki adnám
felváltani a két millió forintos bankjegyemet, a melyiket még sehol sem
tudtam másutt felváltatni.

– No iszen megláthatod majd holnap; kihijuk minden felvonás után!
tapsolni fogunk neki, hogy reng bele a szinház.

– De már oda még a hitelezőimet is elviszem, – mondá rá a fekete ember,
– s betudom nekik ezt a századot ezer forintba.

A vidám társaság aztán felkerekedett, elment; még odakinn is úgy
rá-rákezdték a kaczagást, hogy én meg nem foghatom, hogy nem szakadt meg
bennök valami.

Csengettem!

«Pinczér! ember! merre vagy? fizetni akarok!»

Rohant a pinczér.

– Mit tetszett enni?

– Tudom is én, hogy mit ettem? Kicsiny híja, hogy embert nem ettem.
Mondj, határozz egy összeget, a mit fizessek; aztán eressz: hadd
szaladjak.

Oda dobtam neki valami bankjegyet. Azt mondta, hogy vissza ád belőle;
keresztül is löktem egy széken: az tudom többet soha se kérdi senkitől,
hogy mit adjon vissza?

Nyargaltam egyenesen a szinházi titkár szállására. A kapu be volt zárva:
csengettem, míg a csengetyühuzó a kezemben maradt; a kapussal
összeverekedtem, ő hátba vágott, én pofon ütöttem, félfrakkom a kezében
maradt, a másik felével futottam fel a lépcsőkön; betörtem a titkár
szobájába.

A jó ember már aludt; azt gondolta, én vagyok Sobri a Két pisztolyból;
arra kért, hogy csak az életének kegyelmezzek, ott a tárczája az
asztalon, vigyem el azt: úgy sincs benne semmi.

– Nem kell nekem az úrnak sem élete, sem tárczája; a magam életét és
tárczáját is mindjárt itt hagyom; hanem feleljen, parancsoljon: mit kell
fizetnem, minő kárpótlást adnom, hogy darabom ne kerüljön a szinpadra?

A derék ember komolyan azt hitte, hogy most álmodik, s szépen befordult
a fal felé, és elkezdett horkolni.

– De nem álom ez uram, a mit most hall! szólék, kirángatva feje alul a
vánkost. Hanem nekem adják vissza a darabomat, mert én azt megégetem
rögtön.

A jó ember megtapogatott, látta, hogy nem vagyok tünemény, nem vagyok
kisértet, nem is kopogó szellem.

– De mikor már be van tanulva a darab.

– Szóljon ön, mit fizessek fájdalomdíjt azoknak, a kik szerepeiket hiába
betanulták? mibe kerültek a kősziklák, a miket festettek a darabhoz?
fizetek, mindent fizetek, most kapom az árendát; kárpótolok mindent!

A derék férfiu megszánt: azt mondá, hogy fájdalomdíjt drámaszerzők a
szinészek megkinoztatásaért még ez ideig fizetni nem szoktak, a
kősziklák sem vesznek kárba, majd ír hozzájuk valaki más darabot. A
művemet elvihetem tőle mindjárt térítvény mellett, majd kihirdetik, hogy
elháríthatlan akadályok miatt elmaradt. Hanem már most hagyjam aludni.

Kezet csókoltam neki és könnyebbült szivvel ragadtam hónam alá a
megmentett darabot. Mindenkinek kezet csókoltam a háznál, még a
szolgálónak is, a ki levilágított a lépcsőn. Annak ugyan okosabb lett
volna egy huszast adnom, de az későn jutott eszembe.

Csak az utczán mertem lélekzetet venni.

Kezemben vagy tehát! Nem fogtok holnap kaczagni rajta! nem hijátok ki a
szerzőjét! Elégetem. Nem égetem el. Meggyulladna tőle a város; ki
fizetné meg a kárt? Követ kötök rá s a vízbe dobom. Bele a Dunába, úgy
lesz.

Rohantam ki a Dunapartra: gyönyörű holdvilágos este volt, a hold végig
sugárzott a rezgő hullámokon. Egészen olyan éjszaka, a milyen kivántatik
arra, hogy egy századot a vízbe fojtson tulajdon édes atyja.

Valami követ kerestem, melyet rá kössek.

Egyszer csak valaki meg fogja a karomat; s a mint föltekintek, egy magas
nyájas arczu férfiut látok magam előtt, ki édes szelid hangon megszólít.

– Fiatal ember, mit mível ön itt?

– Sétálok, – felelém neki gorombán.

– Szereti ön a holdsugáros éjeket? kérdezé tovább, ugyanazon
fiszharmonika hangon.

– Szeretem hát.

– De miért nem bámulja ön akkor a hold ezüst csónakát az ég azurjában,
miért inkább a szőke Duna rezgő tükrében?

Megzavarodtam.

– Ifju ember! ifju ember! ön valami öngyilkolási merényleten töri a
fejét.

– Bizony olyas valamivel vagyok.

– Ne tegye azt.

– Hiszen nem is teszem, csak ezt a csomagot akarom a vízbe dobni.

– Miféle csomag az?

– Ez egy szerencsétlen életunott dráma, mely meg van érve a halálra.

– Dráma? Mi czíme?

– Egy század.

– Hogyan? Egy század? És ön annak a szerzője! Ez a gondviselés műve,
hogy én most itt önnel találkozom! Ifju ember, önnek azt a drámát vízbe
fojtani nem szabad.

– Hát mit tegyek? Azt várjam, míg ez fojt engem a vízbe?

– Csináljon belőle novellát.

– Csinál biz a haragos vihar! Kinek, minek? ki adná ki?

A szelid férfiu, mint egy szabadító génius, tevé vállamra kezét.

– Én uram. Én egyik legtekintélyesebb divatlap szerkesztője vagyok. Nem
szükség önnek magának újra fáradni műve átalakításával; nekem vannak
segéd-szerkesztőim, ügyes fiatal emberek, a kik értenek a kivonatok
készítéséhez, nyujtsa át. Én önt illendően fogom díjazni érte.

Ez meglepett. Ez volt az első ember, a ki előttem díjazásról beszélt.

Rögtön megfordultam, karöltve elkisértem a rendkívüli férfiut
szállásáig, a kapuban letettem a munkámat, hogy csináljon vele, a mit
akar.

Ott még egyszer megszorítá kezemet, s ihlet és malasztteljes arczczal
mondá:

– E napom nincsen elveszve, mert két reményteljes ifju életet mentettem
meg az öngyilkolástól.

Megvártam azután, hogy lesz novella az én drámámból, nálam nélkül? Az a
gyönyörűségem volt, hogy mikor megjelent, magam is alig ismertem rá.
Legjobban gyönyörködtettek benne a sajtóhibák; azok remekek voltak.
Egyet örök emlékül feljegyeztem magamnak; e helyett: «földerült a nap is
néma bűbájában;» ez volt tipografiázva: «földreült Arad is német
gubájában.»

Denique a novellává deválvált quondam hősköltemény, çidevant regény, és
boldog emlékű dráma eltartott négy hétig, akkor azt írták alá, hogy
vége. Én bizony magam sem értettem belőle semmit.

Vége levén, megjelenék az én nyájas pártfogómnál az igért honoráriumért.

Megszorítá kezemet, megcsókolt, leültetett; biztosított, hogy rám még
roppant fényes pálya várakozik, s szorgalmas fáradozás után én is
vihetem annyira, mint legnagyobb regényíróink, a kiknek mindegyiknek van
külön egy téli, egy nyári kaputjuk, s ebéddel vacsorával élnek
mindennap.

Azzal azután kivett a tárczájából egy szépen összehajtogatott finom
ropogós papiru előfizetési ívet, kezembe nyomta, megáldott, és
teljhatalmulag megbízott vele, hogy gyüjthetek a lapjára
prenumeránsokat.

Én pedig ezennel kivánok szerencsés jojczakát az úrnak; holnap megyek
haza borjúkat nevelni, addig is maradok

soha nem látandó alázatos szolgája

_Kis Endymion_.




BETHLEN GÁBOR «EGY» TÁNCZA.

(Történelmi adoma régi adatok nyomán.)

Ezerhatszáztizenkilenczben (ha jól emlékszünk rá) április 5-ikén vonult
be a kapuit önként megnyitó Kassa városába Bethlen Gábor diadalmas
seregei élén.

Hogy Magyarországnak ezen rangjára harmadik fővárosa a szabadság zászlói
alá tért, bizony nem történt meg némi ellenkezés nélkül. Különösen két
jezsuita barát mindent elkövetett, hogy a polgárokat a protestáns
fejedelem ellen felizgassa, s a vár és a város tűzzel-vassal
védelmezését rájuk erőltesse. De végre is a szabadsághoz szító polgárok
a két fanatikus izgatót elhallgatásra bírták: az igaz, hogy egy kissé
drasztikus módon, a mi a mostani korban használt alkotmányos módszerek
közt épen nem ismeretes.

Harmadnapra a bevonulás után a fejedelem tiszteletére fényes
tánczvigalmat rendezett a város, a melyen jelen volt nemcsak a polgárság
szine java, de Felső-Magyarország minden előkelő családjának képviselői
is, a kik akkoriban Kassán palotákat birtak. El lehet képzelni, mennyi
asszony és leány lehetett ott együtt.

De mind valamennyi között Páris almáját senki sem érdemelte úgy meg,
mint a szép Remekyné, a kinek a szépséghez és fiatalsághoz még az is
megadatott, hogy özvegy legyen.

Csakhogy igen rátartotta magát!

Sem bokrétát nem fogadott el, sem tánczba nem állt fel, sem poharat nem
köszöntött, akárhogy kinálták.

Következett pedig a pompás vigalom végén a selyemtáncz, a minek az a
kimenetele, hogy a lejtés alatt a férfi és a nő kicserélik egymásal az
öv mellé dugott selyemkendőket, s azt a zálogot aztán kinek-kinek nagy
áron kell megváltani, addig vissza nem adják.

A fejedelem egészen bele volt szerelmesedve a szép menyecskébe. Nem
tekintette azt, hogy pápista; pedig láthatta azt a nyakában függő szép
rubintos keresztről.

Neki hajította selyemkeszkenőjét, s ime a büszke úrhölgy, a ki még addig
minden daliának kosarat adott, elfogadta a zálogot, s viszonozta azt a
saját kendőjével, s arra aztán együtt lejték el azt a deli tánczot,
kinek nincsen mása, a két selyemkendő csücskéjét tartván kezükben.

A táncz végeztével a fejedelem még jobban el volt varázsolva a gyönyörü
özvegy szemeitől, s midőn helyére vezette, azt kérdezé, hogy mi lesz a
váltságdíja a zálognak?

A hölgyek kérhettek akármit: drága kösöntyüt, bokrétát, szép dalt,
tréfás szolgálatot; azt meg kellett adni. A férfi rendesen kérte a maga
csókját, s azt is meg kellett adni, vagy szép szerével, vagy szokásos
sikongatással.

A bűbájos özvegy suttogó szóval azt rebegé a fejedelemnek:

– A mit én a selyemkendőmért váltságdíjul kérek, azt én fenségednek el
nem mondhatom, csak négyszem között.

De már az ilyen törvényjavaslatra nincs az a második tényezője a
törvényhozásnak, a ki azt ne mondaná, hogy «placet».

– Hol és mikor?

– Holnap reggel harangszó után az én palotámban (palotának hitták abban
az időben a belső szobát) ottan leszek!

Soha még fejedelem olyan pontosan meg nem tartotta szavát, mint Bethlen
Gábor a szép Remekynének adottat. (A többit is megtartotta bizonyára, de
ezt különösen.) A mint az Erzsébet-székesegyház harangja utolsót
kondult, ő már ott volt a bájos özvegy-asszony palotájában.

– Tehát halljuk: mi az ára a tegnapi táncznak?

A szép özvegy szemérmesen az arcza elé huzta a fátyolát, s így kezdé
suttogó szóval:

– Fenséged előtt bizonyára nem lesz titok, hogy ebben a városban két
jezsuita atyák lakozának, a kik közül az egyik nekem gyóntató atyám
volt.

A fejedelem gondolta magában, hogy ez ugyan nagy feneket kerít a
dolognak.

– Hát aztán? Mi lett belőlük?

– Kurucz vitézek bizony megfojtogatták mind a kettőt.

– Ejnye, ezt bizony nehéz dolog lehetett szegényeknek elviselni.

– De még ha csak ezt tették volna velük! Ámde ezen felül olyan helyre
dobták be őket, a melyet átall az emberi nyelv másként, mint
négyszemközt megnevezni. Arra kérném tehát fenségedet, engedje meg, hogy
onnan őket felvétessem, s tisztába tétetvén, eltakaríthassam.

– És micsoda hely az?

A szép özvegy asszony megmondta azt a szót. Bizonyára nem lehet azt
társaságban kiejteni sehol.

– Vigye őket kegyelmed akárhová! kiáltá a fejedelem, s a visszakapott
selyemkendőjét az orra elé tartva, futott ki a szép özvegy házából, ott
hagyva annak zálogul tartott selyemkendőjét, s nem kérve érte a
váltságot.

Így végződött Bethlen Gábor első szerelme és emlékezetre méltó táncza.




PÉNZ ELREPÜL.

(Nem írta ezt senki, mert ez igaz történet.)

Annyi volt a pénz, mint a polyva! Mint a szél hordta polyva!

Három héten át tanyázott az egész tábor Komárom alatt és benn annak
városában: ottan várták a francziát, a kit senki sem hítt ide.

Az alatt volt drága dolog Komáromban; egyik ezred ki, a másik be; az
utczák is tele sátorokkal, annyi volt a katona, hogy még a padláson sem
fért el.

Sok embernek sok szája van, sok szájnak sok étel-ital kell; – komáromi
híres kenyérnek soha olyan kelete nem volt, mint akkor; komáromi Dunából
soha annyi vizet ki nem mértek, bor és pálinka rovására, mint ama három
hét alatt.

Irtóztató kelete volt mindennek, a mi csak enni és inni való volt; a
kinek csak egy csikója, lúdja volt, ölte, vágta, vitte a piaczra,
kapitálist szerzett belőle; a ki reggel kenyeres kofa volt egy talyiga
czipóval, este nagyságos asszonynak hivatta magát, s azt kérdezte, hogy
hogy adják a zsidótemplomot? megvettek mindent, nem alkudtak semmire,
egy forintot adtak egy pár savanyú ugorkáért, s még a levét is pénzen
vették, már pedig ember emlékezetre az ugorkalé, meg a dicséret mindig
ingyen járt a portéka mellé.

Hát még a hol italt mértek! ott úgy állt ember hátán ember, mint a
«Vasárnapi Ujság» kiadó-hivatalában előfizetés idején: ostrom alá volt
véve minden csapszék, megszállva minden kurta, avagy hosszú kocsma és
elfogyasztva minden spirituózum.

Volt a győri Dunaparton többek között egy csapszék, a melynek
kifordított ajtajára iromba szinekkel valami szobapiktor egy kétséges
lábon álló katonát feste, pirosra mázolt palaczkkal a kezében s ezen
aláirással: Az jókedvű katonához. «Az jókedvű katona» ott a képen olyan
kriminális pofákat fintorított, mintha csakugyan ivott volna abból az
izéből, a mit odabenn a kocsmában mérnek. Mert hirhedett dolog volt,
hogy abban a kocsmában mérik az elképzelhető legsavanyúbb bort és
legkozmásabb pálinkát; lehetetlen, hogy Tukma uram gubacsot, vagy mit ne
keverjen közé, a mitől egy kis ízt kap a lőre, ha valaki nem akar az
alkörmöstől kapott szinével megelégedni; a sok vízről benne ne is
szóljunk, hiszen az volt benne az egyedüli jó.

Egy szóval, Tukma uram borát csak az ihatta, a ki már másutt valahol
annyira lerészegedett, hogy többé nem tudja, mit iszik; kétszer pedig
senki sem kért belőle.

Ilyenformán a legnagyobb katonajárás idején is alig jutott Tukma uram
csapszéke publikumhoz, mert a ki csak bevetődött «Az jó kedvű
katonához», abból mind olyan rosszkedvű katona lett, mikor kijött onnan,
hogy elijesztette a többit a látogatástól; az első egy pár héten Tukma
uram sokkal több ütleget és fejéhez vágott palaczkot rakhatott a
számadásba, hogy sem pénzes zacskókat és banknótákat.

Hanem épen ez volt a szerencséje.

A két első hét alatt megitta a tábor a jó bort; a harmadikban nem volt
jó bor, s megitták a rosszat.

A két első héten még csak értelmes áron mértek holmit, de már a
harmadikon vége volt a lehetséges és nem lehetséges közötti minden
hatásnak; szállítani nem lehetett semmit kívülről, mert odakinn baj
volt; kincs volt ilyenkor egy hordó bor, akármiféle bor! – Ilyen kincs
pedig volt Tukma uram pinczéjében elég.

Most ő rá került a «vesski!» Bezzeg nem mondták azt most, hogy ilyen meg
olyan íze van a borának; nem locsolták el a padlón; nem kértek belőle
lólábát mosni; nem kérdezték: micsoda almafán termett? megitták
hűségesen, s megadták az árát busásan, a kinek nem tetszett, annak azt
mondta Tukma uram: «eredj oda, a hol jobbat mérnek.»

Egy álló hétig nem volt Tukma uramnak egyéb dolga, mint bort tölteni,
pénzt elvenni; esténkint kifáradva a nagy munkában mindig egy-egy
szakajtó-kosár pénzt vitt be a söntésből belső szobájába, melyben
egymásra volt hányva rézpénz, ezüstpénz és fekete bankó. Rá sem ért azt
megszámlálni, alig volt ideje egy pár órai alvásra; csak bedöntötte az
egész kosárral, a hogy volt, egy kétfülű káposztáshordóba, s lenyomtatta
a káposztakővel.

Egyszer aztán vége volt a drága világnak, a tábor elment más felé, ott
hagyták Komáromban a sok pénzt.

Az emberek ekkor kezdtek csak felocsúdni még a nagy ijedségből. A ki
eddig azt sem tudta, három krajczár hány forint? annak most ezrei
voltak; a ki még tavaly hajóslegénynek készült adni a leányát, most
viczispánt keresett vőnek; a ki eddig irnok volt, most maga keresett
hajdút, a ki a hintajába segitse; sok ember meg azt sem tudta, hogy hová
legyen már most azzal a sok pénzzel?

E közé a sok ember közé tartozott Tukma uram is.

Persze, hogy első dolga volt kívül-belül kifestetni a házát, s
bevakoltatni az ajtót az utcza felől; ő többet nem lesz kocsmáros.

Második dolga volt elmenni a posztós boltba, ott ráparancsolni a
legényekre, hogy keressék ki neki a legeslegfinomabb kék posztót, a
milyen van; a melyik legdrágább, abból lehasíttatni tizenöt röföt,
varratni belőle földig érő köpönyeget, három gallérral egymás tetejében;
ahoz ezüst gombos dolmányt szabatni, zöld selyemposztóból, selyem
kalapot hozzá és ezüstsarkantyús csizmát és selyemmellényt.

Mikor ez meg volt, akkor elment kávéházba, leült az asztal mellé a többi
félvér milliomosok közé, s kávét parancsolt magának.

Megivott huszonöt csésze kávét. Ez nyilván igen uras dolog volt.

Azonközben le nem vette volna magáról a nyolczszázötven forintos
köpönyegét, ha két kályhát fűtöttek volna is a háta mögött, – hadd
lássák.

Mikor pediglen a huszonötödik csésze kávét is lehörpentette, akkor
kihúzta háromszázhuszonöt forintos dolmánya zsebéből négyszáznyolczvan
forintos tajtékpipáját, s kibontá kilenczven forintos dohányzacskóját,
hogy megtöltse pipáját abból a dohányból, a minek fontja huszonöt
forint.

– Az csak semmi, szólt egy mellette ülő rácz kereskedő Zentáról, ki
aranyos csibukot szítt az asztal fölött. A mi nekem van török dohány,
annak fontja tíz arany magában Macedoniában, a hol terem.

Tukma uramat nagyon bántotta ez a megalázás. Még vele versenyez holmi
kereskedő. Azért is nagy büszkén mellénye zsebébe nyúlt, kihúzott abból
egy száz forintos bankót, összehajtogatta hosszúra, meggyújtotta a
gyertyánál a végét, s azzal gyújtott rá a huszonöt forintos dohányra,
minden szippantásnál büszkén hunyorítva a megtromfolt kereskedőre; s
mikor az utolsó darabka is ellobbant a bankóból, félre vágta a pipáját,
nagy elégtétellel kérdezve:

– Hát a fidibus drága-e Macedoniában?

A rácz kereskedő persze, hogy nagyon le volt főzve. Az irigység azt
mondatta vele Tukma uramnak:

– Áj, áj, de sok pénze lehet Tukma uramnak.

– Az már van, felelt a bölcs férfiú. Ha egyéb nincs is, de az van. Az
sem tudom, hogy mennyi van? mert ha ma hozzá fognék a számlálásához,
esztendeig készen nem lennék vele. Embert pedig nem kapok, a ki
megszámlálja helyettem, mert most Komáromban minden ember úr és herczeg!

A körülülő urak mind nevettek az ötletnek, ők is mind nagy urak voltak.
Egy buzakereskedő milliomos; egy dohánykereskedő félmilliomos; egy
mészáros iszonyú gazdag ember. Csupa rettenetes gazdag urak.

A mészáros azt a tanácsot adta Tukma uramnak, hogy sohse számlálja meg a
pénzét, hanem mérje meg mázsával, hogy mennyit nyom?

– Igen bizony: de teli van bankóval, azt ki kellene belőle elébb
válogatni, az pedig sok időbe kerül; az ördög győzi.

– Hát nem tudja Tukma uram, hogyan segítsen rajta? szólt bele a
búzakereskedő. Nagyon könnyű dolog az: – szeleltesse meg a pénzét, a
hogy a kukoriczát szokás; most épen jó szél fúj: álljon ki a Dunapartra
vele; terítsen alá egy ponyvát, töltse ki rá egy szakajtó-kosárból; a
szél majd kihordja belőle a bankót szépen, az ezüstpénz meg lehull a
ponyvára; azután a bankót szépen összesöpörheti külön, az ezüstöt is
fellapátolhatja külön.

– Úgy segéljen, igaza van az úrnak! szólt Tukma uram, kinek nagyon
megtetszett ez a tréfa. Gyerünk mindjárt pénzt szeleltetni. Ez még úgy
sem történt Komáromban.

Rögtön vele ment az egész kávéházi népség; egész közönség csoportozott
össze arra a hallatlan látványra, hogy pénzt fognak szeleltetni, mint a
morzsolt kukoriczát.

Tukma uram előhozatta házából a káposztáshordót, kiállíttatta a partra,
leteríté a selyemposztó köpönyeget a földre, s maga felállva egy székre,
kimérte szakajtóval a hordóból a pénzt, s letölté azt a köpenyre, a hogy
szemetes gabonát szokás szél ellenébe tölteni.

Jó erős szelecske fújt épen, kedvezett a vállalatnak; a lehulló érczpénz
közül gyönyörüen kitisztogatta a bankót, némelyiket el is vitte olyan
messze, hogy szemmel sem lehetett utólérni, sokat a Dunába hordott,
csőcselék, nép, utczagyerkőcz elfogdosta a messzebbre tévedezőket. Tukma
uram nem sokat törődött velük. Jut is, marad is. Az ezüst egy rakásra
hull; abból is elgurul egy-egy tallér jobbra-balra, hadd kapkodják;
másnak is legyen karácsonja egyszer!

Egy álló óráig tartott még így is a munka, mire a pénz fel lett szórva,
egy garmadában az ezüst, távolabb a szélhordta papiros.

Akkor zsákot hoztak neki, felmérték lapáttal.

– Pfü! ez a sok penészes ezüst pénz! kényeskedék, orrát fintorgatva
Tukma uram. Nem állhatta ki a szagát.

A zsákot megmérték mázsával, egy kicsinyt kiszakadt az oldalán, valami
kiömlött belőle: «hadd maradjon a mázsálóknak!»

Seprűvel összeseperték a bankót, a mit nagyon messze nem vitt a szél, s
beletömték mind egy zsákba.

– Pfü! ez a sok piszkos bankó! fitymálódék Tukma uram. Hozzatok frissen
vizet, hadd mosom meg tőle a kezem.

Egy pár bankót bele is tapostak a sárba. «Hagyjátok ott; nagyon piszkos
az már.»

Így szeleltették a pénzt valaha a komáromi Dunaparton…

Komáromi Dunaparton láthatni néha egy embert; öreg, koldús, negyven
esztendős köpönyeg a nyakában, három gallérú, a minek a nap rég kivette
a szinét s öreg foltokat rakott rá az idő és a viszontagság.

Ott jár, kel a part hosszában, s szeges végű botjával kutatja, turkálja
a szemétdombokat a parton, egy-egy darab papirost talál néha a szalma
közt, azt felveszi, megnézi minden oldalról; talál néha egy-egy
krajczárt is, s akkor még nagyobb dühvel turkálgatja a szemetet…

Ezer ember közül egy alig tudja már a mondát, hogy ott azon a helyen
hajdanában Tukma uram hordó pénzét szeleltette, s az a kopott koldus ott
most azt keresi, azt kutatja, nem maradt-e ott egy bankó, a mit a szél
akkor elvitt, nem bújt-e el egy-egy tallér, a mi akkor félre gurult?…
abból a sok pénzhalmazból, a mit ő ott szeleltetett.

Hja bizony: pénz elrepűl, pénz elgurúl; addig fogjad, a míg van!




KÉSZ REGÉNYTÁRGY.

A közelebbi években feltűnhetett az olvasó közönségnek egy szenzácziós
hír, mely az erdélyi hírlapokban keletkezett, s aztán megtette körútját
valamennyi közegeiben a nyilvánosságnak; meglehet, hogy még most is
utazik.

E hír szerint egy régi kivándorlott magyar főrangú idős hölgy, a ki
Bukarestben lakik, végrendeletében egy fényes nevű erdélyi család fiatal
férfi tagját tette vagyona örökösévé. A hagyaték készpénzben hatvanezer
arany.

Természetes, hogy az elbeszélésnél olyan régi családneveket használunk,
a miket mai nap már élő ivadék nem visel.

A hagyományozó éltes úrhölgy neve Krakovszky grófné, született Gara
Zsófia; az örökösül választott ifjú magyar mágnás az Omodé család fia,
Dezső.

Egy napon a család tekintélyes feje, az öreg báró Omodé Zoltán kap egy
levelet Drakula bukaresti tekintélyes ügyvédtől, melyben arról
tudósítják, hogy az öreg Krakovszky, született Gara Zsófia grófné, az ő
fia javára tett végrendeletet a bukaresti közjegyzőség előtt hatvanezer
arany értékeig. Tegyen ez iránt lépéseket.

Zoltán báró azt felelte erre, hogy ő ezt az egész dolgot nem tartja
valószinűnek, mert az indokolás gyönge. Ha Krakovszky grófné az ő Dezső
fiát azért szemelte ki örökösének, mert az igen nagylelkű ember, akkor
épen olyan okból választhatott volna akárkit az erdélyi mágnások közül;
mert azok mind nagylelkűek: ez az ő hibájuk.

Erre aztán Drakula ügyvéd azt a felvilágosító választ küldé, miszerint a
hagyományozó nem puszta rokonszenvből, de tartozó kötelességből
hagyományozza a vagyonát Omodé Dezső bárónak, miután létezik az
Omodé-család osztályos ágai között egy szerződés, a mit azok 1715-ben
kötöttek, s melynek pontozatai szerint, ha az egyik ág deficiál, annak a
vagyona az életben maradóra száll vissza, Krakovszky grófné pedig ennek
a fiatalabb Omodé ágnak az utóda. Emlékezhetik rá a gróf, hogy az utolsó
Omodé leány az ifjabb ágból egy báró Garához ment nőül. A házasság
szerencsétlen volt, válóper vetett neki véget. A szentszék az asszonynak
ítélte oda az egyetlen gyermek, egy hat éves leány gondnokságát. Az apa
erre, hogy az ítéletet kijátszsza, elszöktette lányát az anyjától,
kiment vele külföldre, ott városról-városra járt, untalan változtatva a
tartózkodási helyét, s leányát tizennégy éves koráig férfiruhában
járatta, hogy az anya által felhívott hatóságok rá ne találjanak, míg
egyszer aztán átvetődött Angliába; ott a leány megismerkedett Krakovszky
lengyel gróffal, a ki naturalizált angol alattvaló volt. A báró
kénytelen volt az ismeretség következményeit elfogadni s nőül adta a
leányát gróf Krakovszkyhoz, a ki aztán nagy szerepet játszott a 47-iki
lengyel forradalomban; onnan megmenekülve, nejével együtt Bukarestbe
költözött, megmentve neje hozományát is, a mit az apjától kapott. Ime ez
az a most már az élet utolsó lépcsőjén álló asszonyság, a ki az ifjú
Dezső bárót örökösévé szándékozik tenni; a hatvanezer arany pedig
valóságos családi hitbizomány: nyugodt lélekkel elfogadható.

Ez a felfedezés fölöttébb megdöbbentő volt. Azt, hogy az Omodé-család
osztozó ágai között százhetven esztendővel ezelőtt egy ilyen szerződés
köttetett, nem tudhatta senki, mint olyan családtagok, a kik e titkos
szerződés egyik példányának birtokában voltak. Az egyik példányt most is
az Omodé-család titkos levéltára őrzi, biztos zár alatt; a ki annak a
tartalmát ismeri, csak a másik példány birtokosa lehet.

De még meglepőbb volt az a fiúruhában rejtve utaztatott leányról szóló
monda, mert ez meg már épen írásba sincs téve; ezt mint valami nem
dicsekedésre való esetet csak bizalmas órákban szokták a család
nagyasszonyai elregélni ifjabb családtagoknak, vagy nagyon meghitt
embereiknek; a házból ez a titok ki nem szivárgott soha. Ebben kell
lenni valaminek.

Omodé Zoltán báró megbízta az ügyvédjét, doktor Poprádyt, hogy utazzék
le Bukarestbe, és járjon utána e talánynak.

Az ügyvéd lement, felkereste a kollégáját, Drakulát, abban egy derék
tekintélyes jogtudóst ismert meg, a ki nagyszerű irodát tart. Az maga
elvezette őt a közjegyzőhöz, a ki előtt a végrendelet fel lett téve, s
azonkívül is akárkitől kérdezősködött az ügyvéd gróf Krakovszkynéről,
mindenkitől azt a választ nyerte, hogy az egy jól ismert asszonyság, a
ki harminczhat év óta lakik Bukarestben, s a legelőkelőbb házakhoz
bejáratos.

Ekkor indult el aztán dr. Poprády, semmit el nem mulasztva, a mit az
óvatosság diktál, a rejtélyes úrhöly felkeresésére.

A grófné szállása nem volt fényes, de kényelmes, egyszerű; csupán egy
öreg asszony volt mellette, a ki ápolta. Épen az orvosával találkozott
az ajtóban az ügyvéd.

Mondta, hogy beszélni óhajt a grófnéval. Az bajos lesz, mert az
asszonyság haldoklik.

Ez már baj! De az ügyvéd mégis beküldte hozzá a névjegyét, ráirva, hogy
az Omodé-család megbizásából van itten.

Erre az ápolónő azt mondá, hogy tessék besétálni.

Az ügyvéd egy összeroskadt, asthmatikus fuldoklással lihegő öreg nőt
látott maga előtt, körülrakva az orvosi tudomány minden életmentő
szereivel; (de szépen le tudná itt irni Zola barátom a köpőládákat!) de
neki mint a féle fiskálisnak nem azon járt az esze, hogy azt jegyezze
fel apróra, a mi egy regényirónak szükséges; hanem reálisabb vizsgálatot
tartott, s látlelet nyomán fel is fedezett három nagy rézzel kivert
ládát a szobában, a miken patent lakatok függtek; egyen vexir-zár is
volt, a mit nem szoktak hiába alkalmazni.

Hát biz az öreg asszonyság nagyon gyengén tudta már adni a szót,
kétannyit zokogott és három annyit köhögött, mint beszélt; de végre
mégis csak ki lehetett venni a szavaiból, mennyire örül, hogy kedves
rokonai ott az elhagyott hazában még is figyelmükre méltatták. Kissé
későn jött már a megemlékezés: az ő napjai meg vannak számlálva. Pedig
milyen nagyon óhajtaná, ha hosszú távollét után ismét a kies Erdély
üdítő balzsamos levegőjét szívhatná, s hamvai a haza földében
nyerhetnének nyugalmat.

(Az ügyvéd könyekig érzékenyül. Egy katarrhalis roham véget vet a
beszédnek.)

Dr. Poprády alig töltött egy órát az érdekes beteg ágya mellett, s az
idő alatt két helyről is jöttek kérdezősködni a grófnő hogyléte iránt.
Az egyik posta az angol követségtől jött; a másik az orosztól. Az ügyvéd
meggyőződött róla, hogy ezek nem fogadott statisták, hanem valóságos
követségi hivatalos közegek. Ez a hölgy tehát kétségtelenül nevezetes
állást foglalhat el a bukaresti társas életben.

Nem késett azonnal táviratozni megbizóinak a tapasztaltak felől,
hozzáadva jogtanácsadói véleményét, miszerint czélszerű volna az öreg
rokont haza vitetni az Omodé családnak; nehogy annak a halála esetén a
vagyona kézen-közön eltűnjön.

A válasz visszaérkezett: szivesen látják az öreg rokont az Omodé
kastélyban.

A beteg grófnő, orvosa beleegyezésével, ráhagyta magát biratni, hogy
párnái közé burkolva, vasúti kupéba pakoltassa magát, (a vasút egész az
Omodék ős lakhelyéig vezet); a rézveretes ládák közül kettőt, mint utazó
podgyászt feladtak, a harmadikat a vexir-zárral a hálókupéjába kivánta
elhelyeztetni, mert abban értékes kincsei vannak.

Szerencsésen megérkezett Omodélakra, az ifjú Dezső báró kastélyába; ott
igazi atyafiságos előzékenységgel fogadták. Fiatal nő volt a háznál,
három kis eleven sarjadék, teljes családi boldogság. Apró és nagy
igyekezett mindenképen kedvében járni a kedves vendégnek.

És az a drága balzsamos erdélyi levegő valóban csodát mívelt; a haldokló
asszonyság szépen felgyógyult, elhagyta az ágyat; együtt ülhetett az
étkezéshez a családdal; ő foglalta el az asztalfőn a helyet s aztán
beszélt naponta mindenféle régi történtekről, a mik az Omodé családot
érdekelték, s e közben napról-napra jobban kitűnt, hogy a család
mindennemű összeköttetéseivel mennyire ismerős.

Ez így ment tavasztól őszig.

Őszszel egy vadászaton összejön a fiatal Dezső báró a felesége
testvérével, Bálvándy Elemér gróffal, a ki igen éles eszű férfiú, s az
országos ügyekben is nagy befolyású állást foglalt el. Elmondja neki,
hogyan szaporodtak meg ők egy nagynénével, a ki ellen neki gyönge
skrupulusai kezdenek támadni.

Bálvándy Elemér gr. azt mondja erre a sógorának, hogy majd végére jár ő
a valóságnak, Dezső báró csak vadászsza itt tovább a rőtvadat, az alatt
majd ő bejelentetlenül meglepi az omodélaki kastélyt. Azzal rögtön
odautazott, s a testvérhugát találva a kastélyban, elmondá neki
egyenesen, hogy ő a rejtélyes nagynénét kitudakolni jött ide. Egyedül
kiván vele beszélni.

Az öreg asszony egy csöppet sem jött zavarba, mikor Elemér gróf azzal a
kérdéssel kezdte az ismerkedését, hogy mondja meg a tisztelt asszonyság,
hogy valósággal mi a neve, és hová való?

Ismételte, hogy ő Gara leány, Omodé ivadék, a lengyel forradalom után
telepedett le Bukarestben, ott leánynevelő intézetet nyitott, mely
kitünő hírben állt, s fényes jövedelmet hajtott; a magyar szabadságharcz
után számos magyar menekültnek volt nála kész szállása, ellátása:
valamennyi 48/9-iki czelebritással mind a legszivélyesebb viszonyban
állt. Ez okozta későbbi veszedelmét; mert a mint az 1854/5-iki
török-orosz háború kitört, a dunai fejedelemségeket megszálló osztrák
hadsereg főparancsnoka, gr. C...i altábornagy, a magyar
szabadsághősökkel fentartott barátságáért a nevelőintézetet bezáratta,
felszereléseit elkoboztatta. Később ugyanez a baleset ismétlődött vele a
második orosz-török háború alatt. Akkor meg az orosz főhadparancsnok
koboztatta el a nevelőintézetét. E miatt ő diplomacziai úton keresetet
is indított mind az osztrák, mind az orosz kormányoknál. Amazon 24 ezer
arany, emezen 20 ezer arany követelése van. Ezeket mind hiteles
okiratokkal igazolja a gróf előtt, a ki meggyőződhetik róla, hogy az
öreg asszonyságnak a két kormányon van 44 ezer arany követelése, a mit
az angol kormány hathatósan támogat, mivelhogy Krakovszky angol
honpolgár volt. De ezen a követelésen felül van azután még az a bizonyos
60 ezer arany, a mit örökségül elhagyományozott az unokaöcscsének, Omodé
Dezső grófnak.

Elemér gróf csendesen hallgatta végig azoknak a nagynevű férfiaknak az
elsorolását, a kik Krakovszky házánál megfordultak Bukarestben. Azok
között egy név ragadta meg a figyelmét: «Rikay».

– Többször megfordult Rikay a grófnénál?

– Csaknem mindennapos volt.

Ez a Rikay kalandokkal gazdag életéről ismeretes kivándorolt erdélyi
magyar. A többek között arról is nevezetes, hogy Cuza fejedelemnek egy
politikai ellenfelét, az opponáló bojárok vezérét, C....ut párbajban
agyonlőtte, s Cuzának nagy kegyeltje volt.

Most már tisztulni kezdett a rejtély köde.

Ugyanez a Rikay ifjabb éveiben az Omodé családnak titkára volt; ő
rendezte azoknak a titkos levéltárát. Ő általa tudhatta meg valaki más
az 1715-iki családi szerződés titkát, a kivándorolt Gara grófról, meg az
ő férfiruhában rejtegetett leányáról szóló legendát, s az egyéb benső
családi élet mozzanatait.

De a beszédessé vált öreg asszonyság jóhivő publikumra vélvén találni,
még tovább ment a bizalmaskodásban. Elmondá, hogy ő járt Pesten is,
Bécsben is, sorban ismerős az ország czelebritásaival; Andrássy Gyula
gróffal, Kálnoky miniszterrel; többször igénybe vette Deák Ferencz
közbenjárását, és egy ízben Lumnitzer főorvossal is konzultáltatott
egészségi állapotja fölött.

– Akkor is ott lakott Deák Ferencz abban a pompás szállásában az angol
királynénál, a melyiknek az erkélye a Dunára szolgál?

– Igenis. Engemet is ott fogadott az erkélyen ülve.

(Deáknak soha sem volt fényes szállása erkélylyel a Dunára.)

– Hát Lumnitzer főorvos már akkor elvesztette a félszemét, a mit egy
operáczió alkalmával a lepattant kés hegye sértett meg? kérdé a gróf.

– Oh igen. Már akkor fekete köteléket viselt a szemén.

(Lumnitzer főorvos pedig hála az égnek, most is mind a két szeme világát
épségben bírja.)

Bálvándy gróf tisztában volt már vele, hogy mit higyjen az öreg
asszonyságról.

Ajánlotta magát, s kimenve a nővéréhez, azt mondá neki:

– Ti egy raffinált csalót hoztatok a házatokba. Ez valami nagy galibába
akar benneteket keverni; iparkodjatok szép szerével megszabadulni tőle
minél előbb.

Azzal hazament.

De alig szállt le a kocsiról, midőn sarkába hág a nővérének a távirata.

«Siess vissza! Az ügy igen váratlan fordulatot vett.»

Bálvándy gróf rögtön visszatért Omodélakra.

– No hát mi történt?

– Itt van Budapestről egy Stibor nevű államhivatalnok, a ki reklamálja
Krakovszkynét, mert az az ő nagynénje.

A pesti látogató egy igen derék szolid férfi, a ki előadja a grófnak,
hogy az a bukaresti Krakovszkyné asszonyság soha sem volt Gara leány,
Omodé ivadék; hanem tisztességes budai polgári családból eredett Stibor
leány; innen vándorolt ki Bukarestbe; ő nagyon jól ismeri, volt nála
többször, a míg nevelő-intézetet tartott, a hol nagyban ment minden. El
nem képzelheti, hogy mi oka van az öregnek ezt a komédiát játszani az
Omodé családdal.

– Tessék bejönni hozzá! mondá a gróf a pesti úrnak.

Krakovszkyné akkor megint halálosan ágyfekvő beteg volt egyszerre.

– Persze, hogy ő az, sugá Stibor úr s odalépett hozzá, nyájasan
megszólítva. – Kedves nénémasszony.

Krakovszkyné elbámulva tekinte a megszólítóra.

– Kicsoda az úr? Soha sem láttam az urat.

A jámbor hivatalnoknak szeme-szája nyitva maradt erre a végkielégítésre.
Úgy jött ki a szobából, mint a kit leforráztak.

– De pedig becsületemre mondom, szólt a grófnak, mikor megzavarodásából
magához tudott térni, hogy ez az én valóságos nagynéném. Én nem
csalatkozom.

– Hát tudja ön mit? szólt a gróf. Majd később, mikor az egész család
ebédhez ül, jőjjön be kegyed az öreg asszonysághoz egyedül és beszéljen
vele magára. Én a szomszéd szobában két hiteles személyt fogok
elrejteni, úgy, hogy ő észre ne vegye, a kik a kettőjök között folyó
beszédet kihallgasák.

Akként történt. Mikor az ebéd óráját csengették a kastélyban, Stibor úr
bejött egyedül az öreg asszonyság szobájába; a mellékszobában pedig ott
volt a helység jegyzője és a lelkész.

De ezuttal nem volt már az öreg asszony halálos beteg; hanem dühösen
ugrott fel az ágyából, s rátámadt a látogatójára.

– Te ostoba! Mit jösz nekem ide a nyakamra? Az ördög hozott ide, hogy
engem a jó nyugodalmas helyemből kizavarj, mikor itt olyan jó dolgom
van, a milyen soha életemben nem volt.

– De édes néném, hiszen mi is épen olyan gondosan ápolgatnánk, ha
hozzánk jönne. Aztán mi ránk szegény családos emberekre sokkal jobban
ránk férne az a hatvanezer arany, a mi az ilyen dúsgazdag uraságnál
számot sem vet.

– Hallgass, szeleburdi; nincs nekem hatvanezer krajczárom sem.

– Hát azok a nagy összegek, a miket a nevelőintézete bezáratása miatt
kárpótlásul követel a kormánytól.

– Az igaz, hogy én követelem, de azoknak meg nagy okuk van, hogy meg nem
adják; mert nem politikai magaviseletem miatt zárták be az én magasabb
leánynevelőintézetemet; hanem azért, mert gazdag bojár urak jártak oda,
a kik olyan tudományokra tanították a leányokat, a miket azoknak nem
szükség a nevelő-intézetben megtanulni. Azért csak fordulj meg, eredj;
ebédre csengettek. Nekem is hadd hozzák a becsináltomat.

De biz a becsinált helyett maga jött be hozzá Elemér gróf, s azt mondá
neki:

– Drága úrhölgy. Itt van ötven forint úti költségnek. Tessék azonnal
felkerekedni, összepakolni és elutazni, a mely irányban legjobbnak
találja.

A veszedelmes nagynéne egy szót sem szólt ellene, felkelt és készült az
úthoz.

– Még egy szót asszonyom. Kegyed három ládát hozott magával ebbe a
kastélyba. Nehogy valamikor azt mondhassa, hogy azokban kincsei voltak,
a mik egy erdélyi mágnás házában vesztek el, hát most sziveskedjék ön az
általam ide hozott szolgabiró előtt sorban felnyitogatni a ládáit és
megmutatni azoknak a tartalmát.

Ennek is meg kellett történni.

Hát mi volt a ládákban? Holmi asszonyi czókmókon kivül egy nagy csomó
muszka proklamáczió és kisebb-nagyobb szolgálatok fejében tett
utalványok bizonyos összeg rubelekre.

Persze, hogy Stibor úrnak sem kellett többet a nagynéne.

Az még abban az órában eltünt a ládáival együtt búcsúvétel nélkül. Azt
hiszik hazatért Muszkaországba.

Milyen szép regényt irhatna ebből valaki, a ki ért hozzá. Én pedig
átengedem.




EGY CSALÁD DRÁMÁJA.

Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, a mit ha regényben
olvasnánk, azt mondanánk rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a
fantáziája, de nem volt valószinű.

Azt is megkérdenők tőle, elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői
igazságszolgáltatás?

Pedig a sors a legnagyobb regényiró!

Most egy esztendeje épen: István király napján egy kis vidám baráti kör
gyült ösze nálam széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt; irók és
szinészek.

Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jó kedv fűzték egymáshoz a vidám
társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy
fiatal nő, ki a szinpadon a közönség tapsait, az életben ismerői
becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné.

Férjét mindenki, a ki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb
embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derüben
tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége
felé, – arczának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, –
elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.

Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikéba
vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke; alakjára nézve
valóságos kis Hegedűs; apjának zömök miniatur képe, gyémánt kiadásban;
ez épen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt, mint az apja. Anyja
élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan
mulatságba, a hova gyermekét magával nem vihette. Kedvencz neve ez volt
előtte «a kis kuntyorka».

A késő est oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával
kevesebb.

A szép, a kedves fiatal asszony, a népdalok tünde énekesnője, a
mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap mulva meghalt; meghalt
menthetlenül, mint a kit valami láthatlan átok fogott meg; ki
koporsójánál legforróbb könyeket hullatott, az orvosa volt, ki először
megmenté a drága életet, s miután egy végzetes percz hevélye újra
visszadönté őt romboló bajába, néhány óra mulva segíthetlenül látta őt
felbomlani.

A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta; igérte, hogy
nemsokára érte fog jönni. Tömérdek nép kisérte őt a temetőbe, s azután
még sok ideig minden nap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal,
miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda.

Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól
fogva viselni.

Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s
azt kérdi nőmtől:

– Nincs-e itt a feleségem?

Válaszolnak rá, hogy nincs.

– Hm, különös; pedig nekem azt igérte, hogy itt lesz. Már három nap óta
keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.

Nőm ekkor szivesen unszolá, hogy üljön le és ebédeljen velünk.

– Oh, mit gondolnak? felelé ő. Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem
én semmit.

És valóban, már akkor három nap óta nem evett semmit.

Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra mulva már ide át volt a
kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett, és sirt egész
késő holdvilág feljöttéig, és égreemelt ujakkal esküdött neki valamit;
de azt senki sem hallotta, hogy mit?

És valóban nem evett azóta; hanem annál inkább ivott: ivott az éhség
ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat ellen, ivott az álmok ellen;
ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős
borszeszt; ez tartá fenn, ez ölte meg.

Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve
volna már; tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat
hánytak szemei; elkezdett ordítani, sírni olyan hangokon, a mikben nem
volt semmi emberi.

Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett
jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe, este megint a szinházban
teljesíteni hivatását, s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol
szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg
lehetett őt találni.

Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedélylyel, gazdag költői érrel;
három hó mulva neje halála után találkoztam vele a szinház csarnokában,
már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel,
bárgyú, lélektelen tekintettel; lopva akart előlem elosonni, én útját
álltam, s egyenesen rátámadék.

– Barátom, a mit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.

– Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet? kérdé tőlem tompa hangon,
mintha feltenné rólam, hogy előttem ez még titok.

– Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is, mint egy asszonyt,
s nem estünk miatta kétségbe.

– Igaz, igaz; hebegé ő egyszerre felvillanó szemekkel, s kezemet forrón
megragadá, mint ki szavamat elérté; vesztettünk mi már nagyobbat is.

– Nem szabad a férfinak elhagyni magát; nem adta önnek tehetségeit
bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!

– De mikor olyan sokat vesztettem, sóhajtá ő, s ismét visszaesett elébbi
mélaságába.

Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két muzsa ihlete
emelt költővé és művészszé.

– Miért nem menekül ön iróasztalához? A muzsák legjobb védelmezők a
kisértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a «Róma leánya»
volt, ez lelkét be fogja tölteni; higyje el nekem, a költészet a
legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.

E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá, s azzal
vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni; mondá, hogy
vannak igen szép tárgyai; azokat elmondja nekem.

Ekkor beszéltem vele utoljára.

Már a költői géniusnak sem volt fölötte hatalma többé. Lelke és teste
sokkal nagyobb meghasonlásban voltak egymással, mint hogy válni ne
akartak volna. Egészen elvetette magát; nem sokára szinházi szerződése
is letelt, s nem újíttatott meg. Most már igazán nem volt hová mennie,
mint a temetőbe.

Csak az volt még ránézve terhes, hogy onnan néha vissza is kellett
jönni. Úgy sietett odajutni, hogy végkép ott maradhasson.

Barátai, kik látták szemeik előtt árnyékká válni az egy év előtt oly
életerős, oly kedélydús férfit, komolyan unszolák, hogy hagyjon föl ez
életmóddal, mert ez a halálba vezet.

– Jó helyre vezet, felelé ő.

Emlékezteték gyermekére. Megtámadák atyai érzelmeit. Mi lesz abból, ha ő
is meghal?

– Az sem fog sokáig élni. Elvégeztük mi azt Linával, hogy együtt fogunk
lakni ottan. Majd a kis kuntyorka is ott lesz.

Erre aztán minden ember azt mondta, hogy így beszél az, a ki részeg,
poéta és komédiás egy személyben.

Pedig hát igaza volt.

Néhány hét előtt neje után ment a férj, és mindenki, a ki hallá, hogy
meghalt, azt felelte rá, hogy czélt ért.

A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemes szivü
orvosuk, doktor Bókai és neje fogadták gyermekül, s a kik ismerik a
férjet és nőt, az mondák rá: boldog gyermek! milyen jó apát, jó anyát
nyert másodszor is!

De már ez mind hiában volt. Hiában apai gond, anyai ápolás, játszó
testvérek, mosolygó jóllét, orvosi tudomány, emberi rokonszenv! Máskép
végeztek felőle azok «odalenn».

Már apja temetésekor panaszkodott a gyermek, hogy olyan hideg az a
koporsó, ne vigyék hozzá közel; ő úgy fél a temetőben; vigyék onnan
haza.

Nemsokára ő is megbetegedett.

Gyámatyja, ki mint a «szegénygyermek-kórház» főorvosa, ezreket ment meg
évenkint e kisded szenvedők közül: épen annál, kit úgy szeretett, mint
gyermekei testvérét, hiába meríté ki tudományát; mást határoztak felőle
«odalenn».

Mikor már látta, hogy nem mentheti meg, arczképét akarta bírni a kedves
gyermeknek, de ez észrevette a szándékot s rimánkodni kezdett: «Ne
fessenek le engem: nem akarok én még meghalni.»

Honnan tudta a gyermek, hogy ez a két eszme így következik egymásra?

Utolsó éjszakáján gyakran fölriadt s fogadott anyja nyakába kapaszkodva
kiálta:

– Anyám, engemet hívnak; de én nem akarok elmenni nagyon hívnak. Ne
ereszszenek el.

Pedig mégis el kelletett neki mennie oda, a hova hívták.

Pár hétre atyja temetése után a gyermeket is eltemették.

Apja és anya sírjaik között volt még egy kis hely, a hová egy olyan kis
koporsó elférhetett; oda ástak neki sírt a kettő közé, úgy, hogy csak
egy keskeny földréteg választá el amazoknak sírüregeitől.

És a mint lebocsáták a gyermeket a sír fenekére, a mint megmozdult
fölötte a búcsúima hangja, ime egyet mozdult a koporsó, s benyomva az
elválasztó földet anyja sírja felől, a gyermek koporsóstól együtt
odaborult anyja keblére.

Most ott pihennek mind hárman.

És annak csak egy éve még, hogy ennél az asztalnál hallottuk
mindháromnak vidám kaczaját összevegyülni.




A SZEGEDI ÉLETMENTŐK.

Nem azok a nagyobb hősök, a kik az ágyútűznek nekimennek, embert ölni;
hanem, a kik ennek a viznek nekimentek embert megszabadítani.

A szegedi gáttörés hírére rögtön neki indult egy csoport képviselő,
újságiró, nem várva meghivást, megbizatást, pártkonferencziát és
napirendre kitüzését a «szőnyegen fekvő kérdés megoldásának»: Szeged
lakosságát megmenteni.

Pedig rettenetes darab munka volt az, csak odáig is eljutni.

A kik próbálták már nagy viharban a Balatonon átkelni a Kisfaludy
gőzössel, képzeljenek egy a Balatonnál még háromszorta mélyebb tavat, a
mi már az adriai tengerrel versenyez, s azon egy flotillát közönséges
pontonokból, a miket a hegymagas hullám mint a lapdákat hajigál
gerinczein keresztül; azokon ültek a mi életmentőink. A távol Szegedről
átcsillámló vésztűz volt a világító tornyuk.

Az egész flotillát Sváb Károly képviselő vezette, a ki e vidéken
legjáratosabb. A vihar azonban szétszórta a járműveket s egy közülök,
Krajcsik Ferencz képviselőé, a szegedi vásártér közelében a
legveszedelmesebb helyre jutott. Ott holmi kertek és állások voltak, a
miket eltakart a hullám, hanem a palánkok sűrűn levert karói ott
maradtak a viz fenekén. Mikor aztán a hullámhegy meg-megnyílt a dereglye
alatt, egyszere felmeredtek a veszedelmes czölöpök az ár közül; ha
egyhez közülök hozzácsapódik a hánytvetett hajó, menthetlenül odavész.
Fél órai kétségbeejtő küzdelembe került, míg a tapasztalt evezősök ez
elátkozott korallzátonyszerű kelepczéből ki birtak vergődni. A jéghideg
orkán megdermeszté ökleiket az evező lapáton, s testükre fagyott az
átizzadt öltöny.

Így jutottak el Szegedre.

Hogy minő volt az általános pusztulás képe, azt leirták mások, én csak
az epizódokat gyűjtöm össze.

*

«Jókai uramnak» híják a derék embert – a keresztnevét nem tudtam meg,
pedig szivesen kötnék vele atyafiságot, – a kire rá bízta a felügyelő
mérnök a hosszú gáton az egyik veszedelmes gátcsuszamlásra való
felügyelést. Éjfél felé a mérnök aggódni kezdett, hogy vajjon helytt áll
e Jókai uram a gáton? s elment maga utána nézni. Hát ott találja Jókai
uramat, épen a gátcsuszamlás közepén fekve, s a bundájába takaródzva,
nyugodtan aludni.

– Az Isten szerelméért! kiált, az alvót felköltve a mérnök, hogy
fekhetik ön ide, épen a veszedelmes helyre?

– Hát csak azért feküdtem ide, hogy ha mozdul a kutya, hát mindjárt
észrevegyem.

*

A mint az életmentők dereglyéikkel bejárják a várost, (a mi még város
belőle, ott a háztetők, falak kilátszanak), egy udvarban megpillant
Krajcsik képviselő két nagy bortaposó kádat, két akáczfához kikötve, a
mik ott himbálóznak szépen a hullám fölött. Oda eveznek. Hát az
evezőcsapásokra csak felüti ám a fejét az egyik kádból két polgártárs,
pipa a szájában.

– Hozta Isten az urakat! Hát mi járatban vannak?

– De önök mit csinálnak itt abban a kádban?

– Hát «jó minékünk itt laknunk», várjuk, míg elmegy a viz.

A derék emberek, a mint a rohanó árviz jött, nagy nyugodtan előhúztak
két kádat az udvarra. Az egyikbe behelyezték az asszonyaikat, párna,
dunna közé, a másikba magukat, odaraktak két hétre való eleséget, aztán
kötelekkel megkötötték a kádakat az akáczfákhoz s várták, hogy hadd
jőjjön a viz. Az aztán fölvette őket kádastól, mint a horgonyra kötött
hajót, s ők ott várták egész lelki nyugalommal, hogy elmuljék a
veszedelem. Alig lehetett az egyik férfit, meg a két asszonyt nagy
könyörgéssel rábeszélni, hogy engedjék magukat e veszedelmes helyzetből
kiszabadítani. A másik férfi azután is ott maradt a kádban. Ő nem hagyja
ott a házát.

Hány emberélet veszhetett el a családi tűzhelyhez való ragaszkodás
miatt!

*

Egy rom tetején, a minek födelét elvitte az ár, egy másik háznak a
födeléből, a mit meg odahozott, az ottmaradtak hirtelenében állást
hevenyésztek, arra felhordták a családjukat, aztán a kutyát, baromfit,
még a sertéseket is. Az utóbbiak nagy flegmával néztek ki a szarufák
közül, fejüket a falon kidugva, míg a gazdaasszony tüzet rakott és
levest főzött a gyermekeinek. Köröskörül az özönviz!

Ezeket épen nem lehetett onnan lecsalogatni.

«Ha mindenünk itt vész, veszszünk mi is!»

*

Egy szép fiatal menyecske jön az életmentőkhöz, panaszolva, hogy az ő
férje a hódmezővásárhelyi munkások közül való volt: a többiek már mind
hazatértek, csak ő nem került vissza. Segítsenek neki őt megkeresni.
Segítettek. Sok tudakozódás után rájöttek, hogy a fiatal nő férje az
illovai szélmalomba menekült, a miről már tudták akkor, hogy
összeomlott. Az odaevezők csak a romokat találták már. A mint ott
vizsgálódnak, egyszer egy nagy hullámcsapás egy nagy férfi főt emelnek
ki a vizből.

– «Az az én uram!» sikolt föl az asszony. Ráismert arczára.

Odaeveztek, hogy kiemeljék a vizből. Nem lehetett. A hullára hurkolt
kötél elszakadt s az nem mozdult meg. Három nehéz malomkő feküdt az
altestén, az szorította le. A szélmalom padlásán voltak felhalmozva az
elkopott malomkövek, s mikor a hullám föláztatta az épület talapját, ez
a tömérdek kő egyszerre odazuhant az alájok sereglett huszonegy
menekültre, s még most sem lehet hozzájok férni a malomkövektől.

A szegény asszonyt félőrülten vitték el onnan.

*

Egy másik félőrült nőt a háza tetejéről szabadítottak meg. Ez a t...i
nótáriusné volt. A vész kezdetén ő maga a leányával együtt a padlásra
menekült. A férje azonban biztosabb helyet szándékozott a számukra
készíteni két vaságyból, a miket az udvaron fölállitott s azokra deszkát
rakott keresztül. Azt hitte, hogy olyan magasra nem hág a víz. Az áradat
azonban az emelvényen is túlnőtt. S mikor aztán a nő látta a padlásról,
hogy a férjét már kezdi elborítani a viz, kiáltozott neki, hogy
kapaszkodjék bele a hozzá lecsüggő ákáczfa galyaiba s oda meneküljön. A
férj úgy tett, de alig fogta meg a galyat, a mint a vízár elsodorta, s
aztán oly szerencsétlenül vitte neki a fának, hogy a feje annak a két
ága közé szorult, s minthogy a nehéz bundája aláhúzta, nem bírta magát
kiszabadítani. Reggeltől délig látta a nő és a leány alig egy ölnyi
távolban a férjet és apát a halállal küzdeni s nem tudott segíteni
rajta. Ott halt meg a szemük láttára.

Nem rosszabb ez az őrültségnél?

*

Oh az igazi őrültek, azok mind erről nem tudtak semmit. Ő utánuk rég
bezáródott a világ.

Krajcsik képviselő véletlenül megtudta, hogy a kórházban még huszonkét
őrült van; a kiknek az elszállítására senki sem vállalkozott. Ő
másodmagával, Potoczky Dezső képviselővel rászánta magát a nehéz
feladatra. Hullámban, zivatarban kicsalogatni az odúikból embereket, a
kiknek már nincsen lelkük, mikor még az is elveszti a magáét, kinek van.

Hozzáfogtak. Egyenkint kellett mindenik szerencsétlent mindenféle
mesterfogásokkal rábírni, hogy engedjék magukat a csónakba vinni. A
legtöbb őrültnél az használ, ha azt mondják neki, hogy «megyünk haza.»
Volt köztük egy jókedvű bolond is, a kit a többiek «Weisz bácsinak»
hínak, ez nagy imádója II. József császárnak, ő annak a komiszáriusa, a
ki nagy reformok keresztülvitelével van megbízva. Ezt a nagy árvizet is
megjósolta József császár s ő azt már versbe is szedte. Közbe aztán
danol is. A vasúti vonaton, mely az őrülteket szállítá Aradra, Weisz
bácsi mulattatta az egész társaságot.

Hanem aztán voltak makacs, dühöngő őrültek is, a kik semmi módon nem
akarták engedni, hogy őket onnan elvigyék, azokkal birokra kellett
kelni, lefogni őket, rájok adni a kényszerzubbonyt, s hogy a csónakot
fel ne fordíthassák, az orvos segélyével altatót adni be nekik, a mitől
Aradig csendesen maradjanak. Így sikerült őket nagy bajjal
megszabadítani.

Azután került a gyermekágyas asszonyokra a sor. Milyen satyrája a
sorsnak. Azon az éjszakán adni új embernek életet, mikor annyi
emberéletet, mint a krétával írott számot, törül le a tábláról!

*

Sváb Károly képviselőt egy szegedi bérkocsis kereste fel, hogy segitsen
neki a feleségét megtalálni: ott lesz valahol a vízben.

Mikor a vészharang megkondult, ő hirtelen beültette a hintójába a
feleségét s aztán vágtatott vele Új-Szeged felé. Hanem a halál gyorsabb
paripán lovagol! A fele úton szemközt jött rá a hömpölygő vízár. S azzal
együtt a víz elején torlaszok emelkedve, tört gerendák, szarúfák,
háztetődarabok: a kocsi egy percz alatt el volt árasztva, a két ló
eltemetve; maga a bérkocsis egy úszó kapuba fogózott meg, az vitte
magával, míg valahol fennakadt vele.

Odamentek arra a helyre a csónakkal, a hova vezette őket. Már akkor
átlátszó volt a hullám. Mélyen, a három öles viz fenekén lehetett látni
a hintót, előtte a két összerogyott lovat. Az asszony ott ült a kocsiban
s kis gyermekét szorítá magához.

Sváb Károly lebocsátá utána a csáklyát, mig elérte, s aztán felhúzta a
hintóból az emberalakot. Az asszony akkor is ült és ölelte a kis fiát.

*

«Mindenki teljesíté kötelességét!»

Ezt a szót ismételhetjük a szegedi életmentők felől. Ez volt a mi
trafalgari ütközetünk.

Itt igazán nem volt pártkülömbség, szabadelvű, független, egyesült
ellenzék mind kitett magáért.

Azt mondják, hogy a «legelső magyar ember» is kifejezé legmagasabb
elismerését azon buzgalom iránt, a mivel a szélsőbali képviselők a
mentésnél kitüntették magukat, a mit a miniszterelnök is bizonyított ő
felsége előtt.

Mikor nemrég a budgetvita alatt egy szélsőbali barátom élczelgetett az
érdemrendemre, azt sugám neki: «hagyd el, bajtárs, mindnyájunkkal szabad
az Isten keze, még te sem tudod, hogy mire juthatsz?»

S ime közel van a jóslatom beteljesülése.

S szégyen volna talán? A legelső magyar embernek a becsülését,
hazánkfiainak s az emberiségnek tett igaz szolgálatokért, nyiltan, a
mellre kitűzve viselni?




AZ ELSŐ ALAPKŐ.

Feledékenység éveit éljük! Fejünkre nőtt az idők terhe. Kenyérkereső
pályán tör az új nemzedék; alig marad ideje rá, hogy azokra
visszanézzen, kik a hírkereső pályán törték az útat.

És ez jól is van így. Legyen a munkás kezeké a diadal. Zöldüljön ki
hazánk czímerében az a négy veres mező, a mi a négy fehér folyó között
fekszik, s lakjék rajta boldog nemzet egyik folyamparttól a másikig…

Elfeküdtek az óriások régen, a kik hajdan egy kézzel fel tudtak emelni
egy országot, másikkal megverni egy másik országot; jámbor napszámosok
ideje következett el, a kik megszántogatnak egy darab földet, tűt
kovácsolnak a vasból, tele írják az üres papirost, betükre tanítják az
apró gyermekeket: úgy harczolnak…

De azért ne hagyjuk feledségbe menni a mi óriásainkat; ne törüljük ki
lelkünkből az emléket a haszonhajtatlan dicsőség alakjai felől, emeljünk
számukra sziveinkben (úgy sincs másutt) egy-egy kis emlékszobrocskát,
írjuk fel rá neveiket és ne engedjük azokat eltörlődni onnan.

Midőn tehát kifáradtatok a józan munkában, ti becsületes napszámosai a
közéletnek, üljétek körül ezt az otthonos tért, s hallgassátok, mit
beszél egy másik napszámosa a névtelen kornak azokról, a kik olyan
nagyok voltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vége volt a franczia háborúnak; az ország rendei összeültek tanácskozni,
s mentől tovább tanácskoztak, annál inkább rájöttek arra, hogy a mi
kardunk ugyan sok szép dicsőséget szerzett már minekünk: de hasznot
ugyan nagy keveset hajtott.

Földünk míveletlen, bár legalább a nyelvünk volna hát mívelt; pénzben
úgyis szegények vagyunk, bár tudományban volnánk hát gazdagok.

Beszéltek arról, hogy kellene egy nagy tekintélyes társulatot alapítni,
mely vezére lenne a szellemi előhaladásnak, a nyelv mívelődésének; egy
magyar tudós társaságot.

Vitatkoztak jobbra, balra; kinek tetszett, kinek nem tetszett az eszme.
Tartották ezt némelyek nagyon fölöslegesnek, mások, minthogy úgyis
elkésett már a dolog, bízták azt a késő unokákra, s a legtüzesebb
szónokok is, kik e nagy eszmét legjobban pártolták, csak azzal a
vigasztalással ültek le, hogy szép is, jó is, hasznos is volna ez, de
három dolog kellene hozzá: először pénz, másodszor pénz és harmadszor is
pénz; azok közül pedig az elsőt sem tudjuk, honnan vegyük, hát még a
másik kettőt?

Ekkor egy fiatal férfi lépett az országterem asztalához; egy ifjú, kit
akkor láttak először a rendek sorában, délczeg termetét huszárkapitányi
egyenruha fedé; katona volt.

Talán még most is vannak, a kik emlékeznek azokra a mély tűzzel villogó
szemekre, a mik a legsötétebb két sűrű fekete szemöld alól sugárzák
egykor a lelkesítés tüzét.

Ez az ifjú volt Széchenyi István gróf.

A sok szóhoz ő csak néhányat adott. Azt mondta, hogy ha a nemzet egy
magyar tudós társaságot akar felállítani és e szándoka máson nem mulik,
mint a pénzen, tehát ő e czélra egy egész esztendei jövedelmét
feláldozza.

Ez áldozat tett hatvanezer pengő forintot.

Valaki azt kérdezé tőle ekkor: hát az alatt miből fog maga élni?

– Egyik-másik barátom majd csak eltart addig, – viszonzá Széchenyi
készen.

És ez volt a magyar tudós társaság legelső alapköve, melyre derék
országnagyjaink oly tekintélyes épületet emeltek.

Azóta sokat haladt a magyar szellem mívelődése: nagynak is nevezhetni a
távolságot, a mit harmincz év alatt megfutott. A kik e nemzeti
haladásnak örülni szeretnek, jegyezzék fel emlékükbe, hogy volt egyszer
a magyar nemzetnek egy nagy fia, a ki fölvette egy esztendeig a
szegénységet magára, hogy előbbre vigye nemzetét egy századdal!

Egyszer volt: ha soká halad, még azt is mondják róla: talán nem is igaz;
azért jegyezzük fel és ne engedjük feledésbe menni.




SZÉCHENYI MEGSZÜNT E FÖLDÖN ÉLNI!

Szokni kell elébb a gondolathoz, hogy elhihető legyen.

Mintha annak, ki hosszú éjben a hajnal után sovárog, azt mondanák, hogy
«meghalt a nap.»

Olyan évben halt meg, a mikor még a tavaszi fűszál is érzi, hogy a
földnek, melyben gyökerei vannak, a neve «haza». A midőn minden
eltemetett nagy érzés kikivánkozik a sírból: ő lekivánkozott oda.

Midőn minden magyar, ki nevét kimondta, utána mondá: «sokáig éljen», ő
megczáfolá a közóhajtást és odatért, a hol örökké élnek.

Nevét a vágyó remény elejté s átvette a fájó emlékezet.

A Hunyadyak, Zrinyiek óta nem volt fényesebb név a magyar ég
csillagképletei között; nem érte nagyobb gyász egy halottban a magyar
nemzetet.

Beszélnek róla az irások, beszélnek a kövek, beszélnek az emberek
szívei, ki volt ő?

Megsiratja főúr és pór; hazafi és idegen; jó barát és ellenfél; mert
bizony mindenkinek halottja Å‘!

És minden, a ki gondolkozni szeret, megdöbbenve kérdezi a sorstól: «mi
jövendőt készítesz előre, hogy bölcseinket elveszed közülünk?»

És mindenki megroskad a gondolattól, hogy lehetett teher, mit ily nagy
lélek elviselni nem birt és senki nem bírja mérlegelni azt. Emberi
fogalmak köznapi mértékei kicsinyek arra, hogy ő róla ítéletet
hozhassunk. Oly magassá tette magát élve, hogy a midőn meghalt, az
ország egyik szélétől a másikig ért esése.

Míg élt, megérte, hogy úgy tisztelték, mint egy halottat, kiről elnémul
minden gáncsolódás, csak a dicsőítés beszél, csak a nehéz óhajtás, mely
a halottakat visszakivánja a sirból; halhatatlanságából csak egy
hiányzott még: a halál; azt nem kerülgeté: eléje ment.

Oh mi sokáig fogjuk őt gyászolhatni.

Mert veszteségünk nagyságát eszünkbe juttatja minden nap és minden nagy
emlék, a mit fenhagyott maga után, és minden üres tér, a honnan ő
hiányzik.

De a gyászon kívül, mit mindnyájan hordozunk, mintha mind fiai,
testvérei volnánk, egy nagy örökséget is hagyott számunkra: szellemének
fényes örökségét, a miben mindnyájan osztozunk, mintha mind fiai,
testvérei volnánk: azt a dicső példát: hogyan kell a hazát szeretni?

Ez örökségünket el ne vesztegessük, el ne adjuk, el ne cseréljük soha.

Egy ércz-emléke van már Széchenyinek, az érczből öntött közérzület,
melyen sem ráspoly, sem rozsda nem fog; ez emlék ne porladjon soha; ez
emléken legyen felírva mindvégig e név: _Széchenyi István!_

Lelkének üdvöt, hamvainak nyugalmat adjon az Isten; áldást és boldog
jövőt adva a hazának!




VÖRÖSMARTY MIHÁLY.

Hol van a magyar hazának olyan része, a hol ne énekelnék a «Szózatot» és
a «Fóti dalt»? s hol van a magyar szívnek olyan része, a mit ez a két
dal meg ne indítana? Az egyik bánatát, a másik örömét zengi a nemzetnek,
azt a szent tetterővel gazdag bánatot, s azt a rejtett fájdalommal
teljes örömet, a mikről csak annak van fogalma, a ki bennök született.

Ez a két dal jobban leírja huszonöt év történetét egy hosszú krónikánál;
mert minden szavára azt kell mondani a magyarnak: ez az én véremből vett
vér, ez az én testemből vett test.

A ki ezt a két dalt írta, az Vörösmarty Mihály.

Vörösmarty Mihály a magyar nemzet első költője.

Ezt a rangot soha sem vitatja el tőle senki. Mint a leghírhedettebb fiak
is jobbnak és nagyobbnak vallják atyjukat maguknál, s büszkébbek reá,
mint saját érdemeikre: oly büszke minden magyar költő Vörösmartyra.

Mert valóban atyja ő a magyar irodalomnak: atyja, ki megteremté, ki
alkotá a nemzeti költészetet; atyja, ki pártolá, nevelte az utána jövő
ifju tehetségeket; atyja, ki példájával ragyog a jók előtt; atyja, ki a
legdrágább örökséget hagyta az utókorra, oly örököt, melyben mentül
többen osztozunk, annál nagyobbá lesz az.

Ez örökségünk az ő halhatatlan műveiben van letéve.

Huszonöt év alatt tíz kötet munkát adott át a közönségnek.

És e művekben nem puszta unaloműző olvasmány van, a mit ma elolvastunk
mulatságképen, másnap elfelejtettünk. Ismét és ismét visszatérünk
azokra, és mindig új szépet, új lelkesítőt találunk bennök.

A ki szeret multunk dicsőségén elandalogni, vegye elő Vörösmarty
hőskölteményeit, s ragyogóbban látandja azokban a nemzeti nagyságot
előállítva minden képzeletnél.

A ki csüggedést érez szivében a jövő iránt, keresse fel Vörösmarty
honfidalait, s új erő, új bizalom fog buzdulni keblében.

A ki menedéket keres a köznapi világ unalmas egyhangúsága ellen, menjen
oda, hol Vörösmarty tündérregéi egy egész új világba vezetik az
elandalgó lelket.

A ki víg társaságot akar maga körül látni, midőn egyedül van, vegye elő
Vörösmarty műveit, s több kedélyt fog azokból hazahozni, mint a
legvidámabb társaságból.

És a ki csüggedni érzi szivében a haza szerelmét, a ki nem hiszi a
népnek halhatatlanságát, fordítson bármelyik lapjára e költeményeknek,
és meg fog győződni, hogy a mely nép költői ily nyelven beszélnek, nem
múlhat el soha.

Vörösmarty összes műveinek egy tehetős magyar könyvtárából nem szabad
hiányozniok, mert azokban van multunk dicsősége, jelenünk öröme, jövőnk
reménysége, ott kell azoknak állani mindjárt a biblia és imakönyvekkel
egy sorban, mert az igaz költő szinte az Úr prófétája, s a mi belőle
szól, az Úrnak lelke az.




VÖRÖSMARTY SÍRJÁNÁL.

Vörösmarty sírjától jövök. Azt kivánjátok tőlem, hogy írjak Vörösmarty
temetéséről.

Ezer meg ezer siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit; én
második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom.

Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket
egy olyan halálhoz, mely egy egész nemzetet sújtott; én csak a fájdalom
egyszerű szavait tudom elmondani.

Hiszen semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás: «Mindenkinek meg kell
egyszer halni, lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért
ne?» Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben, mit tesz egygyel több
vagy kevesebb? Az ég rendelte így, emberek viseljék a mi rájuk van
mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat.

Oh csak a szív ne volna oly erőtlen.

Ha csak atyám lett volna, érezném halálát, és nem szólnék róla; ha csak
költő lett volna, szólnék róla, és tán nem érezném; de mind a kettő
volt, s midőn e temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és a bántó
keserv rohanja meg szivemet, hogy a visszás tusában nem ismerek
önérzelmeimre.

A magasztos öröm dagasztja keblemet, a midőn végig nézek e hullámzó
néptömegen, mely egy könyező szem hazámnak homlokán, melynek szíve egy
ütésre dobog, melynek lelke egy eszmére hevűl, ezen szó kimondásakor:
Vörösmarty meghalt. – Miért kiséri őt végnyugalma helyéig húszezernyi
nép? Ki ezen gazdag úr, a ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva
költő az, a kitől milliók kincset örököltek, kincset, mely annál nagyobb
lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét.

Oh, de a bánat szorítja el keblemet, ha meggondolom: hogy az a szív,
melyben annyi honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy
a legjobbak, legerősebbek elmúlnak egyenkint, s ránk hagyják – gyöngébb
ivadékra – a terhet, mely nekik is nehéz volt.

Az édes büszkeség emeli keblemet, hogy ha elgondolom, ime egy férfi
végezte be napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden
órájában nagy volt; hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedélylyel soha
meg nem bántá, hogy egyik szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem
tanított mást, mint igaz nemes szivek szerelmét minden iránt, a mi azt
érdemli; hogy haladó lépteivel egy nemzet haladt előre.

Oh, de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogy ha szétnézek és nem látom
azt, a ki őt pótolni tudná, a ki költői vezére lehetne utána a jobb
szellemeknek, a kinek kezei elbirnák azt a fegyvert, mely őt annyi
diadalra vezérlé.

Gyönyörködve hallom az erősek sírását, mert e könyben a nép magát
tiszteli meg, s jótékony elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorúi
hulló leveleit ezek szedik fel drága emlék gyanánt, mit szivükön
viseljenek.

Oh, de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném
én őt most is ott tudni csendes, nyugalmas lakában, s mondogatni
évről-évre: visszajön még, újra élni fog még, az a régi jó aranykor újra
kezdődik még!

… Pedig a nagy nehéz követ rátették már a sírboltjára, s felírtáka nagy
kemény kőre ezt a lehetetlen két szót: «Vörösmarty meghalt.»

Menjünk haza és tagadjuk meg ezt a mondást.

A míg e hazában nemes szivek lesznek, míg a nemes szivek igazán
szeretnek; a míg a magyar nép magyarúl beszélend, míg a magyar költők
hazáról dalolnak, a míg az Istennek kedve telik az ő magyar népében:
addig élni fog ő, s szívből-szívbe átadja őt egyik század a másiknak, a
szerelem, dicsőség és haza halhatatlan dalnokát.

Mert nincs olyan balzsam, mely úgy ellenállana a rombolás kezének, mint
a nép szerelme; mert nincs olyan emlék, mely úgy megharczolna az idők
dühével, mint a szózat, mely a költő ajkáról jött…




TELEKI LÁSZLÓ MEGHALT.

A képviselőház elhíresztelt első «felirat-határozat» indítványi ülése
május 8-ikára volt kitűzve.

Baljóslatú nap! Széchenyi halálnapjának 13-ik havifordulója.

Nekünk azonban annyi gyásznapunk van, hogy a végzetes napokban nem lehet
válogatnunk. Az ülés, melynek fénypontját Deák Ferencz korszakot alkotó
nyilatkozványa képezendé, tíz órára volt kitűzve, s daczára annak, hogy
a múzeum udvarára sem lehetett jegy nélkül bejutni, a karzatok már
kilencz órakor túltömve voltak a pesti közönség szinével, s a vidékről e
napra fölsereglett ünnepélyes alakokkal. A hírlapírók karzatai is telve,
s a tanácskozási terem szárnyai a felső-tábla tagjai által elfoglalva.

Azt is mindenki tudta már, hogy a remek beszédre, mit Deák Ferencz tart,
Teleki László fog viszonzást mondani, s a viszonzásból tudandja meg az
egész világ, hogy a magyar nemzetben a hazaszeretet, az alkotmány
tisztelete és a bátor jogvédelem kérdésében csak egy vélemény van.

Sarkpontja leendett e nap a történetnek!

Kilencz óra után a már gyülekező képviselők, négyszem közt sugdosva, egy
titkot kezdtek egymásnak elmondani; de a mi annyira borzasztó, annyira
hihetetlen, annyira leverő volt, hogy mindegyik azt felelte rá: «ah nem
igaz ez, ne is híreszteljük.»

A rémhír azonban egyre terjedt, mindig csüggedtebb arczok jöttek be az
ajtón, az újon érkezőket csoportok fogták körül; elszörnyedés az
arczokon, sietséges járás-kelés idelenn, fenn a női karzatokon, hol a
rémület okát nem tudhatták, zilált aggodalom, nyugtalan kérdezősködések,
a mikre utóbb egy halk felelet hangzott:

«Teleki László agyonlőve!»

Utána azonban rögtön: «e hír nem bizonyos, nem lehet elhinni.»

Néhány percz múlva érkezett az elnök.

A ki arczára tekintett, az már bizonyos lehetett a baleset felől. Soha
ily sápadtnak nem látta senki ez arczot. Vele jött Nyáry, s szemei tele
könynyel. Sok nagy veszély órájában láttam ezt a vasembert, de azt a
könyet nem láttam még szemében soha.

Olyan néma csend lett, mint egy igazi sírboltban.

E csend alatt az elnököt nézte mindenki, a mint lecsüggesztett fővel
járt sokáig fel s alá emelvénye egy ölnyi terén, mintha a mindig kész
szónok eszméit nem tudná rendbeszedni most. Végre megszólalt;
szerencsétlennek mondá magát, hogy ismét gyászhírt kell jelentenie: az a
kit szerettünk, a kit tisztelénk, a kire vártunk: – Teleki László
meghalálozott. – Az elszörnyedés rémhangja zúgott fel a teremben. A
karzatok csak sokára csendesültek el.

A hon első bölcse, Deák Ferencz, elfogult kebellel mondá ki, hogy ily
gyászórában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomorúan feloszlott.
És a képviselők, a nagy komoly férfiak, nem állhatták tovább az
erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sírtak,
mint testvért vesztett testvér, és azt szívszakadás volt látni.

A ki érti e szavak súlyát: Teleki László meghalt, az ne szégyelje könyei
hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja
abban.

Ez még a mi gyászhírekhez szoktatott szíveinknek is nehéz.

Nem ma, csak hetek, csak hónapok múlva fogunk arról beszélhetni, milyen
gyászóra volt ez május 8-dikának reggelén. A ki megérte, soha el nem
felejti ezt.

Sokat lehet erről gondolni, beszélni keveset.

Mutatja a közgyászt a lengő fekete lobogókon kívül, mikkel minden utcza
telve, a nép arcza, melyről minden mosoly letörülve látszik, úgy hogy
midőn egy vidám arczczal találkozunk az utczán, megbotránkozunk benne, s
azt mondjuk: jövevény ez, a ki még nem tudja, mi történt?

Sehol mulatság, zeneszó, játék; a színházak zárva, világítatlan, a
kávéházakban a tekeasztalok letakarva; az utczák tömve csendes, szomorú
néppel.

Délután képviselői tanácskozmány volt, ott megtudók, hogy az üdvezült
már régen készült e szomorú útra; tegnap sorba járta ismerőseit, s
többektől elbúcsúzott; némelyiknek csak azt mondá: útra megy, másnak azt
hogy «örökre». Egy képviselőtársa leányához így szólt: «Nézze meg jól,
milyen volt Teleki László, mert nem látja többet». – Azt mondják, hogy
nagyon sokat szenvedett. Legnagyobb terhe volt életének egy «adott szó»,
mely ellen szíve küzdött, de melyet becsülete megőrizni parancsolt.
Asztalán volt még beszédének vázlata, melyet az nap kellett tartania a
képviselőházban.

Író-asztala és ágya között találták a földön hanyatt fekve, jobb kezének
hüvelykujja derékszíjjába akasztva, balkeze átlőtt szívére nyomva, a
kilőtt pisztoly lábainál, a másik pisztoly asztalán töltetlenűl, a félig
ürített theacsésze mellett. Az egész háznál senki sem hallotta a lövés
hangját.

Azt mondják, hogy balkézzel lőtte meg magát.

Miért épen ma? miért a legnehezebb napok kezdetén?

Ki hatolhat a holt szivek titkaiba?

A tanácskozmány elhatározá, hogy azt a helyet a képviselők padján, a
melyen Teleki László ült, az országgyülés tartása alatt üresen fogja
hagyni.

De mi annál inkább fogjuk őt ott ülve látni, s honszeretettől ragyogó
orczáját az üres széken is föl fogjuk keresni, s nehéz pillanatokban
dicső szellemének, a ki ott köztünk ül, tanácsát kikérjük!

Áldásunk te rajtad! – áldásod mi rajtunk!




BATTHYÁNY TEMETÉSE NAPJÁN.

1870. június 9-én.

A honfi kegyelet ma adja meg Batthyány Lajos hamvainak az ünnepélyes
végtisztességtételt.

És ezzel egyúttal Batthyány politikájának az elismerést.

Ha éreznek még szellemek földi fájdalmakat, úgy nem az lehetett e kínok
legsúlyosabbika a dicsőült szellemére nézve, hogy földi porai egy
ismeretlen három betűs kő alatt elrejtve feküsznek: hanem az, hogy
hazája iránti nagy szolgálatát még a nemzet sem állítá arra a
magaslatra, a melyet megérdemelt.

Huszonkét év kellett hozzá, hogy Batthyányt előkeresse a föld alúl a
nemzet, és ráírja koporsójára: «Magyarország első miniszterelnöke».

Ennek a szónak «első» két jelentése van.

Értse meg azt a kormány! Megértette a nemzet.

A nemzet megértette, Budapest tömve van e napon az ország minden
vidékeinek küldötteivel.

A pompa nagyszerű lesz.

De az érzelem, mely e pompa alatt rejlik, még nagyobb.

E nyilatkozványnyal adósa volt az ország Batthyány politikájának.

Ma elismerte adósságát.

Mert úgy váltunk meg tőle, mint a nemzet elbocsátott szolgájától, ki
miután letette a vezéri rangot, mint közkatona szolgálta hazáját, a
szónak minden értelmében, s hűségét martyr-halállal pecsételte meg.

Itt találkozunk most a ravatal mögött azon idők heves fejű szóvivői, kik
Batthyány politikáját rostáltuk akkor, a radikál lapok emlékezetes írói:
«Te» is, «Ő» is, és – hadd üssem meg mellemet – «én» is. És kalaplevéve
megyünk a koporsó után ugyanazon az utczán végig, a melyen huszonegy év
előtt az utczai tüntetést láttuk Batthyány politikája ellen. És Isten
látja lelkünket, hogy szívünkből jön a mostani nyilatkozat, mint
szívünkből jött az akkori. És hálát adhatunk érte Istennek, hogy így
van; hogy odajutottunk, miszerint mindenki átlássa hazánkban, hogy
országunkat csak egy becsületes béke, s szabadelvű, bátor és erélyes
előrehaladás politikája tarthatja fenn.

Végtelen nép vonul a koporsó után s kiséri őt a temetőhöz.

Oh magyar nemzet! ha még egyszer valaha egy Batthyányi Lajosod lesz:
vezérférfi, ki hazája dicső nagyságáért, állami önállóságáért mindenét
fel tudja áldozni, a mi kedves: napjai nyugalmát, a hatalom kegyeit, a
hízelgők tapsait, még a nyugodalmas meghalás biztos reményét sem tartva
meg magának: – addig kövesd őt, mikor még a nemzeti színű zászlót viszi
előtted; ne akkor, mikor már a fekete zászlót viszik előtte; kisérd
annak világló szellemét, ne koporsóját. Mert e koporsóban nem Batthyány
Lajos fekszik egyedül. A hazának húsz halott esztendeje van oda mellé
leszegezve.

Isten adjon a hamvaknak csendes nyugodalmat; de szellemének feltámadást:
– nem a napok végén – de inkább ma, mint holnap.




NYÁRY PÁL HALÁLAKOR.

(1871. április 21-én.)

Nyáry Pál meghalt. Meghalt mint öngyilkos. Anyagi bajok miatt.

Minden lélektani tanulmányom semmivé lenni érzem e tény előtt.

Én ismertem, én bámultam, én szerettem Nyáryt kora ifjuságomtól kezdve.

Mint Nyáry, rokonom; mint férfi, elvbarátom; mint politikus, vezetőm;
mint jellem, ideálom volt. Erre a csapásra nem voltam tőle készen.

Ismertem őt, mint birót, megvesztegethetlennek, kinek a maga helyzetében
csak szemet kellett volna hunynia, mint teszik számtalan mások, a kik
előtt fedetlen fővel jár a közvélemény, hogy vagyonát megtízszerezze;
büszkén utasított el magától minden nem hivott szerencsét.

Ismertem őt, mint államférfit, ki millióit kezelte az államvagyonnak, s
diadalból és hajótörésből puszta kézzel, tiszta szívvel került elő.

Ismertem őt, mint martyrját a nemzet és világszabadságnak, ki hideg
vérrel veté oda vagyonát, szabadságát, életét a diadalmas
absolutizmusnak, s hosszú évek során át türelmesen, férfiasan viselé a
börtön és inség minden kínzásait.

Ismertem őt, mint magán embert, ki nevetve fogadta a sors csapásait, ki
oszlopa volt a csüggedőknek, ki tudott nélkülözni mindent, kinek nem
volt semmi mulatsága, egyedül a szellemdús társalgás; ki nem keresett
semmi gyönyört, egyedül a tudományt; ki daczol a sorssal, kiről azt irám
egykor: «ime egy férfi, a kit kiválasztott a balsors, hogy kipróbálja
rajta minden erejét.»

És ennek kellett, és így kellett összetörnie!

A 49-iki gyásznapok alatt sokat beszéltünk együtt a meghalásról; akkor
azt mondta Nyáry: «hidd el, minden ember addig él, a meddig szüksége van
rá a sorsnak!»

Tehát az olyan emberekre, mint Nyáry, nincs többé szüksége a sorsnak?

Olyan adminisztrativ tehetség, oly helytálló ész a legválságosabb
időkben, oly nyugodt vezetői áttekintés, mint az övé volt, ritkaság
hazánkban. Ismereteinek minden oldalú gazdagságában oly hatalmas állása
volt a politikai életben, mint egy hirhedett gyógytanárnak, ki nem csak
elég ismerettel bír, de minden változékony esetre a segélyt is fel tudja
találni rögtön; vas szorgalma, lángoló buzgósága a közügyekben
példabeszéddé vált; államférfiúi magas állását még azok is tisztelék,
kik vele szemközt álltak.

És ő mindezt a sok kincset összetépte önkezeivel s a sors lábaihoz veté.

Bírálni e lesújtó tettet nincsen erőm; vigaszt mondani nincsen szavam;
csak a veszteség nagyságát, súlyát tudom érezni. Erről sem beszélek
sokat; mindenki érzi azt velem együtt, érzi az egész haza.

Isten adjon gyógyszert e fájdalom ellen mi szegény hazánknak.




NYÁRY PÁL EMLÉKE.

A kábító csapás után, mit rémhalála okozott, idő kell hozzá, hogy
eszméimet rendbe tudjam szedni, s írni és szólni képes legyek róla. Az
élő kolossz helyett sok ideig az összezúzott hulla áll előttem, a
monumentális alak helyett, ki nagy eszmék, országos művek egész épületét
tartá vállain, azt az alakot látom, ki ott csügg két kezével a légben, s
ez minden emlékemet véres kézzel törli le.

… Nyáry Pállal legelőször Pestváros tanácstermének zöldasztalán
találkoztam. Valóban az asztal fölött: forradalom volt. A ki szavának
kihallgatást akart szerezni, az asztalra állt fel. Ő nagy ember volt, én
csekély; egy nagy koreszme összehozott bennünket ugyanazon emelvényre: a
népszabadság, a jogegyenlőség eszméje. Ő veterán vezére, én újoncz
közkatonája voltam ez eszmének.

Egy olyan korszak elején álltunk, mely hasonlított a mostani franczia
mozgalomhoz; nekünk is volt Pestünk és Pozsonyunk: Páris és Versailles.

Budavára a néptömeg kezében, a fegyvertár elfoglalva, az utczákon
húszezernyi lelkesült férfi: ki tudja, mi lehetett volna abból, ha nem
Nyáry Pál áll a mozgalom élére?

Nyáry Pál a szabadelvűség minden érvényét egyesíté magában, a
szabadelvűség árnyoldala nélkül, mely a túlzott becsvágy.

Tisztelte a népakarat nyilatkozványait; elősegítette, vezérelte azokat,
ha helyes irányban indultak meg; s ha helytelen irányt vettek, akkor is
élükre állt, azért, hogy azokat az igaz útra vezesse; s ha megvolt a
siker, engedte a diadal koszorúit másnak.

Azon a zöld-asztalon állva, ismertük meg egymást. Én a néphez, a
fiatalsághoz szólva, azt mondám, hogy «ha kell, megtudok halni a
hazáért, de a hazáért gyilkolni nem tudok»; Nyáry sokszor mondá, hogy e
szavamért szeretett meg, és azután sem tértek el meggyőződéseink soha.

A pesti forradalom végződött a Pozsonyból lejövő magyar kormány
örömteljes fogadtatásával, s a nemzet új korszaka törvényes alakjában
lett fölszentelve. Nyáry folytatta működését a síma földön, lelépve a
piedestálról.

Ő, az ellenzék akkori vezére, mondá ki a «megadjuk» szót, a kormány
fölhivására, mely a haza védelmét követelte tőlünk.

És a midőn a nagy küzdelem megkezdésekor az első magyar kormány
visszalépett, midőn kilencz oldalról betört ellenség közeledett hazánk
szivéhez: ő volt itt, Nyáry, ki a reménytelen védelem eszközeit
egyesíté, s a szeptemberi nehéz napokban csaknem egyedül szervezte a már
öszzeomlott művet; a ki nappallá tette az éjt, hogy táborainkat ellássa,
csataképesekké tegye; a kihez csak leizentek a hadvezetők, hogy ennyi
üteg ágyút, ennyi új zászlóaljat küldjön utánuk, de élelmükről és
ruhájukról is gondoskodjék; kihez minden megye küldözé utasításért
nyargonczait, s ki mindennek megfelelt nyugodtan és zavartalanul.

Midőn a moóri csatavesztés után veszve látszott lenni minden, s a
győztes ellenvezér föltétlen megadást parancsolt Magyarországnak, Nyáry
mondá: hogy «semmi szó föltétlen megadásról.» S azon óriási munkának,
mely a középpontnak Pestről Debreczenbe áttétele volt, végrehajtásában ő
volt a legfőbb tényező.

A csodák között, miket egy hadjárat fölmutat, a legelső helyen áll az,
ha egy újan teremtett hadsereg minden felszerelésében csataképesen tud
kiállni a síkra. E műben Nyárynak az oroszlán rész jutott. Ha névszerint
nem is, de tényleg ő volt a honvédelmi bizottmányban a belügyminiszter.

A számok a legjobb panegyristák. E kormány alatt egy évig tartó
hadjárat, mely kétszázezer harczost foglalkoztatott egy részről, s két
császári hadsereg ellen küzdött: épen annyiba került, mint egy hónapi
hadjárat az osztrák kormány alatt.

Az igaz, hogy két miniszter lakott egy szobában, Nyáry és Patay; s a
hadjárat végén Nyárynak nem volt nagyobb összege, mint utolsó havi díja.

És a míg egyik kezével készíté az erélyes harczot, másikkal előkészíté
az okos békét.

«Nem küzd a magyar nemzet egyébért, mint törvényes alkotmányáért, s a
mint azt kivívta, megszünik áldozni a nemzet vérével.»

Ez volt a jelszó, melyet Nyáry ez időben zászlójára tűzött, s mely sok
jó férfit körüle egyesített. E jelmondatnak adott kifejezést azon
hírlap, melyet én akkor szerkesztettem.

Bátorság kellett ezt kimondani fölfelé úgy, mint lefelé. Fölfelé a
hatalomnak, mely vérpaddal és irtó háborúval jött ellenünk; s lefelé a
feltámadt népszenvedélynek, mely kiontott véreért boszút követelt.

Sokan voltak, a kik e politikai bátorsággal bírtak; de nem elegen.

Április 13-án az előleges értekezleten megkisérté Nyáry minden erejét
egy remek szónoklatban, mely álláspontját igazolta, s a nemzetre
várakozó veszélyeket föltárta. Miután nézete többségre nem jutott, arra
kérte elvbarátait és mindnyájunkat, hogy ha elveink nem győzhetnek a
parlamentben, némuljunk el a népakarat előtt; ne szóljunk, hogy
szakadást ne idézzünk elő a nemzetben, midőn annak egész erejére van
szüksége.

És úgy lett.

Lapjaink «legyen meg» szóval fogadták a végzetes határozatot;
elvbarátunk, a ház elnöke, Almásy Pál, aláirta annak a nevét,
Szacsvayval együtt, ki szinte elvtársunk volt. Nyáry és a többiek
hallgattak, és tettük ezt mindnyájan, azzal a tudattal, hogy el kell
ugyan vesznünk, de hát veszszünk el együtt és becsülettel.

És ekkor Nyáry, a miniszter, visszalépett és visszament újra «Pestmegyei
alispánnak.»

Nem volt már bizalma az ügyhöz, de szolgálta azt híven. Már juniusban
így szólt hozzám: «Lengyelország halott szagát érzem.»

Egy fiatal barátunkat, Sz. Mórt, akkor nevezték ki a «vésztörvényszék
jegyzőjének.» Nyáry megtudta azt, szerette az ifjút, (egyike volt a
márcziusi fiúknak, kik együtt álltak vele ama zöldasztalon), odahívta őt
magához, s tudatta vele, hogy a belügyminiszteriumnál eszközölt ki
számára titkári állomást; ne fogadja el azt a másik kinevezést. E
gyöngéd, előrelátó gondoskodás nélkül az a mi fiatal barátunk a holt
emberek közé tartoznék.

A végpusztulás napjaiban ismét együtt jártam vele.

Mikor a kétségbeesés végküzdelme eljött, én is vállamra vetettem a
puskát s indultam Pestről, a merre tábort találok. Nyáry útban talált;
kérdezte tőlem: «hová öcsém?» Én keserűen feleltem neki: «megyek
meghalni a hazáért.» – «Hát abban a tarisznyában mi van?» – «Egy kis
sonka.» – «Hát abban a kulacsban?» – «Egy kis bor.» – «De már azt előbb
együk és igyuk meg a hazáért, s aztán menjünk meghalni.» S azzal fölvett
a kocsijára s aztán el sem eresztett többet, a míg Aradon egy örökké
emlékezetes éjszakán tudtomra nem adá, hogy vége van mindennek; a
temesvári csata elveszett, mielőtt Görgey csatlakozhatott volna a déli
hadsereggel.

E napokban láttam őt legnagyobbnak; hideg nyugalma, mely gyakran
szarkasztikus élczekben tört ki, egy perczre el nem hagyta. Végtelenül
lenézett mindenkit, a ki meg volt ijedve; és azért mégis engemet, ki el
voltam határozva együtt veszni el vele, a menekülésre bíztatott.

Huszonnégy éves voltam akkor és új házas.

Ő ott maradt Világoson bevárni a veszélyt, ámbár Görgey előre megmondta
neki, hogy semmi védelemre nem lehet számítani senkinek.

Tudjuk, hogy az osztrák kormány hogy használta fel a kezébe adott
sikert, mely nem volt győzelem. A bolondok és a vérszomjazók, Ausztria
akkori vezető miniszterei, kiknek a túlvilágon se bocsásson meg Isten!
úgy bántak a lábukhoz fektetett országgal, hogy az akkor égre dobott kő
most mint egy Alpes függ mindkettőnk feje fölött, és közös eltemetéssel
fenyeget győztest és legyőzöttet.

Még ez őrjöngőkre is volt hatása Nyárynak. Védbeszéde előtt, mely
védelme volt a magyar politikának, s megtámadása az osztrák
kormányrendszernek, még a hadbírák is megrendültek, s a bitófa
elszalasztá benne áldozatát, hogy a börtön vegye át azt tőle.

Ez időben történt Nyáryval az, a mi élte végzetes fordulatát képezé.

Pár hóra szabadon bocsáttatott, de bizonyos volt felőle, hogy el lesz
ítélve hosszú fogságra és vagyonai elvesztésére.

Akkor jól rendezett úri kényelmes birtokviszonyok között élt.

Közel álló barátai azt tanácsolák, hogy nyúljon azon segédeszközhöz,
melylyel a kegyetlen hatalom ellenében oly sokan éltek, hogy
konfiskáczió alá jutandó vagyonára egy költött kötelezvényt kebleztessen
be, a mi által annak egy részét harmadik kéz által megmentse. Hisz ez
rendes dolog volt. Az elkobzó hatalom az isteni és emberi törvények
ellenére fosztá meg vagyonától a hazáért küzdöttet; annak ellenében
minden védelem igazolt és jogos volt.

De Nyáry még sem akart arra ráállani.

«Nem! Én nekem, ki az igazságért küzdöttem mindig, még az ellenében sem
szabad igaztalannak lennem, a ki jogtalanul kirabol.»

Vajha ez érzetének hajolt volna meg; ne barátai rábeszélésének.

Hogy konfiskált vagyonának töredékét megmentse, egy kedves barátnéjának,
kit mindenki tisztelettel említ, s ki iránti gyöngéd viszonya minden
magas lélek előtt igazolva van: Sch-nének egy kötelezvényt adott át husz
ezer forintról. Ugyanazon nemes hölgy fogadta ki jószágát albérletbe és
gazdálkodott Nyáry javára szorgalommal, takarékossággal; és gondoskodott
Nyáryról börtönében.

Nyáry ott is vigasztalása volt fogolytársainak. Férfi kedélye soha el
nem hagyta. Ott megtanult angolul, élt a tudományoknak. Készített remek
faragványokat, miknek minta-darabjai most is főrangú hölgyeink asztalait
ékítik; és nem kért kegyelmet, és nem engedte, hogy más kérjen azt
számára – soha.

Mikor a fogság utolsó évét tölté, hirtelen ideglázt kap Sch-né:
önkívületbe esik s meghal, a nélkül, hogy Nyáry végzetes kötelezvényét
megsemmisítené.

Volt pedig Sch-nének két közel rokona: nem akarom őket jelezni; Isten
bocsásson meg nekik, ha még élnek! Azok rögtön birtokába helyezék
magukat a megholt hagyatékának, s mire Nyáry a börtönből hazakerült,
annyira elpusztítottak gazdaságában mindent, hogy miután a kastélyban
egy nyoszolya sem maradt, a két tékozló székekre fektetett
ablakredőnyökön hált maga is. De annyival inkább megtartották Nyáry
költött kötelezvényét, mit Sch-nének adott.

És ez lett alapja mostani bukásának.

Most már értheti mindenki, hogy juthatott tönkre egy olyan ember, ki
soha nem pazarolt, ki úgy élt, mint egy filozóf, bort nem ivott,
asszonyokért sem rajongott, semmi megrontó szenvedélye nem volt.

Nem is kártyázott soha.

Erre még egy sajátságos oka is volt, mit barátjaival gyakran közlött.
«Én minden játszma kártyát, az első kiosztás után, hátáról is
megismerek; azért nem játszhatom veletek, mert pénzeteket okvetlenül
elnyerném.»

Még ily úton sem akart igaztalan pénzhez jutni.

És ezután következnek a sors elemi csapásai, mikkel a magyar gazdákat
meglátogatta.

Országos évkönyveink egy évtized alatt három inséges évet jegyeztek fel:
1863-at, az aszály évét, 1864-et, az értéktelen gabna évét, s 1865-öt,
az országos fagyot. De volt Pestmegyének egy része, melyben tíz év alatt
hat inséges év fordult elő, három évben a föld nem adta vissza a
vetőmagot, midőn az egész országon áldás volt az égtől.

Ez elátkozott körben feküdt Nyáry birtoka is.

Ha mindenét elvesztette volna, midőn a börtönből visszakerült, ha soha
birtokát vissza nem kapta volna, most is élne, s megélne becsülettel
lelki tehetségei után; őt a kegyelem ölte meg. A kegyetlen kegyelem.

A politikai alakulások is segítettek életkedvét összetörni.

Az országgyülésen, hol egymás mellett ültünk, gyakran mondá az utóbbi
időkben:

«Nézd, mily közöny van magában a házban minden közügy, minden nagy eszme
iránt; mintha minden ember szeretne már – nem lenni itten.»

Mikor a mult hónapban az a kellemetlen viharos jelenet volt a házban egy
kultuszminiszteri házvétel tárgyában, Nyáry kinn a társalgó szobában
beszélgetett barátaival. A teremben kelt vitára mindenki befutott, csak
mi maradtunk kinn ketten.

Akkor elkezdett nekem Nyáry egyszerre beszélni élte legtávolabb
élményeiről. Első szerelméről, ügyvédi pályája első megpróbáltatásairól,
és ez után birói pályája azon fénypontjairól, mikben tehetségei
feledhetlen emlékeket vivtak ki, a csábokról, miknek ki volt téve,
szerelem és gazdagság alakjában; a kincsekről, a mikért csak «egy
kicsinyt» le kellett volna hajolnia, hogy fölvegye, s a mesés
ármányokról, miket diadalmasan leküzdött, minők közt első helyen állhat
Braunecker Matild és Zentál milliókba játszó hirhedett cselszövénye, a
mik mind egy érdekes regény részletei volnának, ha nem volnának igaz
történet. Akkor nem tudtam még, hogy véghagyománya az, a mit most rám
bíz.

Halála előtti napon egy rövid készszorításra találkoztam vele az
országházban. Szomorusága feltünő volt. Azt mondá szemrehányólag:

– Jobb szerettelek sima homlokoddal; hajadat sem szeretem rajtad, ha
hamis.

– Majd a nélkül látsz a nyáron. Felelém neki.

– Ha megérjük. Ez volt utolsó szava hozzám.

Én azt hittem, rám érti azt, s ő magára értette.

Hiszen herkulesi termete száz éves időt igért.

És én nekem kellett koporsójánál Isten hozzádot mondanom.

A gyásztisztelet után egy levelet adtak kezembe, mely így szól:

«Kedves barátom!

Igaza volt Nyárynak, midőn azt írta Beöthynek: «Borzadva, fog ön
értesülni azon tettről, melyet elkövettem.»

Borzadva, és mély megilletődéssel vettem én is úgy, mint mindnyájan, ez
irtóztató halált.

Én Nyárynak a politikában nem ellensége, – mert meggyőződését
tiszteltem, – de határozott ellenfele voltam; azon kevesek közé
tartoztam, kiknek bátorságuk volt az ő túlnyomó népszerűsége és
befolyása daczára ellene a megye termében fellépni, mert azon utat,
melyen ő járt, hazámra nézve sem üdvösnek, sem czélra vezetőnek nem
találtam.

Nyáry azonban társadalmi tekintetben a hazának oly kitünő fia volt,
kihez hasonló kevés van, – olyan ki őt felülmulná – egy sincs.

Magyarország történetét nem fogja megírhatni senki a nélkül, hogy az ő
jeles egyéniségének nem egy, de számtalan fényes lapot szenteljen;
tartozzék az bármely párthoz, bevallani kénytelen, hogy Nyáry
tántoríthatlan becsületességű, nemes keblű hazafi és feddhetlen tiszta
jellemű tisztviselő volt. Egyenes lelkű, igazságos biró, soha nem
engedett magán érdekeknek, – és Pest megyében a közigazgatási és
törvénykezési téren nagy jelentőségű és üdvös működésének egész ideje
alatt minden törekvése egyedül oda volt irányozva, hogy az, kit a megye
közönsége bizalmával megtisztel, helyét kellően betöltse. Sokat, – igen
sokat mondhatnék e részben az 1861. és 1867-iki tisztujítások
alkalmából, ha nem tartanék attól, hogy igen hosszura fogna terjedni
levelem. Mint kérlelhetlen üldözője minden hanyagság és mulasztásnak,
roppant közigazgatási ismeretei mellett nem csak a megyének, de az egész
országnak kincse volt. Nem tűrte meg a tisztviselőt, bár ki lett is
légyen, kiről csak gyanította, hogy nem egyenes úton jár. Annyira őrizte
ő a megyei életnek tisztaságát, hogy tartózkodás nélkül bátran ki merem
mondani, miszerint Pestmegye kizárólag neki köszönheti azon kitünő
állást, melyet most közigazgatási és törvénykezési tekintetben elfoglal.

Ezeket előre bocsátva, méltán mondhatom, hogy Pest megye sokat, igen
sokat veszített Nyáry halála által. Az ő emlékét meg kell örökíteni.
Pest megyének kötelessége, – és tudva a ragaszkodást, melylyel iránta
Pest megye viseltetett, – meg vagyok győződve, annak tekintetbe vétele
nélkül is, csupa kegyeletből iránta, – oly emléket fog állítani, mely
meg fog felelni azon nagy érdemeknek, miket e rendkívüli tiszta lelkű
hazafi életében magának szerzett, és meg fog felelni azon kiváló
tiszteletnek, melyet az elhunyt nyilvános életének egész ideje alatt
tapasztalt.

E végből én egy eszmét pendítek meg, melyet veled, – mint Nyáry egyik hű
barátjával, és elvrokonával közleni jónak láttam. – Ha helyesled, írd
meg, és tedd közzé, – ha nem, vedd úgy, mint legjobb szándékom, és az
elhunyt hazafi iránti nagy tiszteletem és barátságom nyilvánítását, – ne
szólj róla senkinek.

Én azt indítványozom, vegye meg Pest vármegye aláírás útján begyülendő
összegből Nyáry Pál birtokát, kezeltesse azt mindenkor első alispánjának
felügyelete alatt akár házilag, akár bérlet útján. Köteles legyen a
járási főszolgabiró a tömeget kezelni, és arról nyilvánosan a megye
gyülésének számolni. Jövedelméből a birtoknak segélyezze a megye
legérdemesebb elhunyt tisztviselőinek szegény özvegyeit és árváit.

Isten veled!

híved

_Bossányi László_.

Ez indítványt helyeslem, s kiviteléhez tehetségem szerint hozzájárulni
kész vagyok.

Vajha a sir fölött egymásra és kölcsönös feladatainkra ráismernénk.

Vajha megtalálnók a tanulságot a szomorú végzetből.

Hogy férfinak, kit honszerelme, érdemei, ritka tehetségei az elsők
elejére emeltek, el szabad veszni anyagi elpusztulás miatt, mindezen
kincsekben oly szegény nemzetünknél.

Hogy ki kell veszni a mai kor uralgó nézetei nyomán az erély híveinek
táborából mindannak, a mi jellem, s nem szabad benne vezetőül megmaradni
másnak, mint a rossz szenvedélynek.

Hogy a ki független nézeteket, s nem a hatalomnak tetsző tanokat vall,
annak csak a visszavonulás, vagy a tönkrejutás között lehet választania.

Ez rossz tudomány s ifjuságunkra nézve rossz iskola.

Hogy Nyáry hullája megütötte a földet, az annak a földnek magának is
sokáig fog fájni, s az a föld még azért bennünket visszaüthet.

Adja Isten, hogy rossz próféta legyek.

Talán még van időnk egymásra ismerni.




DEÁK FERENCZ TEMETÉSE ELŐTT.

Egy ember, a ki meghalt és mégis él; kit temetni visznek, s mégis itt
marad közöttünk.

Mi volt Deák Ferencz? A bölcseség, a hüség, a szabadelvűség, a
honszerelem, Magyarországon. Ezeknek nem lehet meghalni: ezeket nem
lehet eltemetni.

Nagy nemzetekből támaszt a korszellem nagy államférfiakat; ő érte
kivételt tett. Egy kis nemzetből támasztott nagy államférfit, s reá
bizta, hogy világtörténeti befolyást gyakoroljon egy világrész új
alakulásába. S nem csodák útján végezte azt vele: egy hosszú élet
következetes munkájára bizta a nagy feladatot.

Deák Ferencz három nemzedéknek volt világossága. Nagy államférfiak
többnyire le szoktak tűnni kortársaik elmultával, a nemzedékkel együtt,
melynek koreszméit képviselték; – ő az egymásra következő nemzedékeknek
folyton vezére maradt, s az előhaladó kor csak nagyságát növelte. Ő
pedig mindvégig ugyanaz maradt; a bölcseség, hűség, szabadelvűség,
honszerelem – Magyarországon.

A nagy hallgatás hosszú évei alatt egyedüli prófétája, orákuluma volt a
nemzetnek.

Nem vonult félre: osztozott velünk mindenben, a mi közös volt; óvott, –
tanácsolt, – biztatott, – megmutatta a középutat az elkeseredés és
elernyedés között; világító tornyunk volt a sötétségben. – Annyira
ragaszkodott hazájához, hogy midőn élte alkonyán kórszenvedéseinek
enyhítése, élte napjainak szaporítása végett a gyógyászat bölcsei
enyhébb éghajlat alá tanácsolák átköltözni, nem hajlott rá; itt akart
meghalni a haza ege alatt, mely szenvedéseit megnehezíté, éltét
rövidebbre szabta.

Pedig nem kötötte e hazához sem vagyon, sem hivatal, sem család; egyedül
a hon tiszta szerelme.

Csak egy szavába került neki, hogy a nemzetet figyelmeztesse egy
tartozásának leróvására, melylyel az egy elhunyt nagy férfia családjának
adósa maradt, s a nemzet rögtön teljesítette azt; csak egy szavába
került a trónt figyelmeztetni oly férfiakra, kik az ország legmagasabb
hivatalaira érdemesek, s azok rögtön oda emeltettek. És ő maga
megmaradt, – nem szegénynek, mert úgy élt, mint Cincinnatus; de egyszerű
polgárnak, s a nemzet tanácsadójának. Családja pedig voltunk mi
mindannyian; s ha néha a vitatkozó család összeharagudott egymás között:
ő oda jött és kibékített bennünket.

Hányszor oldotta meg keserü harczainkat az ő bölcs és minden oldalra
szelidítő felszólalása! Mert azt a roppant nagy hatalmat, melyet
eszének, tudományának, népszerűségének, szónoki erejének és jellemének
óriási fölényében birt, úgy tudta használni mindig, hogy az által
meggyőzve igen, de megverve nem érezte magát soha senki.

Egyetlen egyszer láttam őt a monumentális harag felejthetlen alakjaként
felmagasodni. Ez egy országos bizottsági zárt ülésben történt, a midőn
Deák a megtámadott szabadelvűség és alkotmányosság védelmére állt fel
mindannyiunk (jobb és balközép) nevében, és mondott egy oly villámló
beszédet, mely minden hamis bálványt összetört. E beszéd nem került a
nyilvánosság elé soha: hirtelen leírt vázlatát, mint becses ereklyét
őrzöm holtomig; tanújelét annak, hogy mi volt Deák Ferencz akkor, mikor
olajág helyett a lángpallost vette kezébe.

Nem volt «erre» szükség: az olajág lett elültetve, s erdő nőtt belőle
azóta.

Deák Ferencz azon ritka győzelmek egyikét aratta, a midőn az ellenfél
nem legyőzve, de megnyerve van; nem leverve, de fölemelve, és a
békekötésért mindkét fél egyenlő hálával tartozik a kibékítőnek.

Azon ritka esetek egyike az, a midőn egy nagy államférfi nemzetének
egyszerre adott királyt és szabadságot.

S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a király és a nemzet egy
test, egy lélek lett.

S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a nagy végczélban a
nemzet minden pártja egy test, egy lélek lett.

S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a két egyesült birodalom
egymással a közös jövendő feladataival szemben szövetkezett.

A két ország közötti anyagi kérdések felzaklatott vitája Deák
halálhirére egyszerre elhallgatott.

A szenvedélyek hekatombája áldoztatik föl Deák Ferencz ravatala előtt.

Életében már egyszer áthidalta a szakadást a két egymásra utalt ország
között; vajha koporsója még egyszer és végkép betöltené, a mi űr még a
kettő közt maradt!

Nincs okunk sírni e koporsó előtt; nem gyászunk, dicsőségünk napja ez!

Deák Ferenczet nincs miért siratni, ő megérte, hogy még életében éveket
előlegezett a hallhatatlanságból. S míg egyik nagy kortársa s
Magyarországnak egyik legnagyobb fia, a fölötti bánatában, hogy minden,
a mit életében alkotott, romba dül, kétségbeeséssel végezte életét:
addig Deák Ferencz éveken át láthatá még testi szemeivel, mennyire
fogják őt szeretni, ha nem lesz! hogy a mű, melyet alkotott, él és
tovább fejlődik; hogy öröksége, a mit családjára, a nemzetre hágy, az
önzetlenség, a honszeretet, a bölcs megfontolás, a trón iránti hűség,
hogy gyarapodik millió felé szétosztva, hogy a pártfelek hogy tömörülnek
egy kibékült egészszé, tudva, hogy nincs már Deák Ferencz, a ki
kibékítse őket, ha össze rontanak; hogy még életében láthatá, mint
dolgozik az egész nemzet azon a nagy monumentumon, a mit az ő halálának
emlékére fog emelni: – a hogy meglepi néha egy atya a gyermekeit, kik
titokban kegyeletes emléket készítenek – az ő születésnapjára.

Ő látta azt életében, hogy mennyire szeretni fogják őt halála után! Ez
egy része az üdvnek. Megnyugodva halt meg.

Ez nem halál: ez megdicsőülés.

Ez nem temetség: ez apotheozis.

Ez nem elvesztése Deáknak: ez öröklése Deáknak!

Az ifju nemzedék, mely látni fogja a koszorúkkal elfedett koporsót
eltűnni sirboltozatába: emlékezni fog rá, hogy Deák Ferencz minden
koszorút elvitt magával e földről; de itt hagyta erényeit, s azokkal meg
lehet az új koszorúkat szerezni.

Nem leverten: – felmagasztosultan követjük az ő koporsóját.

Kövessük példáját is.

Hon atyái! országok bölcsei! osztozzatok meg az ő örökségén, s tartsátok
meg őt sziveitekben; mert ha eltaláltok róla egyszer felejtkezni, ő
felkel sírjából, s megveri ökleivel fejetek fölött az ablakot és rátok
kiált:

«Le ne romboljátok, a mit én építettem!»

… Építsük tovább Deák Ferencz emlékét: – a boldog és erős
Magyarországot.




ALMÁSY PÁL MEGHALT.

1882.

Egyike a magyar nemzet újjászületési küzdelmében részt vett legnagyobb
vezéralakoknak.

Hajdan egy egész nép által szeretve, barátaitól bálványozva, egy nemzet
reményeinek élére állítva, elleneitől halálra üldözve, a balsorssal
óriásként küzdve, kezében a hatalmasok szövetséges kezével, szivében a
hazáért mindent újra feláldozó bátorsággal; agyában országalkotó
eszmékkel, – és végre elmulva egy csendes kis házban, egyetlen szerető
szív esthajnalsugára mellett…

Vajh, ki emlékezik még rá rajtam kívül, a ki még e kis félreeső pesti
házban is láttam őt, a hol csak könyveinek élt már és szerető nejének?

Úgy hiszem, nagyon csendes temetése fog lenni.

Pedig hányszor dobta oda az életét arra az oltárra, a melyen nem volt
már más, csak hamu, hogy újra lángot szítson rajta! Hányszor lett e
nemzetnek megsiratott, visszavárt halottjává, a kinek feltámadásáért
milliók imádkoztak! Most már az a kor is el van temetve mélyen. S a ki
belőle fenmaradt, lett egy fölöslegessé vált hőse egy feledékenységre
ítélt nagy időnek.

Élete fényét, nehéz küzdelmeit, nagy katasztrófáit csak a krónika őrzi,
mint adatgyüjteményt; ugyanez a név, mely a siremlék gránitján aranytól
ragyog, régen elfakult már azon a végzetterhes okmányon, melyre azt a
debreczeni országgyülés elnöke leírta. És mindazok a nagy históriai
alakok a későbbi korból, a kiknek az árnyéka az övével egymást
keresztezé: koronás fők, bölcsek, hadverők, martyrok: régen maguk is
árnyékok már.

De az én borongó lelkemnek jól esik végig járni visszatérő útban ezeken
a nagy nyomdokokon, a miket egykori vezérem s örökké jó barátom,
nagyratörő pályáján hátrahagyott. A czél más úton lett elérve, de azért
az ő czélja is az volt: «Magyarország újra feltámadása.» S hiszem,
tudom, hogy ha nem lettek volna, a kik az ő útján törnek előre, a más
úton haladók sem jutottak volna el e czélhoz. Ezt a «haza bölcse» maga
is kimondta, és mondta akkor, a mikor minden szó a tettek súlyával birt.

És Magyarország meg nem történt történetének is vannak hősei. És vannak
hazafiui érdemek, a mikről nem szól a hir, és mégis az ég kapuján
zörgetnek.

De egy emlékének megvilágításával tartozom én neki, és tartozik az a
hirlap, mely a magyarhoni szabadelvű párt orgánuma.

Volt egy szürke, ködös korszak, a miről sokan csak azt tudják már, a mit
nem tudnak: ebben a tespedő időben alkotta meg Almásy Pál a
magyarországi szabadelvű párt számára a hirlapot, több elvtársával
együtt, a kik közül, a kik még élnek, tudom, hogy ott lesznek a
koporsója körül: hívei maradtak úgy neki, mint az elvnek. Előttem az
első aláírási ív, mely a szabadelvű irány számára alapítandó lapot
megteremteni felhívja a honfiakat: Almásy Pál neve van legelől. Egy évig
a «Magyar Sajtó» volt ez a közlöny. Akkor még nagyobb áldozatokkal
ugyanazok a hazafiak az ő vezetése mellett megalapították a «Hon»-t,
mely aztán a szabadelvű pártnak húsz esztendőn keresztül maradt
közlönye, s melynek örököse lett a «Nemzet», mind elvekben, mind
közönségben.

Még abban az évben másodszor is fogságra került Almásy Pál és több
elvtársai. Az a czél, a mit oda fenn említék: ez volt az ok. Ismét oda
volt dobva, nagy vagyon, szabadság, élet. A kortársak léhasága
sulyosbítá helyzetét. Isten csodája s az uralkodó bocsánat kész szive
mentették meg csupán a legszomorúbb fátumtól, melybe egy barátjának
terhelő nyilatkozásai sodorták.

Azontúl csendes ember lett belőle. Híve maradt mindig a
szabadelvűségnek, s barátja az ahhoz ragaszkodó pártnak és kormánynak,
de egészen visszavonult a világtól.

Hajdankori emlékei, büszke vágyakodásai, magas családi összeköttetései
mind nem voltak képesek őt előszólítani asketai magányából.

Ott lakott éveken át a Bajza-utczai kioszkszerű házban, hol remeteségét
egyedül kedves neje (Almásy Sándor képviselő testvére) osztá meg vele
híven. Se magánosokat, se társas köröket nem látogatott meg soha.
Valahányszor összetalálkoztam vele, oly jól esett szavaiból megértenem,
hogy az önként eltemetkezett nagy óriásból nem lett világ és hongyűlölő,
mint annyi másból, nem tekinté magát detronált félistennek: de egész
hazafinak, ki emberhelyét betölti.

Most már betölti azt az áldott nyugodalom helyét, melyet nálánál e
hazától senki jobban meg nem érdemelt.

Ha minden ember, a kivel valaha jót tett, ha minden hazafi, a ki
hazájának megtartásában köszönettel tartozik neki, egy hantot fog
hajítani koporsójára, akkor Almásy Pál sírja helyén hunhalom emelkedik.

A hazaszeretet örök lángja égjen e sír fölött, melyben a legnemesebb
hazafi hamvai nyugszanak.

Egy oszloppal ismét kevesebb!




BERNÁT GÁSPÁR.

Ő is megtért a szomoru emberek közé.

Tréfáit olyan komoly tekintettel adta, mintha igazak volnának; s meghalt
úgy, mintha az csak tréfa volna.

Öregnek nem ismerte őt senki, csak megőszült ifjúnak. Koporsójáról azt
olvassuk, hogy 67 évig tartott fiatalsága.

Mit élt át? mit szenvedett ez idő alatt? arról panaszkodni nem hallotta
őt senki. Mikor a szerencsefiak, a nagy urak, az ifjak szája tele volt
panaszszal: ő csak dicsekedett. Élő irónia volt járása, kelése a nem
számára teremtett világban, a nem hozzá tartozó nemzedék között.

Senki sem várt tőle egyebet, mint élczet; nem is adott volna mást, ha
vártak volna is tőle. Ez volt jellemrajza, társadalmi összeköttetése,
életének varázstitka. Élczekkel védte magát a bajok ellen, élczekkel
fizetett.

Szerette őt mindenki; de nem gondoskodott róla. Végső éveiben, midőn már
érzékeinek elvesztése félig elzárta körüle az élő világot, olyannak
tekinték őt, mint egy élő bebalzsamozott mumiát, ki a régi egyiptomi
táblabiróvilág emlékeiről a hieroglyphokat leolvasni feljár. Mivel él a
mumia? Azt nem kérdezték. Hiszen be van már balzsamozva írói hírnévvel.

Az a genre az irodalomban, melyet ő képviselt, vele járt a
bebalzsamozott táblabiró korral. Hihetetlen túlzott maga a tárgy is.

A korszak korábban múlt ki, mint írója, kinek nem adatott meg a tehetség
átalakulni más kor eszméihez. Most együtt pihennek.

Utolsó szava is jellemző élcz volt. Összes adósságait a lipótvárosi
bazilika fölépítésére hagyományozta.

Az az alak tűnt el benne, a kit az országban legtöbben ismertek, s a
kinek ismerői közt egy sem volt, a ki nem szerette, a ki nem becsülte
volna.

Legyen béke porain. Halálának híre sok megérdemlett könyet fog
fakasztani, de még e könyeken is keresztül ragyog a mosoly, s az
koporsóját is elkiséri a sírig, s a temetőkapuig a gyászkiséret a
megholt élczeit, adomáit adja szájról-szájra, könyeit törülve.

Hisz ez a legszebb temetés!




SZIGLIGETI.

1875.

A ki már tudja, hogy mi a magyar nemzeti szinház, az tudni fogja, hogy
kicsoda Szigligeti?

A kik még többet is akarnak felőle tudni, azok olvassák meg e rövid
életrajzot.

Szigligeti Ede atyját Szathmáry Józsefnek, anyját Szepi Katalinnak
hítták; ő maga Szathmáry József nevet viselt mint gyermek, és később,
mint szorgalmas tanuló.

Szülői mérnöki pályára nevelték, Nagyváradon és Temesvárott taníttatva,
s tanulmányai befejezése végett felküldték Pestre.

A művészet jó szelleme azonban azt súgá az ifjúnak: «hagyd el e pályát,
van egy másik fölméretlen ország, a mit neked kell tagosítanod, más
épületeket kell neked fölépítened, más pusztaságot lakhatóvá tenned,
mint azt, a melyre készülsz.»

Az ifjú megérté jó szelleme sugallatát, és lett szinész.

Azonban a családi tisztes nevet kétséges koczkára tenni nem volt szabad;
így lett Szathmáry Józsefből Szigligeti Ede.

Később azután e név hírt és becsülést gyüjtött maga körül, s büszkesége
marad annak, a ki azt nem örökölte, hanem önmagát tette családja első
ősévé.

Mint szinműírót minden évben új meg új koszorúkkal láttuk őt megjelenni,
s azok közül bizonyosan több megmaradt örök zöldnek, mint a hány
elhervadt.

Legelső művei voltak: A megjátszott cselek, dráma, és Dienes,
szomorújáték; ezek még Budán kerültek színre. Következett Vazul,
Gyászvitézek, Pókaiak, Aba, Romilda, Miczbán, Czilley, Rózsa, Ál Endre,
Troubadour, Korona és kard, Nagyidai czigányok, Kinizsi, Szökött katona,
Gerő, Két pisztoly, Zsidó, Gritti, Rab, Vándor szinészek, Szekrény
rejtelme, Zách unokái, Pasquil, Csikós, Mátyás fia, Szinésznő, Renegát,
Istenítélet, Rákóczy, Liliomfi, Fidibus, Házassági három parancs, Vid,
Egri nő, Aggteleki barlang, Nagy apó, Andronik, IV. István, III. Béla,
Arczkép, Tündér Ilona, Lári Fári, Czigány, Castor és Pollux, Csokonai,
Diocletián, Pünkösdi királyné, Dalos Pista, Pál fordulása, Veszedelmes
jó barát, Nevelő kerestetik, Világ ura, 10,000 forint, A mama, Béldi
Pál,… (folytattatik.)

Összesen hatvanegy színművet írt! (Azóta százat.)

Azok közül öten: Rózsa, Vándor szinészek, Zách unokái, Mama és Béldi Pál
száz aranyos jutalomérti versenyben diadalmaskodtak; kettő: Kinizsi és
Gerő másodjutalmat nyert; legnagyobb rész nagy hatással tartotta fenn
magát; és csak három esett el a deszkák csatamezején: Frangepán
Erzsébet, Rontó Pál és a Debreczeni ripők; ellenben százszoros diadalt
aratott a Szökött katona, (melynek felemlítésénél kegyelmes akarok
lenni, s nem vetem szemükre a birálóknak, a mit e mű ellen vétettek) és
későbbi népszínművei; drámái közül a Pókaiak, Miczbán, Rózsa v. j.,
Gritti, Zách unokái, Mátyás fia, Rákóczy, Vid, Andronik, Diocletián,
Világ ura stb. stb.[4]

Micsoda hatással voltak Szigligeti színművei a közönségre, arról sokat
lehetne beszélni; népszínművei egy egész új irodalmi ágat honosítottak
meg, mely tisztán a nemzeté, s azért is hat annyira a nemzeti lelkületre
vissza.

Legelső három népszínművének körutazása az országban valódi diadaljárat
volt. Emlékezem a várakozásteljes estékre, miket mint ifjoncz diák
átéltem a Szökött katona előadása előtt, s előadása után a közönség
elragadtatására, és saját levertségemre, hogy miért nem tudok én ilyet
írni? Akkori irígységem Szigligeti tehetségeire legbiztosabb alapja
annak a becsülésnek, a mit most érzek iránta; az évek és a közellét nem
tették őt előttem kisebbé.

Mindenki tapasztalhatá, micsoda befolyást gyakorolt Szigligeti
munkássága nemcsak irodalmunkra, de még többre is, mint az irodalom.

Népszínművei leszoríták a hajdani velőtlen bohózatokat, a siralmas
rémdrámákat, s eleven erőteljes irányt, élethűséget, igazságot, tiszta
morált és emberszeretetet hirdettek a színpad deszkáiról; népdalaink
felhatottak általok a szalonokba s a komptoirokba, főurak és kereskedők
eddigelé magyar hangok előtt zárva tartott szobáiba; később utat
nyitottak művészi és irodalmi érdekeinknek is, s jelenben egy olyan
tőkéjét képezik a színháznak, melynek morális és anyagi kamatjai igen
nagy helyet foglalhatnak a számadásokban.

Drámái sok szerencsével sajátíták el a históriai elemet, tiszta, szép,
szabatos nyelven, megható költészettel, s nagy színi ismerettel vannak
írva, s tanuskodnak a költőnek e téren tett sokoldalu tanulmányairól.

Szigligeti költői munkásságán kívül, mint a szinház titkárja oly fontos
helyet tölt be, hova ügyszeretet, pártatlanság, sokoldalu ismeret, s
hazafiui becsületes jellem múlhatlan kellékek, s jól esik tudnunk, hogy
ezek Szigligetiben egyesülve vannak.

Mint hivatalnok egyenes lelkű, a közügyért buzgó, mint férfi szilárd,
elhatározott jellemű; jó férj, jó apa, jó barát.

Szeretném azt kivánni neki, hogy éljen annyi esztendőt, a hány színművet
ír, de miután minden esztendőben kettőt, hármat is ír, kivánságom
képtelenség volna; e helyett azt óhajtom, hogy éljen oly sokáig, a míg
színművészetünkben és irodalmunkban munkásságának gyümölcsei kedvesek
leendnek; – akkor pedig ugyan megvénülhet.




KAKAS MÁRTON ARCZKÉPCSARNOKA.

(1865)


FALK MIKSA.

Van szerencsénk ezennel tisztelt barátunkat, a közszeretettől ápolt (F
k)-t bemutathatni nagy érdemű olvasó közönségünknek.

Ime ez azon két betű, melyről az a mondás van a Pesti Napló olvasói
szélesen elterjedt körében, hogy ha e két betű nem találtatik a Pesti
Naplóban, a lapnak fele része hiányzik: mely állítást ugyan mi, részint
az illető nagytekintélyű hirlap sokérdemű többi munkatársai iránt való
méltányos elismerésből, részint pártfegyelemből, így pure et simple alá
nem írhatunk: de mint historikumot, mint repülő mondatot, konstatálni
kötelességünknek tartottuk. Tehát ime itt van ama két betű, ki mint az
irásban mondatik: «én vagyok az alpha és az omega!» szinte elmondhatja
nyomtatásban: én vagyok az «F» és a «k», s mindenki érteni fogja ennek
jelentőségét.

Valóban alig tudjuk magunkban elhatározni, mit bámuljunk tisztelt
barátunkban inkább? azt a messze elágazó összeköttetést-e, mely őt
Európa minden udvaraival folytonos érintkezésben lehetni képesíti, vagy
azon művészi adományt, mely szerint a százszor összerakott tárgyakat
százegyedszer ismét úgy össze tudja állítani, hogy azt mindenki újnak
veszi.

Mikor más újságíró kétségbe van esve a fölött, hogy semmi sem történik a
világban, (F k) teremtőlélekkel nyúl a semmibe, s alkot belőle
világtörténetet, s e téren oly szerencsével egyesíti magában a
historikust a költővel, hogy méltán nevezhetjük őt a «jövő históriai
regényírójának».

Nincs tárgy elég csekély, melyből ő nagyot ne tudna alkotni: egy
görögországi miniszter krizis, egy bonvivant angol miniszter toasztja,
egy kúzai státuscsíny, sőt még egy bundestagi határozat is elég anyag
kezében, hogy abból bámulatos művet tudjon alkotni. Ő semmi darabkát a
világtörténetből nem hagy használatlanúl elveszni, ő minden rongyot
felemel, és abból mind papiros lesz.

S ez csak oly sokoldalú képzettség mellett kivihető, melyet tisztelt
barátunknál megszokni tanultunk.

Ő nemcsak kitünő hegedű virtuóz, ki egy szál húron tudja többféle
variáczióját eljátszani ugyan egy nótának, mint Paganini, hanem a
mellett remek festész, ki bennünket Markónál is több «schöne Gegend»-del
megismertetett már; érdemdús iskolamester, kinek rendszere nyomán még a
sorok között is megtanulnak olvasni a nagy gyerekek; gyakorlott lovas és
kocsis, ki a legmagasabb lovakra is felül s szekerével csak egyetlen
egyszer akadt bele a hatóság kapukövébe, egyébkor ügyesen kitudja a
szemközt jövő akadályokat kerülni, s sok nagy pocsolyán keresztűl
hajtott már, a nélkül, hogy magát besározta volna; nagy csónakász, ki
ott is tud evezni, a hol elfogy a víz; és különösen hirhedett
meteorolog, ki politikai időjóslataival «lefutja a rangot» Schofkától,
Mathieu de la Drometól és Balla Károlytól is, mint ezt számtalan,
«megmondottuk ez előtt egy évvel» szavakon kezdődő czikkei méltó
elismeréssel tanusítják.

Sajnáljuk, hogy tisztelt barátunkat a tavalyi évben nagy családi
szomorúság érte: két kedvencz ikerleányától, Schleswig és Holsteintól
megfosztatott, pedig ezek voltak azon kedves teremtések, a kikben a
magyar példabeszédet gyakorlá: «leányomnak szólok, stb.» Reméljük, hogy
az ég meg fogja őt vigasztalni, s dús kárpótlást nyujtand neki
Bismarckban.

Részünkről azon óhajtásunkat fejezzük, ki, hogy tartsa meg őt a hazai
Minerva sok számos európai kérdések végleges befejeztetéseig.


PÉTER PÁL. (POMPÉRY.)

E tisztes ősz férfiú – vagy mit mondok! – e daliás ifjudad alak itt
előttünk jobb és balfelől a mi kedves barátunk Péter Pál. Nem Péter és
Pál, hanem az egyik is Péter Pál, a másik is Péter Pál. Hogy arczképei
ily külömbözők, annak oka az, hogy az egyiket a Telivér előadása előtt
fotografiázták, a másikat pedig a «Mi újság a szomszédban?» előadása
után. Hinc ille Zwiespalt der Natur! Az első arczképe hívebb.

És valóban ő méltán tarthatja fel ily büszkén az arczát, mert ő
mondhatja el Árpád apánk után magáról, hogy megalapította
«Magyarország»-ot, s azt fenn is tartá egész a szatmári békekötésig (a
mikor tudniillik Szathmáry Károly szerződött Wodjanerrel a Magyarország
szerkesztése végett); az «Ország» dolgában is sokat ült Budán, s a
Törökkel (Jánossal) folytatott hadjáratai hirhedettek!

De mind ez érdemei csekélységek ama hős tettéhez képest, melylyel a
magyar irói névnek helyet vivott ki a – gothai nemesi almanachban.

Mint már említettük, ő koszorús szerzője a nemcsak halhatatlanná, sőt
hallhatatlanná lett Telivérnek, pályadijt nyert vígjátéknak, melyben
diadalmasan van keresztűl víve azon régóta sürgetett reformkérdés, hogy
az inasok ne beszéljenek a szinpadon.

A pályamű természetesen diadalmaskodott palyatársai fölött, s a szerző
nevét rejtő jeligés levélke felbontásakor az akadémia nagy gyülésén e
név hullott ki abból: «Péter Pál» aranyszegélyű lapon, melyen
történetesen P. P. betűkkel ellátott korona volt látható.

«Ez grófi korona!» volt az archeologiai osztály véleménye. «Ez grófi
poézis», bizonyítá a nyelvtudományi osztály. «Ez grófi parfüm»,
tanuskodék a természettudományi szekczió!

A Telivér pályadijas müvet gróf irta!

Ezt mondák az akadémikusok az ujságiróknak, az ujságirók a publikumnak,
a publikum a szinészeknek, a szinészek az igazgatónak, s miután e
véleményt Péter Pálnak Malaczkáról és Badenből kelt levelei is
megerősíték, lett a kedélyek izgatottsága nagy!

A kaszinóban konferencziák tartattak azon kérdés fölött, ki lehet ő?
Egyik azt állítá: az X. X. gróf, az tud folyvást versekben beszélni;
másik azt mondá, ez S. gróf, az érti ily gyökeresen a lovakat; a
harmadik fogadott rá, hogy az Y. gróf, annak van egy igen jeles
titkárja. Száz huszonnyolcz palaczkra megy a pezsgők száma, a mik e
tárgyban fogadásokul feltétettek.

A szinházban nem kevesebb volt a tevékenység, a szinészek éjjel-nappal
szerepeiket tanulták, a súgó disponibilitásba helyeztetett, az igazgató
saját butorait hordatta fel az előadásra, s saját kezével verte a
szinfalakba a szegeket, mikre saját olajfestményű műremekeit aggatá fel.

Az előadás napján még csak egy kritikusnak való szabadjegy sem volt nagy
pénzért kapható, a kaszinót ez estére bezárták, s az elnök maga vezette
in corpore az egész díszes társulatot az előadásra, a hol az erkély drei
Mann hoch elfoglaltatván, szerzőnek minden geniális mondása
tapspelotonnal üdvözöltetett.

Ez volt Péter Pál inaugurácziója.

A kritika is üdvösen meg volt szeppenve, s e hatás kiterjedt még második
darabjára is, «Mi ujság a szomszédban?» mely bár nem érte el egészen az
elébbi sikerét, még is a kritikusok referádáikban nem annyira azt
fejtegették, hogy «Mi ujság a szomszédban?» mely darabnak pedig egyéb
hibája nem volt, mint az, hogy szerzője nem ismerte fel helyzetének
előnyeit, s bár, mint jelenleg az első magyar általános életbiztositási
szak vezető főnöke, szülöttének életét biztosítani elmulasztotta.

Ki kell emelnünk még tisztelt barátunkat, mint igen kegyes családapát,
kinek jelszava: «bocsássátok hozzám a kisdedeket!» (Különösen, ha csinos
dajkáik vannak.) E mellett határtalan tisztelője a szép, s mint báró
Eötvös mondja, a «jobb» nemnek (igaza van, én sem szeretem a férfiakat)
akár csipkében, akár halinaköntösben.

Kivánjuk tiszta szivünkből, s ez óhajtásunk számos tisztelői
véleményével találkozik, hogy kivivott mellékneve «Telivér János»
változzék át majd egyszer «Telipénz Jánossá!»


ARANY JÁNOS.

Előttünk áll nemzetünknek azon nagy költője, a ki legnagyobb költője
lehetne nemzetünknek, ha egy igen nagy fogyatkozása nem volna, mely őt
ebben meggátolja, az, hogy irtóztató szerény.

Általános bevett fogalom szerint két dolog kivántatik meg egy költőtől:
az első az, hogy igyék, a másik az, hogy magát dicsérje.

Arany se nem iszik, se magát nem dicséri.

Más poéta nem mulasztja el tudatni a közönséggel, mikor volt szerelmes?
mikor haragudott meg a kritikusokra? mikor csalta meg a kedvese? mikor
volt kótyagos? eventualiter mikor nincs a csizmájának talpa? és főleg:
miket tenne ő a hazájáért, ha azok a feltett tettek engednék magukat
megtétetni?

Arany mindezekről nem énekel; a helyett csak a nemzet nagy hőseivel
foglalkozik, a kiknek ugyan nagy virtus volt olyan nagy embereknek
lenni, mikor még nem volt se puskapor, se czenzura.

Csupán egyszer fakad ki annyira a maga dolgában, hogy azt mondja:

  «Ne volnék csak olyan vén
  Iró tollam letenném,
  S beszegődném maholnap
  Csizmadia inasnak!»

Csizmadia inasnak! ez alak itt ni! Hisz ezzel a gyönyörű bajuszszal
egyenesen csizmadia atyamesternek választhatnák meg!

Miért ne! ha engemet megválaszthattak csizmadia czéhbeli –
választmányi-tag-mesternek. – Az vagyok.

Már akkor Arany csak megérdemelné, hogy a hol én választmányi-tag-mester
vagyok, ott atyamester legyen.

És ő csak inasnak ajánlkozik.

Ezért nem lesz belőle semmi. Mondom én ezt neki eleget.

Most is megválasztanák akadémiai titkárnak, ha nem volna neki egy nagy
ellensége, a ki mindenféle ráfogott hibákat hiresztel felőle; pedig egy
házban lakik, egy asztalnál ebédel vele!

Ez a rágalmazója Aranynak: saját maga.

Kérdjük tőle, hogy vagy? Feleli, sehogy sem, nem érek én már semmit.

Akkor van épen csordultig a poézis színmézével.

Kérdjük tőle: mit irsz? «Semmit sem», feleli, «nem tudok én már irni
sem.»

Akkor költötte épen «Buda halálát», a mi olyan remek mű volt, hogy még a
Pesti Hirnök is kénytelen volt – megtámadni.

S ha kérdjük, mi van az ujságodban? Azt mondja: «ugyan hát mi lehetne
benne?»

De ’isz így nem lehet nagy emberré lenni!

Annak legelső titka a jó programmcsinálás.

Persze az is nagy hiba, hogy lapjában nincsenek hímzetminták.

A tudós kollegák aztán azt mondják:

«Oh be remek hőskölteményeket ír az az Arany; ne válaszszuk meg
akadémiai titkárnak, hadd kényszerüljön még több ilyen szép verset irni!
azt mi elolvassuk – a tisztelet példányból.»

A publikum meg azt mondja:

«Ne járassuk Koszorúját, hadd legyen kénytelen mentűl több szép
hőskölteményt irni; azt majd megszerzi a tiszteletes s elolvassa tőle az
egész komposzszeszszorátus».

És azért soha sem hallod tőle, hogy panaszkodnék.

Az akadémiai üléseken dirib-darab papirosokon szoktunk egymásnak
izengetni. Én karikaturákat mázolok neki, ő meg nekem epigrammokat
küldöz.

Egyet közlök belőlök. Arról volt épen az értekezés, hogy a história csak
azoknak a neveit jegyzi fel, a kik szellemükkel hatottak és a kik
vérengző hadjáratokat viseltek.

A papirrongyra, mit hozzám röpített, ez volt irva:

  Az emberi öltőt nagy feledékenység elnyeli, mint tenger;
  Csak kettő marad fenn az emlékezetben: Der Denker und Henker.

Az ilyen papirrongyokat én rakásra gyűjtöm, s majd ha mind a ketten
meghaltunk, majd ha a magyar uraságok belgák és angolok lesznek,
ezereket fognak érte kapni – az örököseim.


ÉRKÖVY.

Ismét egy kitünő férfiát mutatjuk be irodalmunknak, a kiről méltán el
lehet mondanunk, hogy nagy számra szaporodott költőink serege előtt ő a
legelső zászlóvivő, és a helyesebb út megtörője, kinek zászlaján e
buzdító jelszó tündöklik: «ifjú poéta! haladj kapálni!»

Műveiből mindenütt ily lelkesítő nézetek tündökölnek elő.

«Ifjú poéta, ha már csakugyan énekelni akarsz, ne énekelj zenekiséret
nélkül, itt a Vidacs-féle kukoriczamorzsoló gép, csavargasd melléje
ezt!»

«Ifjú versíró, ha már borról akarsz énekelni, az első nem az, hogy
tanuld meginni, hanem tanuld meg tőlem, hogyan kell azt termeszteni,
erjeszteni és fejleszteni, s csak akkor irj róla, de akkor is csak a
«Hon» hirdetményei között, «hogy mi az ára egy palaczknak?»

«Ifjú poéta, ki babérokat akarsz aratni, jer, én elvezetlek oda, a hol
megtanulsz babot aratni, és az neked sokkal jobb lesz.»

«Halhatatlanná lenni vágyó ifjú, ki örök életet vivsz ki magadnak, jer,
én megtanítlak, hogy időközben, addig is, hogy kell megélni?»

«Hazám költői hajlammal biró hölgyei és delnői, legyek szerencsés
nagysádtoknak karomat nyújthatni, hogy felvezessem nagysádtokat a –
csirke és liba költés Parnassusára.»

Ily helyes és czélszerű irányban vezeti Érkövy a mostani generácziót az
irodalom rögös, de Mak-Cormik-féle fogas hengerrel lesimítható pályáján.

Jelenleg is egy igen korszerű és nagy horderejű vállalat létrehozásában
fáradozik, mely vállalat nem csak arról van alaposan egyelőre
biztosítva, hogy iróink legértékesebb czikkeiket fogják bele adni, hanem
arról is, hogy a közönség tódulni fog azon olvasmány után, mely neki itt
fog nyújtatni.

E korszerű vállalat tudniillik a «második, szabadalmazott pesti ingó
zálogházi hitelintézet», melyben a közönségnek pénzt fognak olvasni, s
melybe az írók óráikat és téli bundáikat fogják beadogatni.


ROBBOGÁNYI UZINDUR.

Ez az ifjú, daliás termetű arcz nekem kortársam!

Majd mikor Szilágyi Sándort mutatom be, megőszült fejével, arról nem
fogom elmondani, hogy «ez az én öcsém!» de midőn Uzindurral jövök
karöltve, büszkén mutatom őt be a közönségnek.

– Im ez ifjú itt az én – bátyám!

Ilyen volt ő már Guttenberg idejében is, kinek a könyvnyomtatás
mesterségét föltalálni segíte; mely korrajzában, hogy hű maradjon a
historiához, mindjárt a czenzurát is föltalálta egy kalapács alakjában,
melylyel a haragos nyomdász a negyedik felvonásban, felesége
sajtókihágásáért, masinát, masinistát és betűszedőt tönkre rombol. Ezt
ugyan akár feltalálatlan is hagyhatta volna.

Sokan bámulták Blondint, mint lehetett oly vakmerő, hogy saját gyermekét
vállára véve sétáljon át a Niagarán? én jobban bámultam Robbogányi
Uzindurt, midőn saját darabjában mint Guttenberg föllépett. Mert e
kettős tréma csakugyan emberfölötti idegek számára való élvezet.

Fölléptével egyébiránt a legkedvezőbb sikert aratta. Rokonai és jó
barátai nem óhajtották, hogy nevét a szinészi pályán megörökítse, s
lehet-e kedvezőbb siker a világon, mint rokonaink és jó barátaink
óhajtását valósítani?

Hiresek azonban Romeo és Julia harmadik felvonásának 1. jelenetében tett
föllépései; hol majd Tibaldot, majd Mercutiot, majd Romeot szokta
játszani; s melyek irodalmi körökben oly jó hírt szereztek számára, hogy
még a kritika sem mert keztyű nélkül hozzá nyulni.

Kritika? – ő ezzel a fegyverrel is tud bánni. Robbogányi nem csak
drámairó és művész; ő kritikus is.

Már pedig azt tartják, hogy a megtért guerillából lesz a legjobb
csendőr. Ez tudja legjobban, hol vannak a czimborák búvhelyei? hogy kell
egy hurokra akadt czinkost kivallatni?

Neki is volt pedig már száz arany kitéve a fejére, a mit el is nyert az
által, hogy egy drámát irt, melynek czíme: «Bűn bűnt követ», melyet
azonban ő maga annyi bevallott bűn daczára, a drámai vérpadon leendő
nyilvános kivégeztetés helyett, leendő megjavulásáig tartó fogságra
megkegyelmezett.

Ámde mindezen érdemeinek elősorolása után fennmarad még a legnagyobb,
melyet tőle az utókor sem fog elvitathatni.

Mert lehetnek, és bizonyára vannak is oly ártatlan kedélyek közönségünk
soraiban, kik a művészet és irodalom tetteit nem tartják reális
foglalkozásnak, de senki sincs, a ki el ne ismerné azt, hogy a ki
tizenhat éven át minden farsangban személyesen vezette a kotillont, az
megérdemli, hogy az «ifjúság vezetőjének» neveztessék.

S e tánczhadvezéri czelebritás, e quadrillgenerális, e
kotillonfeldmarschall, e minden európai bálok hétválasztó fejedelme:
Robbogányi Uzindur.

És valamiképen elismert dolog, hogy Napoleon akarata nélkül Európában
nem lehet «rend», hasonlóul bevégzett tény, hogy Robbogányi Uzindur
nélkül nem lehet Európában «tánczrend».

Melyért is felhívjuk lapunk minden olvasóját, hogy e mi kedves
barátunknak tartós és állandó egészségeért siessen egy pohár pezsgőt
üríteni – ha van.


GREGUSS ÁGOST.

(Az «Üstökös» princzipálisához.)

  A «Lángészt» szidtad, mivel a «gaz» irókat ütötte;
      Most meg minden irót üstököl Üstökösöd.
  Szép, hogy e rossz elvtől a jóhoz visszakerültél,
      S im magam is szivesen tartom a hátamat: Üss!

_G. Á._

Felkapván azon dicséretes szokás, hogy mikor a programmunk szerint
rendben érzi magát következni illető jó barátunk, ez «irodalmi
kényszerkölcsön» vagy mint Nendtwich barátunk mondá «irodalmi
Matrosenpressgang» következtében, önként siet nálunk jelentkezni,
beküldvén arczképét, s némi szellemi contoureokat is hozzá.

Így tisztelt barátunk a fenebbi epigramm kiséretében jelent meg,
hadfogadó bureaunkban.

Távol legyen tőlem ily gonosz szándék, hogy én Apolló fölkentjei ellen
fölemeljem kezemet! hogy én irótársaimat megüstököljem! Hogy bánhatnék
én ily gonoszul ennyi kopasz emberrel? Még pláne ütni! ’sz nem jöttem én
Meklenburgból. Én eddig azt hiszem, hogy csupa merő hizelgéseket mondok
barátimnak, s milyen gonosz a világ, hogy magyaráz mindent félre.

Megfogyatkozásaikat is, a hol lehet, eltakarom. Hát nem föltett kalappal
rajzoltatom-e azt, a ki megszabadult attól a gondtól, hogy frizőrre
legyen szüksége?

A mult számban volt szerencsém bemutatni egy jelesünket, ki poétából
lett kritikussá; ime most egy másik kitünő férfiunk, ki, megfordítva:
elébb volt hirhedett és rettegett kritikus, s azután változott át
koszorús költővé.

Azt kérdi Tóth Kálmán: «Ki volt nagyobb?»

Minden kétkedés nélkül kimondom: az utóbbi!

A ki elébb volt drámairó, azután lett kritikus, az lehet hősi jellem, de
minden esetre boszúvágyó, ki megakarja torolni a vett sérelmeket; de a
ki, mint Greguss, a kritikust és drámairót oly módon tudta magában
szerves egészszé olvasztani, hogy elébb megcsipkedett minden halandó
poétát, s azután kitárta keblét, mondván, már most cseréljünk szerepet,
csipjetek ti engem! az ilyen ember nagy keresztyén!

Kivált ha azt az elvet követi, hogy «majd irok én nektek olyan darabot,
a milyeneket ti szoktatok irni nekem».

Hanem hát itt sem tagadhatá meg kritikusi természetét: még a drámája is
egy általános kritikai hadjárat az irók ellen. Ő ugyan fentebbi
epigrammjában is azt állítja, hogy a «Lángész» csak a «gaz» irókat
ostorozza. Kérem alássan. Linné szerint minden gaz: virág; a murok vad
állapotában gaz, s ha megnemesítik, sárgarépa; a spinót, ha nyers, gaz;
ha megfőzték, még az országgyülésen is szóba hozatik.

Én tehát tulajdonképen akkor, midőn a Lángészt megróttam, nem Greguss
ellen tettem kifogást, hogy minek irta meg a Lángészt? hanem a Lángész
ellen, hogy minek hagyta magát megiratni Greguss által?

Azóta azonban sokat változtak nézeteim. Az idők kényszere engem is
kapaczitált, hogy minden úgy van jól, a hogy van, s a féllábú ember is
ideálja – a sántaságnak; azért ime kezemet nyujtom e hasábon keresztűl
az én kedves barátomnak: «te is kritikus vagy, én is kritikus; te is jó
katona, én is jó katona: ne bántsuk egymást». Inkább keressünk majd egy
harmadikat, s azt communi consensu jól eldöng – simogassuk.


IPOLYI ARNOLD.

Fáj a szive az embernek, ha elgondolja, hogy e szép tojásdad arczú deli
alak arra van hivatva, hogy csupán olyan hölgyeknek udvaroljon, a kik ez
előtt háromezer esztendővel éltek, s azóta bebalzsamozva unatkoztak
valami egyptomi gúla kabinet partikülierjében, s míg más ifjú ily időben
azon élvek elnyerésében fárad, melyek e földön vannak, őt csak az vonja
magához, a mi a föld fölött és a föld alatt található, értve az utóbbiak
alatt az ócska sarkophagokat és bedült sírboltokat, miknek titkait
fürkészi; hanem hát már egyszer ezt így rendelték a bölcsek, hogy
kiválogattassanak egy országban a legtöbb eszű, legegyenesebb termetű,
legjobb erkölcsű férfiak és azok legyenek épen a deficiálásra
kárhoztatva, s ezen mi nem segíthetünk, mert ha tőlünk függne, bizony
minden páter nevét megnyújtanok «páterfamilias»-ra.

Ime e kitünő barátunk oly művel ajándékozá meg tudományos irodalmunkat,
mely mindent összefoglal, a mi nemzeti életünkben mese. Ő a «Magyar
Mythologia» koszorús szerzője.

Ez azon egyetlen mű, mely a kiadó vallomása szerint, az utolsó szakadó
szálig mind elkelt és egy sem került vissza a vidéki könyvárusok
küldeményeivel. Így nagyon valószinű, hogy a tisztelt szerző ujabb
kidolgozás mellett új kiadást fog belőle rendezni.

E lehetőség esetére bátrak vagyunk figyelmébe ajánlani a magyar
hitregetan azon tárgyait, a mik az első kiadás óta gazdagíták nemzetünk
mythologiáját.

Így mindjárt az I. fejezetnél a pogányistenek közé kérjük betétetni a
«Pénzistent», ki még ma is nagy tiszteletben részesül.

A Rémek közé: az Inséget, az Adóexekucziót és a Czenzurát.

A Csodaállatok közé a Sült Galambot és a Hirlapi Kacsát.

A Tündérek és Láthatatlan Alakok közé az Ezüst-Huszast, nem feledve el
annak a Február 11-ki toaszt alkalmával felbecsült ágióját.

A Kincshordó Lidérczek közé a Bankó-prést és a Kreditanstaltot.

A Manók közé a harmadévi sok Röpiratot.

Az Elfeledett régi tisztességek közé a Magyar Főkötőt és Pártát.

A Babonák közé a Szózat-éneklést.

A Csodák közé az 1864-iki «Száz forintot egy zsemlyéért», s az 1865-iki
«Száz zsemlyét egy forintért».

A Griffmadarak közé a 33 Hirlapot, a mi két esztendő alatt egymást
megette.

A Sárkány Tojások közé a másik 33 Hirlapot, mely helyettük támadt.

A Földbesüllyedő Hősök közé a Vezért, ki maga is úgy mutatta be magát,
mint kis ördögöt.

Az Óriások közé a Bugyogós Ifjú Óriásokat.

A Boszorkányok rovatába: az Augsburger Allgemeine Zeitungot.

A Fanyövők és Kőmorzsolók közé: az Oesterreich-t, meg a Botcshaftert.

És különösen, mikor az Elemek tiszteletéről szóló fejezetet fogja
átdolgozni, becses figyelmébe ajánljuk e négyet: a Földtisztelet
rovatában: a Földkóstolókat és a Földvételi Belgát, a viz tiszteleténél
az Alföldi Rétöntözést, meg a pesti Vizvezetéket, a Tűz tiszteleténél a
Petroleumot, meg a magyar Szalmatüzet, a Szél tiszteleténél pedig azt a
bizonyos Köpönyeget, a mit szél ellenében szokás fordítani.

Ezek mind tisztán magyar Mythologiai tárgyak, a miket nagyon tisztelt
barátunk Magyar Mythologiájának második, bővített kiadásában egész
bizonyossággal remélünk feltalálhatni.


BÉRCZY KÁROLY.

Midőn egy részről van szerencsénk bemutatni egyikét legrégibb
barátainknak, minden fölöslegessé váló ajánlgatás helyett csak annyit
jegyzünk meg felőle, hogy daczára ily régi barátságnak, s daczára annak,
hogy mind a ketten lapszerkesztők vagyunk, még sem vesztünk össze soha.

Ennek külömben igen egyszerű magyarázata van. Én az infanteriánál
szolgálok, ő pedig a kavalleriánál.

Én bolondos lapot szerkesztek, Bérczy pedig lovas lapot: a Vadász és
verseny-lapokat.

Ez azon lap, melybe legtöbb nemes ir, melyet legtöbb nemes olvas és
melyre legtöbb nemes prænumerál. És nagyon méltán. Ha már nemességünkből
úgy sem maradt meg egyebünk, mint nemes levelünk, nemes szivünk és nemes
paripáink, hadd védelmezze az elsőt a Pesti Hirnök, hadd tartsa
biztatással a másodikat a Családi Kör; de az utóbbitól se vitassa el
senki azon jogot, hogy magát az irodalomban képviseltesse.

A ló tiszteletreméltó állat. A Pegázus is ló, a hyppocrénét is ló rugta,
Minerva sisakjának az ernyőjét is négy ló képezi, hazánk történetében is
fontos állat a ló, de ezt bővebben elemezni nem merem, nehogy
nemzetiségek elleni izgatásnak vétessék; azért a ló mindenesetre
megérdemli, hogy saját orgánuma legyen.

A lovaknak épen úgy meg van a maguk története és családfája, mint a
kitünő hősöknek, sőt némely lónak a nemessége sokkal régebbi dátumú,
mint a gazdájáé.

És ha már egyéb mező nincs tettvágyunknak nyitva, mint a handikap tere;
s fegyvereink erejét más ellen nem éreztethetni, mint a nyulak ellen:
ezekben kitünni is dicső. «Foglaljuk el a tért!» ez Tallérossy Zebulon
jelszava; «még pedig fekve, mert így többet elfoglalhatunk belőle, mint
állva.»

Bámulásra méltó különösen tisztelt barátunknál az, a mi minden költőnél
legbámulatosabb szokott lenni: Arany János mindig verekedő emberekről
ir, pedig maga soha sem verekszik; – Hiador mindig szerelemről dalol,
pedig nem is szabad neki, mert plébános; – míg Lonkay mindig a
cœlibátusról énekel, pedig nem próbálta; – és az a valódi talentum! Így
Bérczynél is a fantázia diadalának kell elismernünk azt, hogy ő lovakról
ir, a nélkül, hogy valaha lovon ülne, és vadászatokról, a nélkül, hogy
egy árva svábhegyi szőri-szarkát meglőtt volna valaha életében.

Legnagyobb érdeme pedig az, hogy míg sok ifjú és vén szerkesztő az
előfizető közönséget teszi lóvá: ő a lovakat tudja rábírni, hogy a
gazdáikkal előfizettessenek.

És bizonyára Bérczy kedvesebb olvasmányt ad oly novellákban, hol azok a
szalonkák szerepelnek, miket mi koppasztunk meg, mintha irná a mai kor
divatos novelláit azokról a szalonkák-ról, a kik minket koppasztanak,
vagyis, érthető nyelven magyarázva: il est plus beau d’écrire des
biches, qui se font manger, que des biches, qui nous mangent.

Azért egy lelkesült «cheer»-t a Vadász és versenylapok szerkesztőjének!


(U.) URHÁZY.

Venio nunc ad fortissimum virum. Most mutatom be azt az egyetlen
férfiút, a ki nekem a föld kerekségén parancsol. Mert vagynak ugyan még
sokan, a kik nekem parancsolgatnak; csakhogy azokkal én úgy vagyok, mint
a svájczi nemzetőr a kapitányával, kinek ily dorgálására: «mért nem
voltál a hadgyakorlaton? mondtam tegnap, hogy eljőjj!» azt felelé
vissza: «te mondtad ám, hogy elmenjek, de én nem mondtam, hogy
elmegyek.» A mit azonban (U.) parancsol, azt oly készséggel szoktam
megfogadni, a milyennel csak fogadhatja egy Honfi egy Honatya parancsát.
Igen is, ő a nagyérdemű Hon-nak elismert buzgalmú és kapaczitású
szerkesztője, én pedig ugyanannak szerény alattvalója. S ámbátor nem
illenék subalternusoknak az ő princzipálisaikról panegyrikont irni, mert
ez a rossz világ könnyen úgy magyarázhatná a dolgot, mintha itt
fizetés-fölemelési remények volnának mozgásba hozva: azonban egyszer már
a keblemből felbuzgó érzelemnek nem állhatok ellent; vagynak dolgok, a
mikről a költő azt énekli, hogy «koporsóból is kitör és eget kér!» s a
mi igazság: a Hon nagyon jó lap.

Nem azért, mert a kiadójával némi ismeretségben vagyok; de tessék
megnézni! Van abban gazdaság, politika, külföld, belföld, újság,
régiség, regény, utazás stb.; vezérczikkeket irnak bele a legderekabb
hazafiak, a kik nem pénzért irnak, járatják a legokosabb emberek, s a
papirosa is szebb, mint valamennyi lapé a birodalomban.

S nem csak az az érdeme a Hon-nak, a mi benne van, hanem még az is
érdeme, a mi benne nincs! Nincs benne hizelgés, ámítás, dicsekedés;
nincs benne polémia, nem veszekedik abban senki se papokkal, se
újságirókkal, se doktorokkal, se szinészekkel, se muzsikusokkal, azoknak
(U.) mind azt mondja, hogy «a ki idebenn veszekedni akar, az menjen ki!»
Hát még a mi lesz benne? hát még a mi lehetne benne! De e két utóbbi
thémát jobb, ha egyelőre az olvasó fantáziájára bizzuk.

A Hon egy szóval tagadhatatlanul ugyan az a magyarban, a mi a Patrie a
francziában, de nem ugyanaz, a mi a Vaterland a németben.

E naponkint, kivéve a vasár- és ünnepnapokat, újjászülető óriásnak ős
alkotója a fenntisztelt hazánkfia, ki e hivatásának valóban oly
buzgalommal felel meg, minőt e szent ügy megérdemel.

Mikor még más ember a bál utáni krapuláját aluszsza ki, ő már a
hajnalcsillaggal (Morning Star) ébred, s míg ifjú tudósnak első dolga a
kávéházban a tekeasztalhoz sietni, az ő első golyója: a «Globe». Ő
ismeri és megtudja becsülni az időt (Times), s nem csak a multakra
terjed ki figyelme, hanem még a jövendőkbe is beletekint (L’Avenir;
Zukunft). Délelőtt kihallgatja a külső hatalmasságok hirnökeit
(Wanderer, Herald, Botschafter). Délután a hazaiakat (Hirnök, Idők
tanuja), s mikor más irót bizonyosan meg lehet találni a Presseben (a
hol bort mérnek), őt is meg a Presseben (a hol vezérczikkeket tálalnak),
mindenre kiterjedő figyelme egyaránt röpked a legmagasabb régiókban a
sassal (Orol), valamint a rétek virágaiból mézet szedő Északi Méh-vel,
(Szjevernaja Posta) s midőn mások már rég aludni mentek, az ő láthatárán
még akkor is fenn van a nap (The Sun).

Valóban az önzésnek legkisebb árnyéka nélkül mondhatjuk, hogy minden
hazafi csak akkor teljesítette kötelességeit a haza, az emberiség, az
egész világ, az utókor, és saját maga irányában, ha a Honra, mint a
fenttisztelt nagyérdemű barátunk által oly szilárdul szerkesztett lapra,
állandóan és folytonosan prænumerál. – Lehet kezdeni minden hónap
elején.


GYULAI PÁL.

Most vagyok már megakadva!

Eddigelé csupa «tisztelt barátom», «kedves barátom», «nagyérdemű
barátom» volt, a kiket bemutogattam, s most íme egy ellenségemet kell a
közönség elé vezetnem. Még pedig kemény, legyőzhetetlen ellenségemet, a
ki nem adja meg magát, a ki be nem vehető, sem ostrommal, sem
kiéheztetéssel.

Pedig hát minden háborúnak köztünk az az oka, hogy ő azt hiszi, miképen
kritikusnak lenni okosabb dolog, mint poétának; én meg azt állítom, hogy
kár annak kritikussá lenni, a ki jó költő lehet.

Isten ellen való vétek, a jó borból eczetet csinálni!

Mi az a kritika? A költészetnek az inasa, a ki annak a pelyhes dolmányát
kikeféli és kiporolja, a pecséteket a köpenyegéből kitisztogatja,
genialiter szétszórt papirosait kosárba hányja, s az általa lőtt vadakat
feltranschirozza.

Mi az a kritika? A múzsák szobaleánya, a ki szennyes ruháikat kimossa,
lyukas harisnyáikat kipótolja, s a mellett a kisasszonyait, hátuk
mögött, mindig rágalmazza.

Mi az a kritika? Pinczér a publikum háta mögött, ki az étlapról
magyarázza, melyik étekfogás miből van összeállitva, melyik jó, melyik
nem jó? s a szakácsnak referál róla, hogy mit mondtak a vendégek a
főztére.

Mi az a kritika? Porkoláb Apolló armadiájában, kihez a csínyt tett
chargekat bűnhödni küldik; legfeljebb őrmesteri ranggal.

Mi az a kritika? Kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek oltárainak
csak a füstjével foglalkozik.

Mi az a kritika? Olympusi fináncz, a ki minden átmenőt csak azért
vizitál meg, hogy nem kaphat-e nála valami mauthbarest?

No hát: nem hiba az Gyulaitól, hogy mikor ő olyan jó poéta lehetne,
átcsap kritikusnak?

Ezért viaskodunk mi már régóta egymással.

Én természet szerint a nyugodt kontemplacziónak vagyok kedvelője.
Eshetik a házam fedelére úgy a bukott dráma, vers, novella, mint a
zápor, én ki nem megyek az eresz alól, hogy magam is megázzam; Gyulai
ellenben akkor boldog, ha polémiazápor között járhat esernyő nélkül. Az
istenek ambroziával kinálják, s ő a helyett vad poéták nyers
süteményeivel terheli meg szellemi gyomrát, minek aztán természetes
következése, hogy kénytelen nagy tornázásokat végezni utána, emésztést
elősegitő kommoczió végett.

Ez magyarázza meg pathologice, hogy tud két olyan okos, derék, elmés és
komoly férfiú, mint Gyulay és Brassay egyetlen egy «A» betű fölött három
hétig elpolemizálni, mint két Titán, könyvtár számra döntvén egymás
fejére a czitátumok lavináit! Kell az nekik diætetikai szempontból.

Én tehát Gyulait anatomice distingválom.

Nem minden organumát tartom ellenségemnek. A szive s a tüdeje, azok jó
barátaim; hanem a mája, meg az epéje, mely kritikai hajlamait rejti,
azok ellenségeim.

A miért is vele kötekedni meg nem szünök, s csak azért iszom naponkint
Werther, Edler von Numvár életeszencziáját, nehogy alkalma legyen
fölöttem parentácziót mondani, olyan időben, a mikor már nekem nem lesz
organumom, a mivel visszareplikázhassak neki.


RÁTH MÓR VÁLOGATOTT LEVELEI.

(A Vörösmarty életirása végett fenntisztelt barátunkhoz.)

I. Levél. Tekintetes úr! Meglevén felőle győződve, hogy az életirás,
melyre kegyed oly sok gondot fordított, már okvetlenül kész, bátor
vagyok egész tisztelettel esedezni, méltóztassék azt hozzám kegyesen
elküldeni. Örök hálára lekötelezett tisztelő szolgája. R. M.

II. Levél. Uram! Nekem úgy tetszik, mintha önhöz intézett leveleimet ön
felbontatlanul felfűtögetné; más okát nem tudom elképzelni annak, hogy
azt az életirást még sem küldi. Ön még nem tudja, hogy milyen egy
könyvárus, ha dühbe hozzák? Számváld még csak generálissá lett a magyar
irók miatt, de én Dzsingiszkánná leszek, ha nem küldi azt az életirást.
Alászolgája. R. M.

III. Levél. Én uram! A martyrok minden kínszenvedéseire kérem, instálom,
esedezem, meghajtott térddel könyörgöm; bocsánatot kérek, ha valaha
megbántottam küldje már azt a biografiát. Engem a publikum kihúz, lehúz,
behúz, felhúz, megnyúz. Legyen ön keresztyén! s ne kivánja kínhalálomat.
Szenvedő szolgája. R. M.

IV. Levél. Hallja az úr! Én most vettem egy hatcsövű revolvert
Kirnernél. Azt megtöltve szüntelen a zsebemben hordom. Ha ön bátorságban
akar járni az utczán, tanácsolom, hogy azt az életirást haladéktalanul
ide szállítsa. R. M.

V. Levél. Tisztelt barátom! Rájöttem azon meggyőződésre, hogy valamint a
politikában, úgy az irodalomban is nyájas barátsággal sokkal többre
lehet menni, mint nyers szigorral. Legyünk per tu. Aztán majd kérlek
igen szépen, arról a bizonyos életirásról ne feledkezzél meg. Tisztelő
barátod. R. M.

VI. Levél. Szeretett barátom! Ma születésem napja van. Hű barátaim ma
este egy kis barátságos lakomára fognak összegyülni. Vígan leszünk. Hogy
örömünk tökéletes legyen, óhajtanám, hogy a te becses eljöveteled is
tetézze azt. S ha még egyúttal a Vörösmarty életirását is elhoznád
magaddal, az lenne rám nézve a legkedvesebb születésnapi meglepetés. –
Hány kocsit küldjek érted? Szerető barátod. R. M.

VII. Levél. Kedves barátom! Beteg vagyok. Fekszem. Máj-, lép- és
dúczrendszer-bántalmak vettek elő. Valami fekszik a gyomromban nagyon. A
fülem cseng és nyughatatlan vagyok. Három orvos tartott fölöttem
konziliumot, mind a három azt a véleményt mondta ki, hogy nem gyógyulok
meg egyébtől, mint a Vörösmarty életirásától. Baráti részvétedtől
elvárom, hogy sietsz szenvedő barátod kínjainak véget vetni. Maródi
barátod. R. M.

VIII. Levél. Uram! De már egy kiadó türelmének is van ám határa. Ha
nekem egy hét alatt el nem küldi azt az életirást, én következő
felszólitást inseráltatok a lapokban: «G. P. úrnak! Ha ön azt a bizonyos
életirást nem küldi, minden nap egy betűvel több fog megjelenni
nevéből!» Ám lássa, ha a végletekhez folyamodom. R. M.

IX. Levél. Uram! Adjon ön nekem váltót arról, hogy «drei Monate a dato»
át fogja adni azt az életirást, hogy én önt lejárat idején
elexequálhassam. R. M.

X. Levél. Esküszöm önnek mindenre, a mi papirosból van, hogyha ezen a
héten át nem adja azt az életirást: – én megirom azt saját magam, s
kiadom az ön neve alatt. R. M.


BERNÁT GÁSPÁR.

Íme Magyarország legnagyobb költője!

Egy költő, a ki a semmiből tud költeni!

«Hiszen minden költő a semmiből költ», hallom az ellenvetést.

Költ ám – verset, meg novellát; de pénzt költeni a semmiből! Ez a
valami.

Bernát Gáspár tagadhatatlanul Magyarország legnépszerűbb embere. Mint
iró, a legkedveltebb thémával foglalkozik, a mit legörömestebb olvasunk,
melynek eszméit mindnyájan osztjuk; melyben az ország minden
nemzetiségei, magyarok, németek, tótok és románok egyiránt megegyeznek;
– e nagy és általános eszme: «hogyan kell nem fizetni?!»

Gazsinak minden sora e lelkesítő eszmét lehelli vissza. Tőle tanuljuk
meg az adósság-revokáló jurátus stikklijeitől kezdve, a váltót
felfrüstököltető táblabiró invencziójáig mindazon közhasznú
találmányokat, miket az emberiség méltatlanul üldözött jobbik fele, a
jámbor adósok, az élet legfatálisabb prózája, az exekuczió
paralyzálására fölfedeztek.

Ki ne olvasná napjainkban az ilyen tudományt? Ki ne vallaná magát e
pártelvek követőjének?

És e mellett Bernát Gáspár ép oly nagy financier a pénzkiadásban, mint
Besze János a pénzcsinálásban, úgy, hogy ha utóbb emlitett hazánkfia
lenne pénzügyminiszter s roppant pénzügyi terve reálizáltatnék:
okvetlenül adlátusnak kellene kinevezni mellé Bernát Gáspárt, hogy azt a
pénzt, a mit az egy rakásra termeszt, a másik segítse elkölteni.

Igaz, hogy Bernát Gáspár nagyon szereti a hyperbolákat; ő nem tollal és
plajbászszal, hanem telegráffal ir; más iróeszköz nem képes
extravagancziáit utólérni. Közönséges kifejezéseket nem használ soha; az
ő múzsája soha sem csinál rendes lépéseket, csak kapriolokat; s míg más
ordináré poéta most is csak pegázuson utazik az Olympra, ő rég szárnyas
lokomotivon jár oda.

Bizony rég!

Már anno – Pesti Hirnök ilyen fiatalnak ismertem őt, mint most.

Újabb időkben sűrűen volt arról szó, hogy a muzeumnak új direktor
kellene. Úgy tettek az újságirók, mint a régi piktorok, kik az új
olajfestményt a régi fölé oda festették. Mi e hivatalra különösen
ajánljuk Bernát Gáspárt.

Először, mert a «régi pénzeket» senki oly alaposan nem tanulmányozta,
mint ő; másodszor, mert a ki ily jól tudta saját magát konzerválni, az a
kitömött madarakat is bizonyosan szinte jól konzerválná; és harmadszor,
mert csakugyan nincs e világon az a muzeumdirektor, a ki lassabban
tudjon járni, mint a hogy Bernát Gazsi jár, ha neki indul.


GIRÓKUTI FERENCZ.

Hát hazám legédesebb költőjét nem mutatnám-e be?

De bizony bemutatom.

Legédesebb költőnk ő, mert legédesebb tárgyakról dalol: dinnyéről,
szőllőről és zöldborsóról.

Tudjuk mindnyájan, hogy a zöld borsónak mily versregyújtó hatása van;
ama híres költő: Gottlieb Hiller, genannt der Naturdichter, furmányos
volt, midőn egy őszi zöld borsót megénekelvén, költővé lett, s utóbb
annyira vitte, hogy még a porosz királynak is bemutatták; a zöld borsó
tehát elég magasra törő tárgy, – kivált ha karó van mellé tűzve.

Derűlt kedélyű barátunk valóságos vershooibrenk. Nála minden fűnek-fának
verset kell teremni. Beleoltja ő azt minden növénybe, s megtermeszti
minden földön a kadencziát.

A nála megrendelt növényeket, hogy az úton ki ne száradjanak, versekbe
takarja, s a veteménymagvakat, hogy csíraképességüket megtartsák,
rythmusokba páczolja be.

Gazdászati tanácsadásai mind versekben hangzanak.

«Hexameterben etess, pentameterben itass.»

Ismeri a magyar embert, hogy a mit versben tanult, megragad nála.

És e mellett merész feltalálója új versnemeknek. Csupán kétféle lábat
találni azokban, az egyik a «karaláb», a másik a «szarkaláb».

Általában tisztelt barátunk műveiről azt az irigységnek is el kell
ismerni, hogy azok igen magvasak (ha dinnyék), igen zamatosak (ha
baraczkok), és az utókor elismerő magasztalására érdemesek (ha
czukorbafőzöttek).

Melynél nagyobb dicséretet egy hirtelen költőre mondani nem lehet.

Mi részünkről csak a méltányos viszonyosság művét végezzük ezúttal.
Tisztelt barátunk, mint naptárköltő, bennünket egy évben a szentek közé
sorozott, expropriálván számunkra valamely hajdankori martyr helyét a
napok sorában, s helyébe ültetvén szerény nevünket, és így csupán baráti
viszonzás ezúttal, ha mi azt, ki bennünket élve kanonizált: a
halhatatlanok sorába emeljük.

  S míg Üstökös jár az égen
  Nevét nem felejtik régen.


BALLAGI MÓR.

Ballagi Mór azon szerencsés iró, ki oly chef d’œuvret adott át az olvasó
közönségnek, mely minden osztály, rend és életkor szerinti olvasónál
korszükséget képez.

E könyv az, mely utat nyit a magyar és német nemzetnek egymást
kölcsönösen és alaposan megérteni, s a nemzetiségi differencziákat
kölcsönös megelégedésre kiegyenlíteni.

Biztos kútfő után mondhatjuk, hogy még maga az államminiszter úr is
gyakran folyamodik e könyvhöz, felvilágositást szerez belőle magának.

És méltán tartatik az ily magas becsben.

Mert megtalálható abban Vörösmarty költészetétől kezdve a Corpus jurisig
minden.

Magában foglalja az Csengery államtudományát, Kemény vezérczikkeit,
Arany hősköltészetét, Gyulai kritikáját, Brassay fűvészetét, Greguss
bölcsészetét, Kakas Márton bolondságát, Remellay históriáját, szóval
mindent, a mi magyar nyelven iratott, – kivéve Oroszhegyi Józsa
vegytanát.

Ezen nagybecsű könyv tudniillik Ballagi Mór magyar-német szótára.

E mű nagy befolyással volt a német emberek megmagyarosítására.

De nemcsak a szavak rendbehozásának, hanem a szavak értékesítésének is
nagy mestere előttünk álló barátunk, ki bár híven talált arczképéhez
mégis legkevésbbé hasonlít, mert a kik őt személyesen ismerik, csak
szónokolva ismerhetik.

Ő a legbuzgóbb szónokok példányképe, ki, ha francziának született volna,
most a franczia törvényhozó testület vitái alkalmával a Hon és Pesti
Napló extra Beilagokkal volnának kénytelenek megjelenni; s azt kellene
azután majd meghallgatni, a mit ő mondana az ultramontánoknak. Ott volna
majd sűrűn látható a stenografiában bezárjelezett (zaj), – (nagy zaj), –
(heves félbeszakítások), – (felugrálás a padok tetejére) – (ordítás a
jobb oldalon), – (synodalis zsivaj), – (szónok túldörgi valamennyit)
stb. eff. Majd kikapnák azok tőle a magukét! – Hogy a kutya egye meg a
macskát!

Ez az ő szavajárása, melylyel a világ tarthatatlan helyzetét szokta
jelezni. Mely kegyes óhajtását mi is készséggel aláirjuk.


KEMÉNY ZSIGMOND.

Fortes creantur fortibus!

E jelige nemcsak a Vadász és Versenylapok eszmekörére nézve áll; mi
emberek is alá vagyunk vetve e nemesítési procedurának.

És igy nem csoda, ha Kemény Zsigmond, kinek egy őse fejedelem volt, a
másik őse hadvezér, maga is fejedelmi és hadvezéri állást foglal el az
ujságirás mezején.

S ha fölszámítja táborát, bizonynyal több előfizetőt állíthat
hadirendbe, mint a mennyivel fejedelmi őse Nagy-Szőllősnél Kucsuk
Mehemet basával megütközött; de nem is hagyja ám magát, miként amaz,
levágatni Kucsuk János Török basától.

S ha veszszük Kemény Simon élettörténetét, abban is sok analógiát
találunk az övéhez.

Ki volt akkor Magyarország legnagyobb embere? Hunyadi János. Ki volt
annak legbensőbb barátja? Kemény Simon.

Ki most Magyarország legnagyobb embere? Deák Ferencz. Ki annak
legbensőbb barátja? Kemény Zsigmond.

S valamikép megtörtént, hogy a török-tatár ellen harczolván, átengedé
Hunyadi fegyverzetét Kemény Simonnak, hogy ő harczoljon abban és
viszont; hasonlatosképen a mostani nagy journal attakban is gyakran küzd
Kemény Zsigmond Deák fegyvereivel, míg Deák viszont a szerkesztő
leeresztett sisakja alatt, melyről lepattognak azon bizonyos
török-tatárnak a nyilai, a kinek az igazi nevét a hajdani Récsy Emil
szerkesztette Pesti Naplóban Lisznyai Kálmán verse közepett, a
betűszedői véletlen olyan malapropos kivakkantotta.[5]

Kemény Zsigmond abban külömbözik sok más egyéb irótól, hogy ő igen sok
dologhoz ért, és igen kevésről beszél, míg mások igen kevés dologhoz
értenek, és igen sokról beszélnek.

Mikor valami czikk alatt láttuk a mult években a nevét, már előre
tudtuk, hogy itt van a német kérdés legeslegújabb stádiumában. Ez a
kenyérpótlék, a mire az inség ráfanyalítja az ujságírót, miután a többi
tápláléknak mind a Jedikulában kell megadni az árát.

Úgy tett velünk, mint a szakács, a ki tudná, hogy mit kellene főzni,
csak ne félne az epidémiától. Igy azonban a különböző sauceokban mindig
csak azt nyújtja vendégeinek, a mitől azok meg nem betegszenek, s el
akarja velünk hitetni, hogy «e’pur si mouve»; mégis csak mozog a német
kérdés! Pedig optica fallacia: nem a kérdés forog az értekező körül,
hanem az értekező a kérdés körül.

Egy idő óta kezdenek ritkulni a német kérdés fölötti elmélkedései, s ez
jót jelent. Mikor már a Pesti Napló el kezd a magyar kérdésről is
beszélni, akkor már bátran ki lehet bontani a télire bekötözött
baraczkfákat: nem lesz több fagy.

Az életíráshoz tartozik azt is megjegyeznünk, hogy Kemény Zsigmond
barátunk megállapodott 48-as; hanem azért még mindig igen szeretetre
méltó férfiú.


REMÉNYI EDE.

Íme egy tisztelt barátunk, a ki hegedűvel írja a világtörténetet.

Valamint a Schwechatnál elfogott czigányok azt mondhatták az ángázsmánt
ajánló horvát bánnak: mi nem akarunk hazánk ellen hegedűlni; hasonlóul
elmondhatja Reményi magáról: én pedig hazám mellett hegedűlök!

Legelőször életünkben azon emlékezetes vár alatt találkozánk össze, a mi
a többek között arról is nevezetes, hogy egyszer egy szakács egymaga
kiűzte a helyőrségét, pedig Mátyás király katonái voltak.

Reményi volt ott az egyedüli vitéz, ki nem rakta le fegyverét (a
nyirettyűt); hanem tovább küzdött vele a magyar név dicsőségeért.

S ez valóban bámulatos eszköz Reményi kezében, ez a nyirettyű! Ez neki
toll, mely a legszebb antikritikákat írja, ez neki kard, melylyel
versenytársait levágja, ez neki ecset, melylyel lefesti a magyar búját
és örömét, ez neki sarló, melylyel európaszerte a sterlingtől a
piczuláig, mindenféle termékben arat, ez neki paripa, ha megunja magát,
ráül s beutazza rajta mind az öt világrészt, ez neki hágcsó, melyen még
a franczia császárhoz is felkapaszkodik, ez neki kulcs a paradicsomba,
elmegy Rómába, egyet hegedül Liszt Ferenczczel a vatikánban, s bejut a
konfraternitásba.

E bámulatos nyirettyü kezelőjét látod előtted, kegyetlen olvasó!

(Mert miért volnál te «kegyes olvasó», ebben a czudar időben?)

Épen most vett búcsút tisztelt barátunk Napoleontól, ki csak azért
késleltette algiri útját ily sokáig, hogy még egyszer meghallhassa a
«Repülj fecském»-et, s nagyon kérte, hogy az alatt, míg oda lesz, ő is
használja fel befolyását Antonellire s próbálja meg, hogy tudna-e még
valami variácziót kigondolni a római nótára? mert ő már a fogytán jár
ebbeli művészetének. Reményi Ede barátunk névjegyén olvasható volt négy
év előtt, miszerint ő az angol királynő ő felségének első hegedüse.
Semmi sem rajzolja oly élénken az özvegygyé lett királynő mély bánatát,
mint azon körülmény, hogy tisztelt barátunkat négy év óta nem hivatta
vissza.

Most kellene tisztelt barátunknak Amerikába menni: miután úgy halljuk,
miszerint Párisban még a déli államokat képviselő Slidellt is sikerült
becsalogatni hegedűjével a reunióba; most pedig Amerikában épen azon
dolgoznak.


PÁKH ALBERT.

Van szerencsém bemutatni a keresztapámat.

Mert, hogy ő volt az, a ki Kakas Mártont a keresztvízre tartotta – a
Vasárnapi Ujságban.

Vasárnapi Ujság? Ki ne tudná, hogy mi az?

Egy nagy hatalmasság az irodalomban; nem csupán geográfiai fogalom, mint
Metternich Olaszországa és a Bécsi Hiradó; nem is pusztán európai
szükség, mint Törökország és az Idők Tanúja, hanem valóságos aktiv nagy
hatalom, mint Anglia, ki szereti ugyan a békét, de a háborúra is készen
áll.

Bámuljátok még azon írókat, kik magokat halhatatlanokká teszik? jertek,
hát bámuljátok az én keresztapámat, ki nem csak magát, de azonkívül száz
meg száz embert tett már halhatatlanná, megörökítvén őket a V. U.
hasábjain s ha kérdeni lehet, vajjon ez és amaz írónk honnan vesz annyi
tárgyat újabb munkákhoz, még jobban lehet kérdeni, vajjon Pákh Albert
honnan a pokolból fog jövő esztendőre való híres férfiakat előteremteni?
De ő azokat mégis előteremti.

De nem csak ez az ő főérdeme.

«Non minus est virtus, quam quærere: parta tueri.»

(Nem kisebb virtus, mint a híres férfiakat keresni, megóvni másokat a
híressé lételtől.)

Nézzétek meg a Vasárnapi Ujság végén a szerkesztői mondanivalókat. Ez
idő szerint a 7777-ik szám járja. Azok mind eltemetett fűzfapoéták. Ha
fűzfák volnának, poéta nélkül, erdőnek nevezhetnők. Így csak sírkert.
Egy coemeterium hétezerhétszázhetvenhét fejfával! Miknek nyugvóit Pákh
Albert mind sajátkezüleg szegezé be és temeté el, megírván az ő
epitaphiumaikat; mely epitaphiumok a humor quinteszencziái. Vannak
sokan, kik ezen kezdik olvasni a lapot, sőt azt is kérték már a
szerkesztőtől, hogy ne is adjon a lapban egyebet, mint mondani valókat.
Igaz, hogy ezen halottak közül némelyik hazajáró lélek, tízszer-húszszor
is újra megjelen s újra eltemetteti magát, azt tartván Vojtina
Mátyással, hogy «egy kis halál nem tesz sokat, őseinknek szintúgy volt.»

Pákh Albert is egyike a tízeknek.

Tudniillik, hogy ezelőtt húsz évvel egy koaliczió alakult az akkori
fiatal (most már vén) írók között, melynek tagjai kötelezték magukat,
hogy szépirodalmi munkákat nem fognak irni, csupán csak a «tízek
könyvébe.»

A többi mind megszegte fogadását, csupán csak Pákh Albert áll azóta is
kitartó jellemszilárdsággal akkor tett kötelezettsége mellett, s
állhatatosan tartja fogadását, végtelen szomorúságára számos
tisztelőinek.

Két év előtt tartá a Vasárnapi Ujság tíz éves jubileumát, az úgynevezett
«bankó-menyegzőt»; kívánjuk neki tiszta szivünkből, hogy még az ezüst,
arany és platina menyegzőket is sorba megtarthassa, és még akkor se
legyen megszorulva nemzetünk nagy férfiainak felfedezésében.


BRASSAY.

Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószinű szakállat és hószín
hajfürtöket?

No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg.

Brassay mindent tud, a mit csak tudni lehet: ő nagy filológ, filozóf,
mathematikus, botanikus, kritikus, historikus, grammatikus,
statisztikus, lingvista, belletrista, polémista és jurista; és azonfölül
még muzsikus is.

Ennek a sokoldalú tudományosságának köszönheti, hogy a magyar tudományos
akadémia öt osztálya közül egyikben sem választják meg rendes tagnak.

Mert mikor a nagy gyülés napja elkövetkezik, s az osztályoknak ajánlani
kellene rendes tagságra kandidátusokat, akkor legelébb is elkezdi a
természettudományi és mathematikai osztály, hogy mint természettudós is
nagy érdemeket szerzett ugyan magának Brassay, de mik ezek azon
nagybecsű szolgálatokhoz képest, a miket a magyar irodalomnak a
nyelvészet mezején tett; ott volna igazán a helyén; dísze, virága,
czímere fogna lenni a filológiai osztálynak, s minthogy tíz több, mint
kilencz, tehát mathematice áll, hogy attól az osztálytól ajánltassék, a
melyiknél több az érdeme. A filológiai osztály viszont mély
deferencziával elismeri, hogy Brassay a nyelvészetben rendkivüli
sikerrel működött, s ha semmi egyebet nem mívelne, mint ezt az egy
szőlőjét az Úrnak, bizony be is választaná őt osztályába rendes tagnak;
de a midőn Brassay annyira kitünő filozóf, hogy e hajlama és tanulmánya
minden egyéb müködésére keresztül-kasul kiterjed, tehát úgy kívánja mind
a költői igazságtétel, mind a grammatikai superlativus, hogy a hol
«legnagyobb», oda választassék be: a filozófiai osztályba. A filozófiai
osztály végre ezen bölcsészeti dedukcziót állítja fel: «ámbátor elismert
dolog, hogy Brassay a filozófok között is kitünő, mindazonáltal már
eddig is a természettudományok levelezőtagja levén: tehátlan mind
logice, mind naturaliter az következik, hogy ki mely helyen leveledzett,
azon helyen virágozzék is»; s visszautasítja a kandidácziót a
természettudósokhoz, s e nemes vetély így foly évről-évre. Brassaynak
minden osztály égig emlegeti a másik osztályban tett érdemeit s együtt
az öt osztály együttes érdemeiért nem választja meg rendes tagnak; hanem
végül azt mondja, hogy «mind ez semmi! Brassay nagy tudós ugyan, de hát
még milyen nagy zeneértő! válaszsza meg hát a konzervatorium.»

A rossz világ aztán rájuk fogja, hogy félnek a polémiáitól.

Bizony félhetnek is.

Alig van köztünk élő ember, a kinek egy bokréta ne jutott volna azokból
a csalánokból, a miket Brassay herbariumából poéták, muzsikusok,
kritikusok, filozófusok és mathematikusok számára időnkint ajándékozni
szokott.

S hogy polémiáiban mindig ő marad a győztes, arról, úgy hiszem, az első
látásra mindenki meggyőződhetik. Nekünk ki van a hajunk tépve, mi pedig
az övéből csak egy szálat sem birtunk kiczibálni.

Jelenleg mély béke van közöttünk, a mit az is tanúsít, hogy legközelebbi
polémiájában Gyulay Pál barátunkkal még Tallérossy Zebulonunkat is
bizonyságtevő tanúnak hívta fel, a miből az derül ki, hogy még az
Üstököst is tanulmányozza, mint nyelvészeti speczialitást.

Kívánjuk neki és magunknak, hogy még mint viruló öreggel együtt élhessük
meg a tort, melyet m. t. r. taggá megválasztásakor fogunk csapni,
pendantjaként amaz emlékezetes «haricskapuliszka» estélynek, melyre
egyszer jókedvében kilencz összemarakodott kritikust és antikritikust
meghítt magához, azon olympi élvezet reményében, hogy mint fogják majd
egymást megenni! a mi azonban nem történt meg; egymás húsára nem került
a sor, miután Brassay bácsi ennyi sűrű érdemei mellett még kitünő –
szakács is!


DEGRÉ ALAJOS.

«Sunt quos curriculo pulverem olympicum concussisse juvat»…

… Íme ez is egyike a tízeknek, kik sok-sok év előtt felfogadták, hogy a
költészet mezején el fogják érni azt a nonplusultrát, a mi legfőbb
czélja az olympi versenyfutónak.

Kettő-három közülök el is érte, hogy halhatatlanná lett, az az meghalt,
s most azt mondják rá gyilkosai, a kritikusok, a mit Caracalla mondott,
mikor sajátkezűleg megölt testvérét, Getát, az istenek közé emelte: «sit
divus, dum non sit vivus!» s a dicsőség is egyik főczélja a futásnak.

Egy-kettő szinte czélt ért, úgy elhalt, hogy nem háborgatják többé
csendes nyugalmát, s ez is jó czél az olympi versenyen.

Kettő-három megérte, hogy akadémiai lett s számozott széket nyert a négy
sphinx őrzötte palotában, s ez is egyik magas, mert kétemeletes,
czélpontja az olympi tusának. Vannak, kiket hatalmas szerkesztőkké
nevezett ki Apolló s ez is díszes hivatal. Uralkodnak az egész világon,
csakhogy a világ nem fogad nekik szót.

Van, a kit közülök a Bethel szentelt őrévé tett Melpomene s ez is
jutalom; a menynyek kulcsa van kezében.

De a legszebb, legjobb, legbölcsebb jutalmat Degré nyerte el az olympi
küzdelemben: őt a muzsák boldog emberré tevék.

S ha néha méltó panaszszal mondja is, ama büszke dunaparti palotára
tekintve:

«Non ebur, neque aureum Mea residet in domo lacunar.»

De annál édesebb öntudattal teheti utána:

«Satis beatus unicis sabinis.»

Ő nyerte el a tíz között a legmagasabbra tűzött koszorút.

S a míg a többiek folytonfolyvást neked udvarolnak te sokarczú szépség,
te ingatag kegyű, te mindig újat követelő, te szeszélyes, apprehensiv,
te csapodár szépség: szép hűtelen magyar közönség! addig Degré
föltalálta a pieridák berkében azt a boldog helyet, a hol a filomela
fészket rak, s ha koronkint megzendíti is még dalát, azt csak azért
teszi, hogy hü párját gyönyörködtesse; de nem azért, hogy
prenumeránsokat csaljon a lépre.

«Beatus ille!»


LONKAY ANTAL.

Bezzeg jó volna most, ha ezt a nagy férfiút is per «barátunk»
titulázhatnánk. Nagy ajánló levél lenne ez ránk nézve mind a földön,
mind az égben; a földön a Honra, az égen az Üstökösre nézve.

Mert vannak tagadhatatlan, országos hirű költők, kik műveikkel kivívták
maguknak a halhatatlanságot. Igen, de milyen halhatatlanságot? «Itt a
bökkenő!» mondja Hamlet. Ám Lonkay nem azon útat követi, melyen e
profánus halhatatlanok járnak.

Ő tudja jól, hogy az ember hüvelyes vetemény, a kinek a külső hüvelye
csak addig jó, a míg zöld; de ha leszedetvén, télire eltétetik, akkor
csak a borsóként bennrejlő szellem becsültetik benne: azért mindenkép
azon kell törekednünk, hogy e télire elteendő kincs meg ne
zsizsikesedjék.

Egy nagy czél lebeg Lonkay előtt s azt soha szem elől nem is téveszti.

Az ő tolla még azon ludak egyikének szárnyából való, melyek hajdan
rövid, de velős felszólalásaikkal a Capitoliumot megmentették.

E toll védelmezi most is a vatikánt mindenki ellen, a ki ott
alkalmatlankodni akar: Garibaldi ellen, az olaszok ellen, az eretnekek
ellen, a pogányok és zsidók ellen, a hitetlen ujságírók ellen, a vörös
herczeg ellen, a franczia védsereg ellen, sőt még a nagytiszteletű
Palásthy úr ellen is.

Buzgalma még oda is kiterjed, hogy ha más írótársa ujságában valamely
tévedést észrevesz, azt rögtön jobb útra téríteni iparkodik, melyért is
azok neki csak örök hálával tartozhatnak. Kérlelhetlen szigorral sújtja
különösen a profánus magyar írókat, kiket oly módon igyekezik semmivé
tenni, hogy lapjában latin kadencziás verseket közöl ezen klasszikus
mintájára a Csokonai Karinyónéjában foglalt carmennek:

  «Oh Mantuja, oh Mantuja!
  Non procul est a Genuja;
  Scit jam dominatio tuja:
  Merre nyílik a kapuja?»

mely latin versek eddig is köztetszésben részesülvén, már-már
leszorítják a magyar poétákat a Helikonról. Úgy kell nekik.

Lonkay még a siron túl is anathemával üldözi e profánusokat. Egy
haldokló lapszerkesztőre nem rég olyasmit mondott, mintha «döglő félben»
volna s buzgalmáról dicséretesen tanuskodik azon megjegyzése, miszerint
Lincoln nagyon megérdemlette azt a büntetést, hogy meglőtték, a mért
pénteki napon szinházba ment. Hiszen világos is, hogy a szinész nem hal,
hanem hús.

Azonkívül pedig egy egész új genreral szaporította a magyar
litteraturát; e genre a «Péterfillér irodalom». Ő Péterfilléreket gyűjt
s az adakozók minden forinthoz egy kegyes mondatot írnak versben és
prózában s e mondatok gyűjteménye az Idők Tanújában a capite
kinyomattatik. A Péterfilléreket, hajh! Merode generális jámbor zuavjai
menten beiszszák, de a szép mondatok gyűjteménye örök időkre megmarad;
kegyeletes tanúságaul azon Időnek, a melyben a lelkes hazafiak még pénzt
is mellékeltek a verseikhez, a miket beküldtek valami újságnak.

Mindez érdemeiért ragyog e kitünő férfiú keblén amaz érdemjel, mely őt a
Gergely-rend lovagjává teszi, s felhívja a saracénok elleni harczra.
Viselje egészséggel.

De még ez nem minden jutalma az igaznak.

Voltak kegyes érdemekben gazdag emberek, kik szinte kivívták maguknak a
túlvilági halhatatlanságot; de Lonkay minden megboldogultaknál hosszabb
halhatatlanságot szerzett magának, mert az övé meg van toldva még a
túlvilágon innen is három esztendővel; a mennyiben buzgó honfiak és
honatyák három évre biztosították az Idők Tanúját az «élet» felől.

Halandó ember! halandó ujság! láss példát és okulj belőle!




A HÁROM CSÁK.

(Históriai álom.)

Egyet kifelejtett Dante a pokolbeli mulatságok közül: a «pályadrámák és
vigjátékok bírálását.» Mi forró kénkő? mi tüzes furiák mardosása? mi
Ixion malomkereke? ehez a kegyetlenkedéshez képest.

Mert tudniillik, hogy a kik életükben sok rossz drámát írtak, már mint
magam is ni, azokat arra szokták büntetni, hogy életökben drámákat
biráltatnak velük.

Egy szép reggel azzal köszönt be hozzám az akadémiai kihordó, hogy
«tisztelnek, ihol van tizenkét pályadráma, választani kellene közüle,
hogy melyik nehezebb? még pedig, minthogy körmünkre égett az idő, hát
csak hirtelen; addig se konczert, se svábhegy, a míg ez meg nincs.»

«Tizenkét dráma egy halomban! van-e torony, a mi ennek a magasságával
felérjen? Vétek volna, ha csak egy is közülök öt felvonásnál rövidebb
lenne. Hatvan felvonást végig élvezni egy huzamban! s a végén még azt is
elmondani, hogy mit látott az ember? Keresztül törni annyi jámbuson; még
pedig ilyen szűk csizmákban, mint a milyeneket most visel az ember.

Hárman a pályadrámák közül egy és ugyanazon tárgyról valának írva. Csák
Máté, Róbert Károly vetélytársa volt a darab hőse; ugyanazon
mellékszemélyzettel; Porcs, Omodé és fiai, Erzsébet királyleány, Róbert
Károly, Jordán lovag, Zách és a többi; csak azzal az ártatlan
külömbséggel, hogy mind a háromban mind valamennyi személy más alakot és
jellemet és tenni valókat kapott. Az egyikben Csák szerelmes kalandor
volt, a másikban rablólovag, a harmadikban szabadsághős; egyszer öreg,
mogorva kurucz, másszor nyalka, szerelmes dalia, harmadszor gonosz
csapodár, vén lator; egyszer a királyleánynak fogadott apja, másszor
titkos szerelmese, harmadszor feleséges ember, a ki a feleségét
megcsalja, a más leánya szép szemeiért; ugyanaz a Porcs vitéz egyiknél
hajthatlan erényhős, másiknál intrikus gazember; Róbert Károly itt
lovaghős, amott gyáva jöttment, meg-meg szerelmes kópé. A királyleány
egyszer Csákba, másszor a kisebbik Omodé fiúba, harmadszor Zách
Felicziánba szerelmes, Omodé itt kegyetlen apa, amott szerencsétlen
szülő; hol van felesége, hol nincs; a kit az egyik darabban megöltek, az
a másikban még most is él; s a ki mit elmondott ékes kadencziákban, azt
a másik nem resteli megint puczér jambusokban előadni, vagy épen
ellenkezőt beszélni.

Azt már láttam, hogy én itten igazságot tenni nem tudok. Kezdtem kijönni
a türelmemből.

– Engem ne ámítsanak az urak. Mondják meg igazán: melyikük Csák Máté?
mert egyiket sem ismerem.

Egy torzonborz ficzkó állt elém, szörnyen állt az égnek mind a két
bajusza vége.

– Én vagyok trencséni Csák Máté.

– Ön akarja elvenni a királyleányt?

– Nem, instálom, nekem már van egy feleségem jobbkézre, meg egy másik
balkézre is.

– A királyleányt én akarom elvenni. Szólt bele a másik Csák.

– Istentelenség! kiálta a harmadik, mit nem fognak rám? hisz atyja
lehetnék!

– Teringettét, ha mondom; egyszerre csak egy beszéljen. Kihez akarsz
menni leányom Erzsi?

– Én a Csák bácsit választom. Nem azt a borzas szakállút, hanem ezt a
másikat ni.

– Nekem biz a nem kell, szól a másik Erzsébet, mert én Omodé urfival
vagyok eljegyezve.

– Ne tessék megengedni, hogy ahoz adjanak, sipíta a harmadik: nekem van
itten egy Csabám.

– Teremtő uram! Hogy menjen egy leány háromfelé? mit csináljak ennyi
eladó leánynyal egy személyben?

– Meg kell ölni! ordítá az egyik Csák, én a magamét megöletem.

– A bizony jó lesz, így leghamarább átesünk rajta.

A leánynyal már elkészültünk.

– Hát ez a sok Omodé hová legyen? vannak vagy huszan; hol az apjuk? mit
csináljunk ezzel a sok ifjú úrral?

– Én elűzöm őket! kiálta az egyik apa.

– Én elszaladok előlük, dörmögé a másik.

– Meg kell őket ölni, szólt flegmatice a harmadik.

– Nagyon jól van, mind meg kell ölni! No hála Istennek tizennyolcz Omodé
fekszik már és nem jár a láb alatt. Majd csak rendbe jövünk már
valahogy. Hát ez kicsoda?

– Én Porcs vitéz vagyok, szól az egyik.

– Nem igaz, szól a másik a föld alól, én már meghaltam.

– Elmégy, semmirevaló! Az a másik már szépen meghalt, s te még itt élni
akarsz. Takarodj! Ezzel is kevesebb! Ki van itt még?

– Itt vagyok én: Róbert Károly, de jelentem, hogy még odakinn két Róbert
Károly várakozik, de azok nem mernek bejönni, mert félnek, hanem én
bátor vitéz vagyok.

– No uraim, Csák urak; itt most már nincs más segítség, mint hogy tessék
Róbert Károlylyal megverekedni; a melyik győztes lesz, az beszéljen majd
a száz arany jutalomról.

Elébb még egy kis statistéria volt ott körül, azt par compagnie Csákok
és Róbertek elébb lekaszabolgatták, hogy rajtuk és a súgón kívül senki
se maradjon a színpadon, akkor aztán neki zúdultak egymásnak: az egyik
Zách a csatában vitézül elhullott, a másik Róbert Károlytól amnesztiát
kért és kapott is; a harmadik pedig egy egérfogóba becsalta Károlyt s
rázuhintotta a csaptatót, s mikor ott a király és az egész suiteje
megvalának fogva, akkor nagylelkűen visszaadá neki életét s koronáját s
maga elsülyedt a színpad alá; úgy hogy végtére sem maradt ott egyéb a
három Csákból, mint Róbert Károly. Annak pedig nem itélem oda a száz
aranyat.




KAKAS MÁRTON LEVELE SAJÁT MAGÁHOZ.

(1860.)


I.

Azt a furcsaságot már megértük, hogy két együtt utazó író az úton
összeperelvén, azontul az egész marschruta alatt, daczára annak, hogy
folyvást egy kocsin ültek, egy szobában háltak, mindig levél által
értekezett egymással; de még azt nem, hogy valaki saját magával
korrespondeáljon. No hát legyen meg ez is. Az üstökös úgy is
felfordította a világot. Tehát kedves öcsém Kakas Márton.

Azt mondják, hogy a prágai városház-tornyának négy szegletén öt bagoly
van kifaragva, hanem annak az ötödiknek az a tulajdonsága, hogy a ki az
ő apjának nem igazi fia, az ezt a baglyot nem láthatja. Ott ugyan
voltaképen soha sincsen több négy bagolynál, hanem azért minden ember, a
ki ezt a mesét tudja, megesküszik rá, hogy ötöt lát: nehogy korcsnak
nevezzék.

Nálunk is van ilyen ötödik bagoly, még pedig igen szép számmal: majd
mindjárt produkálok egy párt.

Van nekünk egy épületünk, a mit nemzeti szinháznak neveznek: ennek a
baglyaival azonban megfordítva van a dolog, mint a prágai toronynál. A
ki ezekből egyet meglát, arra azt mondják, hogy rossz hazafi; ergo,
senki sem meri őket látni.

Van ennek a színháznak egy nagy operája: ej haj… stb. A nagy Széchenyi
mondott egyszer egy jó adomát egy német vargáról, ki elkezdett nagy
házat építeni, de félmunkában kifogyott a költsége, s aztán ezt a verset
írta a falára:

  «Hájzer baun iz a grósze Luszt
  Ich aber armer Schuszt-
  -Er hab dasz nid gwuszt,
  Dasz dasz szu fil kuszt…

Látod-e a baglyot Márton? úgy-e hogy nem látod? én sem látom. Ha azt
mondanók, hogy látjuk, megkergetnének bennünket, mert rossz hazafiak
vagyunk.

Van ennek a színháznak holmi drámája is: ej haj… stb. XIV. Lajos
királynak az udvarában volt egy szegény nemes ember, a ki untalan
szolliczitálta a fejedelmet azért, hogy nagy uraktól elfoglalt
jószágaiba helyeztesse vissza; mire Louis mindannyiszor azt felelte
neki: «Biztosítlak grácziám felől.» Egyszer aztán a szegény nemes fogta
a macskáját, bezárta egy üres szekrénybe s nem adott neki enni. A macska
ordított, nyivákolt, kaparta az ajtót: gazdája mindig azt mondta neki,
hogy «biztosítalak grácziám felől.» Egyszer aztán megsokalta a macska a
tréfát s megdöglött: a szegény ügyes bajos ekkor újra felment XIV.
Lajoshoz, s midőn az ismét azzal nyugtatta meg, hogy «biztosítalak
grácziám felől», szomorúan mondta neki: «Jaj Sire, ettől döglött meg a
macskám.»

Látod-e a baglyot Márton? nem látod? én sem látom.

Vannak ennek a színháznak drámaírói és kritikusai; ej haj stb… Egyszer
egy pap kegyetlen prédikácziót tartott az uzsorások ellen. Templom után
odament hozzá egy fő-fő uzsorás, megköszönte neki, hogy olyan hatalmasan
beszélt, s kérte, hogy csak nógassa ezután is az uzsoráskodókat, mert
annyian vannak már, hogy mind elrontják az üzletet; ha egy-kettő szivére
venné a prédikácziót, a többi aztán könnyebben vihetné magasabbra a
kamatot.

Te persze nem érted, hogy miről szól a mese? Én sem értem.

A bírálók és drámairók hajdan invitálva voltak ebbe a házba, most ott
kinn tágasabb nekik: ej haj stb… Egyszer egy gazdag fakereskedő háziúr
felizent a padlásszobájában lakó poétához, hogy beteg és nagyon únja
magát, küldjön le neki valami könyvet, csak egy pár napra kell, míg
kiolvassa; a poéta azt izente vissza a háziurnak, hogy ő meg küldjön hát
fel egy öl fát, neki is csak egy pár hétre kell, míg befűt vele.

Érted? nem érted? Elmehetsz.

Van ennek a színháznak egy igazgató-bizottmánya: hm, hajh stb… A krimi
háború alatt egy franczia tábornok megbetegedett, s elmaradt
Silistriában. Jöttek azután a városon keresztül mindenféle hadtestek;
ott egy pár napig mindegyik megpihent, azalatt a hadtest törzsorvosa
kúra alá vette a beteg vitézt a maga rendszere alapján. Egyik allopatha
volt, az megitatott vele egy veder ipecacuanhát; lefektette és odább
ment; jött a másik hadtest, annak az orvosa homoeopatha volt, az földhöz
verte a decoctumos üvegeket, adott neki egy csipet lapdacsot, felültette
és odább ment; a harmadik corps feldschere vérbőségnek tulajdonítá a
baját, eret vágott rajt s ment odább; a negyedik hydropatha volt, az
hidegvizes lepedőkbe takartatta s ment odább; az ötödik gőzfürdőt
rendelt neki, megizzasztotta s odább ment; a hatodik delejező volt,
megmagnetizálta s masirozott odább; utoljára a patiens megharagudott,
felkelt az ágyból, kiment a napra, s a napmelegtől meggyógyult szépen.

Értesz te ebből valamit? úgy-e hogy nem?

Vannak ennek a színháznak nagyságos patronusai: hm, hajh stb… Az
egyszeri spanyol grand kiment a mezőre, s meglátva ott egy parasztot
jóizűn falatozni, kegyelmes leereszkedéssel monda néki: «te szegény
ember, jer ide! én vagyok sennor Grando Caballo y Tarlatano de santo
Caprimolgo: hozd ide sajtodat, én megengedem neked, hogy a társaságomban
ebédelj.» A jámbor paraszt megörült a nagy tiszteletnek, odavitte a
sajtját s mély deferencziával nézte, hogy költi el az eccellentissimo
senor az ő sajtját, ő maga enni sem mert belőle a nagy tisztelet miatt:
utoljára még kezet is csókolt neki.

Tandarida rididom. Azt mondja a magyar nóta.

Van azután ennek a színháznak egy mindig zúgolódó, és mindenhez hozzá
szokó közönsége: hm, hajh, stb… Egyszer a nagy Széchenyi elbeszélte:
hogyan főnek meg a rákok? Hát mikor a vízből kifogják őket s behányják a
kosárba, akkor zúgolódnak, hogy «ez czudarság, ez maliczia így bánni a
szegény rákokkal, ez nekünk sehogy sem tetszik.» Akkor aztán a szakácsné
berakja őket a fazékba s vizet tölt rájuk, erre felvidulnak a rákok: «no
hála Istennek, már most megint jól vagyunk, hiába csak boldogok a
rákok!» A szakácsné aztán tüzet rak a fazék mellé, a víz elkezd
melegedni. A rákok magukon kívül vannak örömükben: «minő holdogság!
meleg vízbe jutottunk; van-e olyan boldog publikum több mint a rák?» A
víz azonban mind jobban kezd melegedni; lassankint kezdik észrevenni a
rákok, hogy nem jól megy a dolog, már süti az oldalukat a fazék: «baj
van! veszélyben a rákok!» Ekkor elhúzza a fazekat a szakácsné a tűztől,
hogy ne forrjon olyan hirtelen, a rákok ismét magukhoz térnek: «rákok,
ne csüggedjetek! a veszély jobbra fordult már, a rákoknak nem szabad
elveszni»; a szakácsné azután megint hol beljebb tolja, hol kiebb húzza
a fazekat a tűz körűl, a jámbor rákokat a szerint veszi elő pirosító
kétségbeesés, vagy boldogabb jövendők reménye, míg egyszer aztán azt
veszik észre a rákok, hogy egészen veresre megfőttek.

Úgy-e öcsém Kakas Márton, ebből sem értettél semmit? Mese ez is, mint a
többi. Ha mese, hát mesd ketté; azt tartja a közmondás.


II.

Kedves öcsém Márton!

Valami jó gondolatom támadt. No csak ne vágj a szavamba! Engedd
elmondanom végig.

Közhasznú és épületes, tanulságos és messzire kiható gondolat ez! Bánom
is, hogy ide adtam az Üstökösbe, valami okosabb újságban kellett volna
közlenem, mert itt még majd tréfára veszik, azt gondolják: csak
bohóskodom.

Megmondom, hogy miként jöttem rá erre a jó gondolatra?

Tehát legelébb is azon kezdem, hogy korunk jelszava a takarékosság, a
gazdálkodás. Nagyon szép jelszó, aranyos jelszó! Bárcsak azok is
megtartanák, a kiknek szükségük van rá.

Tudod azt a jó szokást, úgy-e bár, hogy például könyvet csak akkor vesz
az ember, ha kölcsön nem kaphat, s ha egy ember egy faluban megvesz
valami regényt, azt meglátja az asztalán egy jó barátja, az elkéri
kölcsön kiolvasásra, a jó barát, ha elolvassa, nem állhatja meg, hogy
imádottjával meg ne ismertesse, a kisasszony is elolvassa s aztán közli
azt kebelbarátnéjával, a kebelbarátné, ha átment rajta, elviszi a
nagynénjének, a nagynéne elhíreszteli a penzionátus kapitány úrnak,
kivel naponkint együtt tartlizik, a kapitány úr megmutatja a szomszéd
falubeli tiszttartónak, ki épen vendégül szállt hozzá, az átviszi
magával a szomszéd faluba, ott rendre járja a zsindelyes házakat mind;
ott ünnepek alkalmával meglátja a légatus, elkéri kölcsön, odaadják;
bejár vele hat vármegyét keresztben hosszában, útközben mindenkinek
elolvasgatja, a kinél éjszakára megszáll, az utolsó állomáson ott
felejti, megtalálja a korcsmáros, s az aztán minden megérkező vendégével
elolvastatja sorban, míg a sokat szenvedett kötet salátává olvasva,
elejét hátulját elvesztve, elvégre a szolgálók kezébe kerül, a kik
sylabizálni tanulnak rajta.

Ez adta nekem azt a pompás eszmét, a mit most elakarok neked mondani.

Vajjon nem lehetne-e ezt a könyvgazdálkodási rendszert a mai takarékos
időkben mindennemű életszükségekre alkalmazni? Például:

Ha az ember bálba készül, minek csináltatna magának frakkot, mikor a
szomszédjáét elkérheti kölcsön? hiszen visszaadja, ha kitánczolta benne
magát.

Nem elég volna, ha két ember tartana egy téli kabátot? a mikor az egyik
kimegy, a másik otthon marad, a szobában nincs rá szüksége.

Nem lehetne egy faluban beérni egy krinolinnal? sorba viselhetnék a
kisasszonyok, asszonyságok, adván kézről-kézre: én ma már szép voltam,
légy holnap te az.

Milyen szépen lehetne ezt a textust mindenféleképen váriálni: «ugyan
kérem ássan ezt a könyvet kölcsön, majd ha kiolvastam, visszaadom.»

– Ugyan kérem szépen kedves urambátyám a négy ökrét meg az ekéjét
kölcsön, majd ha beszántattam vele, visszaadom.

– Ugyan kérem szépen édes asszonynéném a svájczi tehenét kölcsön, majd
ha kifejettem, visszaadom, nem lesz semmi baja.

– Ugyan kérem édes szomszéd uram a lovát, kocsiját kölcsön, majd ha
megjártam vele a debreczeni vásárt, visszaadom.

– Ugyan kérem édes komám uram, a sarkantyús csizmáját kölcsön, majd ha
kilyukasztottam a talpát, visszaadom.

– Ugyan kérem édes nemzetes uram a déczbundáját kölcsön, majd ha
kitavaszodik, visszaadom.

– Ugyan kérem édes nagy uram ezt a tál hurkát kölcsön, majd ha
átolvastam visszaadom (t. i. a tálat).

– Ugyan kérem édes öcsém asszony a szakácsnéját kölcsön, majd ha nálam
megfőzte az ebédet, visszaadom.

– Ugyan édes komámasszony, kérek szépen kölcsön egy font szappant, majd
ha kimostam vele a ruhámat, visszaadom.

– Ugyan édes nénémasszony, kérek szépen kölcsön egy lábas zsírt, majd ha
kisütöttem benne a fánkot, visszaadom.

– Ugyan édes nagyságos úr, kérek szépen egy hold földet kölcsön, majd ha
kiszedtem belőle a krumplit, visszaadom.

– Ugyan kérem szépen édes tekintetes uram ezt a házat kölcsön, majd ha
kilaktam, visszaadom.

– Ugyan kérünk édes tiszteletes úr egy pár harangot a szomszéd falu
számára kölcsön, majd ha beharangoztunk velük, visszaadjuk.

– Ugyan kedves barátom ott Győrben, adj nekem egy tölgyfa hajót kölcsön,
majd ha leszállítottam a gabonámat Zimonyba, ott visszaadom.

– Ugyan édes molnármester úr, adjon nekem egy malmot kölcsön, majd ha
megőrlöttem rajta a buzámat, visszaadom.

– Ugyan édes szép kisasszony, adjon nekem egynehány csókot kölcsön, majd
ha megolvastam, visszaadom.

És így tovább…

Hát nem volna-e ez pompás gazdálkodási rendszer? Valamint hogy mai nap
nem szükséges egy faluban többnek mint egy embernek tartani könyvet,
újságot, hogy az egész falu szellemi szükségei ki legyenek benne
elégítve: hasonlatosképen lehetne úgy alkalmazni a dolgot, hogy frakkot,
bundát, krinolint, ökröt, lovat, tehenet s más afféle vastagabb
szükségre való tárgyakat szintén ne tartana több bizonyos részarányos
számnál; a többi azoktól kérné kölcsön. Mennyi meg volna takarítva ez
által, s mennyivel jobban betöltené minden használati tárgy a maga
hivatását, mert valamint áll az a thézis, hogy a könyv hivatása az, hogy
mentül többen olvassák, hasonlóul áll a másik is; «a bunda hivatása az,
hogy mentül többen viseljék». És így duplex libelli dos est.

Hát még ha azt a legnagyobb luxusartikulust: az asszonyt is úgy lehetne
kölcsön kérni!! «ugyan kedves édes urambátyám, kérek egy feleséget
kölcsön: majd ha új ruha kell neki, visszaadom». Az volna még csak a
profit!!!




LISZT FERENCZ HANGVERSENYE.

Szerkesztő úr! Ismeri ön azt a mondát arról a hajdankori bűvészről, a ki
egyszer egy bölcs város lakóit aképen babonázta meg, hogy kezébe vett
egy hegedűt, végig muzsikált az utczán; s a ki csak meghallotta azt,
futott utána, tánczolva, tapsolva, mámoros önfeledéssel; a bűbájos vitte
őket ki magával a városból, azok mind tódultak utána tánczolva,
tapsolva, végre megnyílt előttük egy meredek hegy, a bűvhegedűs oda is
becsalta őket: a jámbor emberek mind bementek lejtve, tánczolva,
szökellve, a hegy összezáródott mögöttük: még tán most is tánczolnak
odabenn.

Az újabbkori bölcsek ráfogják, hogy ez csak mese. Pedig lássa szerkesztő
úr, ez nem mese, mert ez valóban megtörtént; láttam, hallottam, ott
voltam én is: a bűbájos megint eljött, engem is, meg ezernyi ezer embert
velem együtt vitt magával, a merre akart, meghordozott eddig soha nem
ismert tájakon, bevitt gyönyörű tündérországba, keresztül iszonyú
pokolországon. De ezúttal mégis oly jó volt, hogy visszaeresztett.

Elmondom a hogy történt.

Kihirdetik egy szép ünnepnapon, hogy hangverseny lesz a szinházi
nyugdíj-intézet javára. Az emberek szánakodásból összegyülnek, semmi
rosszat nem gyanítva s remélik, hogy olcsó áron meg fognak innen
szabadulni. A színház tömve van, egyik ember a másik hátán, mint valami
négerszállító hajóban. Egyik kérdezi a másiktól: fog-e Liszt most
zongorázni. Fog bizony, de még hogyan. Most eleven zongorája van, a
hajdani lelketlen fabillentyűk helyett mindenütt egy lelkes állat ül, a
ki kénytelen kezeinek intésére, szemeinek mozdulatára, mosolyára,
haragjára csodálatos hangot adni: az egész nagy zenekar nem egyéb, mint
egy óriási hangszer, melyen a nagy mester szellemujjaival játszik.

Ott láttam őt ülni a nagy koszorúzápor között, a vershófuvatagban, mint
egy ezeregyéjszakai bűvészt, halvány orczájával, mit hosszú hajzata
beárnyal. Mit tudom én, milyenek voltak a koszorúk és a versek? én csak
őt láttam és azontúl nem birtam szemeimet levenni róla. A nagy földi
lárma, emberi kiabálás után, melylyel a közönség magát a nagy bűbáj
ellen biztosítani törekedett, a nagy mester egy intésére éjféli
csendesség támadt. Annyira senkinek éreztem magamat, mint születésem
előtt egy esztendővel. Most felnyiltak e hallgató szemek, a kéz egy halk
intésére valami zengés támadt, valami olyan hang, a mit minden ember
ért, pedig senki nyelvén sem beszél, látja, pedig alakja nincs: támadó
hajnal, piros libegő felhőkkel, zöld bokrokon átvilágló napsugár, csengő
hajnalharang, egyhangú csermely csörgése, döngő méhe hangja, égi
szerafimok reggeli éneke fehér felhők között székelő úr zsámolyánál, a
ki áldó kézzel mutat a föld felé, s hallgatja a csecsemőgyermek
gondolatjait, kire szelíd anyaarcz mosolyog, kinek fülébe szárnyasvállú
angyalkák susognak; bölcsőringás, dajkaének, gyermek kaczagása,… s
mindez ott volt annak a bűvésznek az arczán: látható volt zenéjében,
hallható mosolyában… Most elmúlik a mosolygás, felhők vonulnak az égre,
a napsugár eltünik a hegyek mögé, hideg szél fuvall végig a tájon: úgy
fázom és köpönyegem otthon maradt, a távoli villám felderíti a tájat, a
zápor zuhog, a vihar rázza az ablaktáblákat, a mennydörgés rengeti a
reszkető föld fundamentomait, a viharból, mennydörgésből fájó sírás
hangzik elé: olyan sírás, mint mikor árva gyermek zokog anyja koporsója
előtt, a halotti ének beleszól, mélán, bánatosan, a mennyekben fenkölt
kardalok fogadnak egy földről eltávozó lelket; a földön pedig a hideg
szél kerget egy árva gyermeket, a kinek nincsen senkije és semmije, a ki
előtt a kietlen végtelenség, melyen a sötét zivatar dörögve zúdul végig.
És mindez látható volt ama bűvész arczában, szemeiben, komor homlokán,
gyászoló ajkain s csodásan összhangzó zenéjében… De ime egyet mosolyog
ez arcz, s mintha kicseréltek volna embert, szivet és zenét, édességgel,
gyönyörrel teljes kép tárul újra elénk: a boldog szerelem képe; szeret
minden: a nap a földet, mely mosolyától felvirul, angyalok az embereket,
és az emberek egymást; virágillat szereti a szellőt, tavaszi lomb a
patakot, csendes tó vize a benne meglátszó felhőket, zöld moha a hideg
sziklát, madárka párját, ifjú leánykáját és minden, a mi szeret, olyan
boldog szerelmében; méh döngése, lepke szárnya veri a bűvharmoniához a
taktust, bele susognak a fák is, s azok a kis kék virágok lelóggó
csengetyűikkel úgy csengenek, ha a szerelmes szél megfujja őket, és a
szív úgy dobog, egyszerre kettő-kettő; ott is harmonia van… S ez a
boldog édes ábránd ott volt a bűvész arczában és a zene keresztül-kasul
járt minden szivet, minden lelket. Ha most tetszett volna a bűvésznek,
bezárhatta volna mögöttünk a hegyet, soha sem jöttünk volna ki onnan…
Ah, de még ez mind csak tréfa: a mester arcza ismét változik, újra
idomul a világ; nagy országrendítő eszmék születnek új létre, a
lelkesült tömegek robaja hallatszik távol, az emberek keble feszül,
dagad, kardok vidám csörrenése, paripák szilaj dobogása vegyül a zenébe,
egyes hangok, mint az itéletnap holtakat támasztó szava, riadnak bele a
csodás hangzűrbe, az ember szíve ki akar törni helyéből, elfeledi
mindenki éltét és halálát, csak egy képet lát, a dicső csatamezőt az
egymásba rohanó tömegekkel, a felvert port nehéz felhőivel, a
vérpatakokkal, ott hallja a harczosok ordítását, a kardok csengését, a
csatakürt buzdító harsogásait, a mint rohan előre a csaták hőse, neki
eresztett kantárral, lehullot föveggel, kipirult orczával, hogy szinte
bele kell kiáltanunk: előre azokkal a zászlókkal! Ne hagyjátok azt a
hőst ott! Előre, előre!… Hasztalan, hasztalan. A bűvész felindult
arczfénye megtörik, lelkesült alakja lassan összeroskad, kihull a kard a
kézből, kifoly a vér a sebből, a lovag lehull a földre, a zászló
betakarja arczát: a csatának vége van már; ősz szeleit érző hattyúk,
darvak kiáltoznak le az égből, melegebb tájra vonulva; minden zaj elhal,
elcsendesül lassan; még egy szívbekapó csodás melódia szólal meg
utoljára; a késői kor költői éneke ez talán megsiratott hősről, meg a
sírból kinőtt hangabokron énekelő fülmile, és az éjféli szél, mely a
halottakat költögeti, az is elhal, elenyészik, csak az ingatott fűszálak
beszélgetnek még egymásnak valami nagy szomorú dolgot, a mitől mind
bánatra hajlik a fejök. A bűvész alakja alig látszik most az állvány
mellől, eltűnt ő is csoda hangjaival, a miket azután soha sem birunk
elfeledni.

Szerkesztő úr, ez ám a bűvészet, nem Boscóé; Bosco legalább, ha
elbűvölte az ember ujjáról az aranygyűrűt, végül megint visszaadta; ha
elkérte a zsebórát, ha megtörte a mozsárban, ha kilőtte a puskából,
megint egész zsebóra lett belőle; de Liszt elszedte az egész közönségtől
a sziveket, összetörte s vissza nem adta azokat. Hogy fog már majd annyi
derék magyar ember szív nélkül járni-kelni a világban? Csak hát a magáét
hagyná itten már cserébe…




BOKA KÁROLY HEGEDŰJE.

Tisztelt szerkesztő úr! Engedje meg, hogy erről a jó öreg hegedűsről
hadd írjak ide egy kissé kedvem szerint; azért hogy ő csak czigány és
nem ballettánczosnő, vagy hirhedett író. Hiszen úgy is olyan kevés a
distanczia közöttünk, a mióta a czigányok jó nagy mértékben
czivilizálódtak, az írók egy kis mértékben czigányizálódtak, hogy szépen
elférünk egy kathegoriában, különösen a vidéki közönség előtt, melynek
lajstromain nagyon hamar egymás után következünk a czigányok mellett:
néha nem is elől, hanem hátrább.

A vén hegedűs, a ki külömben nem azért vén, mert fehér a szakálla, hanem
majd később megmondom miért? múlt héten érkezett Pestre. Nem dicsvágy
hajtotta ide, nem is műtanulmányozási ok (mit tanulhatna ő itten?),
hanem testi állapotok.

Ifju czigányok, fiatal barna zenészek nem úgy tettek ám az öreggel, mint
ifjú írók, ifjú szinészek, az öreg íróval és szinészszel, ki, ha
megbetegszik, azt mondják neki: múzeumba öreg. Hanem összeszólalkoztak,
vették hegedűiket, furulyáikat s elmentek az ősz zene-vajda ablaka alá,
s elhúzták neki azokat a nótákat, a miktől a vén ember megifjodik, s az
ifjú megvénül, a víg ember megszomorúl, a szomorú kedvre kap.

Másnap délfelé három legnyalkább ifjú a barna bandából divatos fekete
ruhában, felbodrozott hajjal, fehér keztyűsen elkocsizott a vén após
szállására; benyitott hozzá, tisztelettel üdvözölte. Egyik kezet akart
neki csókolni. «Hagyd el ecsém, szólt az öreg úr: nem vagyok én pap».
Azzal a másik két gavallérhoz fordult: «Kezet fognék veletek, ecséim, de
félek, hogy bepiszkolom a keztyűt». A keztyűk kivánatára lehuzattak,
azután lett szives kézszorongatás. «Még ti igazi muzsikusok vagytok»,
szólt az öreg, megelégedés hangján; a többi már nem az. Azután komolyabb
tárgyra tért a beszéd: «Hát a szerszám merre van?» Mondák neki, hogy a
hangszereket már elvitte előre az inas a Vadászkürtbe, a hol estére
működni fognak. «Inas?» szólt az öreg csodálkozva, s nagyot csóvált a
fején; «hej, ecsém, ecsém, ez már romlás; igazi muzsikus nem bízza a
szerszámot másra: hanem hóna alá veszi a hegedűt, köpönyeg alá a
czimbalmot, úgy megy a platzra». Este azután ő is megjelent a
Vadászkürben, a hol néhány ismerős úr elfoglalta a körüllevő asztalokat.
Meglátszott a Patikárusokon, hogy most neki hegedülnek. Az öreg művész
szerényen helyeslé a mi tetszett neki. «Ezek igazán muzsikusok». Egyszer
aztán ő is belemelegedett a lelkesülésbe, leveté kabátját, a tarka
flanell réklijében kiállt az elegáns világ elé, azzal a szelíd bizalmas
mosolygással, a mi őszszakállas kékszemű barna arczának oly jól illik, s
elkezdett hegedülni. Az öreg Patikárus maga kontrázott mellette nemes
művészi lemondással, a minőt czigányoknál igen ritkán, íróknál,
szinészeknél, énekeseknél s más magasabb rangú czigányoknál még
ritkábban találhatni. Ezek voltak ám a nóták! Idegen emberek, kik ott
körül ülnek, el nem tudják érteni, mire búsulnak ezek a vén táblabírák,
mikor ilyen nótát hallanak? mikor rákezdte azt a hirhedett toborzót, a
mit nagybátyja Boka Károly szerzett, mikor 1809-ben Debreczen városa
nyolczvan katonát állított, s a míg egyszer végig húzták azt a nótát az
utczán, mind a nyolczvan ember kiállt rája, s azért maig is nyolczvan
legényes verbunknak hívják azt; hej de tudta a láb alá húzni, bizony
kicsalt volna még bennünket is onnan az asztal mellől, hogy mentünk
volna mi is mind a francziára; no de szerencsénk, hogy a francziára nem
kell menni. Hát még a primás induló! és annak a frisse; az meg épen
megszólal és beszél az emberrel. De más formák voltak ezek a régi jó
magyar nóták, de tele voltak érzéssel, szellemmel, művészi
gondolatokkal; de külömböznek a mi mostani csengő, bongó ürességeinktől,
a mik közül egy sem él egy farsangtól a másikig; s csak lábnak s fülnek
vannak írva, nem szívnek és léleknek. De jól esik azokat elhallgatnunk,
velük szivünkig eltelnünk!… Maradj még itt jó öreg Orpheus, tanítsd meg
ezeket a te fiaidat itten azokra a vén nótákra, miket nem a taktus,
hanem az érzés szed rendbe, tanítsd meg őket, hogy kell az igazi czigány
nevet megérdemelni, hogy annak a szép emléke ne veszszen el a mi
földünkről.




A PRENUMERÁCZIÓ KÜLÖNFÉLE STÁDIUMAI MAGYARORSZÁGON.

(Hisztoriko-statisztikai értekezés Kakas Mártontól.)

Kérem alássan, ez nem olyan tréfa, mint a milyennek látszik; a
prenumeráczió épen olyan nevezetes időszakot alkot magában, mint valaha
a népvándorlás, a kuruczháború, Amerika fölfedezése, a gőzhajózás és a
fehér s veres rózsák története Angliában. A prenumeráczió nemcsak
állapot, hanem korszak. Egy egész önálló esemény, mely méltó, hogy a
hisztorikus figyelmét teljes mértékben magára vonja.

Azon studiumok után, melyeket e tárgy kiismerése körül tettem, részint
saját tapasztalataimra, részint hiteles adatokra támaszkodva, e
nevezetes történeti eseménykört következő időszakokra véltem
feloszthatónak.

Első korszak volt a jótékonyság időszaka. Jótékony szerkesztők jótékony
albumokra, jótékony előfizetési íveket eregettek a publikum közé. Ezen
ívek még nagyon magukon viselik a kezdeményezés jellegét; csak úgy
quart-lapra voltak nyomtatva, egyszerűen fekete betűkkel, csupán annyi
levén rajtuk feliratul téve, hogy leégett itt meg ott egy város, az
érdemes publikum már most olvasson hát el egy csomó novellát, ha azt
akarja, hogy az megint felépüljön. Ezen egyszerű felhívásokra özönlött a
közönség, nem kellett síppal fogni; jött magától; letette a jótékonyság
zsoldját; ha kapott érte könyvet, megbecsülte, elolvasta, szépnek
találta; – ha semmit sem kapott, az is jó volt: elég volt az öntudat,
hogy annyi torony már most fel van építve szépen.[6]

Ezen időszak csakhamar véget ért, de egy még sokkal nevezetesebb kor
nőtte ki magát belőle: a lelkesedés korszaka. Derék hazafiak és
honleányok vetekedve ragadták ki egymás kezeiből a prenumeránsokat, az
volt a dicsvágy czélpontja, hogy kinek van hosszabb névsor írva a
lajstromára? Kit dicsér meg a szerkesztő legjobban, mikor felbontja a
levelét? Akadtak nagyravágyó lelkek, a kik keserű panaszos levelekben
támadták meg a szerkesztőt, hogy hát ők már mit vétettek neki, hogy
elfelejtkezett róluk, hogy nekik aláírási ívet sem küldött? mások
felszólaltak városuk nevében, ha azt a szerző gyűjtők nélkül felejtette;
ez volt azon boldog korszak, a midőn egy-egy lelkesült honleány vállaira
vette a várost, sorra járt minden házat, fölkereste az embereket, a hol
kapta, fizettette őket; megdorgálta a vonakodókat; elővette teljes
szeretetreméltóságát, hogy az aláírási ívre kapitulánsokat bájoljon,[7]
a midőn tekintélyes honfiak megragadták az embert az utczán, a
kávéházakban, a lakodalmakban, rázárták az ajtót, ki nem eresztették
addig, míg a felhívásnak eleget nem tett. Ah, ez valóságos buzgalmi láz
volt; ragadt egyik emberről a másikra, s egész vidéket megszállt néha.
Az aláírási ívek már ekkor finom velinpapirra voltak nyomtatva, de még
mindig fekete betükkel; s a felhívás előtt egy kis hízelgő ajánlat is
volt intézve a tisztelt gyűjtőhöz; a miről ez azt hitte, hogy azt
egyenesen az ő számára írták.

Később csillapodni kezdett a láz heve; egynehány gyűjtő kezdett
megnyugodni babérain (kivéve azon eseteket, a mikor nem kapta az
előfizetett munkát, s minden aláíró bekiabált hozzá ajtón ablakon,
reggel, este, hogy hol már a könyve). Kezdett időközben bizonyos neme az
eretnekségnek is támadni, melynek az volt a schismája, hogy ő csak a
kész könyvet veszi meg, előre nem fizet. Ki tudja e dissidentia hová
vezetett volna, ha hirtelen nem támad egy lángész, egy nagy szellem;
hogy ki volt, azt maig sem tudom, de akárki volt, nagy ember volt, a ki
feltalálta ezt a jelmondatot: «Pártoljuk az irodalmat s ez által a
nemzetiséget!» Ez a mondás vetette meg alapját a harmadik korszaknak,
mely a hazafiui prenumeráczió stádiuma. Ezentúl minden előfizetési ív e
fentebbi mottóval bocsáttatott közre. Most már hazafiui kötelesség lett
a prenumeráczió. Ez nem magánügy többé, hanem országos. A legtöbb
megjelent mű e korszakot áldja létrejöveteléért. Mindenki, a kinek egy
csomó verse volt rakáson, egy adag szárított novellája, vette elő:
«pártoljuk a nemzetiséget!» nem volt szabad valamire azt mondani, hogy
rossz, nem kell! Kelleni kell! Ebben a korszakban nincs semmi rossz! Az
aláírási ívek technikájában e korszak alatt hozatott be azon javítás,
hogy azok egészen visszaczímzett levél alakjában fogalmaztattak, hátul
rájuk lévén írva: N. N. úrnak, terhelve N. N. forinttal; csak a forintok
helyét kellett kipótolni.[8]

Közbejött azonban, hogy valami gonosz érzelmű ember, mert akadt ilyen
mindig, feltalálta ezt az átkozott szót «reklamáczió!» Ez a hazaáruló,
ez a csendháborító, ez az apostata, akárki volt légyen, egészen nyakára
hágott a harmadik korszaknak; a publikumban kezdett az a sajnos tévhit
gyökeret verni, hogy ha ő valamire előfizet, azért neki ezt a valamit
meg is kell kapni, mely fájdalmas reakczió már-már véget látszott vetni
az egész találmánynak, a midőn egy újabb javítás ismét virágzásba hozta
az eszmét s alkotta a piros betűs stádiumot. A publikum érzelmeire
hivatkozni nem volt elég többé, reális dolgokat kellett neki igérni. Nem
czifrán hangzó irói neveket (a kik soha sem írnak semmit), nem fényes
tartalmat, hanem képeket, pompás műlapokat, húsz előfizetőt gyűjtőnek
egy sorsjegyet, a min nyerhet, ha tud, fél milliót! Főfeladat volt az
előfizetési ívet magát úgy szerkeszteni, hogy az mindenkit első
tekintetre meglepjen, elragadjon, földre sújtson, nagy piros betükkel a
fényesebb igéreteket, a forintok elé egy devalváló «csak»-ot nagy
betűvel, de feketén, ha a piros betűkhöz zöld szegélyt lehetett
alkalmazni, az épen ellenállhatlan volt, – a ki még a márgóra is
nyomatott felkiáltó jelekkel ellátott mondatokat, mind a négy szélére a
papirosnak: alúl, felűl, jobbról, balról, az is jól eltalálta a módját,
a kárhozatos reklamácziók hitelrontó hatását paralizálni törekedett e
reményteljes mondás: «ne tessék fizetni, csak aláírni».[9] Ez volt a
haza prenumerácziónak, ha nem is legfényesebb, de mindenesetre
legtarkább időszaka.

A szüntelen növekedő reklamácziónale schisma azonban végtére ezt is
megőrölte, támadt utána a duzzogó időszak. Hirhedett előfizetésgyűjtők
kezdtek passusért folyamodni a külföldre, mások áttették lakásaikat
távoleső városokba, ismét mások megváltoztatták neveiket, hogy az
aláírási ív nyomukba ne találjon. A bátrabbak, a mint kapták a
nyomtatott betűs levelet, nem is nézték, kicsoda, micsoda? – piros betű!
gyújts rá vele! Így még igen sok ideig ellátta ingyen fidibussal a két
testvérhazát a nemzeti prenumerácziónális eszme, míg a tavalyi rossz
termés tökéletesen ágynak fekvő beteggé tevé szegényt, az idei
harczhírek pedig épen megadták neki a kegydöfést. Most már alig hirdet
más előfizetést, mint a rendes hírlapok, azok is sok magot elszórnak a
kősziklákra, az országútra és tövisbokorba, míg egy a termő földbe esik.
Akad ugyan itt-ott még sporadice egy-egy fiatal ártatlan kebel, a ki az
általános elhallgatás perczét buzdításnak veszi, hogy most van ideje
megszólalni! s valamelyik messzeeső városból világcsudájára kibocsát
egy-egy előfizetési ívet, a mit az emberek kézről-kézre adnak,
megbámulván azt, mint a fekete bankót, a mit már csak a híréből ismer az
ember s fejcsóválva kérdezik az előmutatótól: Vajjon hol vette ezt? Az
előfizetések korszaka azonban lassankint feltartóztathatlanúl
visszasülyed az éj homályába s most már csak úgy beszélünk róla, mint
kegyes halottról, a ki számára nulla medicamenta in hortis.




EGY FIATAL NAPTÁRSZERKESZTŐHÖZ.

Kedves Girókuti kolléga! Szálem aleikum.

Olvastam önnek előfizetési felhívását a jövő esztendei erdélyi naptárra,
s sok tekintetben meg vagyok vele elégedve. Ön igen jól indult és
látszik, hogy studiummal tanulmányozza az újabbkori klasszikusokat,
kiket naptárkészítőknek nevez az utókor. Üdvözlöm önt a nemes czéh
nevében! Az is jól van adva, hogy ön jutalmakat tűz ki, több rendbeli
aranyakat és a többi. Hanem egyet nem bocsáthatok meg önnek drága
kollega úr (tulajdonképen «olcsó» kollegát kell hogy mondjak, mert
nekünk az újabbkori klasszika iskola növeltjeinek főérdemünk az
olcsóság), azt nem bocsáthatom meg önnek, hogy miután önnek olyan szépen
hangzó és jól ismert irodalmi neve van, mint Girókuti, mi a kodorgó
mennykőnek volt önnek e tisztes név mellé még az igazi nevét is
parentezisbe tenni az előfizetési felhívás alá: «Pinzkéri Ferencz?»
Hiszen én is Pinzkéri vagyok, mikor prenumerácziót hirdetek, meg X.
kollega, Y. kollega, Z. kollega és a többi atyamesterei a becsületes
czéhnek, mindnyájan a tekintetes Pinzkéri családhoz tartozunk
valahányszor előfizetési felhívást bocsátunk közre; de azt csak mégis
nem vallja be az ember ilyen nyiltan a közönség előtt. Mi itt nagy
aggodalommal rejtegetjük magunkat «Pinznemkéry» – «Mindentigéry» –
«Ingyenady» – «Olcsovszky» – «Áldozatffy», s más efféle tisztességes
nevek háta mögé s ön egyszerre előáll, hogy naptárt ád ki, s hogy
Pinzkérinek híják; még rajtunk marad ez a név örökre. Az a túlságos
őszinteség sem jó. Önnek el kellett volna azt hallgatni, hogy
Pinzkérinek hiják, ha meg volt is felőle győződve.

Minthogy azonban látom, hogy ön még fiatal ember és sok oktatásra van
szüksége, elmondom önnek azon technikai titkokat, mik az újabbkori
irodalmi ipar mezejét felvirágoztatták, mert a hogy tudja ön, megvannak
a posztószövés, selyemfestés, aczélkészítés s más egyéb iparágnak
mesterségi titkai is, melyeket tökéletesíteni csak ilyen kölcsönös
eszmecsere útján lehet.

Legelső kötelessége az embernek, ha valami irodalmi vállalatot megindít,
azt valami nevezetes jótékonysági czéllal összekötni; ilyenek például: a
mohácsi csatában 1526-ban elesett hősök özvegyeinek gyámolítása; a
Cserey Mihály idejében a székely földet széltire pusztított sáskák
kiirtása; az idei hírlapokban hirdetett abrudbányai hegytetőkön
árvízkárosultak felsegélése; a valaha feltalálandó léghajókon
szerencsétlenűl járandó konduktorok árváinak biztosítása s más efféle
nagyon nehezen igénybe vehető feladatok, a mikért igen bajos az embert
felelőségre vonni, legkedvezőtlenebb esetben az ember egy igen ügyes
számadást tartván készen, melyben a kitűzött czél számára, mint tiszta
nyereségbeli poziczió, áll végül egy szál gyufa, a minek világánál
tudniillik megláthatta az alkalmatlan számadást követelő, hogy a dupla
kréta nem csupán a korcsmárosok számára van feltalálva.

Második feladata az irodalmi vállalkozónak az, hogy valami nagyon
nevezetes dolgot igérjen az előfizetőnek: akármit, a mit az nagyon fog
szeretni; például minden aláírónak egy nyulat, minden tíz előfizetőt
gyűjtőnek egy vaddisznót; a vállalat hátulján kihirdetvén az aláirók és
gyűjtök neveit, s egyszersmind az utolsó postákat, a hol
vad-illetményeiket átveendik. Ha aztán akad valaki, a ki panaszt emel,
hogy nem kapta a maga nyulát, az ember összecsapja a kezeit: «hát nem
ment kézhez a semmirevaló nyúl? pedig én megmondtam neki, hogy
odamenjen, mikor az erdőn találkoztam vele! Bizonyosan a postán tévedt
el, vagy a czímre nem akadt rá; mi elküldtük azt, tessék a mezőn keresni
uraságodnak, s bizton meglőni, a hol rátalál».

Ez sem elég. Nagyobb dolgokat kell igérni.

Azt kell mondanunk a publikumnak: hogyha leend e vállalatunknak 40,000
előfizetője, minden előfizető ingyen kosztot kap a szerkesztőségnél
Pesten vagy Kolozsvárott. Nem kell félni, hogy 40,000 előfizető
csődüljön össze; de ha mégis quo fato megtörténnék ez a
szerencsétlenség, s akadna olyan szerenécstlen, a ki ezt a szerencsét
igénybe akarná venni, az ember majd könnyű szerrel tenne arról; egyik
nap főzetne neki spenótot, második nap sárga répát, harmadik nap megint
spenótot, negyedik nap megint sárga répát, az ötödik nap majd maga
könyörögne az, hogy ereszszék már haza. Folytatás: ha pedig lesz a
vállalatnak 100,000 előfizetője, akkor minden előfizetőnek a házát
felépíttetjük emeletesre; a kinek nincs háza, az mindegy, mi odaépítjük
neki az emeletet a levegőbe, ő lássa, hogy mit csinál vele? Ha pedig
lesz 500,000 előzetőnk, akkor minden előzetőnek a falujáig külön vasutat
építtetünk, a min ingyen járhat; a Dunát, Tiszát, Kőröst, Berettyót és
minden Bakonyeret szabályoztatjuk; kötelezzük magunkat száz új várost
épiteni, a hol az előfizetők dédunokái is ingyen szállást kapjanak; és
végül, ha lesz millió előfizetőnk, akkor megveszszük Khinát… Mikor aztán
számadásra kerül a sor, akkor azt mondjuk, hogy «miután csak 39,999
előfizetőnk gyült össze, mi minden kötelezettség terhe alól felmentjük
magunkat, s alkalmat veszünk magunknak jól leszidni a közönséget, hogy
olyan kevesed magával jelent meg. Nem szégyenli magát az olvasó?!
Gyalázat az minden egyes olvasóra, hogy nem lett belőle kettő!

Most következnek a munkatársak: a szerkesztőnek legalább kell úgy ötven,
hatvan irói nevet összeválogatni, kiket betürendesen kinyomasson ad
terrorem populi; ez tekintélyt ád a publikum előtt. Főfelügyelettel kell
arra lenni, hogy az ember olyan irókat válogasson össze, a kik már
meghaltak, vagy ha élnek is, de nem lehet tőlük tartani, hogy valami
dolgozattal alkalmatlankodjanak a szerkesztőnek. Ha egy-kettő tiltakozni
talál, annál jobb, ez által csak a vállalat híresedik; a legtöbb
restségből hallgat, vagy már megszokta a dolgot s észre sem veszi. A
munkálatokat fizetni fogja az ember splendide: öt forinttól usque ötszáz
aranyig nyomtatott ívét. Természetesen a munkatársak főékessége a
szerénység, illik, hogy csak a minimumot követeljék, egyébiránt azt sem
fizeti ki az ember nekik készpénzben, hanem csak kalendáriumban. A kinek
tiz kalendariumnyit kellene kapni valami munkáért, annak küld az ember
huszat, s még tiznek az árával ő marad adós, s kitelik tőle, hogy azt
kifizeti. Ha jutalomaranyokat igér az ember, azokat gondja van olyan
embernek ítélni oda, a ki leenged belőlük, még czélszerűbb, ha a
szerkesztő maga is konkurrál álnév alatt s maga nyeri el a pályadíjt.

A mi a műmellékletek dolgát illeti, már itt igen nagy leleményesség
szükséges, mert a közönség izlése azt kivánja, hogy az ember valami
újat, valami meglepőt adjon neki; az embernek tehát azt kell igérni,
hogy valami újat, valami meglepőt adandunk, a mit előre nem beszélhetünk
ki, nehogy a kollegák megelőzzenek benne s kizsákmányolják az eszmét. Mi
legyen aztán az a meglepetés? Hát például: őszszel, mikor olyan olcsó a
légy, az ember két papiroslap közé odanyomat minden előfizető számár egy
legyet in natura, aláirván nagy betűkkel, hogy ez azon híres legújabb
találmány, mely külföldön oly nagy zajt csinált, az úgynevezett
«önnyomat!» – «autotypon!» – «Selbstdruck!» mely a lenyomott tárgyakat a
legélethivebb alakban mutatja a közönségnek: íme ez egy légy, «musca
culinaris Linnæi». Akkor aztán lehet róla beszélni, hogy hány szeme van
a légynek? honnan származott Európába? mivel kell őt táplálni, hogy
nagyra megnőjjön? stb.

Az előfizetési díjra és egyéb föltételekre nézve főszempont olyan
konfuziót csinálni, hogy abból az olvasó egyhirtelen ki ne tudjon
igazodni. Például «megjelenik vállalatunk míndennap (kivéve a
hétköznapokat), 1–4 íven (olvasd egy negyedrész íven), műmellékletekkel,
vagy azok nélkül, borítékkal, vagy boríték nélkül, papiroson, vagy a
nélkül; a kinek műmelléklet és boríték kell, fizet öt forintot; a kinek
váratlan meglepetés is kell, hatot; a kinek váratlan meglepetés kell,
boríték nélkül, fizet 5 frt 92 krt; a kinek csak a váratlan meglepetés
kell egyebek nélkül, az fizet 4 frt 39 krt, ha októbertől számítja az
előfizetést egy esztendőre; ha pedig januártól számítja, akkor 4 frt 59
krt. A kinek tiszta papiros kell nyomtatás nélkül, az fizet 3 frt 37
krt. Ha postán akarja kapni, 3 frt 73 krt; házhoz hordással 3 frt
85[5/10] krt; a kinek semmi sem kell, az csak 2 frtot és 19 krajczárt
fizet bérmentes levélben. Ettől azután majd oly kétségbeesett konfuzióba
jön a jámbor előfizető, hogy akármije elmarad, nem meri sürgetni, mert
nem tudhatja, hogy mikor vétett a statutumok ellen?

Végtére térjünk a vállalatnak praktikumára, úgy mint a kiadás körül
előforduló bevett szokásokra. Egy irodalmi vállalat kiadása közben e
három szempont fordul elő a praktikus szerkesztő előtt: 1. Ha
tanácsosnak tartja-e a hirdetett vállalatot csakugyan kiadni? 2. Vagy
pedig tanácsosabbnak tartja a közönség szemét valahogy kiszúrni? vagy
pedig 3. legeslegtanácsosabbnak találja épen nem adni a közönségnek
semmit?

Kezdjük a legutolsó eseten: ha az ember épen nem ád az előzetőnek
semmit, mi történik? Nem igen valószinű, hogy öt forintért, vagy hatért
valaki felfáradjon a Bánátból valakit számadásra vonni; sokan el is
felejtik, hogy prenumeráltak, mások emlékeznek rá s olyankor
káromkodnak: ezt a szerkesztő nem hallja; vannak azután olyan rossz
szokású emberek, a kik levélben káromkodnak, irnak reklamácziót. A
szerkesztő szépen sorba rakja a reklamácziókat, s mikor már nagyon sok
összegyült, akkor eladja a fűszerszámosnak, kap érte mázsánkint 8 frtot,
csinálnak belőlük staniczlit borsnak és sáfránnak. Időközönkint
kihirdeti, hogy az előfizetési határidőt meghosszabbitotta. Néha olyan
szerencsés időszak következik be, hogy egy nyomdász elszökik Amerikába:
akkor minden meg nem jelent munka előfizetési pénzét az vitte el. Azt is
hirdetheti az ember, hogy a begyűlt összeget nagyobb biztosság kedvéért,
s meg hogy ott minden olcsóbb, New-Yorkba küldte az «Ausztria» gőzös
kapitánya által s ime most az elégett; s ha mégis akadna olyan
szerénytelen aláiró, a ki a szerkesztőnél személyesen is sürgetné a
munkát, s a nyilvánossággal fenyegetőznék, annak titokban megsúgja az
ember, hogy azt a munkát bizony a policzia foglalta le, rettenetes
vizsgálat foly miatta, még azok is mind bajba kerülhetnek, a kik
előfizettek rá; jobb lesz hallgatni vele.

Ez a legjövedelmezőbb expediens, csakhogy némi kényelmetlenségekkel van
összekötve.

Második az, ha az ember nem adja ugyan ki a hirdetett munkát, hanem
összevásárol a könyvárusoknál mindenféle rajtuk maradt naptárt,
ritterrománt, vadverseket, iskolai könyvet, ábéczét és csiziót, s
azokkal kárpótolja a várni nem tudókat. Vannak esetek, a mikor a
közönség még nyer ebben a cserében. A kinek aztán kétszer is megvan ez a
munka, az vehet hozzá egy stereoskopot s egyszerre két könyvből
olvashat.

Harmadik eset az, ha az ember a hirdetett vállalatot csakugyan végre
akarja hajtani.

Igen hasznos dolog úgy intézni a szerkesztést, hogy a mennyire lehet,
nevezetes irók megjelent munkáiból szedegesse át az ember az egész
tartalmat: tudván azt, hogy fél ívnyi utánnyomatért senki pert nem
indíthat; ez csak anthologia; csupán arra legyen az embernek gondja,
hogy mikor valami olyast nyomat újra, a mi már tizenötször ki volt adva
másutt, el ne felejtse alátenni asteriskusban, hogy ez a mű még sehol
nyomtatásban meg nem jelent. Vannak a mellett számos fiatal hazafiak,
kik foliánsszámra küldöznek be a szerkesztőségekhez mindenféle jót és
szépet, azzal a talentumos nyilatkozattal, hogy ezért nem kivánnak semmi
dijat: ezeket meg kell becsülni; ki kell adni olvasatlanul becses
soraikat s jegyzésbe tenni, hogy új, nagyreményü tehetséget vezet be a
szerkesztő a közönség szine elé; kéretik mindenki, hogy ezt figyelemmel
olvassa. Az olvasó erre megijed, s nem mer neki a munka nem tetszeni, az
iró pedig ki van fizetve vele.

Esztendő vége felé azután ir az ember magának minden városból hatalmas
vidéki leveleket, mikben lelkesült hazafiak köszönetet szavaznak a
szerkesztőnek kitartó hazafias működéseért; meg vannak elégedve minden
sorával, minden betűjével; meghívják disznótorra s biztatják, hogy csak
folytassa ernyedetlen buzgalommal magasztos feladatának honpolgári
megoldását. Az ember megköszöni a tisztelkedést csillag alatt, elismeri,
hogy érdemes volt rá, s hirdeti a jövő félévi folyamra a prenumerácziót.

Ime, kedves kollega uram, én szives voltam önnel, mint fiatal
kezdő-mesterrel sub rosa közölni az üzlet legfontosabb titkait, s bizton
hiszem, hogy ön, mint talpig derék ember – – nem fogja azoknak hasznukat
venni.

God bless us! Pesten 1858 [10/Xr].




KAKAS MÁRTON A POKOLBAN.

Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam. Ott még nem jártam soha. «Jaj
Márton bácsi, mondja el milyen az a pokol?» (hallom, hogy kiált felém
mindenfelől az én sok apró gyermekem, a kiket mesével tartok már – nem
tudom – mióta?) «igaz-e, hogy olyan sok pénze van Plutónak? Igaz-e, hogy
ott nem kell az embernek fűtőszerre költeni? viselnek-e ottan is
krinolint? milyen a divat? sokba kerül-e? adnak-e új operát? előre
kell-e az adót fizetni? prolongálják-e ott a váltókat? van-e ott is
trafika s a többi?»

Jaj, kedves gyermekeim, nem értem én rá ezt ott mind körülnézni, annyira
el voltam foglalva a magam bajával; annyit mondhatok, hogy szurok a
pokolban sincsen több, mint idefenn a földön; az ördög pedig csak úgy
lézeng egy-kettő odalenn, azok mind idefenn vannak alkalmazva, az
elkárhozottak lelkei csak úgy kölcsönben kinozzák egymást.

Először is egy tüzes ágyba fektettek s odajöttek hozzám az általam e
földön megkínzottak és kivégzettek véres szellemei, egyenkint,
párosával, seregestül!

Legelébb is huszonnégy özvegy poéta, kiknek hitves múzsáit a kemenczébe
löktem, kezdé el elhamvasztott verseit még egyszer felolvasni fülembe.
Ez irtózatos volt. «Kiadsz-e ezentúl minden verset olvasatlanul, ha a
földre visszakerülsz?» Kiadok! kiadok!

Majd Nyirkávai László, Czerko Gyuro, Klipitroklapatrovics s a többi
hirhedett pipázók sereglének ágyam körül s elkezdtek rettenetes füstöt
támasztani, borzasztó kapadohányt és rosszkrajczárost bűzölve orromba,
szemembe: «fogsz-e még valaha a dohányra élczeket csinálni?» Soha! soha!

Megint új rémek jöttek: váltókat hoztak kezeikben, a mik mind a mai nap
jártak le. «No, most tessék henczegni! most lássuk azokat az élczeket
Mózesről, Smüléről, Iczigről. Tetszik e prolongáczió három hónapra?
ötven proczentre, hetven proczentre, kétszáz proczentre?» Uraim,
irgalmazzanak! Ha felmegyek a földre, verset irok az aranytornyú templom
tiszteletére.

Jöttek a megsértett professzorok: körülfogtak, megexamináltak; nem
tudtam semmit: «no drága úr, most fitogtassa, mit tud? tud adomát
csinálni úgy-e vaskalapos urakra? de nem tudja, hogy mi a quid juris?»
Bizony nem tudom; meg vagyok alázva rettenetesen.

Azután jöttek az orvosok, fogorvos, vizorvos, tűzorvos, dekoktumokkal,
pilulákkal, lábfürészelőkkel, foghuzókkal; konziliumot tartottak,
mindent meg kellett ennem, innom, a mit számomra rendeltek
bűnhödésül rossz adomáimért. Jaj be kínszenvedtem értük. Utoljára
megbaunscheidoztak; ez már aztán maga felér egy kisded purgatoriummal; s
hogy semmi ne hiányozzék, odajött Rabbi Dænemark a Wundermann és
megmagnetizált, hogy egybe lunátikussá lettem tőle.

Ekkor kilencz svábhegyi majoros nyitott rám ajtót egymás után. Mind a
kilencz azt mondta, hogy «elfogyott a széna, meg a zab!» Az ítéletnap
trombitájának hangja nem irtóztatóbb ennél a mondásnál. Hát már a
túlvilágon is azzal fog engem üldözni az egész világ majorosa, hogy
«elfogyott a széna, meg a zab?»

– Jaj! hát a lábamat mi harapja? Egy hang felel kisértetiesen: «én
vagyok az a poloska, kinek nemzetségét annyira csúffá tetted, jaj neked
és jaj mindazoknak, a kik ellenünk rugdalóznak!»

Kerekhasu czivisek fogtak körül: «ahán, itt vagy most! minket csúfoltál
mindig, hogy olyan gömbölyű hasunk van! tátsd el csak a szádat!» Azzal
elkezdtek tömni szalonnával, sajttal, erőnek erejével, míg az én bőröm
is úgy kitágult, mint az övék; hasam lett akkora, mint egy fürmendernek;
minden ruhám megfeszült rajtam; szabók után ordítottam: jőjjenek!
segítsenek, fejtsék fel a dolmányom; azok még szűkebbre varrtak rajtam
össze mindent, a bőrömet is hozzávarrták a posztóhoz: «nesze! nesze! a
rejtett szabólegényért! megérdemelted!»

Megint új rémek támadtak elő; egyik azt mondá: «ismersz-e engemet
Rikárd? én vagyok az, a ki a pézsmakacsákat megette. Edd meg te már most
a fejeiket!»

A másik: «én vagyok az, a ki a csillagos szobában Romeo első felvonását
eljátszotta; játszad te el a másodikat!»

A harmadik: «én vagyok a Z betűk ellensége, kit te levertél, jer,
számláld meg, gonosztevő, hány Z betűt irtak azóta a C mellé, mióta
minket legyilkolál?»

A negyedik: «én vagyok az, a ki a theát rhum helyett halzsirral ittam,
nesze kóstold meg, milyen lehet?»

Az ötödik: «én vagyok a nagy finánczkirály, a kit te kicsúfoltál; ha
olyan fitymálva szóltál e tudományról, mondd meg hevenyében: mennyi
harminczkilenczezer ötszáz hatvanhárom forint tizenkilencz krajczár
váltóban? pengőben? és új bankóban? s mennyit tesz ugyanaz réz, ezüst
vagy aranypénzzel fizetve?» Jaj uram, ez a büntetés nekem épen az
ítéletnapig eltart! irgalmazz! ne kivánj lehetetlent.

Nem! országos gonosztevő, csendháborító, méregkeverő! kínlódjál!
szenvedd ki a magadét; nem mozdulhatsz; meggyötrünk, megdagasztunk,
megcsiklandunk, nem futhatsz el előlünk.

– Nem! nem! süvölte közbe egy sivító hang; sőt inkább fusson; ne
pihenjen itt hiába, kergessük őt, ő pedig szaladjon.

Ezt egy elátkozott ballerina mondá, kinek kiadtam a képét az
«Üstökös»-ben, s ki most kiránczigált fektemből, kényszeríte
pirouetteket és pas des deux-ket csinálni, míg elkábulva lerogytam;
akkor meg egy boszúálló sportsman karjai közé estem, az fellökött egy
versenyparipa hátára; «eredj tanuld meg, mit tesz az embernek a hazáért
farkast lovagolni!» a veszett ló nyargalt velem, lélekzetem elállt;
végre kitörtük kezünket, lábunkat mind a ketten; de még azzal sem volt
vége a pokolbeli utazásnak, akkor meg a vasuti konduktorok körme közé
jutottam; belöktek egy waggonba, s minden fél másodperczben azzal
torturáztak, hogy a Fahrkartémat kerestették elő, s nekem soha sem
jutott eszembe, hogy hová tettem? kalapomba, zsebembe, táskámba, vagy a
csizmaszárba? oh ez emberek ellen én mind sokat vétettem földi
életemben! nem hiába állják rajtam kegyetlen boszújokat.

Végre kitettek a waggonból s azt mondták, hogy már most menjek gyalog,
találjam meg, hol van a pokolbeli fejedelem rezidencziája? mert az hivat
magához. Ahán! az most majd czenzura alá vesz! Tudom is én, hogy merre
menjek? Kérdezősködöm; senki sem ért, mit beszélek? jó volna most úgy-e,
ha a finnekkel jó barátságban volnál! azok laknak itt; de ha rád
ismernek, jaj neked! Alig megyek a szomszédba, ott meg Indiana támad rám
fegyverrel; az elől futok; s ki jön rám szemközt? Szaufer basa! Most
mindjárt én is magyar leszek Törökországban; végre egy czigánybanda
boszúálló kezei közé jutok, azok bőgőt nyomnak a kezembe, megtanítanak
hegedülni s utoljára Liszt Ferencz kocsiját kell húznom a többi
fiatalsággal együtt.

Nagy nehezen eljutok az ördög városába: az ördög házát is Butter uram
építette; a ki egyszer belelépett, lehetetlen, hogy kitaláljon belőle;
minden szobában egy naptárszerkesztő áll; annak mindeniknek
prænumerálnom kell, hogy odább ereszszen; egyszer észre veszem, hogy
mezitláb vagyok! Ah ez Abellino boszúja az etiquette miatt. Hol kapok
egy csizmát? Ezer csizmadia hahotája felel kérdésemre. «Úgy-e tudtál
milliom adomát irni a csizmadiákról? már most járj mezitláb!» körülem
denevérszárnyakon pompás bagariák repkednek, hiába kapkodok utánuk;
«minket varjúknak csúfoltál, már most elrepülünk előled!» Végre
ájuldozva bebukom ő mélységességéhez: épen akkor olvasta az Augsburgert,
nagyon jó kedve volt. «Hát e kicsoda?» kérdé ő mélysége. «Kakas Márton.»
«Kakas Márton? utczu, fogd meg, csípd meg, lökd ki innen! Az kellene
még, hogy minket is kifigurázzon. Be ne ereszszétek többet a pokolba!»
Azzal galléron csíptek. Kitették a szűröm, de a pokol kapujában tizenkét
borbély lefogott; «megálj csak! a miért annyit boszantottál bennünket,
most az állad közepéről leborotváljuk a szakálladat; legalább lássák
rajtad, hogy hol voltál?!»

De már erre olyat rúgtam magamon, hogy az ágyam feneke leszakadt. Erre
aztán természetesen fölébredtem. Először is az államhoz kaptam. De még
ott van!

Hanem most is borsózik bele a hátam.

No legalább majd ezentúl kegyesebben fogom magamat viselni.




KAKAS MÁRTON A MŰTÁRLATBAN.

«Édes öcsém Kakas Márton, nem addig van az, hogy te itt ingyen egyed a
kenyeret; hanem eredj, láss valami dolog után; szaladj, nézd meg a
műtárlatot, mi van benne? értesz te a pikturákhoz is annyit, a mennyit a
szinészethez; no hát lódulj, délután itt legyen a referáda.»

Tudniillik, hogy a szerkesztő mondá ezeket a szép szavakat nekem, a
mikből maig sem tudom, hogy meg akart-e velök dicsérni, vagy «au
contraire!»

Tehát elmentem a műtárlatba. Már a belépésnél mindjárt nem tetszett az,
hogy elvették a pálczámat; ez olyasmit jelent, hogy itt tilalmas a
verekedés.

Odabenn egy derék attillás férfi megmutatta, hogy merre van a dolognak
az eleje: a bámulás azután az én dolgom volt.

A legelső szobában van felakasztva egy Barabás festménye utáni kőrajz,
melyet könyvnélkül is könnyű kitalálni, hogy az a mennyasszony
hazaérkezése a napához. A képen minden alak örül és örvend, minden alak
a maga saját módja szerint, kurjogatnak a vőfélek, örömében sír a napa,
reszkető kezét nyújtja az öreg gazda ifjú menye elé, kit boldog fia
mutat be szüleinek. Az egész kép lehelli a boldogságot: még a primás
czigánynak is jó kedve van, a mint megdöfi könyökkel a czimbalmost:
«húzsd már dade». A műegylet bizony jól tette, holy ily szép eredeti
képet választott részvényesei közt kiosztandó műlapjául; már erre magam
is felcsapok részvényesnek.

Valamivel odább egy tót muzsikus pengeti a hegedűjét. Ez a kép olyan
eleven, hogy a mikor azt mondtam neki: ‚czokcses Gyuró?‘ azt feleli rá,
hogy: «dobre zdravi pán welkomosnye.»

Kissé odább láttam a kenyérmezői csatát. Ej de kedvemre ütik ott a
törököt agyba-főbe. Ez már aztán kép; nem olyan mint a másik, a hol csak
a magyar hull rakásra. Becsülöm érte a festőt, hogy a derék Báthory
Istvánt olyan nagyra festette, hogy a többiek mellette mind
koczagyerekeknek látszanak, mert az bizony nagy ember is volt. Ezt a
kitüntetést megérdemlette a derék hazafi a hálás utókortól.

Sajnálom, hogy arról a húgomasszonyról nem mondhatok hasonlót, a ki
nagyon is reggeli pongyolában azt mondja magáról, hogy ő alszik. Egy az,
hogy olyan poziturában csak az elefántok tudnak aludni: a falnak
támaszkodva; más meg az, hogy mi szükség nekünk azon tisztességes
asszonyszemélynek a hátát látnunk? A művész bizonyosan nem kapott szép
ábrázatú minta alakot, s gondolta magában, üsse kő, lefestem
megfordított frontban: elég lesz érte 1600 forint. Látatlanban az egy
kicsit sok lesz! «Szembe rózsám, ha szeretsz; ha sokat kérsz,
elmehetsz.»

Nevezetesnek találtam azután azt a képet, melyiknek az a czíme, hogy
Zellertó. Zellert láttam is eleget, megengedem hogy a mi zöld, az mind
zellerlevél rajta, de tavat nem tudtam rajta sehol felfedezni, ha ugyan
áll az, hogy másutt is azt híják tónak, a miben víz van.

Csinos kép a magyar szánkázás; de téved a jellemzésben az idegen festő,
a midőn az agarat a szánka mellett hagyja futni. Benn szokott ülni az
agár a nagyságos úr mellett; nem jár az olyankor gyalog.

A visszatérő halászok festvényében remeken vannak szinezve a
tengerhullámok: szinte elmegy az embernek a kedve az utazástól, ha
sokáig nézi.

A téli est erdőben stuttgartti kép. Nevezetes természettudományi
tünemény rajta az, hogy a nap mikor lemegy, füstölög.

Gyönyörü kép azonban a parasztháborúi jelenet; a németországi pórlázadás
hősei elfoglaltak egy úri várat és apáczazárdát; vezérük egy csontos
veres szakálú kegyetlen alak, ott ül dölyfösen az elfoglalt épület
kapuja előtt, rongyos köntösére egy oltárterítőt akasztva, előtte az
elfogott nemes delnő könyörög a családjáért, kire gúnyosan tekint a
győztes vezér térdére könyöklő parasztleány: az alakok különfélesége,
jellemző indulat kifejezéseik a legkisebb részletekig, tökéletes
kivitelük a művész gazdag képzőerejéről tesznek tanúságot; abból pedig,
hogy mily helyesen van mindez egy összeható egészszé alakítva: a sötét
előtér árnyékában fekvő két apácza (egyik halott) nyugodt alakjaitól a
közepén megvilágított kitünő jelenetig, arról többet kellene beszélni
művészeinknek, mint a mennyit én tudok.

Egy szérűt is láttam azután s vágyódom legközelebb majd egy cséplőgépet
is látni lefestve, a mik mind igen érdekes tárgyak.

Hanem a mézes heteket köszönöm alássan. Két olyan unalmas teremtés, hogy
ha rájuk gondolok az ásítás fog elő. Ugyan miért festették le őket? már
akkor mégis inkább nézem azt a magyar menyecskét ott mellette, a ki
ugyan kancsalít egy kicsit, s az egyik képe közepére valaki odalőtt egy
cseresnye maggal; hanem hiszen ez azért mind igen természetes lehet.

Jó két festmény még a vasárnapi iskolai jelenet, s a három királyt
játszó fiúk felszerelése; mindegyik műértelemmel van festve.

Látható még ott négy leány egy képre festve, a mi semmit sem jelent
mást. A művész szavukon fogta a költőket s festett arany hajat, korom
hajat, nefelejcs szemeket, kláris ajkat és porczelán keblet. A képek
gyönyörűek lehetnek, de épen annyi hatást gyakorolnak a nézőre, mint a
négy dáma a tarokkártyából: makk, tök, zöld, veres; az ember jobb
szeretne helyettük négy tarokkot, akármilyen rosszat.

Végre szólok a mohácsi csataképről. A nagy kép maga elfoglal egy egész
teremet, s festőjének, Than Móricznak fényes tehetségéről tanúskodik. A
kép részleteiről elég bő alkalmunk lesz akkor beszélni, midőn ennek
rajzát lapjaink hozandják: addig is annyit kell mondanunk róla, hogy a
mi majd az egyszínű rajzban elvész, a szinezet kitünő szépsége mindenki
figyelmét megragadja, s a nyert elismerés az ifjú szerzőnek nagy
buzdítására szolgálhat.

Mulatságos azonban, hogy e kép nyomtatott leírásában egy helyütt az áll:
«a futó királyt Trepka és Zedlicz csehlovagok tóra viszik.» Sajtóhibából
e helyett: «tova viszik» és ez a német szövegben hűségesen le van
fordítva: «… führen den König zum Moraste.» Azt ugyan ők nem akarták
cselekedni.

Jövő hónapban újra kezdjük a képmutatást (úgy hiszem, ez elég jó szó a
Bilderausstellungra).




AZ ÖRÖK BÉKE!  VAGY MIKET FOGUNK OLVASNI AZ EURÓPAI HÍRLAPOKBAN
1959-BEN, A MIDŐN SZÁZ ESZTENDEIG NEM VOLT MÁR HÁBORU.

(A «Pesti Holdvilág» czímű hír- és divatlap április 29-iki számából.)

… Statisztika. A népesség még egyre óriási mérvekben szaporodik; a múlt
évi népszámlálás szerint Európa szárazföldét lakja jelenleg 3000 millió
lélek; a tengereken és tavak hátán szintén lakik 400 millió, a kiknek
nem szabad a száraz földre tenni a lábaikat, nehogy az ittlevők
tyúkszemeit letapossák. E szerint a népesség száma tavaly óta megint 200
millióval szaporodott, daczára annak, hogy a múlt télen 49 millió halt
meg éhen. A kolera sem igérkezik sehonnan, mindenütt a legegészségesebb
időjárás dühöng. A fentebbi 3000 millió lélekből 325 millió
professzionátus koldus, ezeknek jó dolguk van; 1475 millió olyan koldus,
a ki titkolja, hogy ő az; ezeknek siralmas az állapotjuk; 800 millió
végre olyan koldus, a ki dolgozik, még sem élhet.

… Vezérczikk. Ebben a szerző arról értekezik, hogy milyen jó dolguk van
Khinában az embereknek, a hol naponkint mindenki ehetik egyszer egy
tányér vízben főtt rizst, s hogy ez általános elégültséget, reméljük,
miszerint Európa is eléri valaha, ha a szorgalom annyira kifejlődik,
mint Khinában; addig kevesebbel is be kell érnünk.

… Nemzetgazdászati czikk. Általános a panasz, hogy a lótartás mily
aránytalanul sokba kerül; értekező indítványba teszi, hogy a lovak
helyett czélszerűbben lehetne embereket fogni a kocsik elé, miután azok
sokkal kevesebb zabbal beérik, s kocsist sem kell mellettük tartani, a
ki őket kormányozza és pucczolja. Az indítvány nagy szenzácziót
gerjesztett. Vajha sikerülne annyi millió véka zabot az emberiség
számára megmenteni; egy biztos hivatalkört kiragadni a lovak kezei, –
azaz hogy patkói alól!

… Ünnepély. Tudják olvasóink, miszerint ennyire tele lévén a világ,
további rendszabályul az állapíttatott meg, hogy a mely városban
esztendő alatt többen születnek, mint meghaltak, a superplust sorshúzás
útján ünnepélyesen a Duna, Tisza stb. hullámaiba kell hányni. Ez
ünnepély versekbe foglalására a «Pesti holdvilág» szerkesztője is tüzött
ki 50 darab pogácsából álló jutalmat. A költeménynél főtekintet van
arra, hogy hosszú legyen. A bírálók három szóval kettő ellenében a
CCXIX. számú költeménynek ítélték a pályadíjat az DXXVIII-ik fölött,
miután ez ugyan hosszabb, de amaz szélesebb. A nyertes szerzőnek az
szerzé a diadalt, hogy a pogácsák felét a bírálóknak igérte, a vesztes
fél csak egy harmadrészt igért. Azt mondják, hogy a költemény oly nagy
hatású, hogy a ki elolvassa belehal. Ez is érdem.

… Fővárosi és vidéki hirek. Egy pesti orvos azon embertelen tetteért,
hogy egy vízbe fúlt férfit ismét életre hozott, 20 ezüstpénz fizetésére
ítéltetett.

… E napokban herczeg Eszterházynál nagyszerű lakoma tartatott. Hogy
fogalma legyen a közönségnek arról a pazarlásról, a mi e lakománál
végbement, csak annyit jegyzünk fel, hogy a vendégek még a kenyeret is
meghámozták, s a héját elvetették. Hallatlan ez napjainkban! Az úri rend
csak nem tud elszokni a fényűzésről!

… Az idei orvosi közgyülésen doktor Kaszáló nyerte el a halálfej-rend
nagy keresztjét, miután adatokkal bebizonyítá, hogy az ő keze alatt halt
el legtöbb ember.

… Az arany patkányhoz czímzett boltba igen olcsó és friss marinirozott
cserebogarak érkeztek tonnákban. Igen jutányos tavaszi csemege erős
gyomrúak számára!

… Egy ádáz farkas a selmeczi erdők között összetalálkozván egy vándorló
legénynyel, azt megette (tudniillik a vándorló legény ette meg a
farkast).

… Külföldi hirek. Angolországban szükségesnek találták a halálbüntetést
a tíz shillingre menő lopásra is kiterjeszteni, miután még így is nagyon
lassan akar fogyni a nép.

… A montenegrói vladika kér alázatosan a nagyhatalmaktól az örök béke
fentarthatása végett 2000 péklegényt; – de lisztet is hozzanak magukkal,
a miből kenyeret süssenek: – más minden van hozzá (úgymint kések a
felmetszéséhez és fogak a megevéséhez).

… Az egész német birodalom területén minden makrobiotikai könyv s egyéb
az alattvalókat hosszú életre lázító irományok betiltattak.

… A Stillimfrieden fejedelemség fővárosában a fejadó kivettetvén,
fejenkint egy tallérjával, miután kiderült, hogy ugyanott sokkal több a
fej, mint a tallér, a polgármesterség azt indítványozta, hogy a
differencziát jó volna tán in natura kiegyenlíteni a fölösleges
fejekkel.

… A monakói nagyfejedelem (mint tudjuk, e kis terület jelenleg 4 millió
lakost számít, tehát azért nagyfejedelemség), kegyelem útján 16
várfogolynak rabsági határidejét, saját kértükre, 4 esztendővel
meghosszabbítani kegyeskedett, mely jótékonyságot az illetők
hálakönyekkel fogadták.

… A Porosz- és Oroszország közt fenforgó határvillongási per a régi
barbar hadviselési mód helyett békés prókátori segély mellett folyván
hetven év alatt most lépett abba a stádiumba, hogy a bizonyítványok
meghitelesíttettek, s így remélhető, hogy a jövő században okvetlenül
ítélet alá fognak bocsáttatni.

… Hivatalos határozatok. X. város tanácsa részéről köztudomássá tétetik,
hogy a helybeli veréb- és varjúhús árulhatási jog a többet igérőnek
árverés útján bérbe fog adatni.

… Törvényszéki határozat. Senkinek a más patkányát elfogni többé nem
szabad, mert az a házi baromfiak közé számíttatik, s az illető
háztulajdonos kizárólagos tulajdona.

… Miután tudomásul vétetett, hogy sokan csak azért iparkodnak valami
rosszat elkövetni, embert ölni, hogy ezért hosszú időre bezárassanak, s
a státus által tartassák magukat: – ha valakire kisül, hogy hasonló
intenczióból gyilkolt, az a tömlöczből menten kilöketik.

… Divathírek. A legújabb párisi divatlapok szerint az idén a hölgyruhák
még egy araszszal rövidebbek és szűkebbek; úgy szólván térden felül
érnek. Mi még ezt is nagy fényűzésnek tartjuk, s nem értjük, hogy miből
telik annyi kelme minden hölgy számára? Könnyű volt egy század előtt a
delnőknek krinolint viselni, mikor még csak tizedrésznyi hölgy volt a
világon, de most!

… Humorisztikus képek. Jellemvonások a régi időkből. I. Furcsa emberek
lehettek azok a mi ősapáink, a kik télen kemenczébe raktak fát és
kőszenet, úgy fűtöttek. Jelenleg ez nálunk fölösleges, mert ha mi 18-an,
20-an együtt lakunk egy szobában (a minél kevesebb csak grófi házaknál
található), a nélkül is olyan meleg van ott, hogy nem lehet kiállani. –
II. Furcsa emberek voltak azok a mi ősapáink, a kik macskákat tartottak
egyenesen abból a czélból, hogy azok a patkányaikat megegyék. Mennyivel
előbbre haladottak vagyunk mink! Mi megeszszük magunk elébb a patkányt,
azután a macskát…

… Természettudományi czikk. Tudós csillagvizsgálóink ismét egy új
nagyszerű üstökös közeledtéről értesitenek. Bárcsak idáig jönne! nem
azért, hogy háborút csináljon! attól Isten mentsen, a háború csunya
féreg; hanem ha talán ottan lenne még egy kis üres föld, a hova
átvándorolhatnánk…

… Gazdasági czikk. Y. híres közgazdász fölfedezte, hogy a keserű lapu és
lósóska vastag levelei hordóban letaposva, télire igen jó és tápláló
kenyérpótlékot képeznek. Fogadja érte az emberiség nevében
köszönetünket.

… Büntetőtörvényszéki tárgyalás. Ma volt a végtárgyalás azon jámbor
családapa ellen, ki elébb a feleségét, s azután hét gyermekét megette. A
bíróság tekintve az enyhítő körülményeket, mik szerint a vádlott annyira
éhes volt, hogy alig látta, mit csinál, őt két hónapi fogságra ítélte
el, hetenkint 14 napi bőjttel sulyosítva. A vádlott apellálta az
ítéletet, hosszabb fogságot, de kevesebb bőjtöt kérve magának.

… Egy új veszedelmes sekta támadt, mely már is sok követőre talált
nálunk. Ezek a földevők. Ez veszedelmes egy tan! Ha ez eltalál
harapózni, ha néhány esztendő alatt megeszszük magát a földet, akkor
aztán a levegőben maradunk!

… Hirdetmények. Kiadó szállás! A város végén egy szép terebélyes akáczfa
kiadható nyári szállásul gyermekes családok számára. Akár alatta, akár a
tetejében kényelmesen lakhatni.

… Hentesbolt. A kerepesi út végén nyilt új hentesboltban igen szép
füstölt kutyasonkák a la chinoise kaphatók.

… Rabszolgakereskedőknek! Egy jámbor családapa két felnőtt fiát szeretné
eladni rabszolgákul, igen olcsó árért.

… Házassági ajánlat. – Herczeg X. de Yfalva ajánlkozik valami
tisztességes hölgy mellé férjnek, a kinek épen szüksége van rá, illő
ellátás és holtig való tartás mellett.

… Egy becsűletes derék ember, valahol azt olvasván, hogy valakinek a
lelkiismeretét megvásárolták, miután azt hiszi, hogy még neki is van
lelkiismerete, bátorkodik azt alázatosan árúba bocsátani, ha megvennék:
igen jutányosan odaadná.

… Mindenféle qualitásu erények igen jutányosan vehetők mademoiselle
Eufrosine pipereboltjában, soroksári utcza, 1000. szám.

… Egy egészséges pinczelyuk egy magányos úr számára, bútorral ellátva,
minden órában kiadható. Bővebb értesítést a szerkesztőség ád.

… Szerkesztői mondani valók. Több vidéki levelezőinkhez. Holmi olyas
mindennapi események feljegyezgetésével ne fáraszszák önök magukat, a
milyenek: testvérgyilkolás egy tál lencsén való osztozás miatt, s több
effélék; kezdenek már ezek nagyon megszokottakká válni s úntatják a
publikumot.

… Előfizetési felhivás a Pesti Holdvilágra. Hát ne hagyjon már bennünket
a publikum éhen meghalni, vagy mi! Ha ebben a fertályban is rosszul üt
ki a prenumeráczió, a szerkesztő rögtön mohamedánussá lesz, s akkor a
magyarok ellen fog írni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyen szép világ lesz az örök világbékének csak az első száz esztendeje
után is; hát még aztán!




A BÖLCS TANÁCSBIRÁK.

Könnyű olyankor elpolgármesterkedni, mikor nincsen egyéb dolog, mint a
zöld asztalnál prezideálni s a rabok ételét megkóstolni, hogy nincsen-e
nagyon megsózva; de mit csináltak volna az urak ebben a következő
esetben, a mit majd most mindjárt elmondok?

X. Y. és Z. három híres nagy magyar város az alföldi rónán; (biz azoknak
az igazi neveit is kitalálhatja, a ki nagyon megerőteti a fantáziáját);
az 1849-iki téli hadjárat alatt e három városnak jutott az a szerencse,
hogy a császári hadsereg főhadiszállásával dicsekedjék.

Vegyük, hogy Y. város fekszik középen, X. és Z. pedig jobbrúl, balrúl.

X. városban feküdt egy keményszívű osztrák tábornok (most már ez is
szelidebb, mert meghalt); Z. városban pedig Jellasich, a horvát bán,
saját hadtesteikkel.

Egy napon a közbül eső Y. város hatósága egy ilyenforma peremtorius
parancsot kap az X-ben állomásozó tábornoktól:

«E mai naptól számítandó nyolcz nap alatt nekem X-be szállítsanak önök
60 ezer részlet szénát; a miből, ha a kitűzött napon egy is fog
hiányzani, a várost megsarczolom, a polgármestert és a tanácsot vasra
veretem s Budára küldöm a várba.»

Az érdemes tanácsot nagy aggodalomba ejté e szép szó. Rögtön utána
láttak, hogy a sok adag szénát kiteremtsék, de biz abból a legnagyobb
akarat mellett sem lehetett többet előállítani 5000-nél.

Tudósítják aztán egész deferencziával a tábornokot, hogy a tervezett és
a foganatosított számok között ugyan nagy ám még a különbség.

A tábornok azt izente vissza, hogy ez nem az ő baja; ha készen nem
lesznek a napjára, ők látandják, hogy mit kapnak?

A népség, megértve a vigasztalást, azt mondta rá, hogy miután a 60 ezer
részletet semmi esetre sem lehet előállítani s e szerint a várost úgy is
mindenképen megbüntetik, tehát már most a meglevő ötezeret sem küldik
el; hisz úgy is mindegy.

A nemes tanács azonban kitalálta a nyitját. Felrakatta szekerekre az
ötezer részlet szénát s megjelent a Z. városban állomásozó Jellasich
bánnál.

Kivánta tiszteletét tenni. Hallotta hírét a nagyméltóságú úrnak s nem
akarta elmulasztani ezt az alkalmat.

A bán épen jó kedvében volt; megtetszettek neki a zsirosszájú magyar
emberek nagyon. Elbeszélgetett velük minden jóról, még le is ültette
magánál. Nagyon megtisztelve érzé magát.

– Csakugyan azért jöttek önök ide, hogy velem találkozzanak?

– Sőt még valami másért is, felelt a deputáczió mosolyogva. Vagy ötezer
részlet szénát készítettünk össze exczellencziád hadserege számára, azt
kivántuk átajánlani.

A bán még kellemesebben lőn meglepetve e megelőző kedveskedés által;
most már annyival barátságosabban kezdte marasztalni látogatóit, de azok
már kászolódni kezdtek, kalapjaikat vették.

– Hova sietnek oly nagyon?

A deputáczió úgy tett, mintha átallaná megmondani; végre nagy unszolásra
egy közülök így szólt:

– Már csak nem akartuk megmondani, de ha exczellencziád parancsolja, hát
legyen: – ide kellene még mennünk X. városába; ez – s – ez tábornok úr
azt a galibát csinálta, hogy el akará tőlünk magának vitetni azt a
szénát, a mit mi ide szántunk. Elmegyünk hozzá, akárha becsukat is
bennünket, nem tehetünk róla, de mi egyszer azért kuporgattuk azt, hogy
ide adjuk.

– Ne féljenek semmit, monda nekik a bán; ez már az én dolgom lesz; csak
menjenek haza, legyenek békén, majd elintézem én a dolgukat a
tábornokkal, hogy nem lesz semmi bajuk.

Nem is történt az egész hadjárat alatt semmi baj Y. várossal.

Ezen történet ugyan költőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész
népséggel kaszára kapva, magát leapríttatta, s a várost porrá égette
volna; hanem nekem igy is nagyon tetszik, hogy a magyar ember a
legnagyobb veszedelem közepett is hogy helyt áll a bajnak és megtartja a
dekorumot.




A SZÁMŰZÖTT «Z».

«Hivatalos reláczió a magyar tudós társaság kétezredik üléséből.»

Tisztelt közönség! Úgy hiszem, mindenkit érdekelni fog azon nevezetes
processus, mely a folyó évben ama híres gonosztevő, a «Z» betű ellen és
mellett indíttatván, az utóbbinak valóságos lenyakaztatásával végződött.

Egy ízben már kimondatott a tudós társaság által, hogy a _c_ és a _z_
betűk valóságos házasságtörésben élnek, azért e botrányos együttlakásnak
vége szakíttassék, a törvénytelen felek edictaliter elválasztassanak, s
több engedelmes hazafiak el is fogadák e mandátumot. Az ifjabb nemzedék
azonban nem szűnt meg azontúl is Toldy Ferenket, Bloczh Mórikot olvasni;
vitatkozott, hogy Cucor Gergelyt Czukor avagy Kuczor Gergelynek
mondja-e? s ha Nagy Ignák nevéért megintették, hogy azt Ignácznak kell
mondani, akkor meg Cavaignacot is Czáva Ignácznak olvasta. Sőt akadtak
olyan rebellisek is, a kik a közönség tetszésére bizták, hogy az
ismeretes kukoricza szóból az új helyesírás szerint csináljon
czuczorikát, vagy kuczoriczát, a hogy jobban szereti.

E vakmerő torzsalkodás a legutóbbi időkben immár nyílt lázadássá kezdett
fajulni; vakmerő adeptusok, horribile dicztu! magának a tudós
társaságnak rendes és leveles tagjai feltámadának a _z_ betű
helyreállítása végett, a kik is azután méltó cudarcot vallánac vala.

Az első ülésben véletlenül rohanván meg az összeesküvők a _z_ betű
ellenségeit, azok csak az által birták megmenteni a legitim közügyet az
elbukástól, miszerint méltán követelték, hogy e fontos ügyben a többi
osztályok is meghallgattassanak s idő engedtessék nekik a gondolkozásra
két hét.

E két heti időhaladék alatt erősen dolgoztak az egyszerű _c_
zászlóvivői: bizottmányok alakíttattak, meetingek tartattak; lelkesült
szónoklatok mondattak; archivumok felhányattak; kiki felhasználta minden
befolyását, összeköttetését, távol levő tagok beidéztettek a
svábhegyről; a Hölgyfutár ágyúdörgése volt a jelszó s megkezdetett a
hark (olvasd: harcz).

Legelsőben az archeologiai és historiai osztály hozá fel védveit: melyek
szerint világos az, hogy Debreczenben a collegium lakói (tehát
tekintélyes férfiak) a lágy kenyeret már századok óta egyszerű _c_-vel
cipónak írják (olvassák pedig «kipó»-nak) s hogy Miscolcon most fedeztek
fel egy kocsmaczímert, a mire az van írva: «a jó bor cégér nélkül is
elkél», valamint az sem tagadható, hogy az ábécés könyveket soha sem
nevezték Ábékás könyveknek, pedig ott sincsen semmi _z_, tehát a simplex
_c_ joga történelmileg meg van állapítva. Ez ellen természetesen nem
lehet semmit szólani.

Következett a jogtudományi osztály véleményezése; a mely igen ügyes
fordulatokkal bebizonyítá, miszerint a «cz» jogai semmiféle jogérvényes
okiratban sem lévén megállapítva, a simplex _c_ azonban már statutummal
biztosíttatván, amannak minden viszkereseti igényei elenyésznek és
számára semmi perorvoslat nincsen.

Mindezeknél fontosabb volt azonban a természettudományi és mathematicai
osztályok relációja, a melyben kiszámíttatott, hogy évenkint jelenvén
meg 1000 magyar könyv és 25 újság, a mi tesz pontos statisticai
kiszámítás szerint 15.526,287 nyomtatott ívet, minden ívre egyre-másra
száz _c_ betűt föltételezvén, az innen elhagyott _z_ betűk által
1,852.623,700 betű van meggazdálkodva, a mi 20,000 betűt számítva egy
ívre, teszen 92,631 [37/200] ívet; a minek ára készpénzben 4635 forint,
hát még a meggazdálkodott idő! Föltéve, hogy egy tudós társasági tagnak
egy betű leírása 3 ½ másod perczbe kerül, az eként le nem írt betűk
által megtakarított perczek tesznek ezer könyvnél és 25 lapnál 7.565,435
perczet, a mi a 150 tudós társasági tagra szétosztva tesz évenkint
500,400 perczet, vagyis naponkint 22 órát és 49 perczet; mely szerint
ezentúl minden tudós társasági tagnak naponkint, ha dolgozik, 22 órája
és 49 percze van a pihenésre, ha pedig nem dolgozik, 46 órája és 49
percze; a mi igen szép nyereség. E megdönthetlen számítás tökéletesen
legázolta a _z_ betű barátait, úgy hogy a többi osztályok véleményeit
teljesen fölösleges lett volna meghallgatni, ha tudniillik nem épen a
filozófiai osztály lett volna még hátra, s logice feltehető volna egy
filozófról, hogy azt, a mit már kigondolt, el ne mondja.

Tehát a filozófiai osztály véleménye azzal koronázta meg a diadalt, hogy
a tudós társaságnak illendő lévén a többi kertenkívül csatangoló
jöttment irodalomtól magát megkülömböztetni, categoricus szükség annak
valami más módon írnia, mint ama többieknek.

Ezzel a nevezetes vita a simplex _c_ tökéletes diadalával bevégződött, a
_z_ pártosok anathema alá vettettek, protocollumba vétetett, hogy
ezentúl senki se merjen Toldy Ferenket, Bloczh Mórikot, Tóth Lőrinket,
Kukor Gergelyt, Nagy Ignákot etketera olvasni, s rendeletbe adatott az
illető szakosztályoknak, hogy az eddigelé általuk kiadatott művekből a
_z_ betűt purissime vakarják ki. Ez legalább ad nekik dolgot egy időre.

Mely határozatában a magyar academiának (nehogy aczadémiának olvasd, sőt
tégy külömbséget ama Debreczenben úgynevezett akadémia között, a melyben
elakadnak a szekerek, ha a sár nagy) mi is alázatosan megnyuxunk és
lefexünk.

_Barackosi Lackó és Ripicki Beckó_, lacházi és fricházi czompossessorok.




INTŐ PRÉDIKÁCZIÓ,  MELYET TARTOTT DUGDELMÁR VAJDA AZ Ő CZIGÁNY
FAJROKONAI-HOZ, A KIK BÉCSBE MENTEK FEL LOPNI, S RAJTA VESZTETTEK.

(1862.)

Hát te bibast csóré!

Hogy a sakállos istenyila ütögessen a sarkaitok mellé!

Hogy a hol meleget kerestek, ott mindig hideget találjatok!

Hát mit kerestetek ti Bécsbe?!

Nem hallottátok, hogy megmondta a tekintetes, nagyságos orsággyülis,
hogy Bécsbe nem megyünk?

Tik akartatok ezs ellen kontrabontot kezdenyi, he?

Hát tik voltatok azsok a hazsaárulók, a kik a Lajtántúl mentetek lopnyi?
Hát itthony már nincs mit keresnyi többé? Hát tik akartátok legelébb is
bebizsonyítani azs egységes Austriát?

Azst gondoltátok ugye bibast, hogy majd ha egy kis hátrafelékanyarításon
rajta kapnak a bécsi urak, ott is rátok vernek egy kis alkotmányos
husonötöt, s azszsal dikhecs vásár! Ahun van ni! Most látjátok már, hogy
mi azs a Rajksrák? Azsok eltettek sípen télire nyárára két estendőre,
purgyékat is elvették, beadták olyan házsba, a hun megtanulnak
dolgozsnyi, nemzsetsígük fájdalmára.

Lármázshats már, ha egyser Bécsbe felmentél! besílhets már! Nem látts te
ott több malacspecsenyít a világon.

Hát azstán bibast, ha már rajta kaptak, ha már urak elejbe vittek, nem
tudtad azst mondanyi, hogy te annak a nímetnek a zsebében csak egy kis
nemzseti egyenjogusítást kerestél; senki se merte volna többé azst
mondanyi, hogy tolvaj vagy: nagy urakhozs vittek volna ebídre,
vacsorára, tekintetes nagyságos újságíró uraságok két hétig írtak volna
rúla, hogy silesen elterjedt csigánynemzset küldöttei megjelentek
«ragaskodásukat» kézszsel foghatólag bebizsonyítani.

Vén dadé, minek fogs te a politikáhozs, ha nem irtes hozszsá?

Nem olyan ősinte, tistességes embereknek való azs, mint mink.

Nagyobb dolog azs, vaklovat elcserélnyi a vásáron – több csigányság kell
ahhoz, mint a mennyi egy csigánytól kitelik.

Már most ülhetss!

Két estendeig spenótot meg zsemlyelevest ehetss, s ha attul megnem
haltál: a mikor vissakerüls azs ősi sátorok alá, valahány sánta lovat
akars eladnyi, mindre azst mondják: «vidd el már Bécsbe!»

Már most kiabálj, nem bánom. Ha pedig hazsajöss, azst mondom: tartsd meg
az intést: «becsüld meg magadat és lopj itthon.»




POLITIKAI ÉRZÜLET A LEGALACSONYABB OSZTÁLYOKNÁL.

(1862.)

Van szerencsém előre is kijelenteni, hogy én legalacsonyabb osztályok
alatt a társadalomnak nem azon rétegeit értem, melyek favágással és
téglahordással mozdítják elő a világ folyását; hanem mint a szó
jelentése hozza magával, azon osztályokat, melyekben az «a–b–ab»-ot
tanítják; s azt bizonyára meg fogják nekem engedni hat éven alúl levő
polgártársaim és társnőim, hogy az ő osztályuk a világban rőffel mérve
is a legalacsonyabb, s ha ők felnéznek mi ránk, kik már a harminczon túl
vagyunk, viszont el kell ismerniök, hogy mi vagyunk a «magasabb körök».

Tehát egy úri barátomnak van egy ily öt éves kis leánya, Jolánka, a ki
már tud olvasni, s ha nagyon szép emberek kérik, deklamál is, (nekem is
deklamált); azonkívül a kis bubáját minden nap felöltözteti; de nem
minden nap új divatba, a hogy azt nagyobb honleányaink szokták, hanem
állhatatosan mindig ugyanazon magyar csipkés főkötőbe, fűzött vállba,
aranyos köténybe, a hogy már azt a nagy honleányok únni kezdik.

Ugyan abban a házban lakik pedig egy nem hazánkban született hivatalnok,
a ki igen derék, szelid ember. Annak is van egy kis hat éves fia: Ottó.
No persze: olyan szép név ez, mint akármi más.

Ottónak is volt kis bubája, hanem az katonás alak volt, sisakkal a
fején, és lóháton.

Délután, mikor szabad volt játszani a közös-kertben, Ottó is elhozta a
czifra bubáját, Jolánka is a magáét.

Csoda-e ha bábvitéz, és bábkisasszony megszerették egymást? Ez még azok
közt is megtörténik, a kik valódi emberek, s így lehetne eszük; hát még
azoknál, a kik csinálva vannak gipszből és papirosból?

Jolánka és Ottó el is határozák, hogy nem állnak útjában boldogságuknak,
hanem egymáshoz adják őket; a hogy szokták az igazi embereket.

Hanem annyit kivívott Jolánka, hogy bábvitéznek zsinórt kellett varrni a
kabátjára, s a sisak helyébe prémes kalpagot; ezt mind megvarrta ő neki:
s azontúl boldogok voltak. Bábvitéz nőül vette a bábkisasszonyt, s
azontúl mindaketten együtt laktak egy nagy katulyából épített házban,
kistaffirozva mindennel, a mi kell; Jolánka gondoskodott a bábtársak
konyhakészletéről, Ottó szerezte be nekik a költségre való pénzt –
persze kavicsból, a mi volt az úton sok.

Jolánka hordott a bábhitveseknek mézes kalácsot, azt megfőzte
harminczhárom-féle ételnek, azután meghítták magukat ebédre hozzájuk;
megkinálták a bábukat is, s a mit azok meghagytak, azt ők ketten
megették.

Ezek a játékok tetszettek a szülőknek. Ugyan kinek ne tetszenék az, a
mit a gyerekek játszanak?

Egyszer azonban kitört a viszálkodás közöttük: egy este Jolánka duzzogva
hozta fel a kertből bubáját, konyha és asztal edényeit, székeit és
asztalkáit. A bubák elváltak egymástól.

Kérdezték, min vesztek össze, miért haragudtak így meg, hogy bábúnőnek
el kelle válni bábférjecskétől? de Jolánka nem adott felvilágosítást.

Végre atyja fogta kérdőre: mondd meg nekem kis leányom, mivel haragított
meg Ottócska?

A kis polgártársnő elébb szemébe nézett atyjának; oh ezek a gyermekek
úgy megtudják azt a nagy emberek szeméből: kihez legyen bizalmuk, kihez
ne? Azután nagyon keseregve elpanaszlá.

– Nézze csak, az az Ottó: milyeneket mond nekem!

– Hát milyeneket mond, kis leányom?

– Hát olyanokat.

– De milyeneket?

– Nem is játszom vele többet soha.

– De hát mért nem?

– Hát mikor azt kérdeztem tőle, hát te Ottó, mi fogsz lenni, ha megnősz?
hát azt felelte nekem, hogy Rájksrat. Ilyen embernek a bubájával nem
játszik az én bubám többet!




AZ EXEQUÁLHATATLAN.

X. gróf egy szép kis hétezer holdas birtok ura a Bánságban. A birtok
primae classis, s el van látva minden szükséges gazdasági épületekkel.

X. gróf e birtokocskától 14 év óta még nem fizetett adót.

No – adót nem fizetni még nem virtus; azt próbálta más is; hanem aztán a
státus megvette rajta, exequálták.

Igen, de X. grófot tizennégy évi adójáért még csak nem is exequálták. Ez
a valami.

Hogy lehet ez? Hát úgy lehet, hogy tizennégy év óta sem egy kapavágást
nem tétetett a földein, sem azokat haszonbérbe nem adta; ott állnak azok
parlagon, ugaron, a végrehajtó hatalom nem talál azokon egyebet
papsajtnál, a mi tudvalévő legsoványabb sajt a világon. Ő maga
tőkepénzéből él, instrukczióit eladta s jószágain csak vadászat végett
szokott megjelenni, s e czélra van két vadászosan bútorozott szobája
roppant kastélyában.

Egyszer azonban az állam éber őrei, a finánczok, megsejtvén a nemes úr
megérkeztét kastélyában, mielőtt ismét odább kocsikázhatott volna, ott
lepték szerencsésen.

Volt pedig öt szép hámos lova, a miken idejött, a mi adóbehajtók között
is megért hatezer pengőt. Ezt lefoglalták, elkobozták, a státus nevében
lebiróizárolták s az odavitt községi jegyzőt felelőssé tették érte, hogy
a lovak ott maradjanak, s azoknak netaláni elvitelét minden
erőhatalommal megakadályozza. Tizennegyed napra pedig kitűzték a
törvényes határidőt az elkótyavetyélésre.

X. gróf teljesen megnyugodott az állam rendelkezéseiben, s e
végrehajtási tény után, hogy annál biztosabb legyen a státus a lovak el
nem vitetése felől, rájuk zárta az akolajtót, zsebébe tette a kulcsot és
elment szalonkát vadászni. Csak tizennégy nap mulva jött vissza. Az öt
ló az alatt persze megdöglött éhen; a kótyavetyére megjelenők a bőrét
sem használhatták többé. Még azokat is a státusnak kellett
eltakaríttatni.

De már ez több volt az elégnél!

A dolog a pénzügyminiszter úr tudomására jutott, s X. gróf parancsot
kapott «ad audiendum verbum», a miniszter úr előtt megjelenni.

X. gróf a párisi boulevardon sem szokta a tulipános szűrt mással
felcserélni; hanem a jelen esetben átlátta, hogy az illem és a tisztelet
úgy kívánják, miszerint a helyzet változatosságához képest neki is át
kell alakítania viseletét, hogy megjelenése kifogástalan legyen.

Csináltatott magának egy frakkot, melynek dereka hónaljig, szárnya
hegyei pedig sarkáig értek; ahhoz sárga mellényt, csípőn alúl nyúlót,
csattos czipőket és egy másfélláb magosságú czilinderkalapot; így
állított be a parancsolt helyre.

A mint a várakozási terembe lépett, a bejelentők siettek tudatni a
miniszter úrral, hogy itt van X. úr, de nagyon furcsán van
kosztümirozva.

A miniszter úr nem szereti a tréfát; X. úrnak azt az izenetet hozták
vissza, hogy az ügyér úr nincsen ide haza.

– Jól van: felele X. úr, jelmezéhez illő nyugalommal. Tehát várni fogok,
míg haza jön.

S ott várt négy óra hosszat rendületlenűl, rőfös czilinderét térdei közt
tartva.

Ekkor azt a hírt hozták ki neki, hogy a miniszter úr beteg, nem lehet
vele beszélni.

– Jól van, felelte barátunk, kenetteljes pietással, ő exczellencziája
azt parancsolta nekem, hogy idejöjjek, mert szólni akar velem. Ha beteg,
itt fogok várni, míg meggyógyúl.

Ez már még is túlmegy minden emberi türelmen! «Jöjjön hát be!» hangzott
a harmadik parancs.

X. gróf, karja alá kanyarítva czilinderét, besasirozott az elfogadási
terembe, s így szólt:

«Exczellenciás uram, tekintse szomorú állapotomat.»

A miniszter úr igen bölcsen, alaposan fejtegeté előtte, hogy az állam
nem nélkülözheti az állampolgárok földeire vetett adót, hogy ez eljárás
mennyi kárt okoz magának X. úrnak. Mennyivel okosabban tenné, ha már
maga fizetni nem akar: hogyha bérbe adná jószágait s a bérnökre bízná,
hogy az fizesse az adót; de X. gróf mindezekre nem felelt egyebet, mint
azt: hogy «exczellencziád, tekintse szomorú állapotomat.»

A miniszter úr igen szépen beszélt vele.

Bíztatta, hogy ha terhesnek találja az adóhátralékát, hát fizesse meg
legalább felét.

«Exczellencziád, tekintse szomorú állapotomat.»

– No hát fizesse meg egy negyedét.

«Exczellencziád, tekintse szomorú állapotomat.»

– De hát akármit, azt; de valami adót csak fizessen az államnak.

«Exczellencziád, tekintse szomorú állapotomat.»

– Menjen hát a mennydörgő menykőbe! Ne fizessen semmit; csak nekem
hagyjon békét.

X. gróf maig is szűzvállú nemes ember.




A PÁRISI DIVAT.

Mihály bácsi három hétig volt Párisban; az alatt megtanulta, hogy a
cselédekkel udvariasan kell bánni.

Akár mit kér az ember tőlük, hozzá kell tenni «s’il vous plait», (ha úgy
tetszik) s azután, ha megvan: «merci!» (köszönöm).

Itthon mindjárt gyakorlatba is vette az új divatot.

Egy szolgálója volt, a kit így kezdett megbecsülni:

«Ma chére Chári (olvasd Sári), jöjjön be, ha úgy tetszik. S hozzon nekem
egy pohár vizet, s’il vous plait.»

Sári röhögött, hozott neki egy pohár vizet, a víz meleg volt; de az
ellen kifogást tenni Párisban nem illik. Mihály bácsi megitta melegen, s
azt mondta rá: «merci Chári, köszönöm.»

Sári kiment s odakinn elmondta a szomszéd szakácsnénak, hogy az ura
meggubahodott, először kéri a vizet azután pedig megköszöni.

Másnap megint szól Mihály bácsi:

«Ma chére Chári, ha úgy tetszik, hozzon nekem egy pohár vizet; de ne
legyen meleg, s’il vous plait; mert tegnap meleg volt; mille pardons!»

Sári röhögött, hozott vizet, az már nem volt meleg, de csak úgy úszkált
benne a mindenféle szemét.

Ez ellen észrevételeket tenni csak barbár mexikóiak szoktak, (azért is
mennek őket a francziák czivilizálni), a ki Párisban járt igy szól rá:
«merci Chári, köszönöm.» Mihály bácsi megitta szemetestül.

Megint másnap újra felhívá Sárit egész decentiával.

«Ma chére Chári, hozzon nekem egy pohár vizet, s’il vous plait, de ha
lehetséges, ne legyen se meleg, se szemetes, je vous prie.»

Sári hozott neki vizet, a mi nem volt se meleg, se ronda, hanem a pohár
volt olyan piszkos, hogy a karimáján meglátszott a zsiros szájak helye,
a kik belőle ittak.

Ilyesmiért neheztelni grönlandi népszokások közé tartozik. Mívelt ember
azzal meg nem bélyegezheti magát. Mihály bácsi keresett a pohár szélén
olyan helyet, a mely nem volt piszkos s ivott onnan.

«Merci Chári.»

Azután való nap megint folyamodást intézett Sárihoz.

«Ma chére Chári; s’il vous plait, hozzon nekem vizet, de kérem nagyon,
je vous prie, ne legyen se piszkos, se meleg, se zsiros pohárban adva;
ezer bocsánat Sári.»

Sári kiment és nevetett: «majd én sokat teketóriázok neked, a ki olyan
szépen kérsz és köszönsz! Jó lesz neked a mosogató dézsából.»

Vitt aztán neki piszkos pohárban piszkos vizet, meleg vizet.

Mihály bácsi pedig fogá a poharat és monda:

«Ma chére Sári, ilyen adta teremtette lusta disznója: most mindjárt
megmosd ezt a poharat és tiszta vizet hozz, kutyaáldotta! mert úgy vágom
a fejedhez, s’il vous plait, hogy mindjárt itt veszekedel meg: merci!»

Sári aztán hozott is mindent, a hogy kivánni lehetett, mondván e képen:

– Hát mért nem beszél úgy, a hogy kell?




EGY ÚJ SZÍNPAD.

A melynek előadásait reggeltől estig nézi minden ember és újságíró, de
még eddig egy sem referált róla.

Ez a színpad a Marschall vendéglőjének a kirakata.

Valóban érdekes előadások! Itt láthatja a laikus ember mindazon titkos
nagyságokat, azon művészi remekeket, miket a nagy urak szoktak – enni.

A napnak minden órájában el van foglalva minden hely az ablak előtt; ott
állnak a delnők messze kirúgó krinolinnal, a puttonyos asszonyok,
hátukra vett paholylyal, kis diákok, alúl fúrva helyet fejeik számára s
kiváncsi dandyk, a publikum fején túl nyújtogatva nyakaikat.

Valódi szellemi élvezet: a mennyiben az ennivalókat csak az ablakon
keresztül lehet élvezni.

Első nap a színpad elejét elfoglalja egy óriási tengeri hal; nem tudom
én, czápa, vagy micsoda: én tudom, hogy meg nem enném, ha csak az meg
nem enne engem; de uraknak jó, olyan lapos, mint egy trancsirtányér, s
csakúgy ragad a fényességtől, mellette két ismeretlen madár, olyan drága
madár, a minek még a guanója is csemege! a háttérben valami átlátszó
kocsonyából épült czitadella, mely körűl rózsaszín trikóba öltözött
páros lábú kűlföldi kolbászkák készülnek ballétot járni. A kulisszák
erdőt ábrázolnak óriási kártifiolákból, miknek darabja egy tallér, s a
világítás különféle szinű palaczkok által eszközöltetik, mik közűl egy e
merész föliratot viseli nyakán: «Kétszáz esztendős khinai likőr, ára 100
forint.»

Valaki vállamra üt; – egyike azon barátaimnak, a kik nem tudják
kimondani a «r» betűt.

«Se’vus, jó’eggel ba’átom! Mit ke’essz itt.

«Bámulok, mert ingyen bámulhatok.»

«Má’ az igaz. Me’t mostanság aká’ hová fo’dul az embe’ mindenütt
megadóztatják. Én nem é’tem, ez az ö’ökös alföldi inség. Ma a bazá’ba
kellene ötven fo’int, holnap a kenyé’ osztóknak tíz fo’int, holnap után
a műkedvelő p’odukczió’a ötven fo’int, azután levesosztóknak húsz
fo’int. Minthogy mindegyiknek nem adhatok, tehát egyiknek sem adok.
Qu’est que cela, a mit itt bámulnak?»

«Egy messzeljes palaczk van ott kétszáz esztendős khinai likőrrel; ára
száz forint.»

«Diable! Ah. Impossible. So was ist noch nicht da gewesen! De má’ ezt
meg kell vennem. Se’vus jó’eggelt!»

A mesés vénségű palaczk percz mulva lelép a színpadról.

A következő előadáson egy óriási rák foglalja el a színpad elejét, mely
úgy látszik, egészen az ő számára van átalakítva. Előtte testőrséget
képez egy sor, hegyével szuronyszegezve álló – retek. Ha borsószemek
volnának a fejeik, igen nagy borsóknak nevezhetnők; de a mi érdekessé
teszi őket, az aláírás: «római retkek». Valósággal ama szentelt földből
érkezett retkek! Merode generális napi parancsa folytán ültetett retkek!
csodaerővel felruházott retkek! Képzelem, a ki ezekből ehetik, hogy
megkönnyebbűl tőle – az erszénye: a gyomra ugyan nem terhelődik meg
általuk. Hátrább rejtelmes articsókák vannak gruppirozva, vajjon hogy
kell azokat megenni? A láttávolban egy fellegvár látszik pástétomból;
mellette egy üteg Montebello; tudniillik, hogy ez nem az a franczia
tábornagy, hanem az a franczia pezsgős palaczk.

A proscenium elején áll a tekintélyes rák; még eleven, és szokás szerint
fekete. Csendesen mozgatja két tapogató szarvát, a miről a köznép azt
hiszi, hogy az bajusz; pedig hát az egy olyan extra orgánum, a mi a
rákon kívül csak a szerkesztőknek van még, ez által tudják meg, hogy
mihez kell az ollóval hozzányulni! Néha megemelinti óriási ollóját, s
nagyot tátint vele a levegőben; e mozdulatra egy a nézők közül
megiramodik. Tartóztatják, hogy ne féljen. Az menti magát, hogy látni se
szereti az ilyet. A rák megint úgy tesz, mintha csendesen nyugalomba
helyezné ollóját, azonban alattomban azon mesterkedik, hogy egy keze
ügyében eső koppasztott demagog pulykának, a ki egész vakmerően ott
sansculotteoskodik mellette, a nadrágtalan czombjába csikkenthessen vele
egyet.

Másnap ugyanezt a rákot látjuk, de már megfőve. Most már egészen vörös.
Az emberek bámulnak rajta: tegnap még fekete volt és ma már vörös; pedig
hiszen megszokhatták volna ezt már a rákoknál. Ez úttal ki is van
ragasztva a hátára, hogy mennyiért adják? Tizenkét forint! A szegény
magyar «solo krebs» beéri tíz krajczárral, ez már tizenkét forintra
tartja magát! mint valami külföldi ballettánczos. Hanem azért ennek is
akadt gazdája, mert másnap már nem volt látható a színpadon.

Én egy indítványt teszek Marschall úrnak: csináltassunk helyeket a
kirakat előtt s fizettessünk belépti díjt a közönséggel, s osztozzunk
meg a bevételen. Mikor tengeri pókokat és khinai fecskefészkeket fogunk
felléptetni, akkor felemeljük a néző helyek árait, s én majd előre
hirdetem a híres vendégszereplők megérkezését az újságokban. Mind a
ketten meggazdagszunk utána.




VÁMBÉRY EGY ESTÉLYEN.

A kiadóm meghítt estélyre.

Az mondja az alkorán: (azaz, hogy nem az alkorán, hanem én mondom; benne
vagyok már a török czitátumokban) hogy «jól esik az embernek a maga
borát ihatni, de sokkal jobban esik a más borát ihatni; ámde
legeslegjobban esik a kiadója borát ihatni.» A mi a kiadó sajtója alól
került ki, de még sem hírlap.

Aztán Vámbéry is ott lesz.

Az a magyar tudós, ki Közép-Ázsia rengeteg pusztáit bejárta, mint
kolduló dervís, húsz darab hasonló szent koldus társaságában, (mely
koldus szerep élethű felfogásában a magyar akadémia segélyezése által is
gyámolíttatott;) s visszatérve aztán, úti tapasztalataiért egy angol
kiadótól 20 ezer forint tiszteletdíjt kapott, herczegekkel,
koronaörökösökkel együtt áldomásozott, rendjelet érdemelt ki; egy szóval
megint egyike azoknak, a kik egy csomó dicsőséget koldultak össze a –
nagy akadémia-palotájú, kevés dohányú – jaj már minekünk kopasz
fejünknek!

Szerencsére három szép asszony is volt a társaságban, azok aztán
kikérdezték a messze földön járt utazót: nekünk csak hallgatni kellett.

– Hogy jött ön arra az ötletre, hogy mint koldus induljon útnak?

– Elődeim szerencsétlenségén okulva; abban az útban két angolt megöltek;
egyiket egy kullancscsal tölt verembe vetettek, s ott hagyták, míg a
férgek elemészték Az európait megölik ott, azért mert európai.

– Hát aztán milyen ruhája volt önnek?

– Ruhám? semilyen. Hanem egy pár darab nemezrongy, varrás nélkül, a
testen átvetve! a lyukain kidugtam a karjaimat, aztán egy nagy turbán
harminczöt rőf szövetből, a fejemen körül csavargatva.

– Harminczöt rőf! Hisz az egy egész vég.

– Mohamed rendelése szerint minden igazhivő muzulmán tartozik halotti
lepedőjét magával hordani, még pedig a feje körül csavarva, s ennek hét
rőfnek kell lenni. A nagyon kegyesek azonban háromszor hetet vesznek; a
ki pedig igen szent hírben akar állani, az ötször hetet hord a feje
körül.

– Hogyan találták meg önök az utat abban a nagy pusztában?

– Bizony ott mérföldmutatók nincsenek; hanem a helyett jelölik az utat
az elébb azon járt és elhullott emberek, és teherhordó állatok csontjai.
Minden karaván kötelezve van, az útban talált csontokat halomra hordani.
Ezek az útbaigazítók.

– Már én csak inkább gőzhajón utazom, a hol a csirke csontokon kívül
mást nem kell összetakarítani. S mit ettek önök az úton?

– Lisztből csináltunk pogácsát. A hol este letelepedtünk, össze
gyűjtöttük a teve trágyát, abból tüzet csináltunk, a pogácsát bele
dugtuk. Ha hajnalig megsült, nagyon jó volt, ha nem sült meg, úgy is jó
volt. Én egyébiránt nyolcz hónapig soha sem vacsoráltam, nehogy álmomban
beszélni találjak s társaim megtudják, hogy idegen nyelven beszélek.

– Az igaz, szólt egy fiatal könyvárus, ha én későn vacsorálok, én is
mindig idegen nyelven beszélek, hanem azt nem érti senki.

– Isznak-e ott bort? ezt egy poéta kérdezte.

– Azt nem, hanem kumiszt. Ezt lótejből, tevetejből készítik, a mít bőr
tömlőben addig lötyfölnek lóháton míg megsavanyodik; aztán elteszik: van
hat hónapos ó-kumisz is. Könyvemben látható a képen a kimérés módja. Az
asszony, a ki a kumiszt árulja lóháton ül, a tömlő a fején van, a tatár,
a ki inni akar, nyújtja neki a pénzt, a mennyi árút meg akar inni. Azzal
hátra hajtja a derekát, eltátja a száját, a csaplárné megnyitja a tömlő
csapját, s ereszt a torkába a magasról, a mennyit kivánt. Nincs rá eset,
hogy a csaplárné eltéveszsze a férfi torkát, vagy az ivó eltéveszsze a
szájába lőtt kumiszsugárt.

– Aztán jó az?

– Ittam belőle, de még a fülem czimpáját is hasogatta.

– Hát theát isznak-e ott?

– Az északon lakó népek igen.

– Rummal? téjjel? czukorral?

– Nem. Sóval és faggyúval. (Nagyon jó lehet!)

– Szépek-e a keleti asszonyok?

– Képzeljen magának nagysád hölgyeket, a kiknek arczszinét a vastag
festéktől nem látni soha. S minthogy naponkint fésülködni restek, ha
egyszer nagy mesterséggel bevan fonva a hajuk, akkor valami mézgával,
mely közé fekete festék van keverve, egészen bemázolják a fejüket, úgy
hogy azon valóságos pánczél támad. Most azután tessék azt a jazmin és
hyaczint illatot elképzelni, a miről az európai költők énekelnek keleti
dalaikban, mikor az ilyen gyantakenetre a harminczkét fokú hő nap rá
mosolyog.

– Hát költők vannak-e még keleten? Ezt már egy rivális versíró szerette
volna megtudni.

– Nagyon mesterséges költők. Egy negyvenlapos arab könyvből hoztam egy
lapnyi leiratot, melyben, ha a betűket jobbról balra olvassuk soronkint:
találunk benne egy szerelmes történetet, ha ugyanazokat a betűket
alulról fölfelé olvassuk jobbról, akkor az földleírás, ha pedig balrul
olvassuk fölfelé, akkor történetírás, s ez negyven lapon át folyik így.

– De már ezt magam is megpróbálom az Üstökösben!

Egy szerelmes történet, mely rendesen olvasva, az; a mi felfelé olvasva
más valami, lefelé olvasva pedig egészen más valami. Ilyen még nem volt!
Ez is meglesz a jövő évben; majd talán a nyáron.

Vámbérynek igen élénk és szellemdús előadása van, hamis lelkesüléstől és
szükségtelen kérkedéstől ment; hanem, a mit elmond, az élénk képzelettel
van előadva, hogy szinte szemmel láthatóvá tesz minden legrendkívülibb
helyzetet. A mohamedán megnyugvását, ki a pusztán szemközt rohanó
porfelleg közeledtét nyugton várja, előre szegzett lándzsával: a melyik
a másiktól azt kérdené, mi baj? elárulná vele, hogy idegen; míg húsz
lépésnyi közelben kitűnik, hogy a közeledő tábor egy roppant czebra
csorda. A vad idegen népszokásokat, a vallási czerimóniákat a nép között
élve tanulta el, nem úgy, mint a kik a czivilizált Európa tudósai közül
hazánkon végig vasutazva, csodás badarságokat összeírnak.




KAKAS MÁRTON VÁLOGATOTT LEVELEI.

A VASÁRNAPI UJSÁG SZERKESZTŐSÉGÉHEZ.

Tekintetes szerkesztő úr!

Az én nevem Kakas Márton. Ezt azért bocsátom legeslegelőre, hogy
egyszerre mindenki hevenyében elmondhassa rá a maga megjegyzéseit,
élczeit és mókáit s többet ne bajoskodjunk vele. Majd fogják mondani:
«Bizony kendnek is jobb volna otthon kukorítani, mint itten», vagy
pedig: «minden kakas kaparjon a maga szemetjén». Fogják azt is mondani,
hogy ime ez az a kakas, a ki a nóta szerint «fejét hagyta a tudósoknak,
torkát hagyta az énekeseknek, lábát hagyta a tánczosoknak;» majd ha
megharagszik valaki, így is fog szólani: «bizony ez a kakas annyit ért a
dologhoz, mint tyúk az ábéczéhez». Legtöbb ember pedig azzal fog
üdvözölni, hogy «de már megvírrad, mert a kakas is elkezdett kukorikolni
a Vasárnapi Ujságban.»

Én pedig mindezzel nem törődöm, hanem megkezdem a magam munkáját, s nem
haragszom meg minden tréfáért, sőt még magam is segítek ott nevetni, a
hol mások is nevetnek.

Nem kevesebb az én szándékom, mint a «Vasárnapi Ujság»-hoz állandó
szinházi tudósítónak beszegődni. Igaz ugyan, hogy én most jöttem a
faluról, s tegnap láttam először szindarabot (nem mondhatom, hogy
hallottam is – mert néma darabot adtak, – hihetőleg süketek kedveért),
hanem hiszen ezzel a bevezetéssel más színbiráló is nyitott már be
tudtomra, s nem mondok vele semmi újat. Annyi képzettségem már van, hogy
nem kiáltok rá a szinésznőre, hogy «lássuk már azt a medvét,
ifjasszony;» nem is rontok fel a szinpadra, mikor valakit meg akarnak
ölni, a többit pedig majd megtanulom a többi hírlapoktól.

Azután én igen kellemetes ember leszek; nekem nem kell sem tiszteletdíj,
sem ingyen zártszék, sem hírlappéldány, sem nyájas mosolygások s egyéb
mellékes akczidenczíák, sőt nem mondom, hogy egy-egy döböz túróval is
nem kedveskedem azért, hogy leveleimet felvegyék; továbbá, párbajt nem
vívok; (jó is volna! azt mondanák: «kakas viadal») és senkibe sem leszek
szerelmes.

Ennyi jó tulajdonságom mellett ön merőben vétene saját maga ellen, ha
leveleimet a «mondanivalók» keserű nyaktilója alá vetve, a többi
kifogyhatatlan irodalmi szecska közé aprítaná.


I. SZERELMES AZ ÖRDÖG.

(Ballet öt felvonásban.)

Gyöngébbek kedveért, kivált falusi emberek számára meg kell magyaráznom,
mi az a ballet? külömben nem tudják. Ez egy olyan színdarab, a hol
minden ember a lábával beszél, a fejét nem használja semmire. Itt a
játszó személyeknek arcza világért sem mozdul, haragot, jókedvet avagy
meglepetést nem szabad neki mutatni, ezt mind lábbal kell kifejezni. Hm.
Hiszen haragot csak könnyű kifejezni lábbal, úgy hogy az ember jól
megrúg valakit, de örömet? Ez ám a mesterség.

Előjön egy nagy úr, egyet lép jobbra, egyet balra, ez azt jelenti, hogy
most az inasát keresi. A lábát megrázza, ez csengetés volt: az inas
meghallotta, bejött. Az úr felemeli a ballábát: ezzel azt kérdezte hogy
hol van a kávé? Az inas hátrafelé nyújtja a lábát, a mivel azt mondja,
hogy nem adnak addig a kávéházban, míg a régi kontót ki nem fizetik. Az
úr erre kinyújtott lábbal megpördül, mint az orsó, a mi annyit tesz,
hogy: de mikor a kerek világon sehol sincs olyan pénzverő intézet, a hol
az ő számára nyomtatnák a bankót. Az inas erre eltávozik, a mi azt
jelenti, hogy nincs rá több szükség. Az úrnak ekkor eszébe jut, hogy van
még valahol egy nagyságos úr, a ki szokott kamatra adni pénzt,
köznyelven úgy híjják, hogy «ördög.» Fog egy nagy könyvet, mutatja, hogy
milyen jó volna, ha tudna belőle olvasni. Mérgében földhöz csapja, aztán
kap egy kardot, azzal karikát csinál a földön: nem veszi észre, hogy a
kard vége czindhelczli, a kard elsül, s ő ijedtében elesik a földre, a
mi annyit jelent, hogy elájult. Erre a szóra kinyílik a pinczeajtó, s
előjön egy veres köpönyeges úr, egy nagy kályhafűtő villával, meg egy
veres szoknyás kisasszony. Az egyik az ördög, a másik a leánya. Az ördög
mutatja nagyon érthetően a leányának, hogy ezt a frátert majd azután
szépszerivel el kell vinni a legalsó emeletbe, a minek a neve pokol. Az
ördög eltűnik, ott marad a leánya, a piros rokolya lehull róla, s imé
egy nyalka gyerek áll a felocsúdó gavallér előtt. De lelkem adta: ekkor
már nem a szerelmes ördögöt, hanem a szerelmes kritikust játszszák; ifjú
ember, öreg ember elkezd tapsolni a csinos ördögnek, csak az a hülye ott
a színpadon ijed meg tőle, s ijedtében majd a bőgös instrumentumába
bújik. Mégis megvigasztalódik azáltal, hogy az ördögöcske pénzt hozott
neki, ez kiengeszteli: összeüti a bokáit a levegőben s ezzel vége a
felvonásnak. A második felvonásban van a grófnak egy szeretője, a kitől
ez a kis nőördög el akarja őt csábítani. Most már mind a két kisasszony
leányruhában jár, (közbevetőleg mondva: nagyon megsajnáltam szegényeket,
most is azt a ruhát viselik, a mit kis leány korukban; pedig nagyon
kinőttek már belőle). Nagyon szép az, a hogy ez a csábítás végbe megy;
az egyik leány leguggol, a másik a lába hegyére emelkedik; mikor az
egyik hátrahajlik, a másik a levegőbe szökik; majd mind a ketten a
csillagokat mutogatják lábaik hegyével, a szegény embert megfogják,
jobbra húzzák, balra húzzák; az csak tűri egy darab ideig a dolgot,
utóljára megharagszik, kinyújtja a lábát, egyet kerít vele maga körül,
megpördül ötször-hatszor a sarkán, a mivel nyilván azt akarta mondani:
hogy közel ne menjen hozzá senki, mert leüti a lábáról. A dolog azután
abban marad. Hanem valami kóbor tengeri betyár időközben ellopja a gróf
kedvesét. (Mellékesen mondva furcsa ország lehet az, a hol a leányokat
lopják, nálunk ráfizetnek, mégis alig viszik.) Denique a tengeri rabló
eladja az ártatlant egy nagy szakálú török basának. (Hogyan is lehetne a
török basát képzelni nagy szakál nélkül.) A gróf utána szalad, gyalog
annyi tengeren keresztül, kéri vissza s igéri a töröknek cserébe az
ördögöt. Az érzi a salétrom-illatot, s csak rázza a szakállát, hanem
ekkor elkezd neki az ördög tánczolni. Az egyik lábával felrúgja őt a
hetedik mennyországba, a másikkal kirázza belőle a lelket, utoljára a
lába hegyén jár előtte, a mi ördögnek nem mesterség; ezt már nem
állhatja ki a jámbor basa, megveszi az ördögöt minden áron, s kiadja a
gróf úr menyasszonyát. Persze, hogy nem marad neki egyéb az ördögből,
mint a szarvai. Hanem már most a szegény ördög lesz szerelmes a grófba;
de persze a szülők az ilyen házasságba bele nem egyezhetnek; az ördög
exczellencziás úr, a gróf pedig csak méltóságos, a viszonyból nem lesz
semmi. Az ördög kisasszonyt haza kergetik a pokolba, a ki azután
boszúból összetépi a kontraktust, a mit a gróf adott neki, s így az is
szerencsésen megszabadul. A vén ördög azért nem ad most senki lelkére
pénzt többet, hogy akkor az egyszer olyan csúful rászedték. Ezzel aztán
nagyot ütnek az öreg dobra, a színpad lángtengerbe borúl, s a közönség
siet haza vacsorálni.

Mellettem egy alkalmatlan öreg úr ült, a ki az egész előadáson mindazon
dohogott, hogy hát ez a czélja a nemzeti színháznak, hogy az egész estét
lábfintorgatásokkal töltsék be? hogy hát mit gyarapodik ezzel a nemzeti
irodalom, művészet és hazai nyelv? Hogy az ilyen üres látványságok mi
szolgálatot tesznek a nép erkölcsi mívelődésére, jó érzelmeinek
kifejtésére s izlésére? Pedig hogy ezek volnának egy olyan intézet
czéljai, minő a pesti országos nemzeti színház, és nem a közönség fásult
érzékeinek felcsiklandozása s több efféle.

Nem birtam elhallgattatni, utoljára azt mondtam neki, hogy ha sokat
lármáz, feladom a jegyszedőnek, s nem kap több belépti jegyet. Úgy-e jól
tettem?

No a majd jövő héten másról írok.


II. TÖRÖK JÁNOS.

(Dráma.)

Szerkesztő úr? Én, és mellettem még egy pár becsületes ember, azzal a
hiszemmel mentünk a szinházba, hogy mi ott a derék Török János
hazánkfiáról, a «Magyar Sajtó» nagyérdemű szerkesztőjéről fogunk valamit
hallani, a ki bizonyára nagyon megérdemlené, hogy valaki egy szép drámát
irjon róla; s képzelje mit láttunk? előjön egy dühös vadember, a ki a
feleségét azért, mert egy parasztlegénynyel együtt találta a kertben,
minden proczeszus nélkül, rögtönitéletileg lenyakaztatja. Pedig ő sem
jobb a diákné vásznánál, mert ő kigyelme meg a szomszédasszonyba
szerelmes, a miért a testvéröcscse is, a ki igen jeles ember, eléggé
elpirongatja, de a mi nem használ semmit. De még az az asszony is
gyámoltalan egy teremtés; a mint rajta kapják, csak engedi magát
szidatni, noha nem is ő érte volt a parasztlegény, hanem a leányáért;
nem menti az magát sehogy. Úgy rágtam volna már a szót a szájába, hogy
mit mondjon? csakhogy rá nem kiáltottam: «ne hagyja magát hugomasszony!
mondja annak a mérges embernek, hogy ez a legény a kertész; azt kérdezte
tőle, hogy kel-e már a petrezselyem? azért térdelt le a földre!» Ezzel
kivághatta volna magát. De persze nem jutott neki eszébe s lenyakazták,
mint a ludat. Török János uram csak azután tudja meg hát, hogy nem a
feleségébe szerelmes a parasztlegény, hanem a leányába. Nosza futtat
hevenyében a felesége után, hogy ne bántsák, de biz az már akkor régen
haza ment vacsorálni, s Török János ebbeli kétségbeesésében nem tudja,
hogy hova legyen? hogyan ölje el magát? az ablakon ugranék ki; de nem
szabad, mert az csak festve van, karddal vágná el a torkát, de az nincs
kiköszörülve; a súgólyukba ölné magát, de ott ül a súgó, az elkapja; már
kezemben volt egy hatos, hogy felhajítom neki: ihol hat krajczár, vegyen
rajta spárgát s kösse magát oda a karos gyertyatartóra; a mint
szerencsére meghallja a szükséget egy török rab a börtön fenekén, az
keresztül ássa magát a falon, fegyverengedélyt kerít valahol, puskaport,
srétet vesz, bejön és ledurrantja Török Jánost, mint a harkályt. Hogy mi
történt azután? azt nem tudom, mert a függönyt leeresztették, s a
szinészek hazamentek.

Nem így kellett volna ezt az egész darabot csinálni. János urat mindjárt
az elején főbe kellett volna lövetni azzal a tatárral, a feleségét
azután hozzáadni ahoz a másik becsületes Törökhöz, a parasztlegényt
pedig a helyett, hogy annyi veszedelmet kiáll, hogy egy nemes
kisasszonyt elvehessen, ha már csakugyan szerették egymást, fel kellett
volna küldeni a Nyirbe, hogy keressen magának nemes atyafiakat: talált
volna a mennyi csak kell, s senki sem háborgatta volna többet.

Így azonban tanúság az egészből az: hogy kedves felebarátaim! senki le
ne vágja közületek a felesége nyakát minden színre, szóra mert azt
azután többé oda ragasztani nem lehet, s nem minden ember lehet olyan
szerencsés, mint Török János, a kit az ilyen gyilkosságért nem csak hogy
el nem fognak, de sőt a közönség a darab végén elő is híja, mintegy
bizonyságául annak, hogy lám kutyába sem vette az egész főbelövést.

A «Hölgyfutárban» olvastam épen most egy derék és okos ember több
rendbeli indítványát, minő például az, hogy gyümölcsözésre sokkal
alkalmatosabbak a fiatal szinészek és szinésznők, mint az öregek, hadd
álljon ez az indítványom is a sok között: ha valaki egyszer meghalt a
színpadon, azt a közönségnek ne legyen szabad előtapsolni, mert ez
nagyon rontja a csalódást, sőt ha valaki sokáig szinpadon játszván,
bizonyos számú halálozásokat betöltött, az többé olyan szerepre ne
alkalmaztassék, a melyben meg kell halni; mert már nem hiszi el neki az
ember.

No úgy-e, hogy nem vagyok én olyan együgyű ember, mint a milyennek
gondolt.


III. TELL VILMOS.

(Opera Rossini-től.)

Nagyon, nagyon kérem a szinházi pénztárnok urat, ne adjon annak az öreg
zúgolodó páczinaczitának mindig mellettem való zártszéket. Ő az oka,
hogy ennek az operának csak az első felvonását hallgathattam meg. S most
a szerkesztő úrnak egy ötödrész operáról referálok.

Jól tudom, hogy falusi embereknek beszélek, s így mindent az elején kell
kezdenem. Megmagyarázom tehát, hogy mi az az opera?

Opera az, keresztyén atyámfiai, mikor az ember ezt a rövid mondást:
«hozz nekem egy ital bort!?» ilyenformán ereszti ki a torkából:
«hó-ha-hi-ha hozz ne-e-e-ke-e-em e-e-egy ihahu-tahahul bololololort.»
Továbbá, mikor a hős szerelmet vall: «Szivem elraboltatott» először ő
mondja egyedül, azután mondják ketten, hárman, végre valamennyi inas,
közkatona, paraszt és a silbakon álló strázsa is mind egyszerre énekli
ugyanazt az érzékeny mondást: ez így tart mintegy öt perczig. S mikor
vége van, megint újra kezdik: «Szivem elraboltatott.» Azután kettő,
három, a ki jobban bizik a hangjához, előlép a súgólyukig, s gyönyörű
nótákat énekel minden elképzelhető húzó és fúvó és ütő muzsika
közremüködése mellett. A szöveget sem a hallgatónak, sem az éneklőnek
nem mulhatatlan feladata tudni. Hanem ezek nem olyan énekesek ám édes
atyámfiai, mint talán a diákok kántusa. Először vannak közöttük, olyan
hangú asszonyszemélyek, hogy mikor megszólalnak, az ember azt gondolja a
mennyországból hallja a hangokat: azok a leírhatatlan játékok a hang
minden kifejezéseivel még a fülemülénél is furcsábbak. Az sem csekély
mesterség, hogy annyiféle ember, a ki mind más szerepet énekel, a taktus
szerint összevágó módon tudjon felelgetni, egyszerre belekapni a másik
szavába. A midőn a legrettentőbb módon ütik az öreg dobot, fújják az
üres fát, negyven ember úgy harsogtatja az éneket, hogy reng a föld
bele; a karmester egyet int egy akkora kis pálczával, mint a plajbász s
csitt! egyszerre elhallgatott öreg dob, klarinet, furulya és negyven
torok; azután újra int a plajbászszal, s akkor meg oly halkal zendül meg
az ének és zene, mintha távoli szélzúgás volna, melybe harangszó és
búcsújárók éneke vegyül, ábrándozó pacsirta dalával.

No hát ilyenforma az opera!

Zártszékembe ülve, mint már említém, egyfelől az én zúgolódó öreg uram
jutott mellém, másfelől egy ifjú lovag (de gyalog) hátrafésült hajjal, a
kinek három szemüvege volt, egy négyszegletű solo, egy ablakos az orrán
és egy dupla távcső.

A sok szemüveges ifjú nagyon barátságos volt hozzám. Látta, hogy falusi
ember vagyok, örült, hogy már vidékiek is kezdenek az operába szokni;
figyelmeztetett, hogy ez a legszebb operák egyike; különösen gyönyörű
benne a festés: én azt gondoltam a színfalakat érti s kérdezém, hogy ezt
is Telepi festette-e? Az ifjú lovag még egy negyedik szemüveget keresett
elő, hogy jobban megnézhessen. Látta, hogy együgyüségből szóltam, nem
gonoszkodásból s nem restelt kegyesen megtanítani rá, hogy a zenével is
lehet festeni. Ez már régen ki van mondva. Mindegyik hangszer külön
színt képvisel: a hegedűk az eleven pirosat, a fuvolák a csendes
égszínkéket, a trombiták a ragyogó sárgát, a fagótok a zöldet, a bőgők a
feketét s végre az öreg dob maga a szivárványt, mert annak a hangjában
minden szín megvan, s ezen színekkel festeni tudni, a zeneművészet
titka. Elszédültem e titok mélysége előtt, melybe mélyebben elmerülhetni
módom lett, a rögtön megzendülő nyitány alkalmával. Ez a nyitány igazán
remek valami. Bátran kimondom, hogy még egy szép csárdással is kiállja a
versenyt. A pásztorkürt zenéje különösen gyönyörű benne. «No hallja ön?
szólt lelkesült szomszédom, ez fejezi ki a zenében a legmélyebb,
átlátszóbb lilaszínt.» (Pompás!) Következett azután a nyitány vége, a
mikor minden zenész azon törekszik, hogy megmutathassa, miszerint az ő
hangszere a legerősebb. Ez nagyszerű. Én tudtam, hogy engemet nem
bántanak, de mégis megszeppentem. Hasonlított Szebasztopol ostromához.
Tetszett is a közönségnek: ismételtetni kivánta, a mi rendkívüli dolog.
A karmester bírt annyi ethnografiai ismerettel, hogy onnét kezdve
ismételtette a nyitányt, a hol a csindaratta-bummaratta! kezdődik, mely
ismét megtette hatását. Miután felrepült a függöny, kezdődött a játék,
az én szemüveges szomszédom elhallgatott, hanem a helyett elkezdett
dohogni mellettem a túlnanülő vén besenyő: «micsoda szörnyűség ez? nem
elég, hogy az opera a drámai szinészetet mindig lejebb szorítja a
színpadról, de apródonkint még a drámai irodalom tollát is kitépi.
Egyenkint zenére teszik leghírhedtebb darabjainkat: «Macbethet,»
«Tellt,» «Ernanit» stb., és a mint egyszer opera formában került
valamelyik a színpadra, soha többet az mint dráma meg nem jelenhet a
műsorozatban. A közönség azt mondaná: az igazgató rászedte: zene nélkül
adatja az operaszöveget; pezsgős palaczkba tölteti a kútvízet. Ez a
leggonoszabb neme a gyujtogatásnak: a világhírű drámákat operaszövegekké
dolgozni át» stb. stb. stb. Uram, ez így ment az egész felvonáson végig,
úgy hogy én nem értettem az egész operából semmit. Hallottam, hogy
valaki énekelt, de nem tudom, hogy mit? Gyanítom, hogy kergettek
valakit, de nem tudom, hogy miért? és sejtem, hogy tizennyolcz
kisasszony igen díszes öltözetben fonogatott guzsalyon, de nem tudom,
hogyan? Egyetlen gyönyörűségem volt egy szép imaének, mely nekem igazán
tetszett. Gondoltam, hogy jól cselekszem, ha ennek tapsolok. Egyedül
maradtam a tapssal, mindenki rám nézett; senki sem követvén példámat.
Persze, itt nem szólt az öreg dob, meg a réztányér. Ezen való
szégyenletemben, hogy annyira nem értek a dologhoz, alig vártam, hogy
leereszszék a függönyt, keresztűltörtem magamat az előttem ülő egész sor
kalapon és abroncsszoknyán s szöktem a színházból, eszembe jutván azon
aranymondás: hogy a míg az ember úszni nem tud, ne menjen a vízbe.


IV. CARRION.

(Olasz dalművész föllépte.)

Signore serchesto! Engedje meg kérem, hogy az elején egy kicsinyt
érzékeny legyek. Milyen csodálatos az, hogy a hatalmas Olaszország, mely
egykor a félvilágot meghódítá fegyverével, most az egész világot
meghódítja énekével. Ez buzdító példa ránk nézve. A dicső hunfajzat,
mely egykor a félvilágot elözönlé táboraival, egyszer megint elfogja azt
özönleni valami mással (talán kalendáriummal?) Ah questa figura! Ah
questo borzasztó tenore! sóhajtozék mellettem egy túlmagasztalt ifjú
oroszlán: sempre bene, solo bravo! Ez az igazi lángész! Ingenio crasso!
Mígnem végre figyelmezteté valaki, hogy a kit most lát és hall, az még
nem signore Carrion, és nem is tenor, hanem signore Vangelio és bariton.
Az oroszlán úgy elment onnan, hogy rá nem találtam többet.

Megvallom az igazat, mio caro serchesto, hogy én minden szép és gyönyörű
ének mellett is csudálatosnak találtam azt a furcsa találmányt, hogy
ugyanazon színpadon egyszerre egyik ember magyarúl, másik olaszúl
beszéljen: «Ah dio, mio, adio!» – «Van dió uram, egész zsákkal.» –
«Questa cosa?» – «Behozzam? itt van az ajtóban.» – «Audiate allo
diabolo, hallunco, infame!» – «Csókolom a kezeit, köszönöm alássan, majd
máskor is hozok.»

Ha a «Vasárnapi Ujság» olvasói erre azt mondják, hogy nem értik,
vigasztalódjanak, mert én sem értem, a közönség sem érti, hanem azért
fölségesen mulattunk. Az olasz gyönyörűen énekel; a ki pedig a szöveget
akarja érteni, vegye meg a librettot. Az olasz művész mellett
kitűntették még magukat signora Bodia (olvasd: Bogya kisasszony) és
signore Fiuretti (olvasd: Füredi Mihály).

Maradok azonban ad rivedere (olvasd: rövid időre) önnek mio caro
serchesto, servitore umilissimo.

Martino Gallo (olvasd: M. K.)


V. ÖZVEGY ÉS PROLETÁR.

(Beőthy László-tól)

és


MEGCSALTAK A KOMÉDIÁSOK.

(Szerdahelyi-től.)

Ismerem ezt a taktikát. A körültekintő rendezőség jól sejti, hogy most a
beközelgő nyolcz versenymű előadására valamennyi bíráló kést, tollat
köszörűl, kalamárist tölt, úgy várja a csatát, jónak látta azért egy kis
népfelkelést küldeni előre ágyútöltelékül. Nem szednek rá bennünket a
dilletáns huszárokkal. Daczból is kedvem volna megdicsérni ezt a két
darabot.

Az első egy fiatal párisi proletár, a ki már annyira jutott, hogy nem
hiteleznek neki többé, sem a Beleznay-kertben, sem a Privorszkynál
(ilyes nevű kerteknek és kávéházaknak okvetlenül kell lenni Párisban).
Ez a derék ember a megfagyásig élhetetlen, az asztal alá búvásig gyáva,
a telhetetlenségig falánk, és mégis annyira szerencsés, hogy utoljára
kap egy szép özvegyasszonyt meg százezer dollárt. Szerzőnek könnyű lett
volna őt megjavítani: egy kis szivet kellett volna csak neki adni (de
nem úgy, a hogy a fiók-baglyokat szokás szívvel megtömni), így nem
látunk egyebet benne, mint a gyomrát és a hátát. Prózai alkatrészek.
Főbűne ennek a fiatal proletárnak az, hogy szerzővel elhitette,
miszerint ő valami jó fiú! Ne higyjen neki, fiatal barátom! Ez egy
korhely, naplopó. Ön talán nem is tudja, hogy ez idegen hölgyek
naplójában kutat, hogy pénzért szeret; saját bűneit másra fogja:
szemtelenül dicsekszik, és kedvese testvérét elárulja, hogy magát
megmentse? Őrizkedjék ön ezen ember társaságától; a ki annyival
veszedelmesebb, mert mindezen gonosz tetteket olyan mulatságos módon
viszi végbe, hogy az ember nem tud reá haragudni. Különösen pedig azt ne
higyje ön el neki, hogy ő Párisban lakik és franczia. Nem is látta
Párist, valamint az a becsületes öreg úr sem, a ki azt állítja, hogy ő
Párisban prókátor, még pedig tabuláris. S maga hordja az irományokat a
kliensek után. Kisül az időjártával, hogy ez is valami józsefvárosi
pervesztő: még tán diplomája sincs. Szerzőnek szép talentuma van
vígjáték-iráshoz, de figyelmeztetjük rá, hogy ne társalkodjék olyan
emberekkel, a kiket nem ismer.

A proletárt az ifjú Szerdahelyi remekül személyesítette. Egy tisztelt
hazafi, a ki mellettem ült, aggodalmasan mondá, miszerint fél, hogy ez a
fiatal tehetséges szinész, ki oly szépen halad évről-évre saját
pályáján, elrontja a termetét a vígjáték írással. Ha Szerdahelyinek a
most következő darabja meglehetős tetszésben talál részesűlni, ez az
ifjú is úgy jár, miként előtte mások többen, hogy egyszerre két pályát
akarva megfutni, mind a kettőnek a közepén marad. Bár csak ne tetszenék
a darabja!

Felgördült azonban a függöny, előjött egy gazdag öreg úr, a ki azért,
mert térdig érő kaputban jár, nem akarja másforma emberhez adni a
leányát, mint valami híres művészhez vagy íróhoz. Hol lakik ez a derék
ember, ifjú szerző, mely városrészben és sub numero hány? hiszen ha csak
hír kell! Itt van Kakas Márton; a szerkesztő nemsokára kiadja az
arczképemet. Elveszem azt a leányt én. Az ifjú szinész azonban, a ki
szerelmes a leánykába, nem tud hírre kapni, mert három kritikus Hunyori,
Kunyori, és Gunyori mindig ócsárolja a lapokban. (No iszen, a kit még a
mi lapjainkban is ócsárolnak, az azután el is mehet zabot hegyezni
Árvavármegyébe.) Jó barátja, a vén szinész ekkor azt tanácsolja neki,
hogy ha hírre akar kapni, előbb haljon meg. Úgy tesznek. Feleki
lefekszik az ágyba, s ott marad a darab végeig fekve. Ebből a szerepből
bámulatos keveset lehet csinálni, főfeladata az levén a művésznek, hogy
ne szuszogjon és el ne találjon aludni.

A vén szinész azonban Mózsival, a színházszolgával egyetértve,
belármázza a várost, hogy meghalt az ifjú talentum, mérget ivott!

Erre a hirre jön a három kritikus: Hunyori, Gunyori, és Kunyori, s első
dolguk nem az, hogy a szerencsétlen halottat megnézzék, a mikor mindjárt
észrevennék, hogy az csak teszi magát, hanem előfogják az inast s egyik
egy forintot, másik kettőt, harmadik négyet igér neki, ha ez esetet
elmondja előttük kapós újdonságúl. De édes barátom, lopni szoktuk mi az
újdonságot, nem négy forintért venni. Szegény kritikusnak egész havi
bére négy forint, meg egy pár fejelés csizma, sok szinésznek kellene
addig mérget inni, mig azért az újdondászok négy forintot adnának ki. A
vén szinész, a ki természetesen Egressy, azután mindenféle alakban
visszajön, majd mint tót házmester, majd mint mészároslegény, majd mint
zsidó szenzál, s remek alakoskodásaival rászedi a kritikusokat; azok
megsiratják, feldicsérik a megboldogultat, aztán előjön a gazdag úr is,
minthogy a szinész most már nagy hírre kapott, Felekit felköltik, kedves
egészségére kivánják az éjszakai nyugodalmat, s hozzáadják a gazdag
kisasszonyt; a kit meg is érdemelt; mert nem bolondság ám az embernek
másfél óra hosszat az ágyon feküdni és még a legyet sem hajthatni el az
orráról. A kritikusok pedig méltó bűnhődésül átadatnak a közvélemény
ostorának.

Két érdeme elvitázhatlan az ifjú szerzőnek; egyik az, hogy darabjában
nem dalokra és tánczokra építette a hatás reményét, hanem egyedül a
drámai művészet alakító erejére; másik meg az, hogy nem írt benne
magának czímszerepet, a mi külömben szokás. Harmadik meg az, hogy nagyon
megkivántatta az emberrel a vacsorát.

Mikor vége volt a játéknak, kérdezém szomszédomtól:

– Hát remélhető-e, hogy lesz Szerdahelyiből jó szinész?

– De már lesz. Felelt ő egész megnyugodva.

Magam is azt hiszem.


VI. VILÁG URA.

(Dráma Szigligeti-től.)

Miután tőlem már azt várja a közönség, hogy mindig mulattató dolgokat
írjak, a miken jól lehet nevetni, tehát tessék utánam jönni. A színpadon
egy derék új darab előadása foly, melyben nem találhatunk semmi
tréfálózásra alkalmat. Nagy Konstantin és egész familiája rangjukhoz
illő szép jambusokban beszélik el a világtörténet legnagyobbszerűbb
jeleneteit, miket a szerző igazi költői ihlettel fogott fel. Itt tehát
nincs mit keresnünk, gyerünk a színpadra fel, talán a színfalak között
vígabb dolgokat találunk: a színfalak titkai nagyon mulatságosak szoktak
lenni.

A szavalás foly odakünn, a szereplők hangja csattog, a közönség
tapsvihara fel-felmennydörög rá: ez olympusi zaj alatt belép a színfalak
közé egy magas halavány alak, arczán a művészet lelke, bár vonásaival a
szenvedések, nem az évek bántak kegyetlenül; a rossz szolga, a test,
elhagyta az ő urát, a lelket, és megtört mikor még a szellem az ifjúság
örök tüzétől hevül. E szomorú alak Lendvay. Még oly közel, tán csak
tegnap, bálványa a közönségnek, kinek megjelenését ragályos lelkesülés
fogadta, és ma megtört árnyék, ki azon nap sugaraiban nem melegedhetik,
mely őt oly nagyra növelte. Belépett, hallgatta az előadást; ezt a
darabot is jól ismerte ő, hiszen hat év előtt, midőn a költő azt
megirta, ő lebegett szemei előtt, mint a mű legnagyobb hőse. Még most is
emlékezik minden szóra abból, még most is érzi a lelkesülést, melylyel
azt adni tudná; a szenvedélyes jelenetek most is megrázzák szivét,
lelkét és kedve volna felvenni azt a bibor palástot és azzal az
ismeretes csengő szóval elmondani: «én vagyok az, a kit mindenki
szeret»… és a hűtelen szolga, a roskatag test, azt mondja neki: «ne nézz
oda többé. Menjünk aludni Lendvay.»

A beteg művész szemeiből kicsordult a könyű; nem tudott szólni, oda
borult művésztársai nyakába, kik boldogok még, mert lélekzetet vehetnek
azon magas világban, a hol ő már csak jövevény; és a színvilág többi
hősei, a Nagy Konstantinok, Priskusok, római matrónák és bölcsek, együtt
sirtak nagy zokogva ott a festett színfalak mögött, a lesújtott
művésztárssal; kinek napja nem várta meg, hogy lemenjen a föld alá; még
az égen elsötétült. Ilyen tréfás jelenetek történnek a színfalak mögött.

No tisztelt közönség, nevethettél eleget, már most gyerünk odább.


VII. GAUTHIER MARGIT.

(Franczia dráma.)

Szerkesztő barátom! (Egy idő óta per tu vagyunk.) Tudod, hogy van nekem
ide fenn egy kis öcsém, valami távoli rokonom fia, a kit az apja rám
bízott, hogy vigyázzak rá. Megengedte, hogy mikor szűnnapja van,
egypárszor elvihetem a színházba. No hát most épen ideje volt. Elvittem
magammal. Gondoltam: szomorújátékot adnak, ez csak nem árthat meg neki.

Hát kedves szerkesztő barátom, ez a Gauthier Margit, olyan valami izé: –
hogy is mondjam, egy olyan kisasszony, a ki nem asszony, de nem is
leány; a kinek van grófja is, herczege is, de azért még sem grófné, sem
herczegné; egyszóval, egy olyan tisztességes frajla, a kinek az
ismeretségével nem szokás dicsekedni.

Képzeld már most magadnak, szerkesztő barátom, ez a raffinirozott
asszonyszemély elbolondít valami párisi jurátust, vagy orvosnövendéket,
vagy nem tudom én miféle diákot, s ráveszi a jámbort, hogy az lakjék
nála.

(Az öcsém azt kérdezte tőlem, hogy nincsenek-e Pesten is ilyen kiadó
lakások? «Elhallgatsz, vagy nyakon ütlek.») Utoljára még arra is ráveszi
a fiút, hogy vegye őt feleségül. Tüskén kezdtem ülni. «Öcsém nem megyünk
még haza?» (Nem akart jönni a fiú az első felvonás után, pedig azzal is
ijesztgettem, hogy otthon feledtem a kapukulcsot, nem mehetünk be.)
Megtudja ezt a dolgot a jámbor ember apja s jön faluról lóhalálában;
bizonyosan valami fűszerszámos lehet, mert a helyett, hogy haragudnék,
elkezd könyörögni a kisasszony előtt, hogy adja vissza neki a fiát,
lássa, az szegény gyerek; mit nyer vele, inkább fogjon magának valami
herczeget, míg az okos dáma csakugyan hajt a bölcs beszédre, s a diákot
elbocsátva, elpányváz egy gazdag urat; és ezzel végződik a felvonás.

– Hallod-e fráter, mondék az öcsémnek. Ezt már láttad, hallottad, ezt
rólad a víz sem mossa le többet; hanem tudd meg azt, hogy ha te találnál
ilyen kázusba jönni, a te apád nem fűszerszámos, hanem becsületes
táblabíró, ez feljön utánad egy furkósbottal s úgy elpáhol, de úgy
elpáhol téged, mint a kétfenekű dobot. Ezt írd fel a füled mellé.

No már most gondoltam magamban, átestünk a rosszán, következnek a
tisztességesebb társaságok, a diákot haza viszi az apja, s valami jámbor
hajadonnal összeházasítja. Szépen vagyunk. A jövő felvonásban már egy
egész díszes társaságban vagyunk, a hol csupa férjnélküli asszonyságok s
azoknak az ideiglenes vőlegényeik vannak jelen; a mi diákunk is köztük.
Azok ott természetesen isznak, dorbézolnak, kártyáznak, arról nem is
beszélek, hogy mit beszélnek. Én elkezdtem anekdotákat mondani az
öcsémnek, hogy ne hallgasson oda; utoljára nagy zaj támad, az emberek
egymás fejéhez verik a kártyákat, a hős diák a nyereséget odadobja a
szép csapodárnak, s azt mondja a társaság előtt, hogy «ime én ezen
asszonyt megfizettem!»

– Miért fizetett ennek az asszonynak amaz úr? – kérdé tőlem az én öcsém.

– Bornyú; hát nem vetted ki eddig a beszédből? azért, mert ingeket varrt
a számára.

A darab természetesen azon végződik, hogy az illető kisasszony betegség
miatt meghalván, elvesz. Hasonló életnek rendesen ez a vége. Ez igen
szép kórházi studium volt a költőtől.

Annyit mondhatok, hogy soha úgy még nem izzadtam színházban, mint most,
és soha úgy nem áldottam a gondviselést azért, hogy vége van a darabnak,
mint ezúttal. Majd holnap megint elhozom a színházba az öcsémet.

Azt én nem követelem az igazgatóságtól, hogy hasonló darabokat ne
adasson, ha már a mai közönség izlésének az ilyen táplálék felel meg, de
legalább azt tétesse ki hasonló eseteknél a színlapra, hogy a «mai
előadásra a húsz éven alúl levő fiatalságnak belépti jegyek nem
adatnak», akkor meg leszek elégedve.


VIII. A KISÉRTET.

(Népszínmű Szigeti-től és Szigeti-ért.)

Szerkesztő úr! Én úgy meg vagyok rémülve, hogy ijedtemben azt sem tudom:
kettőnk közül melyikünk Kakas Márton? Kérem alássan, hadd térjek egy
kicsinyt magamhoz. Az a fehér lepedő, meg az a túrózsacskó; kérem
alássan, az ilyesmivel nem kell tréfálni: a kritikusok között lehetnek
ijedős emberek, mint magam is, nem tagadom, aztán mikor én megijedek,
nekem az a természetem, hogy akkor ütök. Tehát – jaj nekem is, neked is!

Elmondom az egész történetet, úgy, a hogy volt, de ne tessék megijedni
tőle. Van egy derék becsületes csizmadia inas, annak meg egy emberséges
majszterje; annak viszont egy jólelkű leánya, annak ismét egy házsártos
édes anyja, ennek ismét egy kiszemelt fiamura és végtére mindenkinek egy
jóravaló földesura.

Kérem alássan, ezek mind derék emberek, csupán csak a leánynak szánt vén
vőlegény, az az egy a semmirekellő, pedig molnár. A csizmadiát játszotta
Szigeti, az inast Szerdahelyi, és olyan valóságos csizmadia volt mind a
kettő, hogy Miskolcztúl Debreczenig lehet keresni párját. Az a köszöntő,
a mit az inas a leányasszony nevenapjára mond, az igen jó; az a pogácsa,
a mit a leányasszony süt az inas számára, az is jó, de mi nem kaptunk
belőle; hanem az a kalács, a mit a molnár küldött, az nem jó, először
azért, mert papirosból volt, kalács formára kifestve, másodszor pedig
azért, hogy tulajdonképen nem is kalácsot kellett volna neki küldeni a
csizmadiamajszterhoz, hanem papirost, a mire tudniillik a hatszáz
forintról való kötelezvény volt felirva, a melylyel Sas uram tartozott
Kallós uramnak, s melyet az ki is fizetett neki, de Kallós uram azt
mondta, hogy nincs nála az írás. És itt nagyon jól volt rendelve, hogy
maga a szerző volt a csizmadia, mert lett volna a helyében akármely
csizmadiája a két hazának, mindenik azt mondta volna Kallós uramnak,
hogy hát tessék csak visszamenni buzát aprítani a hatkerekű malomba,
majd ha írás lesz, kap pénzt, a pénz nem kér enni. A szerencsétlen
csizmadia azonban kiád hatszáz forintot írás nélkül, s ebből támad aztán
a második és harmadik felvonás. Igaz ugyan, hogy ha ezt a hibát nem
tenné, nem történnék az egész második és harmadik felvonás, nem lenne
kisértet a darabban; de én ezért mégis jobb szeretném, ha nem tenné ezt
a derék csizmadia; az olyan becsületes, okos, életrevaló ember, hogy én
kevés hasonlóan jó alakot láttam még színpadon, s fáj a szivemnek, hogy
ilyen galibába keveri magát. A molnár persze eltagadja a fizetést, s
exekúcziót küld a szegény varga nyakára, a jámbor inas hiába veri ki a
dobost, meg a zsidókat a házból; azért ott künn megütik a dobot, szegény
Sas uram e hangokra meg a felesége átkozodásira kirohan s bele ugrik a
kútba: Miska inas utána, holtan fogják ki mind a kettőt, az egyik ugyan
hamar magához tér, de a mesterről azt hiszik, hogy megholt, ki is
nyújtóztatják, s a torához ülnek, a midőn az orvos fölfedezi, hogy még
van benne élet s feléleszti; Miska inasnak ekkor az jut eszébe, hogy
legjobb lenne, ha a holtnak hitt mester megijesztené a molnárt, akkor az
majd kivallaná a csalárdságot. A földesúr, kinek házában mindez
történik, és az orvos elfogadják az ötletet, oda hivatják a molnárt,
leülnek vele kártyázni, iddogálnak, s a mint ott pityizálgatnak,
megjelen Sas Márton uram lepedővel a hátán, fején túrózsacskóval s mint
Bankó szelleme oda ül az üres székre az asztalhoz. Az agyonrémült molnár
persze, hogy kiadja rögtön a kontraktust, s végződik az egész, általános
boldogságon; Miska inas felszabadíttatik s kilátásba helyeztetik ránézve
Juliskát nőül vehetni. Én nagyon szeretem az egész darabot, s igen
örülök neki; de azt a kisértet históriát ki nem állhatom benne. Hogy
Miska inas erre az ötletre jött, azt megengedem neki, szegény csizmadia
inastól ez elég; hogy a nagyságos úr is jónak találja, azt is menthetem;
nagyságos urak nem szoktak a fejtöréshez; még a doktort is értem; a
doktor urak is szeretnek lelket csinálni az emberből; de hogy szerző, ki
annyi egészséges humorral tudott ily élethű alakot elénk állítni, maga
is ráállt Mihály diáknak ez együgyü indítványára, azt nem bocsáthatom
meg neki. Mert vajjon mi történt volna akkor, ha a molnármester a
helyett, hogy megijedne Sas uramtól, azt mondaná neki: «nini, hát kend
nem halt meg Sas uram? Igyék hát kend is egy pohár bort!» Bezzeg mit
csinálnának akkor? Pedig ez megtörténhetnék ám azon esetben, ha ketten
írnánk egy darabot: szerző csinálná benne a jó embereket, én pedig a
rosszakat. Fogadom, hogy mind valamennyinek elnyerném a pénzit, mert az
én molnáraim ugyan meg nem ijednének egy egész hazajáró
csizmadia-czéhtől. Óh a molnárok nem olyan ijedős emberek.

Külömben mind végig igen jól mulattunk, s hogy az én becsületes
lábtyűművészem legifjabb legényének szavait ismételjem: «gyönyörü darab
ez uraim! nem való ugyan okos embereknek; – de olyanoknak, mint mi
vagyunk, fölséges!» Már pedig az együgyü emberek számára is áll ám a
színház.

Megjegyzendő, hogy egy helybeli csizmadiamester szolgáltatta kölcsön az
előadásban lényeges műhelyi szereket; maga betanította művészeinket a
mesterség fogásaiba a próbákon. «Hanem aztán, ha valami rossz csizmadiát
játszanak, hát én végig nem nézem ám a darabot», mondá az érdemes
hazafi. Nemcsak végig nézte azonban a darabot, sőt úgy elérzékenyült
rajta, hogy előadás után tőkét, csizmát, dikicset és mustát s minden
egyéb készséget odaajándékozott a nemzeti színháznak, mely e szerint egy
egész lábtyűkészítő műhelylyel szaporodott ez alkalommal.


IX. RISTORI UTÓFÁJDALMAK.

Szerkesztő barátom! Két hétig az volt a jelszó Pesten: «látta ön
Ristorit?» mely nélkül senkit keresztül nem bocsátottak az utczán, s
melyet annyira összekevertek már a jó nap kivánással, hogy nem ritkán
lehetett ilyen kérdéseket és válaszokat hallani: «hogy van ön?» «A
meghalási jelenetekben felségesen.» – «Látta ön Ristorit?» «Köszönöm; én
egészséges vagyok, hanem az öcsém beteg.» – Nekem csak a nyomdáig
szokott utam lenni; de odáig annyian elfogtak: «honnan jön? hova megy?
látta ön? hogy van ön?» féle kérdésekkel, hogy néha egy órai határidőbe
került, míg puskalövésnyire juthattam; e miatt azután, ha ismerőst
láttam felém közeledni, már messziről elkezdék rá kiabálni: «hazulról
jövök, a nyomdába megyek, láttam Ristorit, nagyon tetszett; köhögtem egy
kicsinyt, alászolgája!» csakhogy meg ne fogjanak ebben a hideg időben A
nagy vendég eltávozása után, szóljunk pár szót e vendégszereplések
utófájdalmairól. Nem értem utófájdalmak alatt azon verseket, miket hozzá
írtak, sem a kimerítő ismertetéseket, mik még egy ideig épületes
gyönyörködtetésül fognak szolgálni a vidéki olvasóknak, hanem értem
utófájdalmak alatt azt a hangulatot, a mi utána színházunknál és
irodalmunkban maradt. A vélemények kezdenek szavakat keresni. Iróink azt
mondják, hogy ha így játszanák darabjaikat szinészeink, majd ezek is
tetszenének; szinészeink azt mondják, hogy ha ilyen darabokat tudnának
számukra írni, majd ők is játszanának úgy azokban; a közönség azt
mondja, hogy ha ilyen drámai előadások volnának, majd ő is eljárna a
színházba;… pedig mindegyik érzi, hogy nem mondott igazat, és ismét
megengedi mindenki Kakas Mártonnak azt a dicsőséget, hogy az ő együgyü
«Vasárnapi Ujság»-ában mondja ki azt, a mi igazán meggyőződése, nem
kérdezve azt, hogy kinek hízelkedjék, kit bántson meg véle, kitől féljen
miattok? Tehát:

Meg kell ismernünk, hogy a Ristori által bemutatott olasz-franczia
iskola mind egyes személyeiben, mind különösen Ristoriban elérte azt a
tökéletességet, mely számára a világhírt méltán biztosítja.

Meg kell ismernünk, hogy ehhez az iskolához a mi nemzeti jellegünkből
kifolyó művészetünknek semmiféle atyafisága nincsen.

Következőleg: az olasz tökéletes volt olasznak, a magyar is maradjon meg
magyarnak, mert így még van valamije, de ha utánozni akar, semmije sem
lesz.

De az Isten őrizze meg mind szinészeinket, mind minket árva közönséget
attól a gonosz mulatságtól, hogy valakinek eszébe jusson az olasz iskola
mozgásgazdag részletezését annyira vinni, hogy a szemek pillantását, a
száj beszédét is megfelelő mozdulatokkal kisérje, vagy elhagyva nyelvünk
zengzetes szavalását, megpróbálja azt az olasz hanglejtést, melynél az
indulat parancsol a hangsúlynak, s melyet hangjegyekre lehet szedni.
Csak maradjunk mi annál, a mink van, s tökéletesítsük azt, ha tudjuk. Ha
nem tudjuk, akkor is inkább legyen rossz eredetink, mint jó másolatunk.
Iróink is haladjanak a pályán, melynek eddig is jól látták elejét,
végét; s ne keressék műveikhez a hihetetlent, a csodálatost, csak azért,
hogy szinészeink azokban hihetetlen és rendkívüli helyzeteket fejtsenek
ki. Jámbor kritikusaink pedig beszéljenek valamit a nemzetiségi alapon
kifejtendő művészetről, a helyett, hogy azon vitatkoznak, vajjon R–t
126-szor vagy 136-szor hivták-e ki előadásai alatt? a mivel ugyan nem
nagy bölcseséget vittek a vásárra. Dixi!


X. MÁTYÁS FIA.

(Historiai dráma Szigligetitől. Lendvay jutalma.)

A színházban Mátyás fiát adták, Lendvay jutalomjátékául, eredeti
történeti drámát. A közönség fulladásig tele ülte a színházat, s nézte a
darabot figyelmesen; a Komlókertben pedig négy darab kritikus ült a
kancsó mellett – magam voltam az ötödik – s hallgattuk a czigányzenét.
Nem kell külömben semmi rosszat keresni a dologban: nem azért nem néztük
Mátyás fiát, mintha lenéznők a magyar drámát, hanem azért, mert épen a
Komlókertben kellett lennünk, mert egy derék alföldi hazánkfia, ki maga
is művész, műkedvelő és műpártoló egyszemélyben, s a kit az Úristen
tartson meg sokáig, saját csekélységünket abban a kitüntetésben
részesíté, hogy egy «Kakas Márton csárdást» szerze, és ezen csárdásnak
czigány hegedűhúrokon leendő első megzendülésének ünnepélyes alkalmára
egy barátságos lakomát rendezett, melyre in specie minket színbírálókat
is meginvitált, megszerezvén azon olympusi látvány gyönyörűségét, hogy
vicsorítja egyik kritikus a másikra a fogát, mikor egy asztalnál ül?

Tehát jól ettünk, jól ittunk, jól lakomáztunk: folyt a bor és az
anekdota-mondás; félretettünk minden gondot; csak én bennem mozdult meg
olykor-olykor valami lelkiismeret forma, olyasmit sugdosva: «hogy fog
már most az a féltuczat kritikus arról a drámáról referálni a
közönségnek, a mit a közönség látott, de ők nem. Magamra nézve azt
gondoltam ki, hogy majd szépen elhallgatok, mint már egypárszor tettem:
úgy cselekszem, mintha nem volna semmi nevezetes dolog a színháznál, a
miről írjak. Szerkesztő barátomnak úgy is van mit kinyomatni a lapba.

Mekkora lőn azonban az én ijedelmem, a midőn a következő napokon egyik
lap a másik után akad a kezembe s bíráló kollégáim azon rendben, a hogy
egymás mellett ültünk az asztalnál, referálnak szépen az előadott
darabról: elmondják, hogy a mű kissé hosszadalmas, de nyelve folyékony;
hogy vannak benne hatásos jelenetek, hanem a párbeszédek dagályosak;
hogy a jutalmazott szépen szavalt, de túlzásokba esett, hogy Sz. kissé
parasztosan fogta fel a főúr szerepét, hogy a nők játéka bágyadt volt,
hogy egynémely ember jobban is tudhatta volna a szerepét stb. stb. No
már most Kakas Márton nincsen menekülés: neked is el kell mondanod, hogy
milyennek találtad az «előadást»? mert már a többiek mind feleltek.

Tehát, instálom alásan: – miután én is ott voltam, a hol a többi: –
megvallom, hogy az első felvonás: a pörkölthús kissé csöndesen ment
végbe. Jó ötlet volt szerzőtől egyébiránt, galuskát is mellékelni.
Zajosabb és így nagyobb hatású volt a második felvonás: a túróscsusza,
mely valódi eredeti gondolatokkal volt megterhelve – töpörtő alakban, s
a kedélyek húrjait tökéletes harmóniába hozta. Mindent felülmult azonban
a harmadik felvonás: a sült pulyka, mely az összes kritika tetszését
megnyeré, s méltán megérdemlé a koszorút, mely zöld saláta képében
halmoztatott reája. Az előadás pontos volt és összevágó s különösen
fűszerezte ezt amaz ó klasszikus zamat, mely a bakatoron
félreismerhetlenül érezhető volt. A szereplők mindnyájan megfeleltek a
maguk feladatának késsel, villával és poharakkal; külömben a felvonások
közötti zene többet ért egynémely magánbeszédnél.

Ime én jó lélekkel ezt a bírálatot írtam. Jelentésem, meglehet, hogy
valamennyi között a leggyengébb, de annyi bizonyos, hogy legigazabb.


XI. RÉGI PÉNZEK.

(Szentpéteri jutalomjátéka.)

Csunya, háládatlan, önérdekkel teli a világ! szerkesztő barátom. Semmit
sem szeret ez magáért, mindent csak önérdekből szeret. Még a pénzt sem
szereti magáért; – ha ki jön a forgalomból, azt mondja rá «régi pénz» s
kínálja fele áron zsidónak és múzeumnak; csak azért szereti az ember
kedvesét, mert élvet talál nála; ha fogai hullanak, otthagyja; csak
addig szereti vén cselédjét, a míg tálat nem tör, keze reszketős nem
lesz; csak addig szereti költőjét, míg elméje nem gyengül, csak addig
tapsol szinészének, a míg ugrálni bír előtte; azontúl vén szerető, vén
iró, vén szinész; – vén cselédek, régi pénzek – menjetek a múzeumba!
Igen kedves és buzdító példa áll előttünk. A mi jó öregünk, Szentpéteri,
a daczos Petur bán, a geniális Rémy, a jó kedvű kántor, az erőslelkű
bankár, a tisztakeblű Menenius stb. stb. tavaly megbetegült s vele
együtt mindazok a derék férfiak, a kiket előszámláltam, és még számtalan
mások, a kik nem jutnak eszembe, ágyba feküdtek, és a hetirend készítő
urak sokszor sóhajtoztak miattuk, mert nem egyszer jártak úgy, hogy a
játékrendet megcsinálták, s akkor jutott eszükbe, hiszen Szentpéteri
beteg, s más darabokat kellett válogatni. Szentpéteri nem szokott beteg
lenni soha, Szentpéterinek nem voltak színpadi nyavalyái; ő titkolni
szokta, ha valami baja volt, s eltagadta, ha mije fájt; s csak játék
után szokta megvallani, hogy itt és itt ebben a jelenetben közel volt az
összeroskadáshoz. Azonban Szentpéteri meggyógyult, s vele együtt
felkeltek az ágyból Petur bán, Rémy, Menenius etcaetera urak, s kijöttek
a napfényre melegedni. Azt persze rosszúl tették, februáriusban a nap
nem melegít, a közönség szive még kevésbbé; mert farsang van. Legalább a
kritikusok lehetnének hát nyájasabbak, hogy ne fogadnának egy
betegségből felüdült művészt azzal a sajnálkozással, hogy már el is van
temetve. Pedig ezt cselekszik; erőnek erejével ráfogják Szentpéterire,
hogy a régi pénzekben utoljára lépett fel, holott erről a szinlap nem
emlékezik, elbúcsúztatják szépen, mint valami prédikácziós halottat, s
beteszik a múzeumba. Nem úgy van az! Szentpéteri, a jó Szentpéteri még
nem vénült ki az ő csizmáiból, s legközelebbi föllépése nem azt
tanúsítja, hogy ő már most végének indul, hanem azt, hogy egészsége
helyreáll, s a túlbuzgó művész nem várhatja be az időt, melyben egészen
meggyógyulva foglalhatja el ismét régi helyét; félbetegen is helyére
lép, s ha tán gyöngébb is most, mint teljes ereje korszakában, azért
mégis erősebb, mint akárki azok közül, a kik szerepeit betölteni
próbálgatják; reméljük pedig Istentől és derék orvosaitól, hogy
napról-napra előhaladó egészségével megtér hajdani kedélye is, s
Szentpéteri még sok ideig nem lesz régi pénz, a kit a múzeumba tesznek.

Egyébiránt a tisztelt kollégáim által tanúsított nagylelkűségre van
kedvem megint egy anekdotát mondani (többen azt tanácsolták, hogy az
elgyengült művészt most már nyugdíjazni kellene): – az egyszeri amerikai
ültetvényesnek volt egy vén néger rabszolgája, a ki nem keresett már
annyit, mint a mennyit megevett; az ültetvényes felhivatta őt magához s
nagylelkűen azt mondá neki: «no Mungó, minthogy olyan hűségesen
szolgáltál nálam ötven esztendeig, meg akarlak jutalmazni, ne légy
rabszolgám többé, szabadon bocsátlak.» – «De gazda, szólt a vén néger
ravaszúl mosolyogva, ha megetted a húsomat, edd meg már most a csontomat
is.» Meg kell jegyeznünk a nagyobb hasonlatosság kiderítésére, hogy a
nyugdíjintézetnek jelenleg egy «régi pénze» sincs, nem hogy «új» volna
Szentpéteri számára, a ki előtt még László is ott áll a sorban, szintén
tiszteletbeli régi pénz, a ki még játszhatnék, de nincs kedve a
Szentpéterit fogadó lamentacziók elé kilépni; nyúgdíjt is kaphatna, mert
25 éven túl szolgálta a hazai múzsát: – ha volna miből.

Azért legyünk kissé diskrétusabbak s mondjuk, hogy éljen Szentpéteri s
ne menjen még a régipénzek közé.


XII. MÁTYÁS DIÁK.

(Nyugdíjazottak föllépte.)

Az egyszeri tót pap azon kezdé mondását: «minthogy ma vagyon Szent
Istvánnak az ő napja, tehát fogok beszélni az káromkodásrúl», én is
ilyenformán kezdem: «minthogy ma vagyon farsang utolsó hétfője, fogok én
beszélni a színházi tapsokról.» Mi a taps? két tenyérnek egymáshoz
ütődéséből származott hang. Tessék bővebben magyarázni! Tehát
megmagyarázom bővebben. Egy este egy fiatal igyekező és tehetséges
színészünket három, nagyon bizonytalan külsejű fiatal ember megszólítá a
Beleznay-kertben, épen a roszprádli mellett ilyenformán: «Ön ma
fölségesen játszott.» «Képzelem, rekedt voltam.» «Mégis milyen keveset
tapsoltak önnek.» «Azt bölcsen tették.» «Lám pedig X-nek, Y-nak mennyit
tapsolnak, akármit játszik.» «Az gusztus dolga.» «Nem annak a dolga az,
mert az a mi dolgunk.» Már erre a szóra a fiatal szinész kezdte odább
húzni a poharát a beszélő elől, attól tartva, hogy beleiszik. Ez pedig
folytatá: «lássa ön, mikor X. vagy Y. szerepel, akkor az minekünk mindig
ad egy-egy bilétet a karzatra, meg öt garast, s azért mi aztán kihívjuk
minden felvonás után kétszer, háromszor, a hogy jön; ha ön is
spendirozna rá, önnek is megtennők szívesen». Az ifjú szinésznek nem
volt kedve tovább vacsorálni; ott hagyta roszprádliját, fizetett és
futott. Nekem azután elbeszélte ezt az esetet, melyet nem csak ő egyedül
hallgatott végig. És azóta nekem, valahányszor ama karzatromboló
tapsokat hallom, mindig eszembe jut «az egy bilét és öt garas», a
jókedvű színészek pedig odafenn a függöny mögött nevetve mondják
egymásnak, mikor X. és Y. szereplései alkalmával az Olymp «mindnyájan-t»
kiabál: «gyerünk ki mind! ez most úgy sem a mi költségünkre megy.» Egy
bilét és öt garas! Ilyen olcsó nálunk a taps, a koszorú, és a hírlapi
dicsőités: mind (de nem mindenütt) megszerezhető egy bilétért, egy
pénzért, egy nyájas kézszorításért (ez az utóbbi legbolondabb, mert
semmi exakt dolgot nem képvisel). És ez annyival gonoszabb állapot, mert
a hamisak mellett vannak igazi tapsok, koszorúk és dicsőitések, és mert
az igazi lelkesülés tapsát a bérencz tenyércsattogásaitól, a megtisztelő
koszorút attól, a mit a művész maga vesz magának a piaczon, épen nem
lehet megkülömböztetni, és ez fáj annak, a ki kapja, fáj annak, a ki
adja: s olyan jól esik azután közönségnek és művésznek, mikor egy-egy
ihletett pillanatában a költői lelkesülésnek néző és játszó egy
gondolatba olvad, s midőn felzendül az igazi taps riadója; a művész
gondolhatja magában: «Ez az én szivem dobogasa; az én tulajdon lelkem
tapsol nekem».

Ilyen ritka órák egyike volt farsang utolsó hétfőjén a színházban. Ez
este urak, úrfiak és szegény legények dalidói mindenfelé; a színházban
bérletszünet és «Mátyás diák» az előadás, a mit már mindenki tud
könyvnélkül. És mégis tele volt a színház. A szinészi nyugdíjintézet
javára volt ez előadás, s három nyugdíjazott tagja ez intézetnek lépett
fel abban: Kovácsné, Szilágyi és Balog. Az antik mindig szép maradt. A
szépség megvénül, de a művészet soha. Ez Kovácsnén bebizonyult ma. Hány
hirhedett színházi szépség járt térdig a koszorúban, mikor ő évek előtt
szintén ezen mulatságos, kedélyes, nevettetni való szerepeket adta, és
lám azoknak a koszorúi már elfogytak, és neki még mostanra is maradt. És
az igazi koszorú volt, és azok igazi tapsok voltak. Kovácsné egy
háladatlan alárendelt szerepkörből, minő a komikai vén hölgy alakoké,
művészi értékkel birót, mindig emlékben maradót tudott alkotni, melyből
utódai csak torzképeket és mázolt ijesztőket csinálnak; azt a furcsa
szendeséget, apprehendáló kifejezést, finom mérgelődést, természetes
affektácziót, nevettető páthost, alakítási ügyességet még csak utánozni
sem tartják érdemesnek. Azért vele együtt az a szerepkör szép lassan le
is marad a színpadról; miként egyike legtermékenyebb és legkedveltebb
színműíróinknak maga mondá előttem, hogy a mint írtak eddig Kovácsné
kedveért szerepeket, úgy nem fognak írni ezután, s az egész szerepkör
megy az antikok közé a múzeumba: oda, a hol Megyeri szerepköre fekszik
bebalzsamozva. A jó közönség érzeni látszott ezt a gondolatot, azért
tapsolt ma oly igazán. Az Isten áldja meg érte. Bizonyosan még azután a
jelenlevők mind dalidókba mentek, s tánczaik öröméből szakitának el
néhány órát e színházünnepély számára. Az Isten őrizze meg őket a
farsang után a grippétől és a szabókontótól.


XIII. OBSITOS HUSZÁR.

(Népszínmű Szigligeti-től.)

Őnkénytelen eszembe jut az a furcsa anekdota, miszerint bécsi
színpadokon adván Szigligeti Csikósát és Szigeti Violáját fordításban: a
kedélyes bécsi közönség sehogy sem akart hozzá szokni, hogy e két
egyformán hangzó név alatt két külömböző személyt képzeljen magának,
ezek közül elnevezésül természetesen a rövidebbet használva; mikor aztán
kisült, hogy két külön szerzőről van a szó, akkor így külömbözteté őket:
«I. Szigeti der Betyár (Viola)» és «II. Szigeti der Tschikos»; minthogy
pedig betyár és csikós megint egyforma dolgot jelentenek, tehát a kérdés
annál bonyolódottabb lett. Nevelni fogja a bonyolódást most még a
fennczímzett darab. Van tudniillik Szigetinek (Nro I.) ilyen czímű
darabja: «Vén bakancsos és fia a huszár.» Szigligetinek (Nro II.) most
kerűl színre szintén egy, a mit csak a Tisza őriz, hogy így nem
neveztetik: «A vén huszár és a fia a bakkancsos», a mit én sajnálok is
nagyon, hogy úgy nem történt; ezzel a revancheal tartoztunk volna derék
gyalogságunknak, s a huszár apa csak elégtételt adott volna derék
sorezredeinknek, ha fiát egyenesen a Dom Miguelek verbunkkommandójához
viszi.

Azonban ez nem úgy történik: a fiúnak az anyja korcsmárosné, bizonyosan
van neki miből letenni a rekrutaváltságot, s a fiú otthon marad és
megházasodik. Hanem idáig sok minden történik ám, a mit én nem győznék
elbeszélni; de nem is beszélem el; a ki jó ember, nézze meg maga, majd
mikor előadják a darabot, lát abban sok szépet és hall is eleget, hogy
bizony nem bánja meg.

Tisztelt szerkesztő urat pedig kérem bocsásson meg, hogy így kritika
nélkül hagyom az újságát, de a mióta a symphoniákat lekottáztam, nagyon
megroppant bele a derekam. Képzelje csak, a minap midőn ott állok a
színfalak közt, észrevesznek a muzsikusok, s a mint ott eldefiliroznak
mellettem, azt kérdék egymástól királyutczai angol nyelven: «haszte
klézen, wasz der Khákas Misku hat gesrím? (még Misku) haszt nid gelesen
den Khákas Misku? no dasz isz aver a kapitále Tumhájt!» S kérem, nekem
azt ott kellett hallgatnom inkognitó, s még csak annyit sem mondhattam a
védelmemre, hogy Márton vagyok, nem Miska. Arra azután mérgükben olyan
kalamajkát húztak, hogy most is cseng bele a fülem. Ilyen veszedelmes
dolog az embernek művészekbe belekötni. Nem is teszem, fogadom, ezentúl
senkivel egész jövő vasárnapig.




ÚTI KÉPEK.


I. A BEFAGYOTT BALATON, AZ ÖLELKEZŐ VÁRROMOK.

Útitársam egy angol borkereskedő, ki balatonmelléki borokra terjeszté ki
figyelmét, mr. Wilkins, egész a siófoki útnyilásig a fölött elmélkedett,
a mit – nem látott. Nem látott az egész úton zöld vetést. Kifagyott-e a
buza? vagy nem is vetettek az idén? vagy kiették az egerek? A nagy róna
valóban olyan, mint egy ugar. A siófoki agyagpartok résnyilásánál aztán
beszélhetett már arról, a mit lát. Az egész hatalmas kis tenger végig
befagyva. A hullámzó fellegeket, partokat visszatükröző élő lap helyett
egy holt mozdulatlan zöld sikság, oly sötét, mint a malachit, fehér
vonalokkal átczikázva, a távolban mozgó hangyatömegek elszórva rajta:
halászok, korcsolyázók; ma épen ünnep van, mindenki mulat. Ez a második
jégkérge a Balatonnak ez idén. Az első odakinn hever már a somogyi homok
fenyéren; hosszú fehér bástyák, összedült palotasorok alakjában, azt egy
északi szél verte ki oda mind, s a tél második pánczélt vont helyébe. A
Balaton is luxust kezd űzni, kétszer változtatja a toilettjét egy
farsangon.

A tihanyi félszigeten túl új tüneményt mutat e bűvös kép, ott is be van
fagyva a tó; ugyanazon malachit födél rajta, hanem a somogyi parthoz
közelebb egy óriási hosszaságú rianás vonul rajta végig Tihanytól le
Badacsonyig, s a szétnyilt helyen azurkék víztükör ragyog. A zalai
hegyek száz meg száz apró borházakkal vannak fedve, miket a nap
aranynyal festett, s a ragyogó pontok azon a hosszú szabad víztükrön úgy
tűnnek fel, mintha futó fáklyák volnának, míg a jéglap maga
viszfénytelen marad. A tündérlámpások ott az égszín úton versenyt futnak
velünk, a meddig a Balaton tart, s míg egy másik bűv mutatványa a
láttani csalódásnak másfelé nem ragadja a figyelmet. Két ősi várrom
tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó vonatról úgy
tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának kelnének. A két
várrom Csobáncz és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos
vonulással közelednek egymás felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje
vonul Csobáncznak, de az nagyobb, mint ő, s mikor Szigliget egész előtte
áll, a csobánczi rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két
várkisértet szellem-lakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint
búcsút vesz egymástól a két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek,
északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap hatszor ismétlik a vasúton
jövők-menők előtt, ezek pedig nem törődnek a várrom kontratánczával,
hanem keresik az alatt a Pester Lloydban, hány krajczárral járnak egymás
előtt, alatt, fölött a mai nap romjai, kisértetei: a börzejáték-papirok?


II. AZOK A SOK KERESZTEK.

Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apácza
lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arcz, az apácza szigorú,
merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek.
Vajjon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? vagy
pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául,
hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel
halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak
alatt. Az apácza ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet
az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: «baronesse, nem
látta ön a szent feszületet?»

A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út
mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy percz
mulva ismétli, Megint egy percz mulva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy
tesz. Percz mulva megint. Mikor már a huszadikná van, az apácza szemei
szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túlájtatos
hölgyet.

– Baronesse, mit csinál ön? hisz azok nem keresztek, hanem
telegráfrudak!

(Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.)

A szemvillámokból nekem is jut, önkénytelen profánus hallgatónak és
szemtanúnak, mely közbeszólásra készt.

– Soror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti.

E kegyes mondat megszerzi számomra az absolutiót.

Bizonyosan menyasszonyul viszik a halavány hölgyet, azért nem tudja még,
hogy mi különbség van a feszület és a távirda-állvány között! Majd ha
férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az «igazi kereszt!»


III. A BÉCSI BÖRZÉN.

Azt mondják, hogy most nagyon csöndes a bécsi börze No ha azt csendnek
nevezik itten, akkor azt szeretném tudni, hogy milyen lehet benne a
lárma?

Mintha a váczi utczán tolvajt fogtak volna el, s azt a a nép ki akarná
szabadítani; mintha Debreczenben tüzet oltanának a diákok, s kifogyott
volna a vizük; mintha Rimaszécsen képviselőválasztás volna, s fehér
tollas, veres tollas és cserepár verekednék összegomolyodva; mintha
Molnár népszinházában Bem apó hadai ostromolnák Szeben városát; mintha
Miletics interpellálna a képviselőházban s ez mind egy terembe volna
összegyűjtve: valahogy megközelítené a börze-lármát, mikor az csendes.

Egyedül mentem fel a karzatra, gondolva, hogy itt már csak senki sem
ismer, s egész élvezettel gyönyörködtem az alattam zsibongó látványban,
melyből csak a tömeget, s a zajban, melyből csak az ensemblet vehettem
ki. Mintegy másfél ezer ember volt együtt a teremben, melyet egy kettős
esztrenga közepén kétfelé választ; e kettős korlát képez csupán olyan
szentélyt, melyen belűl kevesen járnak-kelnek csendesen; a két oldalán
tömörül a pénzvilág előttem ismeretlen népe, sűrűen összetódult
csoportok, miknek minden egyes alakja kiabál, kezével mutogat, itt-ott
lökdösődnek is, egyes embert körülfognak, az védni látszik magát és nem
engedi helyéből kiveretni; egyes nyughatatlan alakok egyik csoporttól a
másikba furakodnak át, előre, hátra tolongva nyüzsg, forr az egész
tömeg. A Bábel építése nem lehetett szebb ennél.

Egyszer csak megfog valaki hátulról s nevemen szólít.

Egy derék pesti tőzsér; (zárjel között mondva: egy velem nagyon
barátságtalanul bánó pesti szerkesztő apósa) ismert fel onnan alulról s
feljött értem, hogy levezessen a parquettre; lássam színről-színre és
közelből azt a szentek szentjét, a melybe csak a beavatottnak és a
különösen protegáltnak szabad belépni. E szives honfitársam ajánlata
nyomán nyiltak meg előttem az igazgatóság, rendőrbiztosság ajtajai,
miken keresztül lehet csak idegennek a börze templomába bejutni.
Mindenütt azonban a legszivesebb előzékenységre találtam, a minek úgy
hiszem, hogy nem a tárczám, hanem a «tárczám» az oka.

A börzének épen derült napja volt ma. Egyike a Baubankoknak valami
vasútat kapott, mely telkein át fog vezetni, s erre lelapult részvényei
egyszerre öt forinttal emelkedtek föl. Ez aztán olyan mint az élesztő: a
többit is megkeleszti. A Baubanknak alapító bankja van, annak a
részvényei is fölülmennek a tegnapi áron, minden csigának kezdenek nőni
a szarvai: az egymással összefüggő papirok alkotják a leglármásabb
tömegeket össze. A Baubank csoportjának a szélén is alig lehet keresztül
törni; a közepe hevesen perlekedni látszó alakokból van consolidálva.
Nem perelnek azok. Csak játszanak. «Két forint!» «Két forint tíz!» «Én
adok!» «Én veszek.» Egy alak, nagy téli shawllal a nyaka körül (e
gőzfürdői hőség mellett), hallgatva néz sokáig mereven s egyszerre
elkiáltja magát dühösen: «Kettő harmincz!» E szóra egy másik tömzsi alak
a tulsó oldalról odatör hozzá, könyökkel fúrva utat a tömegen át. Azt
hinnők, meg van sértve a kiáltás által, s most párbajra hivja a sértőt.
Dehogy hivja. «Én adok!» Huszonöt darab a legalsó tétel. Megvan. Mind a
ketten beirják tárczáikba a vételt s ez elég. A kiabálás tovább foly.
Egyszer egy új hang szólal meg: «Kettő ötven!» A kiáltót most a téli
shawlos ragadja galléron. «Én adok!» Kötve van. Ime húsz krajczár
nyereség minden darabnál: öt forint haszon a huszonötön. Az öt forintos
nyereséggel beérő csoportok között arisztokratikus blazirtsággal járnak,
tévelyegnek a magasabb finánczvilág bárói és fejedelmei, kiknek
személyét szives kisérőm megismerteté velem. Az a veres szakállú magas
ifjú, kinek kotelettjei tavaly óta kezdenek szürkülni, egy év alatt hét
milliót vesztett a börzén, ennek a testvére öngyilkossá lett; amaz a
szép barna bajuszú ifjú három palotával birt a Kolowrat-Ringen, tavaly
mind a hármat elvesztette. Azok közt ott, kik a hosszú asztalra felültek
s csendesen lógázzák a lábaikat, a középső alaknak két milliója volt
tavaly s ma csak ugyanannyi százezeret ér még. Emez itt nagy veszteségei
miatt már a Dunába is ugrott, de kifogták s újra ide jött. A kulisszák
népe rekedtté kiabálja magát s vörösre izzad; a börzefejedelmek
hallgatva, mosolyogva sétálnak, egykedvűen nézve szét a zsibongó
tengerár fölött, mely halottait kihányta már a partra.

A teremnek negyvenhat oszlopa van, s minden oszlopon egy óriási szám. Ez
oszlopok a légyottok jelzői a felek között. A valódi urak, a bankárok
helye a sorompó, mely végtől végig van jelölve érczbetükből kirakott
neveikkel, itt találni őket, vagy házaik képviselőit, s azért a jogért,
hogy e sorompóhoz támaszkodhassanak, magas díjt fizetnek, ott benn a
sorompón belül a meghitelt alkuszoknak van hivatalos helye, ime azok
között is látunk egyet, ki tavaly maga még vezető pénzkirály volt, több
millió értékkel, s ma már csak a mások közvetítője.

Financziális andalgásainkból egy-egy elrohanó alak riaszt fel: «Ki vesz
magyar keleti vasútat?» Kisérőm kérdi: «hogy?» «Hat és fél!» a válasz
(értsd 56½). A kináló szalad odább. Képünkről kilátta, hogy nem veszünk
hat és félen magyar keletit.

Nem olyan jó psycholog egy kis ökölnyi gyerek, piszkos inggallérral,
borzas fejjel, félreálló szájjal, a ki a betöltetlen árfolyamlapot
kezében tartva, odajön hozzám, s azt kérdi tőlem: «hogy a Kredit?» Ennek
se lesz soha palotája a Ringen.

Új oldalba döfést kapok: «Ki vesz magyar földhitelt!» Megy fölfelé. A
rohanót elfogják s magvát képezi egy újabb csoportnak. Magam is benne
vagyok; próbálok «haussera» kiabálni: magyar papirosról van szó; a ki
lelke van! nem engedem a patriótámat! Huszonöt darab nem a világ! «Húsz
krajczár felül!» – «Ich nehme» A dolog megindul. Hogy hínak? Megmondom.
Van hitelem akár száz darabig! Tovább! Magyar hitel emelkedik. Még
hatvan krajczárral felül megyünk. Most már «ich gebe!» Nyertem tiz
forintot a bőrzén. Benne vagyok a szerencsében! Most harmadikat szól a
harang; a zaj siketítő tetőpontját éri; a kit még mellbe nem ütögettek,
megkapja most; az egész nép tódul a kiegyenlitési terembe, a hol a
differentiákat rögtön kifizetik; a terem ajtaja mellett van felakasztva
a fekete tábla e felirattal: «Azoknak a nevei, a kik a differentiákat ki
nem fizették.» Ezúttal üres a tábla. Én is megkapom a tizenöt forintomat
a vevőtől, adok belőle ötöt az eladónak; tiz forint profitom van.
Tudományommal kerestem. Sietek a szállásomra, útközben találok egy
gyümölcsárus boltot; abban gyönyörű almákat látok kirakva. Ezekből
küldök haza Budapestre Stáczió-utcza Nro 80 tizenkét darabot. «Meine
Mittel erlauben mir das.» – «Mit fizetek érte?» – «Csak tizenöt
forintot.» – No már most tudom, hogy mit tesz a börzén nyerni!


IV. A REICHSRATHBAN.

Mikor még X-el irtuk a Reixrátot. Régen volt a! Mi sem vagyunk már
Ypsilon. Egyforma az alkotmányunk.

Épen olyan rozzant bódé, mint a miénk; no nem az alkotmányt értem, hanem
az országházat; félredúgva, úgy hogy a bécsi vén bérkocsis nem akart oda
találni, mikor rábíztam magamat, hogy vigyen el a Reichsrathba.

Hanem aztán belül milyen különbség a mienk és az övék között.

Nálunk egyenesen belép az ember az utczáról az előcsarnokba, a hol a
képviselők akasztófa-alléeján a jelenlevők kabátjai s a távollevők
meghivó jegyei pompáznak s onnan közvetlenül a pipafüstbe, melyben a
kinnsétáló képviselők úsznak; s ott színről-színre láthatja az egymással
vitázó, anekdotázó, koaléáló és fuzionáló képviselőket; leülhet melléjük
a buffetben és ehetik velük egy sonkából. Az osztrák alkotmány-műhelyben
egy labyrinthot kell bekalandozni, míg a hallgató odáig eljut, hogy egy
ajtón át, melynek előszobájában udvarias komornyik veszi át a levetett
kabátot, beléphet a hallgatóság karzatára.

Milyen csend van idebenn!

A terem padjai félkörben, amphitheatrumszerüleg vannak felállítva, s
azokkal egyenközűleg a karzat, úgy, hogy a karzatról nem láthatni mást,
mint a képviselőknek a tarkóit s a képviselők nem láthatnak fel a
karzatra.

De ugyan mit is látnának ottan?

Hol vannak a pesti karzatok válogatott csoportjai? A főrendi karzat
czelebritásai, a hallgatóságnak beállt püspökök, a katonai fényes
egyenruhák, a mágnások, az idegenek? Hol van a tősgyökeres bekecses,
vidéki ájtatos hazafi hallgató, ki képviselője szűzbeszédére les napokon
át? hol az egymás háta mögül bámuló fiatalság? És különösen, hol a
karzatok virága, a tűz tekintetével lelkesítő hölgysereg? Alig vagyunk
huszan az egész karzaton. S távol a homályos messzeségben ül egyetlen
egy női hallgató. Magát az irói karzatot csak hét darab journalistáról
ismerni fel.

Pedig a legérdekesebb tárgy forog szőnyegen: a sajtó felszabadítása
nyügei alól; a hírlapbélyeg, a lapbiztosíték, a hirdetménybélyeg
eltörlésének törvényjavaslata! Hajh, milyen scéna volna ez a magyar
országházban! Milyen szónoklatok! mily parlamenti torna! rogyásig telt
karzatok! éljen-zaj! elnöki csengetés! és az irói karzaton drei mann
hoch egymás nyakán, a ki csak valaha egy czikket irt a lapokba.

Itt meg mintha senkit sem érdekelne az egész dolog. A terem kong az
ürességtől: a helyeiken ülő képviselők szétdarabolt mappákat
tanulmányoznak, néhányan a középre mentek diskurálni; a szélső jobbon
ülnek a papok és párthíveik; egy kicsiny kis asztalnál három gyorsiró
unatkozik szörnyen.

Lassankint észreveszszük, hogy beszélnek is odalenn. A szélső balon:
azon a helyen, a hol Csiky Sándor ül, látunk felállva egy sovány, ősz
alakot. De ez nem Csiky Sándor! Lassú, leptető modorral mond el egy
hosszú szónoklatot, melynek minden mondatánál előveszi az irását, meg a
szemüvegét. A beszéd átgondolt, kidolgozott filozófi mű lehet; de nem
kiséri azt egyetlen «helyes» vagy «halljuk» felkiáltás sem. Legalább
Majoros volna ottan, hogy mondaná rá: «igaz». Dehogy szólnának! Hallgat
minden ember s mikor vége a beszédnek, az elnök jelenti csendesen, hogy
harmincz tag «cloture»-t kért. Csodálom, hogy nem a szónok beszéde
közepén indítványozták a cloturet. Két percznyi idő engedtetik a pro és
kontra feljegyzetteknek, hogy válaszszanak ki maguk közül egyet-egyet, a
ki elmondja még, a mit tud. Ebből sem lett Niebelungen-harcz. Könnyen
megegyeztek. Két percz mulva megszólal az elnöki csengetyű. De az is
micsoda csengetyű! Akkora, minő az egyházfi krajczárszedő perselyére van
kötve; a németeknél ez is elég a csendet félbeszakítani; mi ez a mi
elnökünk viharcsillapító hatalmas inklangoriumához?!

A kijelölt szónokok még egyszer megkisértik a már csendesen
elmondottakat még csendesebben újra elmondani; a képviselők az alatt
olvasnak, jegyezgetnek; Auersperg is megérkezik katonai egyenruhában s
elfoglalja helyét a képviselőkkel szemközti széken.

Az utolsó szónoklat is elmulik nesztelen; semmi zaj, semmi közbekiáltás,
helyeslés; a leülő szónoknak senki sem siet megszorítani a kezét.
Előadói zárszó. Kérdésföltétel. Szavazás.

A hírlapbélyeg eltörlésének javaslata megbukik! A sajtó nyügei tovább is
megmaradnak az osztrák irókon. A journalista páholy mohikánjai rohannak
haza, tűzokádó kedvükben. S másnap reggel egy csomó – elkobzott újság a
legújabb újság. Azok között a Neue freie Presse is.

Hanem azért nem ütött ki a forradalom.


V. A BÉCSI HÍRLAPOKRÓL.

Természetesen azoknak a pártján állok, a kik a hírlapbélyeg eltörlését
óhajtották. Nem lehet ez ellen szólni in thesi. Hasonló
törvényjavaslatot a magyar országgyülés egyhangulag fogadott el, csaknem
vita nélkül. Honnét van hát, hogy a bécsi hírlapok ily mostoha
bánásmódban részesültek az osztrák Reichsrath részéről? Csak nem az a
megtakarított 900 ezer forint volt az indok? Hisz ez bagatelle a
szerencsés Cislaithaniának. Ennek bizony nagyobbrészt maguk a bécsi
hirlapírók az okai.

A megelőző napon a börzén azt kérdeztem az ottani habituéktől, hogy hát
hírlapírók szoktak-e idejárni? «Szoktak, volt a válasz, hanem azoknak
igen furcsa nevük van itten.» (Nem mondhatom el, hogy mi!)

Hanem megmagyarázhatom, ha jó elől kezdem. Azonban itt el kell előbb
mondanom a hírlapkiadásnak egész üzleti titkát.

Egy bécsi hírlap ád évenkint 750 nyomtatott ívet, a minek százánál a
nyomtatást és papirt 2 frt 50 krral számítva, az maga kerül 18 frt 75
krba; hozzá a lapbélyeg 3 frt; tehát a kiadónak minden egyes példány
benne van 21 frt 75 krban. Árulja pedig ő azt a lapot 18 forintért. És
így minden példányon van 3 frt 75 kr vesztesége; húszezer előfizetővel
biró lapnál hetvenezer forint világos veszteség egy évre.

De ez még csak pusztán a papiros-, nyomás- és bélyegrovatnál.

Megelőzi az általános kiadást a szellemi kiállítás, a szedés, az
adminisztráczió, a nagy szállás, a rabattok, a mi szerényen számitva
tesz 125 ezer forintot. Tehát kell veszteségnek lenni egy lapnál
évenkint 200 ezer frtig.

De hát ki téríti ezt meg? Ki fedezi ezt a veszteséget oly fényesen, hogy
a kiadóknak még palotákat is lehet vásárolniok?

Erre felel meg az a vélemény, a mit a börzén mondtak a bécsi
lapkiadókról és a lanceirozó journalistákról.

Miért adják a bécsi kiadók lapjaikat a kiállítási áron «alul»? (Holott
hasonló tartalmú angol és franczia szolid lapok két akkora árért
adatnak.)

Azért, hogy nagy közönségük legyen; sokan olvassák. A nagyon olvasott
lap azután nagy hatalom a börzén: dicsérete halálélesztő balzsam,
lepiszkolása halál-méreg. Az ilyen lapnál az előfizetési pénz, a
nyomdaszámla, a hirdetménybevétel, a szellemi kiállitás költsége mind
számba sem jön; egy pár százezer forint ide vagy oda; a főüzlet a börzén
van – az a reklám.

A bécsi lapok olvasó közönsége kap a kiadóktól 18 forintért olyan lapot,
a miért igazság és üzleti számitás szerint legalább harmincz forintot
kellene fizetnie; hanem azt a 12 forintnyi profitot ugyan megfizette
aztán a tavalyi Krachban! még most is fizeti.

Most látja már a közönség, hogy ezeknél a kiállítási áron alul árult
lapoknál mily óriási tandíjt fizetett utólagosan! Fizette a tandíjt,
mikor a pénzét «ezeknek» a biztatására a börzére hordta s szédelgő
vállalatok papirjait vásárolta; s fizette a tandíjt, mikor «ezeknek» a
vészkiáltására legjobb papirjait is a börzére vetette, s veszett fejsze
nyelét sietett megnyerni. A dicséret és a leszólás egyformán meg volt
fizetve. Vannak lapok, a mik ugyanazt a vállalatot magasztalták, míg az
alapítók fizettek s legyalázták, ha megint a kontremine fizetett meg
érte. Háromféle skálát tartottak a kegyosztásra. Első volt, ha
hallgatnak egy megindított vállalatról; a második, ha olyan gyönge
támadást intéznek ellene, a mit az diadalmasan megczáfolhat; a harmadik
volt a föltétlen magasztalás.

És ezt tudja mindenki: tudja a börze, tudja a Reichsrath, tudja a
publikum, s ez magyarázatot ad ahhoz, hogy miért oly csendes a terem,
mikor a hirlapok életkérdése van napirenden? s végül, hogy miért
szavaztatik le ilyen nevezetes szabadelvű kérdés a törvényhozó test
tagjai által?

Pedig ez valóban életkérdés volt az osztrák hírlapirodalomra nézve. A
börzei sukkurzusnak már vége. A jövedelmet csak tisztességes áron lehet
keresni ezentúl, s úgy hiszem, hogy a bécsi kollegák előtt ez is egészen
nyitva áll. Bízvást felemelhetik a lapjaik árát annyira, hogy tiszta
haszon maradjon a kiadásból. Az ő lapjaik jól vannak szerkesztve,
érdekes tartalmúak, a Stokkjobberi publikuma tán elmarad egy időre, de
az olvasó közönség szivesebben fogja megadni a felemelt árt azokért a
lapokért, a melyeket becsülni fog, s a melyek jégre többé nem vezetik.


VI. BERLIN.

Nyolcz napot töltöttem Berlinben; de ez nem elég idő, hogy valaki csak
általános fogalmat is szerezzen magának a német világvárosról. Azt elébb
meg kell lakni. Utazásomnak külömben is főczélja volt személyes
ismeretségek kötése képviselői és irodalmi körökben; múzeumokról,
szinházakról, épitészeti és művészeti nevezetességekről nem sokat
jegyezhettem fel.

A mi Berlinben rögtön feltünik, az a tervszerű alkotása a városnak.
Mikor még fejedelmei csak Kurfürstök voltak, országa szegény,
harmadrendű állam, már akkor oly tervszerüleg volt rendezve az utczák,
terek vázlata, mintha a város alkotói előre számítottak volna rá, hogy a
40 ezer lakosú kis városból másfél század mulva kilencz százezer lelket
számító metropolisa lesz egy egész nagy nemzetnek.

És minő gazdag metropolis! Az igaz, hogy fényes templom, magas torony
nem igen emelkedik ki a háztömegek sorából s az vigasztalás nekünk, Pest
lakóinak, kik e tekintetben szinte igen kevéssel beérjük; hanem azután
egész sorozata következik egymásután a monumentális épületeknek. S
minden épület, szobormű klasszikus stylben alkotva; remekmű minden;
világhírű, de hazai művészek remeke: a paloták homlokán a lángész
ragyog, nem az aranyozás; még a legújabb utczasorokon sem találjuk az új
kor nagyvárosának tarka quodlibetjét, összevissza byzanczi, góth, olasz,
renaissance stylű épületeket: a magánházakat is izlés, művészet
jellemzi, nem czifra pompa. Van kivétel is, például Princzheim bankár
most épült palotája, mely túl tesz Bécs minden pompáján: a legfelső
emeletének külső fala históriai képek táblázatával fedve, mindannyi
pompéji modorban, arany alapon drágakövekből kirakott mozaikmű!

Vén hársfák sétánysorai a legfényesebb utczákon, vasrácsozat mögött
kertek, rózsafákkal, örökzölddel a házak előtt; a falakra felkúszó
borostyán, ablakok, erkélyek tele nyíló virággal (itt már tavasz van,
nálunk még fagy s Nápolyban hó esik!) mind együtt a költői kedély
zománczát vetik a Spree melletti Athénre; míg félmértföldnyi hosszúságú
széles utczáin végig tekintve, a kolosszális mérveket bámuljuk. A hosszú
széles palotasor kísérte utcza végén emelkedik egy magas szobor, tetején
egy óriási szárnyas arany alakkal: az a diadalszobor.

Gazdagság, hatalom, művészet, ész és kar győzelme minden nyomon.

S honnan vette mindezt Berlin?

Földje nem volt Kanahán. Sovány homokróna az, sok helyt vizenyős
ingovány. Aranybányái sem voltak. Meghódított tartományokon sem
uralkodott, hogy Isten kegyelméből századokon át azoknak a véres
verítékén építhette volna palotasorait; bolondokkal sem volt körülvéve,
a kiktől mesterséges pénzválságokkal minden évtizedben kétszer
beseperhette volna a megtakarított fölösleget; hóditó hadjáratokra sem
járt; fegyveréhez sem nyult 1816-tól 1864-ig. Világkereskedelmi központ
sem volt: a kis Spree, mely rajta átfoly, akkora, mint nálunk a Maros, s
hajói csak dereglyék. Mi pótolta mindezt a porosz nemzetnél?
Egyes-egyedül a takarékosság.

Az a király, a ki ezeket a művészi izlésű palotákat építteté, tizenöt
esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a
nagyságot morzsánkint összehordta: mint nemzeti kedvencz ételt adja fel
asztalára a «Pumpernikkelt», azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk
a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igen is a Pumpernikkelt irós
vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni;
és a midőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával,
pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a
lukullusi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony
szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen
csípett első falat, ő egész delicziával költi el a pazar bankett végén
azt a kedvencz nemzeti eledelt.

Igenis: ezzel a fekete kenyérrel vert meg bennünket a porosz, s ezzel
fog megverni minden nemzetet!

A porosz otthon nagyon takarékos; hanem ha egyszer vendégszeretetét
mutatja meg, tultesz vele a magyaron.

Berlinben egy házajtó sincs nyitva soha. Nappal is csak csöngetésre
bocsát be mindenütt a kapus, s megnézi jól, hogy odább ereszsze-e a
bejövőt.

Azontúl minden lakásnak van egy farekesze, mely azt a lépcsőtől elzárja.
E farekeszeken belül sötét van, s az ajtón van egy szemüveg nagyságú
ablak. Elébb ezen át megnézik a bejönni kivánót s ott adják tudtára,
hogy honn van-e a kit keres? Véletlenül betoppanni senkihez sem lehet. A
csengetyű alatt a tábla: «N. N. a szegénység enyhítése s a koldulás
elleni egylet tagja.» Kéregetők ide nem jöhetnek. Az első találkozás
elővigyázat, bizalmatlanság, gyanú mindenki irányában. Ha ez egyszer meg
van törve, akkor azután barátság, szolgálatkészség, jóakarat.


VII. BISMARCKNÁL.

Braun Károly birodalmi képviselő barátom szives közbenjárása folytán
mindjárt megérkezésem utáni napon voltam szerencsés a nagy
államférfiutól kihallgatási órát nyerhetni; a mi annyiban nevezhető
kihallgatásnak, hogy ő beszélt, én pedig hallgató voltam.

Este kilencz órakor fogadott el (megesik, hogy éjfélutánra ad
kihallgatási órát a látogatást vágyónak). A hozzájutás igen
könnyű és egyszerű. Palotája a legigénytelenebb külsejű az egész
Wilhelmstrasseban, s még csak medveprémes kapus sem őrzi ajtaját ezüst
buzogánynyal; úgy kell becsengetni, mint más szegény emberhez. Az
előtermet egyetlen moderateur lámpa az asztalon világítja meg. Ettől
harmadik Bismarck dolgozó és elfogadó szobája. Ebben is a legegyszerűbb
bútorzat; semmi pompa a szögletben egy vas nyugágy, az alatt fekszik egy
hatalmas bernáthegyi szelindek, az ablaknál egy vasszekrény; a szoba
közepén egy nagy iróasztal, a mellett ül a vas ember.

Bismarck herczeg egy teljes hat láb magas athlétai alak, széles
vállakkal, hatalmas kezekkel, mik a kézszorításnál aczélizmokat árulnak
el: arczát semmi arczképéhez sem találtam hasonlónak, a mikben mind
morosusnak, epésnek van feltüntetve. Engem sokban emlékeztetett a Deák
Ferencz arczára; ugyanazon sűrű szemtakaró szemöldök, az ajk elé boruló
szürke bajusz, életpiros arczszin, egy helyütt megszakítva egy régi
sebhely nyomától, mely az államférfiúról, mint katonáról beszél; kopasz
széles homlok; világos és nagy szemek, a miknek bizalmas tekintését
semmi fénykép sem adja vissza. Általában az egész arcz tökéletes
eszménye – egy régi magyar alispánnak.

A herczeg olyan kegyes volt, hogy el sem hagyta mondanom azt a szépen
kiczifrázott beköszöntőt, a mit magamban neki szántam, hanem mindjárt
azon kezdte, hogy ejnye de fiatal ember vagyok, sokkal vénebbnek
képzelt, főhadnagy korában olvasta még legelső munkáim ismertetését az
«Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban, a mi még akkor okos lap volt. –
Mondám neki, hogy mennyi idős vagyok. – «No én tíz évvel előbbre vagyok
önnél.» – «Az Isten éltesse.» – Azután leültetett az iróasztala másik
oldalára; a vasszekrényből előkeresett egy doboz szivart, megkinált
vele: «köszönöm nem szivarozom soha.» Ő sem él vele: nagy tajtékpipából
szokott dohányozni.

E közben nyilt az oldalajtó s a mellékszobából belépett a herczegnő és
leánya. A vas embernek mágnese is van. Mindketten báli toilettben. A
herczegnő most is impozáns szépség: ősnemes arcz és termet; a
herczegkisasszony pedig ragyagó eszményi alak; a királyi tánczestélyre
voltak indulandók s egész more patrio a családfőtől búcsúzni jöttek.
Bismarck patriarchalis csókkal bocsátá el kedveseit; üdvözlő hódolatát
küldve ő felségeiknek neje által.

Akkor azután ismét leültünk az iróasztal elé szemközt, a herczeg
beszélt: én hallgattam.

«Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan konszolidált állam létezzék, a
minő az osztrák-magyar monarchia. Ezt beláttam már akkor, mikor 1866-ban
a békét megkötni siettem, a mi sok barátunknak nem tetszett. A Lajthán
innen és a Lajthán túl államilag kormányozni az egyik részen a német,
másik részen a magyar faj hivatott. A többi fajok is adnak igen jó
katonákat, de közigazgatási tehetség, államférfiúi tudomány,
intelligenczia, birtok kiválólag a németnél és a magyarnál van. És
mindannyit összetartja a közös história. Európa keletén apró nemzetiségi
államok felállítása lehetetlen; csupán históriai államok lehetségesek.
Azért a mostani dualistikus államforma Osztrák-Magyarország között
fentartandó. Az önök története is egy Ausztriáéval; még harczaik által
is egy; egykor harczoltak egymással, most pedig egymás védelmére vannak
utalva.

(Itt megjegyzém, hogy e kölcsönös védelmet és szövetséget őszintén
óhajtja is minden előrelátó magyar politikus.)

A herczeg így szólt tovább:

«Ezt a missiót, a mit önök teljesíthetnek, a szomszéd államok nem
tölthetnék be. Kell-e Németországnak még több, papi uralomtól
aláaknázott tartomány? Még most is vannak jó barátaink,
a kik azzal gyanusítanak bennünket, hogy mi az osztrák örökös
tartományokat annektálni akarjuk. Isten őrizzen! Elég bajunk van
Elszász-Lothringennel, elég a dán határperrel, s ha geografiai
tekintetek nem parancsolták volna, egy talpalattnyi földet sem
csatoltunk volna Németországhoz, a min franczia lakik. Ez a soha ki nem
békíthető vad ellenség! Mert a franczia vad nép. Húzzuk le belőle a
szakácsot, a szabót és a fodrászt s ott találjuk a rézbőrű indiánt. Bár
attól a bajtól tudnánk megszabadulni szép szerével, a mit már
szereztünk: nemhogy az osztrák búcsújáró népére áhítoznánk. S ugyan mit
kezdenénk Bécscsel, mint határvárossal? Bécsnek, Budapestnek missiója
van a keleten a czivilizáczió és kereskedelem gazdag központjává
alakulni. És a mely német miniszternek eszébe jutna Ausztriától valamit
elfoglalni, az meg volna érve arra, hogy… (itt mutatta kézzel a
«felakasztást»). Én részemről, ha az osztrák tartományok «erővel»
akarnának hozzánk jönni, képes volnék «ezért» háborút kezdeni «ellenük».
Az osztrák-magyar monarchiát senki sem fogja hosszú ideig bántani, a
mennyire emberi észszel az időjárás előre megjósolható. A német
diplomáczia törekvéseinek sikerült Oroszország és az osztrák-magyar
monarchia közötti egyetértést útba igazítani. Most az meg van. Nekünk
keserves lett volna választanunk (zu optiren) azon esetben, ha e két
barátunk egymás közt összeveszett volna. Most szövetkezve vagyunk, nem
mint a hajdani Saint Allianceban, hogy az uralkodók egyetértésével a
népeket elnyomjuk, hanem, hogy a béke biztositásával a szabadelvű
kifejlődést, a népek boldogítását tartóssá tegyük. Önöknek a királya
«most» már egészen népszerű és kedvelt uralkodó Magyarországon».

Valóban az.

– Ő hozzá minden népfaj hűsége csatlakozik; legyenek önök felőle
bizonyosak, hogy ez egyetértést, melyen jövőjük nyugszik, semmi
külbefolyás nem fogja megzavarni, s ha Osztrák-Magyarország békéjét
bárki is nyugtalanítaná, az Németországot magával szemközt találandja.
De nincs is érdekében senkinek, hogy önöket megtámadja. Miért tenné azt
Oroszország? Területe Japántól a keleti tengerig oly nagy, hogy Galiczia
csekély nyeremény lenne hozzá. Ázsiában azért folytatja hódító
hadjáratát, hogy elégedetlen elemeinek foglalkozást adjon. A Kaukázus
«szurok» volt rá nézve. Galicziából azt a részt foglalhatná el, a mit
ruthének laknak; három millió félbarbár lélek. Mi szüksége azokra? Elég
baja van már a keleti tenger német fajú háromszázezernyi népének
russifikácziójával. S ez sem hasznos rá nézve. Az én honfiaim, a
németek, igen szorgalmas, erényes, dolgos, becsületes, takarékos népek;
de ha egyszer oroszokká lesznek, megkétszerezve veszik át az orosznak
csak a hibáit, s elvesztik saját jó tulajdonaikat. Gyakran jártam
vadászatokon Oroszországban; ott hallottam azt a példabeszédet, hogy
(itt oroszúl mondta a herczeg, nem tudtam megtartani, aztán megmondta
németül) «ha az orosz lop, annyit lop, a mennyi neki magának egy napra
elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyerekeinek is
maradjon belőle, még holnapra való is.» Oroszországnak nincs szüksége
európai hódításokra többé: otthon van mit meghódítania. Erdély
elfoglalása Oroszország által, vagy segélyével, bárki által nevetséges
mese.

Említésbe hoztam a keleti kérdést.

– Ott sincs semmi elfoglalni valója Oroszországnak. Ugyan mit csinálna
Konstantinápolylyal, ha ma oda ajándékoznák neki?

Reményemet fejezém ki az iránt, hogy ily esetben Magyarországon is fel
fognak hagyni a nemzetiségi izgatásokkal, a miket orosz kéz munkájának
hisz és hirdet mindenki.

– Tudnia kell önnek, hogy kétféle orosz politika van: az egyik a
szentpétervári, a másik a konstantinápolyi. A mint egy követ
Konstantinápolyba megy, az rögtön megbolondul a többiek között; azok
szüntelen veszekednek egymás között, versenygenek, czivakodnak,
intriguálnak, s csinálják az európai politikát, mintha rájuk volna
bízva, csupa egymás iránti ellenszenvből, míg vissza nem híják őket. Ha
van önöknek bajok orosz cselszövényekkel, azok csak Konstantinápolyból
jöhetnek, nem Szentpétervárról, s így semmi komoly alappal nem birnak.
Az orosz czár és kormánya szintén akarja az egyetértést fentartani.

Bátorkodtam gyönge aggodalmamat kifejezni netaláni uralkodó-változás
esetére.

– Higyék el önök, hogy az orosz trónörökös épen azon politikát fogja
folytatni, a mit a mostani czár folytat. Ez egy derék, nyugalmat és
békét szerető családapa, kinek eszében sincs Tamerlani vagy Napoleoni
hadjáratokat tervezni, Nagy Péter czár testamentomát végrehajtani, a ki
örűl, ha családja körében boldogul élhet. Ez oldalról nincs önöknek mit
tartani. Az egyetlen ember, a ki jelenleg az európai békét
megzavarhatná, a pápa. – Ön nem katholikus, ugy-e bár?

– Sőt kálvinista vagyok, még pedig kemény nyakú. De ha katholikus volnék
is, azok Magyarországon felvilágosodott emberek s ott vallásháborura
tábort keresni senkinek sem sikerülend.

Itt azután elmondta a herczeg, hogy mi véleménye van a pápáról. Ez
köztünk maradhat. «Mi egyébiránt nem tudjuk, hogy ki az a pápa?» végezé.

Ismétlém, hogy a magyar nép vallási dolgokban a legtoleránsabb, többféle
felekezet él együtt békésen minden faluban, s azoknak semmi kedvük
dogmatikus kérdésekért egymás szomszéd házát felgyujtani.

Itt azután áttért a herczeg magyarországi élményeire, hogy egyszer
lovakat vásárolt, s a remondákat vezető huszároktól sokszor hallá ezt a
szót: «Isten, Isten!» míg egy végre azt mondá: «Három Isten!» A vezénylő
lovastiszttől kérdezé, mit tesz az? Ez azt felelte (nem sokat tudott
magyarul), hogy a magyaroknál háromféle vallás van, katholikus,
protestáns és görög; a katonák e fölött vitatkoznak. Bismarck sehogy sem
akarta a magyarázatot elhinni, míg a kecskeméti főbiró felvilágosítá
róla, hogy ezt a szót nem annyira imádságképen, mint erőkifejezésül
szokták használni erre mi felénk.

– Ez bizony még most is úgy van.

Ekkor bejött a herczeg titkára egy halmaz hivatalos irással; én búcsút
vettem, mi közben a herczeg nyájas kézszorítással meghivott holnapi
estélyére, a hol Németország képviselőivel megismerkedhetem.

Megjegyzem még, hogy beszéd közben folyvást két szál plajbász volt
Bismarck kezében, olyan hosszú két iral, hogy nekem sétabotnak elég
volna, s mikor azt mondta, hogy Ausztria tartományaira nem áhitozik,
azzal demonstrált, hogy «ekkora darabot sem akarunk többé senkitől
elfoglalni, mint ez a plajbász!» Az igaz, hogy «ez a plajbász» a
«térképen» egész Triesztig leérne.


VIII. ÍRÓI ÉS MŰVÉSZI KÖRÖK BERLINBEN.

Mint előre bocsátám, nem utazói kiváncsiság, nem mulatási ösztön vitt
Berlinbe, hanem az a vágy, hogy az ottani irodalmi körökkel személyesen
megismerkedjem.

A mi hazai belviszonyainkról épen csak annyit tudnak a külföldön, a
mennyit rosszakaróink irnak felőlünk. A mi kormányaink a rendelkezési
alapot soha sem arra használták fel, hogy Magyarország politikai
helyzetéről a külföldet folytonosan felvilágosítsák kül-hirlapok útján.
Egyébiránt Berlinben nem is léteznek olyan hirlapok, a miknek jó vagy
rossz véleményét pénzen meg lehet venni de igen is meg lehet azokat
nyerni egy jó szóval és helyes felvilágosítással s ezt mulasztottuk el
eddig, a mihez pedig nem kellett volna egyéb, mint az írói körökkel
barátságos érintkezésbe tenni magunkat s aztán a szives hajlamot, mely
irántunk mindenütt mutatkozik Észak-Németországban, alapos és jól
szerkesztett ismertetéseivel a magyarországi ügyeknek folyton
fentartani. Hanem ehez bizony ember kell, a ki tegye, s a ki ezt
feladatának tartsa.

Idejövetelem napján épen legforrójában volt a német közönségnek
feltálalva az erdélyi szászok sérelmi ügye, a kik ugyan igyekeztek
Nagy-Németország hirlapjaiban fellármaharangozni a közvéleményt maguk
mellett és a magyar kormány és országgyűlés ellen. A hová csak mentem,
hirlapirói, képviselői körökbe, a harmadik szó a «magyar-szász» kérdés
volt s én abba a helyzetbe jöttem, hogy nekem kellett a magyar kormány
álláspontját a szász követelésekkel szemben védelmeznem, természetesen
nem mulasztva el az ellenzék nézeteit is előadni, mely pártolója az
autonómiának, de nem kiváltság-alakban egy vidék, egy nemzetiség
számára. Jó szekundánsom volt e bajban az épen még forróbb
elszász-lothringeni kérdés, mely nagyon alkalmatlan folia gyanánt
szolgál a mi szász kérdésünknek.

A legnagyobb és legbefolyásosabb hirlapok szerkesztői kollégiális
készséggel ajánlották fel hasábjaikat minden a magyar ügyeket kellő
világításba helyező czikkek közlésére s tőlünk függ csupán, hogy a tért
és eszközt megragadjuk. Rokonszenvvel találkozhatunk a Vossische Zeitung
(156 év óta fennálló lap), Spenersche Z. (Bismarck orgánuma), Gegenwart
(Lindau Pál lapja), Montagszeitung (Glasbrenner, a legnevezetesebb német
humorista és publiczista), a Börzen Zeitung stb. szerkesztősőgeinél s ez
a rokonszenv ránk nézve többet ér egy hadseregnél.

A szivélyes fogadtatásnak, melyben a berlini írói körök által folyton
részesítve voltam, kilencztized részét nem saját irodalmi működésemnek,
hanem a nemzetem iránti rokonszenvnek kell beszámítanom. A bécsi
szerkesztők és pályatársak hűs (Kühl bis ins Herz hinab) fogadása után,
úgy jött nekem a berlini írók baráti rokonszenve, mint valami
tündérmese. Nagynevű, világhírű költők, kiknek műveit a kerek földön
minden nyelven olvassák, az első találkozásnál magukhoz emeltek, s a
barátság és rokonszenv annyi igaz tanújelével halmoztak el, hogy ez
eddig előttem «ismeretlen» élvezet képes lett volna elkábítani, ha nem
tudtam volna, hogy ebből az oroszlánrészt nemzetemnek kell hazavinnem.

Különösen van Berlinben egy régi jó barátunk, de a kit személyesen csak
rövid idő óta ismerek: Wallner Ferencz, titkos tanácsos, a
Wallner-szinház tulajdonosa (szinháztulajdonos alatt Berlinben
«nábobokat» szokás érteni, kik saját palotáikban laknak). Ez a mi
«önzetlen» jó barátunk évek óta azzal járja be Európát, hogy mindenütt
hazánkat és nemzeti irodalmunkat ismerteti, könyvekben, hirlapokban,
élőszóval; beledisputálja a kiadókba, hogy a magyar műveket kiadják, s a
legolvasottabb hirlapokban küzd, fárad, ernyedetlenül mi érttünk. Pedig
hát mi neki Hecuba? Mikor megtudta Nápolyban, hogy Berlinbe jövök, maga
nem jöhetett, mert beteg; hanem haza küldte maga helyett ápoló hitvesét,
az egykor hírhedett és ünnepelt német tragikai művésznőt, a magas
műveltségű Wallner Ágnest, ki megérkezésemkor már minden indóháznál
váratott rám, s saját uri lakát bocsátva rendelkezésemre, egész ott
létem alatt úgy látott el, mint egy fejedelmet – jobban! mint egy
testvért! S attól fogva irótársaim ki nem bocsátottak kezeik közül; egy
nap három lakomát ültem velük végig: vizet nem láttam egész Berlinben
soha, de annál több valódi magyar bort, s ha följegyzem, hogy ötven
látogatást téve, ugyanannyi helyen ittunk áldomást Magyarországért, csak
a históriai adatokhoz maradok hű.

Volt szerencsém megismerkedni Auerbach Berchtolddal, Németország egyik
legkitünőbb regényirójával, ki legujabb regényét a Hon számára rögtön
átengedé, mint «eredeti kiadást» s nagyhírű pályatársaival
Schweichellel, Meding-Samarowval, Schmidt Julián elsőrangú műbiráló
vendégszerető asztalánál, Grimmel és szellemdús írónő nejével, Achim von
Arnim bárónővel, saját lakásán, Koszakkal, a régen beteg tárczairóval,
Glasbrennerrel, az örökderültségű kedélyes képviselőjével a német
humornak, Rodenberggel, a Salon szerkesztőjével és szellemdúsan elegáns
modorú novella-íróval, Abellel a Times hatalmas levelezőjével; a
lapszerkesztők közül Kletke (a Vossische Z.), Pietsch, Heigel (Bazar),
Lindau Pál (Gegenwart) és a kit azért említek utoljára, mert egyszerre
négy alakban válik előttem emlékezetessé: Braun Károly (Wiesbaden);
először, mint a Spenersche Z. szerkesztője, másodszor, mint hirhedett
útleíró, harmadszor, mint szabadelvű képviselő és legkivált mint nekem
igen kedves barátom. Az ő szivessége által jutottam idejövetelem
czéljához: vendégszerető házánál az írói körökkel való megismerkedéshez,
a Bismarck általi elfogadtatáshoz, s az országház ülésébe bejutáshoz, a
mi nem megy olyan könnyen, mint nálunk. Azonkívül a szellem többi
bajnokai közül, kikkel rövid, de szivélyes ismeretséget kötöttem, a hogy
annyi szeretett alak nevét gyenge emlékezetem el nem veszté: Salingré,
Leefeld, Tietz, Dorn Henrik, Diener (az operaház első tenoristája),
Raeder, Zahnné, Frenzel, Menge Rudolf, Zicha, Schmidt Cabanis, Nascher,
Döring (művész), Meyerheim (festő). Végül a kiadók közül Hoffmann a
Bazar kiadója, Duncker Sándor és a saját műveim kiadására vállalkozó
nagyhitelű kiadó Janke Otto és fiai, s ügyvezetője Lutin urakkal, kiknél
szintén egész családi otthonban találtam magamat, mit hálám utól nem ér
soha.

A szivélyes mulatozáson kívül, mely tetőpontját a Wallner-ház estélyén
találta, a hol új barátaim nagy vendégkoszorúja tisztelte meg a ház
asszonyát és vendégét szives megjelenésével: főczélja volt
idejövetelemnek a német irodalmi viszonyokkal megismerkedni s azokból
okulni.


IX. NÉMET IRODALMI VISZONYOK.

A hogy ily rövid idő alatt észlelhettem, a ki Németországban pusztán
csak költészettel foglalkozik, ott sincs jobb helyzetben, mint nálunk.

Regények, költői művek egy kiadásra ötszáz példányban nyomatnak, úgy
hogy ott, mikor egy munka négy kiadást ért, akkor volt olyan kelete,
mintha nálunk az első kiadásban fogyott el. Ez nagyon leszállítja a
tiszteletdíjat. Ezek a kiadványok drágák is. (50%-el drágábbak, mint a
mieink.) Maga az olvasó közönség nem tart otthon könyvtárt; a
kölcsönkönyvtárak képezik a biztos vevő közönséget. Ezek azonban csak
akkor veszik meg a drága könyvet, ha viszont rendes bérlő közönségük
sürgeti azt; ha nagyon sürgeti, egy-egy könyvtár megveszi azt ötven
példányban is. De épen ez a nehéz! odáig jutni, hogy az olvasó közönség
sürgesse valamely munkának a megvételét a könyvtáraknál. A reklám itt
nem sokat segít. Azonban nagyhírű birálók szava, mint Schmidt Juliáné,
Lindau Pálé, sokat nyom a latban. De leghathatósabb eszköze a sikernek a
nagy szépirodalmi lapok általi megismertetés. Ezek tíz-húszezer
példányban terjednek szét; ezeknek aztán van közönségük. A Bazárnak
jelenleg 250 ezer előfizetője van. Ha egy írót az ily nagy közönségű
lapok felkarolnak, annak aztán a hitele meg van alapítva, s ezek jól is
tudnak díjazni. Ezek nélkül a belletristának a létezése inséges.

Ellenkezőleg van aztán a szaktudományi munkák iránti részvét. Ezekből
nem jöhet annyi a vásárra, a mennyit a német közönség el ne fogyaszszon.
Mesés nagyságú foliansok, még mesésebb drágaságú röpiratkák lázas
mohósággal nyeletnek el. Hanem őrízkedjék valaki a tudományos
irodalomban a németek előtt dilettánskodni. Ebben a tekintetben az
nagyon finnyás közönség. A szépirodalmi téren nagyon kevéssel beéri, ha
csak az kedélyével találkozik. (Példa vagyok rá magam.) De ugyan
óvakodom, nehogy a «jövő század regényét» bemutassam neki, mert a hol
már tudomány fordul elő, ott a német nem érti a tréfát, s gorombán
megkritizál.

Van azután még egy út, melyen át a német író neve népszerűvé tétetik,
csakhogy ebben az íróra nézve nincsen köszönet. Ez az utánnyomatók
üzlete. A mint egy híres német irónak a műve megjelenik szép díszes és
drága kiadásban, az utánnyomatók ezt egyszerre viszik ki Amerikába, ott
olcsó papirra, tömött írással kinyomatják, visszahozzák, negyedrész áron
adják, az autorizált kiadáshoz képest, s míg az első kiadó, ki jó
tiszteletdíjat adott a szerzőnek, csak évek alatt bírja eladni az
eredeti első kiadást, az alatt az utánnyomott kiadásokban ugyanaz a mű
húszezer példányban forog közkézen, de abból a szerzőnek egy garas
haszna sincsen. Az észak-amerikai követ, Bancroft George közbenjárása
folytán több ilyen utánnyomató amerikai firma «méltányosságból» a német
regényiróknak némi kárpótlást adott ezért (Lewald Fannynak 4000,
Auerbach Berchtoldnak 6000 dollárt), a miből elképzelhetni, hogy igazság
szerint mennyi veszteséget okozhatott nekik.

A külföldi irodalmi termékek (értve az angol és franczia irodalmon kívül
valamennyit) viszont Németországban nincsenek tulajdoni jog által védve.
Ezért a kiadók nagyon tartózkodók a külirodalom termékei iránti
vállalkozásban. Magamat is ért már az a szerencse, hogy egy művemet
egymás után két kiadó adta ki németül: az egyik hétszáz példányban, a
másik egy húszezer előfizetős lapban. A hétszáz példányért (Janke Otto
kiadásában) kaptam tiszteletdíjt, a húszezer példányosnak pedig meg
kellett köszönnöm, hogy figyelmére méltatott.

Ez történik a fordított munkákkal. Ha híre támad egy külföldi írónak,
akkor mindenki szabadon lenyomathatja a művét, ha pedig nem méltó az
utánnyomásra, akkor az első kiadó is felhagy vele.

Nemzetközi egyezményünk nincs az irodalmi tulajdonra nézve, annálfogva
kénytelenek voltunk a következő egyezségre lépni a kiadókkal és
szerkesztőkkel: a mely napon az eredeti magyar kiadás megjelenik
könyvalakban, vagy közlése megkezdetik hirlapban Magyarországon,
ugyanazon a napon jelenik meg vagy kezdetik el a közlés a németországi
kiadó és szerkesztő részéről is, mint «a szerző által autorizált eredeti
kiadás». Ilyen módon védve van mind a két kiadás az ingyen
elfoglaltatástól. Ezt a módot alkalmazták a franczia irók műveinél is,
mind addig, míg a két ország között nemzetközi szerződések nem voltak az
írói tulajdon védelmére s Balzac, Hugo Viktor, Dumas regényei, mint
autorizált eredeti kiadások jelentek meg németben egyidejüleg a franczia
eredetivel. A svéd regényírók művei épen elébb jelennek meg a német
szövegben, mint az eredetiben. Nálunk ezért a gondatlanságért az író
büntetést is kapna. Ezt a körülményt nagyon ajánlom írótársaim
figyelmébe. A magyar literatura most már Németországon nem tartozik az
exoticumok közé, a miből kuriozitás kedvéért egy-egy költőt
megismertetnek (hadd álljon ott a persák és indusok sorában) hanem
valóságos figyelemmel kisért modern olvasmány az. Mind azok a
regényírók, kiknek művei magyar életet rajzolnak, biztos kiadókra és
közönségre számíthatnak Németországon; még bizonyosabb keletet
jósolhatni tudományos literaturánknak, históriai, régészeti,
statisztikai, filozofiai műveink rohamos kelettel bírnának, ha szerzőik
egyidejű német kiadásokról gondoskodnának; elbeszélő versek, Arany János
és követőinek művei pedig csak jó fordítókat igényelnek, hogy valódi
diadalutat tegyenek a nagy-német közönség között. S a mi tért
irodalmunkkal foglalunk el a külföldön, azt hadvezér el nem veszi,
diplomata el nem disputálja tőlünk.

Jóakarat, előszeretet pedig annyi van literaturánk irányában a német
pályatársaknál Észak-Németországban, a mi érdemeink, tehetségünk arányát
felülmulja.


X. A NÉMET ÍRÓK OTTHON.

Minden irónak két otthona van. Az egyik a műhelye.

A szerkesztőségi irodák épen olyan távol állnak minden ideális
fogalomtól Berlinben, mint Pesten (értve a magyar lapokéit). A
leghirhedettebb világlapok szerkesztőségei Berlinben, mintha csak a Hon
és a Pesti Napló utánzatai volnának. S az írók, szerkesztők a maguk
műhelyében épen oly kevésszavuak, mint a minők mi vagyunk, ha a
barlangunkban keres fel valaki. Úgy látszik, hogy közös szisztémánk van,
hogy a látogató ne töltse sokáig az időt ott, hol az drága. Astaroth
éhezik! a betűszedő vár a kéziratra.

Hanem azután odahaza minden író más ember. Otthon nem is író. Még
írószert sem látni nála. Minden író magán lakásában az egyszerű csín,
művészi izlés képezi az első benyomást. Klasszikus szobrok, exotikus
növények, művészi becsű képek, értékes könyvtárak díszitik azt; női
gondosság, családi élet nyoma tünik fel mindenütt, s az iró-szerkesztő
otthon csupa kedély.

És társalgásukba nem vegyül az idegen pályatárs előtt az otthon egymás
közt folyó vitáknak egy hangja sem. Nem schimpfelnek egymásra, nem
ócsárolják egymás műveit, s kikről jól tudva van, hogy az irodalmi téren
egymásnak éles antagonistái, a társas életben nem éreztetik az
ellentétek keserűségeit, sem mikor együtt vannak, sem mikor külön
találjuk őket. Még a politikai lapok szerkesztőitől sem lehet kicsalni a
titkot, hogy miért ellenkeznek egymással? kivéve az ultramontánokat, de
ilyent nem láttam.

Ellenzék itt most csak a szoczialista, az ultramontán és a separatista.
A kormánypártot nem lehet különválasztani a józan liberális párttól.
Minden író szobájában ott áll a császár arczképe, szobra, s legtöbbször
Bismarcké is.

Még egy kitünő barátját hazánknak tanultam házánál megismerni: Cassel
tanárt, a szabadelvű nép emberét, ki Magyarországot már a negyvenes
években ismerteté a német irodalomban kedvezőleg, s tavaly le
szándékozott hozzánk jönni, de a himlő megakadályozta; ha jönni fog,
szíves fogadtatásra számíthat nálunk.

Ez alkalommal Magyarország természeti szépségeinek leirásától
felbuzdítva, több német író és politikai czelebritás igérkezett együtt
beutazni e nyáron Magyarországot s a Balatonvidéket, Erdélyt,
Tátrafüredet és Mehádiát meglátogatni. Hozza őket Isten!


XI. KÉPVISELŐI KÖRÖK.

Három ízben nyilt alkalmam a németországi képviselőkkel érintkezhetni.
Egyszer Braun barátom vendégszerető házánál, aztán a külügyminiszter
estélyén, végre az országházban. Michaelis, Kapp Frigyes, Lasker,
Benningsen, Horn Sándor, Kardoff, gróf Pethusy Huc, Krüger Stefan,
Müller, Weichel és többek, kiknek részint Braun, részint az alelnök
Friedenthal sziveskedett bemutatni, nyilván kimutatott előszeretettel
tudakozódtak hazai ügyeinkről s hasonló nyiltsággal világosítottak fel a
németországi politikai helyzet iránt.

Megjegyzendő, hogy Friedenthal, a ház alelnöke, maga is egy
Magyarországon etablirozott szeszfinomító gyár tulajdonosa, s Stefan
főpostaigazgató magyar hölgyet bír nőül, Tomala úrnőt. Müllernél
Stuttgartban tartózkodott Vidacs menekült korában.

Bismarck estélyén ugyanazon termek vannak nyitva, miket már a
kihallgatáson láttam; egyszerű butorzat, egy nagy asztalon a
díszalbumok, miket a herczeg ajándékba kapott; a társaság kilencz
tizedrésze férfi: ultramontánok, papok, internaczionalisták, elszásziak
nincsenek jelen, annál több katona, egész sor érdemrendekkel mellén; a
polgári osztály legtöbb tagjának is mindenféle rendszalag a
gomblyukában. Sajátszerű érzés «rám magyar emberre» nézve egy ilyen
társaságban lenni, a hol mindenki fel van érdemrendezve s azt tudni,
hogy ez érdemrendek mind valóban meg vannak érdemelve, harczmezőn vagy
polgári pályán a hazának tett szolgálatok által. Otthon ez nem tesz rám
ilyen hatást.

Az egymással beszélgető csoportok közt kedélyesen jár a házi úr maga,
félfejjel kimagasodva a tömeg közül; s már nem tehetek róla, de még
egyszer előjön a nagy fekete kutya levelemben, mert az is ott jár-kel a
csoportok között, mindenkinek ismerőse s egészen a helyzet magaslatán
látszik állani, mert folyton a társalgó teremben marad, minden
buffetlátogatási utógondolat nélkül. Lám e miniszternek még a kutyája
sem spekulál provizióra!

A miről a német képviselők velem beszélgettek, az bizony nem vonatkozott
a magyarországi pártkérdésekre: a mi válságunk oly csekélység, a mivel
odakünn nem sokat törődnek. Az iránt mindenki meg van nyugodva, hogy
Magyarország elég erős magán segíteni, hogy lételeért többé küzdeni nem
szükséges, hogy belbajait egészséges természete majd kiheveri. Pénzügyi
hitelünk sincs ott úgy megingatva, mint hiszszük. Hanem a mi iránt
kivétel nélkül minden német képviselő egyforma érdekkel tudakozódik, ez
Magyarország állásfoglalása az ultramontanizmus törekvéseivel szemben.

Hja, ez Németországnak a jelenlegi legnagyobb veszedelme. Három erős
frakczió szövetkezett, hogy a német egységet darabokra törje: a
nemzetiségi, a papi és a szoczialista pártok. Azok között a vezérpárt az
ultramontán; a többi csak eszköz ennek a kezében. S ezekkel szemben a
liberális hazafias párt, mely most a kormány körül csoportosúl, csak
három ötödrészre nőtt fel.

Annyit rövid idő alatt is tapasztaltam Németországon, hogy hazánkat még
rossz fináncziái sem áztatják el a német irányadó közvélemény előtt, sem
a konvenczionátus rágalmazások; hanem ha egy hibás valláspolitikai
áramlatba találunk belejutni: azzal eljátszhatjuk minden hitelünket
Németországon, meg a pénzügyi hitelünket is. Szentpéter kulcsai
kinyithatják a mennyországot; de a qerlini Wertheimpénztárakat ugyan
nem.

A márczius 2-iki országos ülés még kompaktabb képét mutatta fel a pártok
közötti küzdelemnek. A karzatok már kora reggel tömve voltak, s csak
képviselői jegy mellett tudtam egy zúgba bejutni. A hallgatóság végig
várja az ülést, s ép oly csendesen ülnek helyeiken a képviselők. Nincs
nyüzsgés, kászolódás az ülés alatt, mint nálunk. Nem beszélget szomszéd
szomszédjával; nem kell az elnöknek a tagokat instálni, fenyegetni, hogy
hallgassák ki a szónokot; pedig az (egy elszászi pap) kegyetlen
tromfokat szór ellenfelei szeme közé: azok hallgatják nyugodtan, mintha
kőből volnának, egy-egy chorális «bravo» kiáltás azokról a jobboldali
padokról, a hol egy csoport képviselő pap ül, kiséri itt-ott a
szónoklatot. S aztán jön a másik, ismétli ugyanazon kiméletlen
támadásokat: hagyják beszélni, néha egy rövid «haha!» jelzi a szabadelvü
zöm «derültségét». Végre aztán előáll maga Bismarck s visszafizeti a
kapottakat, oly goromba öreg pénzzel, a milyet nálunk soha sem
osztogatott még miniszter.

S jól áll a kedvesnek!

Kicsinyben – komédia volna ez a küzdelem; de ilyen nagyban fölséges
dráma!


XII. A BERLINI MAGYAROK.

Még egy kedves emléket kell följegyeznem utamból. A berlini magyarokat.

Legelől kell megemlitenem a jó öreg fiút, Kertbenyt. A sajátságos
eredeti alakot, kit Petőfi kigunyolt, Pákh Albert kiparódiázott, s aztán
mind a kettő megszeretett; ki Magyarországon a német elemet s aztán
Németországon a magyar elemet verte a közönség fejébe, visszakapva a
saját fejéhez mind a kettőt; ki mauer-utczai diogénesi odújában az
ismerethalmaz, memoir-irodalom és encyklopaediai ismeretek kincseit
őrzi, naponkint tizenhat órát dolgozik s irói exisztencziát nem tud
magának kivívni; a ki Petőfit az enthuziazmus erőhatalmával vitte be az
európai olvasó közönség minden könyvtárába, ki a magyar irodalom
érdekében küzd, fárad, levelez a fél Európával s kit mi azért
kinevetünk; egy-egy szót hibás fordításaiból kikapunk, azon a végtelenig
elnyargalunk; a kit itthon szidnak, kitagadnak, s ottkünn a magyar
nemzet kultusza martyrjának ismernek; ki az egész világnak adós s kinek
viszont adósa az egész világ; barátja és kedveltje Európa
leghirhedettebb czelebritásainak, és a mellett egy elhagyatott,
elfeledett lény; ki majd bámulja a németet, a poroszt és Berlint, s kit
Berlin megvendégel, mikor szidatik és éhenhalatja, mikor bámultatik
általa; a kit szeretnek azok, a kiknek tartozik s a kire haragusznak
azok, a kik tartoznak neki: a meghasonlott energia mintaképe! – Ő az, a
kit egész Berlinben (többet mondok: egész Európában) minden ember ismer,
a ki a magyart szereti. Már akár magyar bort, akár magyar irodalmat,
akár magyar emigránsokat. Berlinben nyolczvan olyan családdal
ismertetett meg egy hét alatt, a hol a magyar irodalomnak kiváló helye
van a házi könyvtárban s még egy hosszú lajstromot dugott a zsebembe, a
kiket mind meg kell majd egyszer keresni vagy levélben, vagy
személyesen. Wallner Ferencz után neki köszönhetni legjobban a német
kiadók érdeklődését a magyar irodalom iránt.

Különös az, hogy minket magyarokat, kik idehaza oly nehezen férünk meg
egymással, kik egy országházban hét pártra szakadunk, egy irodalomban
tizenhét újságszerte veszekedünk, ha hárman együtt vagyunk, négyféle
véleményt képviselünk: a külföld levegője egyszerre milyen hirtelen
egyesít.

A legelsők, a kik felkerestek Berlinben, irodalmi ellenfeleim voltak, a
«Lloyd» és a «Neue Freie Presse» magyarhoni levelezői; baráti
szolgálataikat szivesen felajánlva ittlétem alatt, s Láng pályatársam,
ki a berlini egyetemet frequentálja s a berlini magyar egyletnek elnöke.

A berlini magyar egylet egy este barátságos lakomát rendezett számomra,
melyen mintegy száz magyar került össze a messzeeső idegen városból:
ifjak és vének, gazdag vállalkozók és szegény iparosok, tanulók és
kézművesek, művészek és deli hölgyek. És volt a nemzetiszín zászlókkal
diszített teremben magyar kedv, Rákóczy induló, csárdás, magyar
áldomások, és igazi magyar borok, az itteni magyarok nagylelkű maecenása
Hoffman (hadseregi szállítmányos) bőkezűségéből, kinek deli szép leánya
szép hangzású magyar felköszöntéssel fogadott. Ez az est volt
legérzékenyebb öröme Berlinben létemnek. A nagyok kedvezései tán hideg
elbizakodottságot növelhettek volna lelkemben; de ez a kis hazám kicsiny
embereinek ragaszkodása hozzám, magukhoz hasonlóhoz, visszatérített a
földre.

Berlini napjaimat életem fényszakának jegyezhetem föl.

Mennyi szívesség! Mennyi fény! Mily nemzeti nagyság! Mily fény a
dicsőséghez!…

… Én én alig várom, hogy ismét mehessek haza, az én kicsiny, szegény,
pártszakgatta, rokontalan, szeretett hazámba: a hol minden ellenségem s
minden jó barátom tart már a kezében egy ostort, a mivel rám üssön.

Tartom.


XIII. VILLÁMVONAT SZEKÉREN.

Hiszen keresztben hosszában átnyargalni Abauj-Torna megyén nyolcz nap
alatt még nem boszorkányság; hanem mindent megtalálni, a mire a népisme,
régészet, népmonda, bánya- és gyáripar, történelem, tájleírás és
természeti tünemények adatait gyüjtőnek szüksége van, ebben van az
érdem. S ennek az érdemnek a legkisebb része az enyém: a legnagyobb
pedig azoké a lelkes hazafiaké, a kik minden ponton már a készre vártak,
s elém hozták mind azt, a mi legérdekesebb; s ebben a tekintetben
főpapok, főurak, lelkészek és főszolgabirák, erdőszök, bányászok,
gyártelepigazgatók, orvosok, jegyzők mindenütt azzal a buzgalommal
igyekeztek ismereteikkel gazdagítani, a mit csak utazásom czíme igazol:
a trónörökös ethnografiai műve számára gyűjtöm a tárgyakat.

De különösen nagy köszönettel tartozom az én kedves barátomnak, a megye
tanfelügyelője, Verédy Károlynak, ki útamon kalauzolni, s azt
előkészíteni szíves volt; az egész haditerv az ő műve volt.

Minthogy a gyüjtött adatok az említett nagy munka számára lettek
megszerezve, valami részletezett leírásfélével azokat koptatni nem
akarom, csak az eredményt sorolom el, egyúttal utasításúl más vidékek
leíróinak, hogy körülbelűl minő tárgyakat karoljanak föl.

Augusztus 20-án délben találkoztam a kassai pályaudvarnál ottani kedves
barátaimmal, a kik fogadásomra kijöttek.

Én azonben az üdvözletcsere után azonnal kocsira ültem Verédy barátommal
s megkezdtük az útat Arany-Idka felé. Csak a város végén jutott
egyikünknek eszébe megkérdeni a másiktól: «Ebédeltél te már?» – «Nem én!
Hát te?» – «Én sem.» Sebaj! Itt van a város végén a «Veres rák» korcsma
(híres a párbajvívási terméről) ott kaptunk szalámit, borról
gondoskodott a derék kassai postamester, s azzal a körmünk közül
falatozva, vágtattunk tovább. Még az nap este eljutottunk Harzer János
rékai állami kir. erdőgondnok vendégszerető lakához, s megnéztük
Michaelis Gusztáv főnök vezetése mellett az ezüstelválasztót. Itt nem
kohóban olvasztják az ezüstöt, hanem chlorezüstöt készítenek a zsurmából
s aztán higany fürdővel választják ki a nemes érczet. – Ebben a völgyben
nem terem sem paszuly, sem uborka az örökös chlorgőztől. Másnap korán
reggel felmentünk az aranyidkai bányába, a hol az ezüstércznek az a
saját vegyüléke jön elő, a mit Jamesonitnak neveznek; behatoltunk egész
a Ferencz-József-tárnáig, mely nem régóta van mivelés alatt, a
leggazdagabb telér, a hol magam is megpróbáltam az érczet vágni, a mi
nehezebb a puszta kővágásnál, mert nem hasad, csak darabonkint enged.
Fölöttébb érdekes bánya. És a mi több, jól jövedelmező; tiszta hasznot
hajt az államnak. Itt Peck József bányafőnök és Sziklay bányatiszt
voltak a vezetőim.

Innen búcsút véve, Jászóra hajtottunk, útbaejtve a rudnoki fürdőt, a hol
már bőséges lakomával vártak reánk a præmonstratensisek Heffler Konrád
vezetése alatt; ez volt már a második, a harmadik következett Jászón.
Rudnokon szép festői népviseletet találtam, s a templomban egy
oltárképet, melyről azt mondják, hogy Murillo festménye. Fáy István gróf
hagyatékából került oda, Richter jászói prépost által megvásárolva.

A jászói kolostor, annak káptalani levélgyüjteménye, a szerzet multja és
jelen üdvös müködése leírását a népismei munkára tartom fenn. Itt csak
Kaczvinszky Viktor a prépost ő mlgának, dr. Kussynszky Viktor
alperjelnek és a szerzet tagjainak kitűnő szíves fogadásáért mondok
köszönetet.

Jászóról azután siettünk fel délután a híres Meczenzéfre, vagy a hogy az
ottlakók nevezik magukat «Mántára.» Itt már akárhogy kerültem, még is
nagy pompával fogadtak; elém jött Tischler Vincze képviselő barátom, a
mántai banderiummal. Nehezen esik a szívemnek, hogy le nem irhatom a
viseleteiket, de lakat van a tollamon. Könyvünknek a meczenzéfi
népviselet, szokások, életmód fogják egyik legérdekesebb részletét
képezni. Annyit mondhatok, hogy alig találtam még eddig olyan helyre, a
hol a költői és festői rendkivüliség, a praktikus, életrevaló
eredetiséggel úgy összecsoportosult volna, mint itt e városban.

Itt Bercsinszky Alajos katholikus plébánosnak voltam a vendége, aki igen
derék lelkes magyar hazafi. De hisz egész Meczenzéf az. Nem hiába
nevezik őket a Schulverein organumai «hűtelen elpártolt németeknek.»

Itt megtekintettük az állami vasipariskolát, Trefortnak egyik
legéletrevalóbb alkotását, a mi életföltétele vasgyáriparunk
jövendőjének. Ez iskola gyakorlati hámorral is össze lesz kötve.

Meczenzéf, mondhatnám, a maga nemében egyetlen gyártelepe
Magyarországnak. A puszta völgy a patakmentében csupa magánhámorokkal
van tele, a mik télen-nyáron készítik azokat az ásókat, kapákat, a mik
nem csak Magyarországon forognak a munkás kezekben, hanem Romániában,
Szerbiában, Bulgáriában is diadalmas versenyt futnak az angol
gyártmányokkal.

Este tánczvigalom volt a nagy vendéglő díszes termében, s ott volt
alkalmam megismerkedhetni a mántai népviselettel, a maga pompájában. Itt
még nincs franczia divat, hanem – magyar. Valamikor ó-német divat is
volt; de azt már elhagyták. Ritka nagy kedveskedésül eljárták előttem a
már feledésbe hanyatló ősi mántai tánczot is (a mit képben is meg fogok
örökíteni). – És a tánczterem végében pompaképen volt felállítva egy
gula a mántai vasipar ragyogó produktumaiból: ásók, kapák, vaslánczok
diszítménye.

Megismerkedtem a mántai német nyelvvel is, a mi aligha lesz található
Adelungban, és a mántai étkekkel, a mik megint semmi szakácskönyvben nem
fordulnak elő: a «drehapige Kletschacheng», az «osche malosche», meg a
«mate Derlessen», nagyon jó ízűek.

Másnap korán áthajtattunk egy másik gyáriparvárosba, Stószba. Itt pedig
késeket készítenek. Csaknem minden háznál késkovács lakik; azonban
nagyobb gyárak is vannak: mint a Wlaszlovicsé, Kompordayé. Ezek közül az
elsővel ismerkedtünk meg. Ez a gyár már gőzerőre van berendezve, ötven
munkással. Maga Wlaszlovics Sheffieldben végezte tanulmányait. Gyára a
legfinomabb angol zsebkéstől kezdve (mik közül némelyik egy
fogpiszkálóba elrejthető) a legóriásibb sonkavágó késekig minden
mintázatot előállít. Itt készülnek a baranyai, fehérvári bicsakokkal egy
társaságban a kertészeti legfinomabb ojtókések. A számomra emlékül
készített iróasztali készlet valóságos remekmű.

Stószon Prisznitz-kúrás fürdő is van, a mit nagyon látogatnak. De ebből
nem kértem: nekem a hideg víz nem komám.

Visszatéret még egyszer megálltunk Meczenzéfen Göbel Máté vasipar
raktárát megtekinteni, s onnan ismét vissza Jászóra, hogy a tegnap nem
talált főprépostnak átadhassuk tiszteletünket, a mivel őt minden igaz
magyar méltán környezi.

Délután tovább Szepsibe, a választókerület székhelyére, mely híres város
volt valaha. Szekeres-Szepsinek hitták. Főemporiuma volt a
felső-magyarországi borkereskedésnek; még most is minden háznak van egy
kiugró pinczegádora az utczára; de már bora nincsen.

Szepsiig Géczy Gyula szolgabíró kisért, a megye nevében tisztelve meg
jóakaratú kalauzolásával. Szepsin egy érdekes templom portalét találtam,
a mit le is rajzoltam. Egy úriháznál pedig a falba beillesztve találtam
meg a közmondás hősét «Herkó patert» kőbefaragott domborműben. Ezt a
régiséget Verédy fedezte fel. Erről a mesés alakról is majd beszéljünk
többet; miután a viselt dolgairól nyomtatott ritka régi könyvet a tornai
református lelkész úr szíves volt rendelkezésemre bocsátani.

A szepsii városházban található régiségekről jegyzetet véve, tovább
haladtunk Torna felé.

Torna vármegye hajdanában arról volt nevezetes, hogy a legkisebb megyéje
az országnak, melynek területén csak egy emeletes ház, egy patika és egy
toronyóra található. Most már be van kebelezve Abaujba. Torna városában
a törvényhatósági életnek vége. Itt Dreher bécsi földbirtokos úr
jószágigazgatójánál, Köhler Albert úrnál voltunk szállva, ki igen kitünő
nemzetgazda és derék jó magyar hazafi. Maga az új földesúr is sokat tesz
e vidék anyagi jólétének emelésére.

Érdekes itt a várrom és a dombtetőn álló kerített hussita templom
kőfedelű csúcsíves tornyával. A templom belsejében művészi ecsetre valló
freskókat fedeztem fel, a miket még sehol sem hallottam emlegetni; a
XVII-ik század elejéről valók lehetnek. Hat csoportozat, melyek a
szanhedrint képviselik, a mi Jézus fölött itéletet mondott. A szinek
igen szépek és elevenen megmaradtak, s néhány irástudónak az arcza oly
jellemzetes, hogy azt lehetetlen volt közönséges festőnek kigondolni.
Néhányat le is rajzoltam belőlük, hajnali harangszónál beülve a
templomba, míg a többiek pihentek az Úrban. Rám is zárta a sekrestyés az
ajtót, s csak a reggeli misénél szabadultam ki.

Reggeli után felkerestük a csodaszép szádelői völgyet kedves barátunk
Soltész Gábor vezetése mellett, a ki e vidéknek élő krónikája.

A nagyszerű természeti csodát leirni gyönge a toll és képzelet; majd
megpróbálkozom vele, ha tisztább lesz a fejem; itt most Selters-vízivó
kedvemben csak a korábbi monográf irókkal akarok zsémbelni, a kik a
szádelői völgyet már leirták s aztán telerakták fikcziókkal, a mikről
itt senki sem tud semmit, s a mik nem is valószinűk. Ellenben nem
jegyeztek föl semmit azokból a természettudományi rendkívüliségekből s a
valóságos népmesékből, meg a népnek egymást gúnyoló adomáiból, a miket
itt mindenki ismer. Így a «hegymegnyílás»-t nagy esők után, a patak
néhai eltűnését, s a «Tanya» kútban felbuggyanását, a lófői időszaki
forrást sárkánylegendájával, Béla király pihenőjét, az ördög nászútját,
Debreczen városának a tatárfutás alatt itt elrejtett kincsei
szájhagyományát és bizonyítékait, a kelta korbeli arany ékszerleletet, a
præhistorikus urnák leleteit, a minők cserépdarabjaival az úton
mindenütt találkozunk, a Galambkőről, a hol a futó IV. Béla
első ebédjét tartotta galambtojásokból, a Béla palotájáról, a mi a
képviselőválasztásoknál olyan nagy szerepet játszik, s a szent kútról,
hová egész búcsújárások zarándokolnak, – szóló mondákat. Pedig az
ilyeneket összeszedni a feladata az ethnografiai gyüjtőnek. Az eredeti
népfantáziának minden alkotása becses, de a gyüjtő a saját fantáziájából
ne adjon hozzá semmit.

A szádelői expediczió után elválva tornai szives barátainktól, kik közűl
csak Gedeon Aladár szolgabírót, Fábián Ferencz r. k. plébánost, s
Ragályi Géza reform. papot említem, egy hajtással átvágtunk
Hidas-Németin át Gönczre.

Hajdan Abauj székesvárosa volt. A nagy megyeháza most eladó. Hussita
korbeli házak. Az emeletes csizmadiaszín tekintélyes egy épület. Sok
szerepe volt várának a történetben.

Ide Vécsey Endre szolgabíró úr vezetett s Drinnyey János r. k. esperes
úr fogadott bennünket szivesen vendégül; meglátogattuk a városházát, a
hol Faller főjegyző úr előhordta az archivumból azokat a régi
okmányokat, a miket idegen jövevény még soha nem látott.

Göncz érdekes város – a multban.

Innen Bodnár Ernő füzéri szolgabíróval Telki-Bányára siettünk. Ez még a
század elején jövedelmező aranybányája volt a m. kincstárnak. Hogy
veszett el a telér? annak históriája van; a mit talán csak a
pénzügyminiszternek kellene elmesélnem. – Most azonban híres
kőedénygyára teszi nevezetessé, melynek tulajdonosában, Fiedler úrban
hajdani pozsonyi iskolatársamra ismertem. A gyártelep igen virágzó
üzletet képez, s majd ismertetve lesz az országos kiállításon.

Maga Telki-Bánya sajátszerű egy hely. Gömbölyű völgykatlan közepén áll
egy zömök nagy sziklakúp, annak a hegyében van a hajdani hussita
templom: most a reformátusoké. A helység és a gyártelep aztán egész
karikában fogják körül a hegyet, úgy, hogy az egész egy kerek utczából
áll.

A hussita templomnak még a padlására is felmentem – egy Jákob-lajtorján
– az is hussita munka: több mint négyszáz éves gerendázat, tölgyfából és
még egészen ép.

Az itt hallható népmondákat a 300 eltemetett bányászról, a nagybósvai
nemes urakról, az Izra taváról följegyezve, tovább haladtunk a gyönyörű
erdők között elvezető megyei úton Hollóházáig. Útközben megállottunk a
«Mátyás király kútjá»-nál, melyhez igen szép balladaszerű monda van
kötve Mátyásról és a szép molnárleányról, meg a rücskös molnárlegényről.

Hollóháza nem régi telep; de most már egy kis falut képez, melynek saját
iskolája is van (magyarúl tanítanak benne). Itt is kőedénygyár van,
melynek egész keletkezési történetét készen leírva kaptam meg az egész
gyár lelkét képező bérlő, Istvány Ferencz úrtól, kinek vendégszerető
háza fogadott bennünket. Ez a gyár is nevezetes tényező a keramikai
iparban, s bővebben lesz ismertetve a maga helyén. Még aznap
átrándultunk a szép fűzéri várhoz, melynek panorámáját ott hirtelenében
lerajzoltam az albumomba.

Innen megint egy hajtással felkerültünk a Dargó-hegy erdejei között
egész Ránkig, melynek a magyar kormány által kezelt fürdőjét a koronkint
felszökellő artézi kútja teszi világhírűvé. Nem geyzer ez, mert az
egészen hideg víz. Titokteljes tüneménye a föld alatti erőknek.

Itt is olyan szerencsés voltam, hogy nem kellett annak az angliusnak a
példáját követnem, a ki órákig várva a tünemény bekövetkezését, türelmét
veszté, s rajta rontott a fürdőigazgatón: «uram! eresztesse már meg azt
az ugrókutat, mert én odább akarok menni, fizetem az árát!» Sehogy sem
akarta azt elhinni, hogy azt nem lehet akarattal előidézni, mint
például, ha szódaport öntenek a borkövesvíz közé. – Nekem kedvezett
Neptunus; alig szálltam le a szekérről, már kitört a föld alúl a
hatalmas vízoszlop, tizennégy méterre feltolt üstökével.

Ezzel megint egy napot nyertünk. Még délután időnk volt jó négy lovas
tót paraszt szekérrel (más jármű ezt ki nem állja) megjárni a dubniki
opálbányát, három jó barátom: Verédy, Stehlo orvos és Klupaty kassai
jogtanár kiséretében. Ez ugyan már betörés volt Sárosmegyébe; de a
világhírű opálbányának szomszédságában lenni s oda el nem menni morális
lehetetlenség.

Ez ismét olyan unikum, a mit Magyarország leírásánál ki kell emelnünk;
mert opál csak itt terem az egész világon, bányaszámra. A mi a kerek
földön opál van, az mind Dubnikról való. (Az ausztráliai opál sötétzöld
és olyan vékony rétegű, hogy ékszernek nem alkalmazható.)

A dubniki opálbánya állami tulajdon s jelenleg a budapesti Egger-czég
bérletében míveltetik, kik azért az államnak 24 ezer forint évi bért
fizetnek.

Mind a két Egger fivért itt találtuk a bányatelepen kedves családjaikkal
együtt, kik ott egy gyönyörű kilátású kastélyban az egész nyarat
üdülésül töltik, de tél idején is felváltva itt laknak.

Volt alkalmunk az ő vezetésük mellett bejárhatni egyikét a mívelés alatt
levő opálbányáknak, a mik nagy mértékben eltérnek más bányák
rendszerétől. Egész hegyek vannak már föltorlasztva a holt törmelékből,
de még egész hegyoldalak vannak hátra, a mik a ritka nemes követ
rejtegetik. Az után megnéztük az opálköszörülő műhelyt, a hol annak az
ékszerbe való alakját megadják, s az élvezetes és tanulságos kirándulás
után, búcsút véve a kedves családtól, még azon este holdvilágnál
visszatértünk Ránkra.

Innen aztán másnap reggel Kassára, délben pedig vasúton Szikszóra, a hol
tisztelt képviselőtársam, Hunyady László gróf fogadott bennünket, kinek
ottani ősi kastélyában tartottuk pihenőnket; elébb megtekintve a
történelmi nevezetességű szikszói protestáns templomot, merész góth
alakú pilléres boltíveivel, s aztán kielégítve archaeolog szomjunkat
mindenféle krónikák és feliratos képek halmazain. A szikszói
népviseletet is igen érdekesnek találtam.

Másnap reggel szeretetreméltó házigazdánk kocsin küldött át bennünket
Boldogkőváralljára, hol a legújabban kinevezett zászlós úr, Péchy Manó
gróf, tartja igazi magyar főúrhoz méltó udvarát.

Itt is lerajzoltam az érdekes várromot, mely a vasúton elhaladók
figyelmét is fel szokta költeni. A kastélyban sok érdekes arczképre
akadtam. Maga az egész kastély is, templomával, sírboltjával, leírásra
méltó tárgy.

Aztán meg még valami. Ezek a mi régibb korból való főuraink, mind
megannyi bizományosai a multakat jellemző adatoknak: emlékezetük egész
kincsbánya annak, a ki előtt megnyilik. Én őszintén megvallom, hogy
azért szeretek hozzájuk járni, hogy mint a virágról virágra szálló méh,
összehordom tőlük a mult kor rajzait, a mit úgy, mint ők, senki sem
ismer.

Innen még azon éjjel, nyolczadnapra, visszautaztam Budapestre.

Meg is adtam az árát. Most itt kinlódom egy kegyetlen nagy grippével. –
Hanem hát – megéri!




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: 1875-ben jelent meg.]

[Footnote 2: 1875-ben jelent meg.]

[Footnote 3: 1879. június 17-én.]

[Footnote 4: Midőn e sorokat írom, még akkor Béldi Pál nem adatott elő.]

[Footnote 5: A betüszedő a «török-tatár» helyett azt szedte ki, hogy
«muszka-osztrák». Igy is lett kinyomtatva.]

[Footnote 6: Ezen korszakban történt az, hogy egy legujabban megjelent
regényt a venni akaró előre-hátra forgatott s mikor kérdezték tőle, hogy
mit keres benne? azt felelte: «nem látom, hogy kinek a javára van
kiadva».]

[Footnote 7: Volt rá eset, hogy egy furfangos szerkesztő ismervén egy
különben igen derék kis város körülményeit, két előkelő asszonyságnak
küldött aláírási iveket, a kikről tudta, hogy mindegyik követeli magának
a tónadás tekintélyét s egymással e fölött rivalizál. Czélt is ért, mert
a két derék honleány versenyezve fogta az aláírókat, úgy hogy egyiknek
az ívén hatvan, a másikén nyolczvan előfizető szaporodott össze. A
következő évben azonban maga rontotta el a szerkesztő a dolgot, mert
mind a száznegyven emberének külön ívet küldött, persze, hogy egy sem
állt be: ő maga adta be nekik a prezervátivát. Tanúság: nem kell
elárasztani a publikumot fölösleges ívekkel, sőt inkább kizárólagos
személyeket kell tartani, a kikre az ilyen titkos missiók bizatnak.]

[Footnote 8: Voltak ártatlan kedélyű emberek, a kik ezt bizonyos
adónemnek tekintették, s az előfizetési ívet adóintő czédulának. Láttam
e korszakban kelt leveleket, melyekben instálják alássan a jólelkű
alólirottak a szerkesztő urat, hogy most ugyan nincsen pénzük, de majd
ha lesz, leróják tartozásukat; mások bizonyítványokkal legitimálták
magukat, hogy ők már más szerkesztő úrnál biztosították hazafiui
érzelmeiket; sőt némelyek még disznótorra is meghívták a szerkesztőt az
előfizetésen felül.]

[Footnote 9: A princzipálisom nagyon megadta egy ilyen
ne-tessék-fizetni-csak-aláírni tréfának az árát; pedig nem is
prenumerált.]




TARTALOM.

II. kötet.


Párbaj a csatatéren 1

A zsolczai hős 4

Egy világító sugár 10

A Burg fehér asszonya 13

III. Napoleon Pesten 16

Életképek:

I. A szegedi vésznapok 19

II. Gonosz háznak gonosz vége 23

III. Egy népnevelő 25

IV. Egy nevezetes gazda honunkban 28

V. Az orosz czárról 33

Egy vers története 35

Adomák Széchenyi Istvánról 38

Rabló kaland. (Igaz történet) 41

Egy ember, ki gyalog járta meg Párist 47

Hinni és nem hinni 51

Sylvesteréj utolsó percze 56

A hosszú álom 59

Egy ember, a ki nem akar koronázni 66

Szeged:

I. A romtemető 70

II. Az illovai malom 72

III. A szádfal 74

IV. A magyar Zuidersee 76

V. Az Öthalom 78

VI. Az otthon – ház nélkül 80

VII. A szivattyúk 81

VIII. A hét választófejedelemnél 83

IX. A szegedi legenda 86

Két lángész egy házban 87

A vén huszárkapitány 101

Ideális és praktikus 113

Két milliomos 123

Ismeretlen nagy emberek 126

I. A tátos 127

II. A ki a kör négyszögítését feltalálta 131

III. A tudomány bolondja 133

IV. Három vármegye örököse 139

A sok-ember 144

Egyszerre nagygyá lenni 147

Az ellenséges koponyák 149

Milyen a török nép 162

Török poézis:

I. Az örök harcz 165

II. Az első harangszó Sztambulban 167

Különböző életleirások 171

Oda fent és oda alant. (Kitépett lapok két szinésznő naplójából.) 177

Egy titkos drámaíró kínszenvedései. (Siralmas történet egy levélben) 185

Bethlen Gábor egy táncza. (Történelmi adoma régi adatok nyomán) 205

Pénz elrepűl. (Nem írta ezt senki, mert ez igaz történet) 208

Kész regénytárgy 215

Egy család drámája 225

A szegedi életmentők 231

Az első alapkő 237

Széchenyi megszünt e földön élni! 240

Vörösmarty Mihály 242

Vörösmarty sírjánál 244

Teleki László meghalt 247

Batthyány temetése napján (1870 junius 9-én) 251

Nyáry Pál halálakor (1871 április 21-én) 253

Nyáry Pál emléke 255

Deák Ferencz temetése előtt 265

Almásy Pál meghalt (1882) 269

Bernát Gáspár 272

Szigligeti 274

Kakas Márton arczképcsarnoka (1865) 278

Falk Miksa 278

Péter Pál. (Pompéry) 280

Arany János 282

Érkövy 284

Robbogányi Uzindur 285

Greguss Ágost 287

Ipolyi Arnold 289

Bérczy Károly 291

(U.) Úrházy 293

Gyulai Pál 295

R. M. válogatott levelei 297

Bernát Gáspár 298

Girókuti Ferencz 300

Ballagi Mór 301

Kemény Zsigmond 303

Reményi Ede 304

Pákh Albert 306

Brassay 307

Degré Alajos 309

Lonkay Antal 311

A három Csák. (Históriai álom) 314

Kakas Márton levele saját magához (1860) 318

Liszt Ferencz hangversenye 326

Boka Károly hegedűje 330

A prenumeráczió különféle stádiumai Magyarországon.
(Hisztoriko-statisztikai értekezés Kakas Mártontól) 333

Egy fiatal naptárszerkesztőhöz 338

Kakas Márton a pokolban 345

Kakas Márton a műtárlatban 350

Az örök béke! vagy miket fogunk olvasni az európai hírlapokban 1959-ben,
a midőn száz esztendeig nem volt már háború 354

A bölcs tanácsbirák 360

A száműzött «Z» 363

Intő prédikáczió, melyet tartott Dugdelmár vajda az ő czigány
fajrokonaihoz, kik Bécsbe mentek fel lopni, s rajta vesztettek (1862)
366

Politikai érzület a legalacsonyabb osztályoknál (1862) 368

Az exequálhatatlan 371

A párisi divat 374

Egy új színpad 376

Vámbéry egy estélyen 379

Kakas Márton válogatott levelei a Vasárnapi Ujság szerkesztőségéhez 383

I. Szerelmes az ördög. (Ballet öt felvonásban) 384

II. Török János. (Dráma) 387

III. Tell Vilmos. (Opera Rossinitől) 389

IV. Carrion. (Olasz dalművész föllépte) 392

V. Özvegy és proletár (Beőthy Lászlótól) és Megcsaltak a komédiások
(Szerdahelyitől) 394

VI. Világ ura. (Dráma Szigligetitől) 397

VII. Gauthier Margit. (Franczia dráma) 398

VIII. A kísértet. (Népszinmű Szigetitől és Szigetiért) 400

IX. Ristori utófájdalmak 403

X. Mátyás fia. (Históriai dráma Szigligetitől. Lendvay jutalma) 405

XI. Régi pénzek. (Szentpéteri jutalomjátéka) 407

XII. Mátyás diák. (Nyugdíjazottak föllépte) 409

XIII. Obsitos huszár. (Népszinmű Szigligetitől) 411

Úti képek.

I. A befagyott Balaton, az ölelkező várromok 414

II. Azok a sok keresztek 415

III. A bécsi börzén 416

IV. A Reichsrathban 420

V. A bécsi hírlapokról 422

VI. Berlin 425

VII. Bismarcknál 427

VIII. Írói és művészi körök Berlinben 433

IX. Német irodalmi viszonyok 437

X. A német írók otthon 440

XI. Képviselői körök 441

XII. A berlini magyarok 443

XIII. Villámvonat szekéren 446

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

91 |susztákért! |susztákért!»

95 |gyögyörű |gyönyörű

150 |nem ís |nem is

151 |a mík |a mik

159 |végíg |végig

273 |Osszes |Összes

282 |életbiztositásí |életbiztositási

339 |Mintkogy |Minthogy

349 |Kakas Márton? |«Kakas Márton?

389 |ital bort!? |ital bort!?»

396 |addíg |addig

403 |Ristorit?« |Ristorit?»

418 |adok!» Kötve |adok»!» Kötve

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64502 ***